A téma: önreprezentáció a filozófiában (különös tekintettel Heller Ágnes életművére). A hat eddigi előadást, amit végighallgattam, mindegyiket férfi tartotta. Fehér mind, mint a hó. A hetedik előadó is férfi. A későbbiekben változik az arány, de nem billen át.
Fogalmam sincs, jó-e/rossz-e valamire ez észrevételem.
((((Prológus: Bevallom neked, hogy én pedig a férfiakat tapasztalom izgalmasabb és eredetibb személyiségeknek, mint a nők döntő többségét, akár szereznek szimfóniát, akár nem. Sőt, talán még szeretniük sem kell a szimfóniát mint műfajt, bár ebben nem vagyok biztos, mert ha belegondolok a hozzám jelenleg (szellemileg) legközelebb álló férfiak szinte kivétel nélkül mind szeretik a klasszikus zenét. Meg másfajtát is. És bevallom, „ezek” mind „fehér” férfiak (főleg a lelkületüket illetően, már amennyiben nem sötét lelkűek.) A legjobb barátom, „Czégé”, maga is zenész, zeneszerző. Mindamellett verbalitásban is verhetetlen. A nyelvi játékok mestere. Mások a falra másznak tőle, én napokig boldog, ha vele beszélgethetek. Nem is tudom, miért nem keresem többet. Vagyis tudom, de az most nem tartozik ide. Két hete hívott bennünket, amikor letettem a telefont, azt éreztem, mait mindig szoktam: hogy a világban egyensúlya helyrebillenthető, és bármilyen reménytelennek tűnik, az ember (!) mégiscsak képes kirakni a részekből valamit, amit teljességként élhet meg.)))))
A nők és a férfiak különbségeiről való BESZÉLGETÉST (hadd nevezzem annak – én a magam részéről legalábbis arra törekszem) Baltazar naplóbejegyzése indította el. Rácsodálkozott a Mezzo TV Woman&Music-programjára (ami praktikusan – utánanéztem – a nőnap kiterjesztése egy hónapra: március 1-e és 31-e között olyan programokat kínálnak a klasszikus zenében, a táncban és a jazzben, amelyekben valamilyen szempontból a nőké főszerep), és feltette a kérdést: „De mire jó ez az egész?” Aztán maga részéről meg is válaszolta: „Arra, hogy eszembe juttassa, amire amúgy nem szoktam gondolni. A nők és a zene viszonyában a nőknek gyakorlatilag csak az előadói oldalon van szerepük. A megszólaló zene szinte kivétel nélkül fehér férfiak műve.”
Én is eltűnődtem a kérdésén, és a magam részéről arra a megállapításra jutottam, hogy „Nekem például arra jó egy ilyen válogatás, hogy ne mindig a férfiakban találjam meg a példaképeimet. Nő létemre. Ha lányaim lennének, együtt ülnék le velük a Mezzo TV elé, amelynek létezéséről eddig mit sem sejtettem. A női zenészek és táncosok szépek és elegánsak. Nőiesek. Sokat lehet tőlük tanulni.” Ezt írtam. Mert azt gondolom, hogy az átszellemülten mozgó, szép női testek, testtagok, kezek, szájak látványa és a hangok, amelyeket e mozdulatokkal előcsalnak magukból és a hangszereikből, semmilyen veszéllyel nem jár sem a bináris, sem a nem bináris társadalomra nézve, akkor sem, ha az egy hónapig tartó program mögött valaki genderpolitikát vél felfedezni.
A Woman&Music nem fekete rapperek hatalmas kocsiját, házát, lemezszerződését, kukiját, tengernyi fehér háremhölgye keblét, stukkerét készül bemutatni, akik a strukturális rasszizmus áldozataként gondolnak magukra, akik macsók és áldozatok akarnak lenni egyszerre. Ehhez a gondolathoz (gondolom) a „fehér férfiak” hívószón keresztül jutottunk el.
Tudnék még sokat fecsegni. Ahhoz értek. De most be kell fejeznem, mert vége az ebédszünetnek a Heller Ágnes emlékére rendezett konferencián.
(Neked írok megint, mert csak tőled nem félek. Próbálom magam elhelyezni a mesterségesen kettészakított a világban, és már megint ott tartok, hogy én nem létezem. Vagy, ha mégis, csak a senki földjén.)
