NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE Legutóbbi olvasó: 2024-04-28 16:47 Összes olvasás: 315388. | [tulajdonos]: ki-be | 2020-05-22 11:16 | „Akkor most kapcsold ki magadon az empátiagombot, különben nem alszol ma este. Megpróbáltam a lehetetlent, és a lelki műszerfalamon lejjebb vettem az együttérzésből. Legalábbis azt hittem. -- Oké. Mesélj! És ő elmesélt mindent: azt is, amit hallani akartam, azt is, amit nem.”
Nem tragikus a helyzet. Most, hogy lefordítottam a negyvenedik fejezetet, látom, hogy az átlagolvasó nem fog fennakadni rajta, és mostanra én is egy kicsit megenyhültem. Pontosabban, lenyugodtam, mert úgy tűnik, tetten értem a bajt. Hogy mi zavar leginkább. A Perrault-rémmesét ismertető szöveg arra lyukad ki, hogy ez egy fabula (tanmese) a túlzott női kíváncsiságról és annak büntetéséről. Nos, erre kilyukadni elég nagy öngól, mert nem áll összhangban a regény központi mondanivalójával, nevezetesen azzal, hogy a mások gyengeségeivel, kiszolgáltatottságával és ártatlanságával visszaélő egyedeknek rácsok mögött a helye. El lehetne azon a szálon indulni, hogy egy ilyen egyedet a fenti -- női kíváncsiságot büntető -- gondolat motivál emberellenes cselekedetekre, de a szöveg ezzel a lehetősséggel nem él. Felveti, és hagyja porba hullni. Sajnálom, ezt az odapottyantott, árván hagyott lehetőséget. Éhen és szomjan hal szegényke. Ami él és virul: az a villogás a tájékozottsággal, az olvasottsággal („nézzétek, milyen művelt vagyok, én még ezt is tudom”). Én hálátlan meg kibeszélem a kenyéradó szöveget a háta megett’. Ehhez értek, a kibeszéléshez. Meg a bebeszéléshez. Magamnak valamit, sok mindent, ami nincs. A bebeszélő besurranó tolvaj: magának lopkod be dolgokat másoktól. A kibeszélő kisurranó tolva: órákat, perceket, pillanatokat lopkod ki az életéből másoknak. Az illendőség határain belül, mert úgy nevelték.
| |
7. | [tulajdonos]: félre | 2020-05-21 14:12 | „Esti jelentőségteljesen elhallgatott.” Fura, hogy az egyik szereplő beceneve Esti. Folyton Esti Kornél jut róla eszembe. Egy időben ő volt a „bibliám”. Vele ringattam magam álomba. Vannak ilyen rákattanásaim. A szövegekből áramló, józanító irónia (jóleső paskolgatások a lélek testén, nem pofonok, mert azok túlságosan is ébresztő erővel hatnának, nem lenne belőlük sose alvás, korán reggel meg, ugyebár, jóízlésű ember nem áll neki Esti Kornélt olvasni), szóval, a józanság, ahogyan az én szívemhez közelálló, örök melankóliával párosul (bocsánat)… Erre rá lehet kattanni. Ellentétben ezzel a szöveggel, amivel mostanság bajlódnom kell (?) (mintha nem én vállaltam volna teljes felelősségem és józan ítélőképességem birtokában (!)). Nem az a baj, hogy ebben a betűhalmazban folyamatosan kriminális viszonyok uralkodnak. Az adott. De hogy valaki, aki nekiül regényt írni (trilógiát!), és egy olyan figurát, mint Barba Azul, a sztereotípiák mentén ágyazzon be történetbe, oldalakon keresztül ismertetve azt az egyébként nem kevés dolgot, amit az egészhez hozzáolvasott, uhh, nekem ennek elviseléséhez az Előevőm segítségéhez kell folyamodnom. Kedvem lenne az „Esti hizo un silencio teatral”-mondatot így fordítani: „Esti teátrálisan elhallgatott.” De nekem nem kell ilyen undoknak lennem, az undokságokról Előevő gondoskodik. Egyébként meg, a szövegemet visszaolvasva, látom, hogy én vagyok teátrális. Erről nem tudok leszokni. Még elhallgatni sem tudok szép csendben, csak minimum jelentőségteljesen. Úgyhogy: én csak ne szóljak egy szót sem.