Minden férfinak szüksége van az életében legalább egy nőre: arra, aki őt megszüli, és minden nőnek szüksége van legalább arra a férfira, aki őt nemzi. A leszbikus párok spermabankból szerzik a beültethető hímivarsejtet, ha az egyikük gyereket akar kihordani, hogy aztán együtt neveljék fel. Ismerek ilyen párt. Két férfi is akkor tud csak utódot nevelni, ha előtte egy nő megszüli nekik a gyermeket. Szükségünk van egymásra, férfiaknak és nőknek, ha folytatódni akarunk. Nem mindenki akar. És nem mindenki örül, hogy létrehozták.
Egy nőnek, aki nem komponált még zenét (mert a talentumai szerint nem arra hivatott), ugyanúgy nem kell bizonygatnia, hogy ér annyit, mint egy (fehér férfi) zeneszerző, mint ahogyan azoknak a férfiaknak sem kell a nagyokkal versengeniük, akik nem komponáltak még életükben egy darabot sem (mert a talentumaik szerint nem arra hivatottak). Több milliárd ilyen férfi és nő él a Földön. Bárcsak mind – nemétől függetlenül -- szent áhítattal hallgatná Bachot, Mozartot, Beethovent, Bartókot, Kodályt, Manuel de Fallát, és a többieket, köztük akár női zeneszerzők nagyszerű műveit is!
Én, amikor koncerten ülök, onnan tudom, hogy kezdem átadni magam a zenének, hogy önkéntelenül is megkeresem a férjem kezét. Egy idő után mintha egybeolvadna a két kéz; ugyanarra az ütemre lüktet a tenyerünk, mintha a zene áramoltatná a vérünket. Eszembe nem jutna ilyenkor azon keseregni, miért nincs több női zeneszerző. A férjem sem néz rám diadalittasan, hogy "látod, asszony, ezt egy fehér férfi szerezte!"
A férfi-női különbségekhez. Én naponta tapasztalom, hogy léteznek. A multitasking pl. nekem mindig jobban ment, mint a férjemnek, akit kifejezetten zavar, ha többfelé kell megosztania a figyelmét. Ez állítólag az agy szürke- és fehérállományának arányával magyarázható. „A törzsfejlődés során a jobb és bal agyfélteke eltérő módon szakosodott mindkét nemben, ennek következményeként különböző agyterületeket aktiváltak ugyanazok a feladatok.” – olvasom a Szinapszis-ban, a Semmelwies Egyetem hallgatóinak lapjában. „Ugyanez az oka, hogy a férfiaknál meghatározott információk feldolgozása gyorsabban történik, ezért a reakcióidejük is jobb. A nők agya a részleteket jegyzi meg jobban, míg a férfiaké a lényeget. Erre utal az a tény is, hogy utazás során a férfiak inkább az irányokra, a távolságokra, a megtett kilométerre tudnak jobban visszaemlékezni, míg a nők az útközben elhagyott parkolókra, üzletekre és közlekedési táblákra. A nők ügyesebbek az aprólékos, figyelmet igénylő, finommotorikus mozgásokban, valamint kifinomultabbak az érzékszerveik. A hallásuk érzékenyebb, ezért jobban észrevesznek olyan hanghordozásbeli differenciákat is, mint a hangszín, hanglejtés, tónus, érzelmi színezet. A férfiak általában jobbak a térlátási és térérzékelési feladatokban, a matematikai logikában, az analitikus, problémamegoldó és a zenei képességek terén. Ezért közöttük több a kiemelkedően tehetséges sakkban, matematikában, zeneszerzésben, a nők viszont jobbak verbálisan, könnyebben, gyorsabban tudják magukat kifejezni, fejlettebb a szókincsük. Míg a férfiak inkább a mondatok logikai szerkezete alapján értelmeznek egy szöveget, a nők emocionálisan. A férfiak többször gondolnak a szexuális együttlétre.” Az utóbbit is tudom igazolni. De nem tenném kötelezővé. Mint ahogyan nem kötelező minden nőnek úgy eltévednie, ahogyan én elszoktam.
Kvóták. Kották. Anyósommal kettő a nyolchoz-arányban képviseljük a nőket a családban, ha a sógorom két lányát nem számítom. De miért is nem számítom? Igaz, akkor is csak fele annyian vagyunk. Ez elég kevésnek tűnik. De ha azt veszem, hogy anyák (((nekem három is volt))), nagyanyák, dédanyák, nagynénik, óvónénik, dadusok, tanítónénik, tanárnénik között Nő-ttem fel, férfit alig láttam, áldásnak tekintem, hogy egy ideje áteshettem a másik oldalra, már csak az egyensúly kedvéért is. A jin-jangot most nem emlegetném, pedig megtehetném. Az egyetem és a munkahelyek felé közeledvén fokozatosan javult a férfiak aránya az életemben (tanárok, főnökök), de pl. a csoporttársaim zöme végig lány volt, még a Közgázon is, a Bölcsészkaron még inkább, a pszichodrámán háromszoros túlerőben voltunk a férfiakkal szemben, akik nem jártak ezzel nagyon rosszul, mert az összes férfiszerepet (az Istent is beleértve) nekik kellett eljátszaniuk; többet gyakorolhatták a deficites szerepeiket, mint mi nők. Mindennek van színe és fonákja. Ami a kottákat illeti, én alapvetően azért nem lettem zeneszerző a genetikai hiányosságaimon túl, mert nem olyan szocio-kulturális környezetben Nő-ttem fel, amely erre predesztinált volna. Ettől a férfiakat a genetikájuk még alkalmasabbá teheti a komponálásra. A matematikusok és a filozófusok között is több hagyományosan a férfi. A híres írók közt is. A nők meg tovább élnek. Anyám is. Negyed évszázada özvegy. A zeneszerző férfiak és a hosszú életű, kedves nők tudnak valamit, ismerjük el! Ez engem személyesen nem ment fel az alól, hogy megtegyek mindent, ami tőlem telik az életben. Magamért, a környezetemért. Most pl. kiveszem a sütőből a búvártúróst, mert biztosan megsült, érzem az illatát. Aztán irány a Caminitóm. Még naplemente előtt végig akarom járni.
Szerintem, apám boldog lett volna, ha egy nap bejelentem, hogy én mégis inkább fiú szeretnék lenni, és többet nem unatkozom látványosan, amikor neki kell segíteni valamit összeszerelni, fát vágni, betont keverni, horgászni, nyulat nyúzni, disznót vágni. Ha szól, hogy adjam már oda neki a harapófogót, azonnal vágom, miről van szó, és nem a csípőfogót vagy a kombinált fogót nyújtom át. Pontosan tudom, hogy mire való a tipli és a spachli. Ő soha nem vetné a szememre, hogy még zenét szerezni sem tudok. Azzal sem fenyegetne, hogy hiába is töröm magam, sosem lesz belőlem író, hiszen arra is igazából csak a férfiak képesek. Neki más baja volt velem, a haszontalannal. Nézni sem bírta, hogy nem áll jól a kezemben a kalapács, a fejsze, a fűrész.
Mickó öntudatos lény volt. Nem szerette, ha parancsolgatnak neki. Ha úgy érezte, hogy pattogtatjuk, úgy tett, mintha nem is figyelne. Aztán mégis teljesítette a kérésünket, de mintha neki jutott volna eszébe, önként. Ő a példaképem. Pedig a szukákkal csak baj van. Telefialják a házat.
Sima szőrű, karcsú fekete labrador mászkált a lábam körül álmomban. Először azt hittem, hogy Picúr az, a gyerekkori kutyánk, aki apró gombolyagként került hozzánk, így kapta a nevét. De Sirdna azt mondta titokzatos arccal: Mickó az. Mickó? Nem akartam hinni a szememnek. Hát mégis él? Kölyökként került hozzánk, ő volt az első „gyerekünk”. Az egyetlen „lány”, akit mi neveltünk fel, hamarabb lett belőle anya, mint belőlem. Kétszer hagytuk fialni, aztán Sirdna rábeszélt, hogy kttesük el a petevezetékét. Megváltozott. Lustább lett. De a régi szokása, hogy éjszaka lyukat kapar magának a kerítés tövében, és sétál egyet a csillagos ég alatt, megmaradt. Így vitték el egy éjjel a sintérek. Hónapokig kerestük, de egy idő után lemondtunk róla, csak a lelkiismeretfurdalás maradt, hogy nem vigyáztunk rá eléggé. Ezt mind tudtam álmomban is. Éreztem, hogy Sirdna csak hiteget, hogy boldog legyek. És én el akartam hinni a mesét. Nem emlékszem, hogy egy álom valaha is megríkatott volna. Addig álltam a zuhany alatt, amíg ki nem fogyott belőlem a víz. Mickó!!! Te öntörvényű nőszemély! Nagyon kellett már, hogy lássalak!