RAJZSZÖG. Leírtam ma valahol a félreértés szót, majd utána kellett járnom egy Lao Ce-idézet (már létező) magyar fordításának (Weöres), megtaláltam, de az ilyenfajta utánajárások óriási veszélyeket rejtenek magukban, mivel mindenféle kalandokra csábítják a nyelvi transzformáció börtönében ücsörgőt. Az elcsábulás eleinte csak hógolyónyi, és mindig csak egy ártatlannak látszó réteg tapad hozzá szinte észrevétlenül, így lesz végül belőle lavina, ami sodor magávala mélységek felé. De akkor már mindegy. Ellenállás feladva. Így jutottam el Borges: Pierre Ménárd, a Don Quijote szerzője című álesszéjének újraolvasásán és A szépség szeretői (A platóni égi Érosz által befolyásolt létezésesztétikák példázatai a 19–20. század fordulójának új-angliai eszmetörténetéből) című Horváth Nóra-műbe való belepislogáson át, meg még számos itt meg nem említendő tekervényen keresztül, ahhoz a gondolathoz, hogy "a művészet fejlődésének fő tényezője a félreértés." Ezt Popper Leó mondta, de Borgestől tudom, hogy Harold Bloom is a félreértésnek, egészen pontosan a félreolvasásnak tulajdonította a műalkotás létrejöttét hatásiszony-elméletében. Mindezt kapkodva, habzsolva -- a Borges-esszét leszámítva (amit kb. 3-szor olvastam magyarul, kétszer spanyolul). Tisztában vagyok vele, hogy az ilyen nasizások nem egészségesek, és igazából semmi értelmük, de a véletlen egybeesésekre való újabb rácsodálkozás miatt elegendő kielégülést okoznak. Az ember mintha megnyugodna egy kicsit: ma is találtam valamit, pedig nem is kerestem. (Azért ezen a félre-szálon egyszer majd, amikor tengernyi időm lesz, végigbattyogok. Már csak azért is, mert a pszichodrámában bizonyos helyzetekben nagyon hatásos módszer tud lenni a "félre". Amikor a protagonistának azt mondjuk, hogy fordítsa a félre a fejét, és hangosítsa ki az érzéseit, mintha az antagonista nem hallaná.)
Feltűzök ide még egy post-itot: egyre fontosabbnak érzem, hogy amikor valamiről véleményt formálok, jelezzem, hogy az nem a Tudás, hanem csak vélekedés.
| | Olvasói hozzászólások nélkül6. | extitxu: ami-lemaradt | [tulajdonos]: ... | 2020-05-20 14:34 | 2020. május 19.
Bestiárium. Létrehoztam három lényt. SPOILER Egy naucrotarensist, egy oldopocátust és egy beliadapetacont. Egyelőre még csak nyelvi formában léteznek, de kellene hozzájuk rendelni testi alakot is, ha már kikerültek a képzelet vegykonyháról egy vers kapcsán, amit az egyik pályázatra beküldtem „Én Szépségem, Szörnyetegem” címmel. A három lény a vers utolsó sorában terpeszkedik, terpeszkedne, ha lenne térbeli kiterjedésük, méretük és egyéb jellemzőik. SPOILER VÉGE Lehet, hogy jobb lenne, ha így hagynám őket. Egy nyelvi bestiáriumnak talán azok a legplasztikusabb lényei, amelyeket az olvasó maga képzel el a szövegtest jellemzői alapján. De nem biztos. Lehet, hogy csak meg akarom úszni a teremtéssel járó feladatokat.
| |
5. | [tulajdonos]: ... | 2020-05-20 14:13 | 2020. május 20.
-- Jó napot! -- hajoltam be egy kis rácsos ablakon, ami olyan volt, mint egy vasúti jegypénztár ablaka, és a környezet is leginkább egy régi vasúti váróteremre emlékeztetett, de az ablak mögött ülő hölgyet én egy börtön recepciósának nézhettem, mert így folytattam: -- Kérem, ne ijedjen meg! Nézze, felemelem a kezemet! – magam elé tartottam mindkét kezemet, hogy lássa, nincs nálam semmi, amit rá szegezhetnék. -- Mi vagyunk az… elkövetők, pontosabban én nem, én könyörögtem nekik, hogy ne csinálják, de nem hallgattak rám. Most itt vannak, behoztam mind a kettőt. Nézze, ők is felemelik a kezüket! Az utolsó mondatot egy kicsit nyomatékosabban mondtam, hogy mögöttem álló két alak – egy vállas, dagadt és egy cingár férfi – is értsen belőle. Szürkére fakult munkásruhában voltak, zsebre dugott kézzel ácsorogtak, nekem háttal. Nem láttam az arcukat. Amikor meghallották a parancsoló mondatot, nemtörődöm mozdulattal a tarkójukra emelték a kezüket. Akkor már láttam az arcukat is: a bűnbánatnak a legkisebb jelét sem mutatták. Marhára nem érdekelte őket, hogy elérkezett az igazságszolgáltatás pillanata. Ha tehették volna, teleköpködték volna szotyival a váróterem padlóját, ott a szemem láttára. Utáltam őket ezért. Ők meg énrám néztek leplezetlen utálattal. Unhatták már, hogy folyton feljelentem őket. Mert hogy nem először kellett bevinnem őket, az világos volt, még álmomban is. Most így ébren azt gondolom, hogy a cingár alak lehetett Naucrotarensis, a vállas, dagadt pedig Beliadapetacon. Az álmok nagyon előzékenyek tudnak ám lenni, ha szegény fantáziátlan ébrenlévő a teremtés háládatlan feladata közben segítségre szorul. De hová lett Oldopocátus? Előkerült ő is. Bestiáriumom harmadik alakját rendőri kísérettel, bilincsbe verve átadtam az egykori Idyláhimríny-i szomszédunknak, Ical Nájram bácsinak, de nem a saját házukban, hanem Mávogronék házában, amin álmomban egyáltalán nem csodálkoztam. Ha Ical bácsi más házából jön ki, akkor most ő lakik ott, kész. Őt is előre meg akartam nyugtatni. Éreztem, hogy furcsának fogja találni a kérésemet, hogy egy darabig neki kell vigyáznia a bilincsbe vert fiúra. Oldopocátus szinte még gyerek volt, de a három bűnöző közül ő lehetett a legelvetemültebb, különben miért lett volna szükség a rendőri megerősítésre és bilincsre? Az mondjuk érdekes, hogy animus-alakokkal végeztetem álmomban a piszkos munkát, akármi is legyen az. Mintha az igazság és a rend a női oldalon állna.