Tegnapi álmom: Két gyerek közeledik felém álmomban egy állat belsejében. Egy fiú és egy kislány. A kislány mintha én volnék. Vagy mindkettő? A szemem mint egy kamera látja és rögzíti, ahogyan a csontokon lépdelve botladozunk előre. A bordák fehérek, boltívekként ölelnek körül bennünket. Régóta jövünk, valahonnan nagyon messziről, napok, hetek, talán évek óta, végig az állat belsejében, mint egy alagútban. „Valami” – ezzel a szóval ébreszt a Hang.
Mást kerestem, ez bukkant elő 2018-ból:
Még most sem hiszem el, ami történt. Pedig ott voltam, a saját szememmel láttam mindent. Én tudtam, hogy baj van, mindjárt első nap látszott, hogy nem lesz elég a bor annyi tömérdek embernek. Megértem már sok ünnepet, amin felszolgáltam, menyegzőből sem ez volt az első, amire elhívtak cselédnek, ki tudtam számítani, mennyi az annyi. Mondtam is másnapra virradóan a násznagynak, hogy ha így fogy a bor, nem húzzuk ki vele három napig sem. Tudják, mit felelt az az imposztor? Azt mondta, ne káráljak, fogjam be a számat, csak nem gondolom, hogy én fogom megmondani, hogy kell egy menyegzőt megcsinálni?! Én nem akartam magamnak bajt, tíz gyereket nevelek, befogtam a számat, és csak belül mondogattam magamnak: baj lesz, nagy baj lesz. Féltem attól is, hogy azt fogják mondani, hogy mi ittuk meg a bort, én meg a többi szolgáló. És akkor megérkezett az a szép fiatal rabbi, az anyjával és a tanítványaival. Már amikor megláttam, éreztem, hogy minden jóra fordul. Jóra is fordult, de még ma sem hiszem el, hogy tényleg megtörtént. Amikor a rabbi azt mondta, hogy töltsük meg a kőedényeket vízzel, és kezdjünk el belőlük italt merni a vendégeknek, azt hittem, álmodom. A vizet, amivel máskor az emberek a lábukat szokták megmosni, azt szolgáljam fel? Ki hallott már ilyet? Felszolgáltuk végül, mert az az asszony, a fiatalember anyja azt mondta, csináljuk csak azt, amit a fia mond. Már amikor öntöttük kifele az italt a serlegekbe, éreztem, hogy nem víz az. Olyan illat csapott az orromba, hogy a mennyországban éreztem tőle magam. Most azt hiszik biztosan, hogy részeg voltam, de higgyék el, meg sem kellett kóstolnom, tudtam, milyen íze van. Nem felejtem el soha.
Megkaptam az eseménymeghívót az augusztusi svéd programra. Bromma. Bibliodrámavezető alapképzés. 15 fő. Ennek fele sem tréfa. Akkor sem, ha a "broma" jelentése spanyolul. "vicc",
A Mezzo TV-n március 1. és 31. között olyan programokat kínálnak a klasszikus zenében, a táncban és a jazzben, amelyekben valamilyen szempontból a nőké főszerep. A jazzben az előadóművészek mellett valószínűleg előkerülnek majd olyan dalszerzők, mint Diana Krall, Katie Melua, hogy a két fő kortárs kedvencemet említsem. A tánc műfajában Pina Bausch elkerülhetetlen lesz. A klasszikus szenében is vannak női zeneszerzők, kétségtelenül lényegesen kevesebben, mint a férfiak, de ez nem von le semmit azok értékéből, akik énekesként, zenészként (ad absurdum karmesterként) tisztességgel, magas színvonalon végzik a dolgukat.
Hogy mire jó ez az egész?
Nekem például arra, hogy ne mindig a férfiakban találjam meg a példaképeimet. Nő létemre. Ha lányaim lennének, együtt ülnék le velük a Mezzo TV elé, aminek létézéséről eddig mit sem sejtettem. A női zenészek és táncosok szépek és elegánsak. Nőiesek. Sokat lehet tőlük tanulni.
Ott van az asztalon az új novelláskötetének a kézirata!!! Kibontva. Az én drága Igaz Emberkém egy idő után felfogja, hogy hiába vitte el a stúdióba, úgysem kerül érdemben szóba, csalódottság nélkül elteszi. Volt ő már ennél méltatlanabb helyzetben is.
Apám olyan mértékben megingatta az emberi autoritásba vetett hitemet, hogy sokáig azt hittem, semmilyen földi felettes nem fogdahatok el ,amíg élek, pláne akkor nem, ha hímnemű az illető. De én szerencsés csillagzat alatt születtem, vagy azóta rendeződtek számomra kedvező állásba a csillagok. Ifjú felnőttként több olyan rangban, beosztásban, tudásban, tapasztalatban felettem álló emberrel (köztük férfiakkal) találkoztam, akik felülírták a gyerekkoromban belém táplált képet. Többek között azzal, hogy – bár szerintem nincs olyan ember, aki minden pillanatban, minden szempontból igazat mond – a kendőzetlenségre való törekvésük miatt mégis hiteles, autentikus, modellértékű figurákként álltak előttem. Sokáig nem értettem, hogyan tehetik azt a zsidók, hogy valakit Igaz Embernek neveznek ki. Hogyan lehet erről dönteni? Egészen addig nem is hittem el, hogy ez valóban létezhet, amíg nem találkoztam Benedek István Gáborral, aki nem egészen egy évig a főnököm volt. Az elsőtől az utolsóig, minden pillanatot, amit a közelében töltöttem, áldásnak tekintek. Ha egyszer interjút készíthetnék vele, befognám a bagólesőmet, hagynám mesélni, mert ha valaki, ő igazán (és igazul) tud mesélni. (A Benedek név kötelez?) Az alábbi műsorvezető ellenben felbosszantott. Nagyon.
Mindig hajlottam a mazochizmusra, így sikerült tönkretennem ma egy elég jól induló, napfényes vasárnapot. Végiggyötörtem magam Händel, Il trionfo del Tempo e del Disinganno (Az Idő és a Kijózanodás diadala) című o(pe)ratóriumának első részén: a Krzysztof Warlikowski rendezte interpretáción. Most úgy érzem magam, mint akin keresztülment egy csapat dementor. A Szépség (szoprán) az első részben drogfüggő kurva (vagy legalábbis úgy van öltöztetve), az Öröm (férfi mezzoszoprán) drogdílerszerűség, az Idő nőfaló öreg pöcs, egyben mintha rendező is volna, a Kijózanodás vörösre festett szájú, szőke titkárnő (az Idő jobbkeze), mellesleg egyre nyilvánvalóbban madám is. Mivel a Szépség már a darab legelején be van állva, és láthatólag minden életörömnek híján van, mindegy mi történik vele a két és fél órás darabban. Nincs miből kiábrándulnia. Felszabadítani (megváltani) lehetne, de az láthatólag nem történik meg. Az Idő úgy ajánlja fel neki a túlvilágot, mint egy sértődött strici: itt én vagyok az úr, ha nem tetszik, hogy itt vagyok veled, menj át az örökkévalóságba, ott nincs hatalmam. A Szépség a végén öngyilkos lesz (belenéztem a második részbe is). Közben átmenetileg minden funkció nélkül átöltözik fiúruhába, annak a fiúnak a ruhájába, aki mintha csak azért került volna be a darabba (Händeltől függetlenül), hogy a férfi szereplő által alakított Öröm egy kicsit örömködhessen vele. Az egész egy fordított színházi térben játszódik, mi nézők ülünk a színpadon, a szereplők a nézőtéren játszanak. A színházi ülőhelyek szép lassan megtelnek zombitekintetű fiatal nőkkel. A Szépség megállás nélkül szenved, nincs öröme semmiben, csak Öröme van, de az igazából nem a szövetségese. Az arcát az elejétől a végéig a könnyeitől – vagy mitől – elmosódott sminkje csúfítja. Nem fejlődik közben semmit. Az elején sem tűnik úgy, mintha hinne valamiben (az elénekelt szöveg szerint igen: az örömökben, de a metakommunikációja nem ezt tükrözi), a végére sem jut el sehova (még csak lejjebb sem, mint ahol a legelején volt). Meggyőződés nélkül énekli az Időnek, hogy mutassa meg, hova kell mennie, ő készen áll rá. Amíg fiúnak öltözik a darab közepén mintha átderengene az arcán valami érthetetlen remény, de az Idő tekintete pillanatok alatt lehervasztja róla. Reménytelennek tűnik, hogy a második részben felmentést találok erre a nyomorra. Egy icurka-picurka mozzanattal is beérném, ahol csak egy pillanatra is átszellemül a Händeltől kölcsönvett anyag. Addig is (gyógyulásul):
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