A könyvben, amelynek -- ha nem is a világon, de Magyarországon garantáltan -- én vagyok a legodaadóbb olvasója, eljutottam a 40-ik fejezetig. A címe: SPOILER Kékszakáll
Pár nap múlva néhány hétre hazautazom. SPOILER VÉGE.
| | Olvasói hozzászólások nélkül3. | [tulajdonos]: ... | 2020-05-19 11:28 | 2020. május 19.
„Milyen felemás érzések közt élünk,/ milyen sokféle vonzások között,/ pedig zuhanunk, mint a kő/ egyenesen és egyértelműen.” (P. J.)
Próbáltam elmagyarázni Szúnak, miért fontos, hogy most itt legyek Unyánál. Egy darabig úgy tűnt, megérti. Mintha ellágyult volna a tekintete. (Egyszer majd tisztáznom kell a viszonyomat a táguló pupillákhoz. Meggyőződésem, hogy amikor egy másik ember kitágult szembogarába mélyedhetünk, kicsiben átéljük, milyen lehet egy fekete lyuk eseményhorizontjának a közelébe kerülni. De erről majd esetleg később. Valamikor.) Szú szembogara szétnyílt (az űrhajó zsilipjei nyílnak így ki, hogy látni engedjék a feketeséget, amibe tartunk, de nem kezdem újra), aztán visszaszűkült: „Unya azt mondta, hogy te azt hiszed, hogy ő téged nem szeret. Olvasta valami versedet, vagy naplódat, nem tudom… Nem kellene ilyeneket irkálnod. Egyébként meg aggódik, hogy túl nagy lesz a villanyszámla, meg a vízszámla, most, hogy itt vagy, nem tud úgy takarékoskodni…” Csak álltam ott, legalábbis úgy tűnhetett, mintha állnék, pedig valójában zuhantam szuperszonikus sebességgel, vissza a Földre. Vagy lejjebb. Lehet mélyebbre esni a földnél. Az űrkísérlet az eseményhorizont megközelítésére kudarcba fulladt. Megnyugtattam Szút, hogy négy nap múlva, amikor megkapom az Ódakitól a legutóbbi munkámért járó honoráriumot, átutalom a pénzt, amennyibe az itt tartózkodásom kerül, plusz azon felül még annyit, amennyivel hozzá járulok az őszi akadálymentesítési munkálatokhoz. Megmondtam az összeget. Szúnak elkerekedett a szeme. Ha akartam volna, figyelhettem volna a pupilláját. De nem akartam. Többre becsültem a nyugalmat, ami az ilyen helyzetekben megszáll. Én hiszek a külön világok békés egymás mellett élésében. A csillagok háborúja nem az én műfajom.
| |
2. | [tulajdonos]: fél-homály-félmosoly | 2020-05-18 19:13 | „Nem kurva, aki fél egyedül.” Az Akik maradtak című film (rendező: Tóth Barnabás) egyik legjobban sikerült jelenete, SPOILER amikor Pepe bejelenti, hogy a Dunai Hajózási Társaság munkát ajánlott neki, és hamarosan elutazhat messzire. A kamera Klára arcát mutatja, ahogyan lehervad róla a bizalom az újabb rá váró veszteségtől. „De ha te azt mondod, maradjak, maradok”, teszi hozzá a fiú, és Klára szája szögletében megjelenik egy alig látható félmosoly. Nagyon visszafogottan, mértéktartóan van megcsinálva ez a jelenet, patikamérlegen kimérve minden mozzanat, számomra mégis ez a film nagyjelenete. A képi megjelenítés egyébként olyan, mintha egy -- jó értelemben véve -- túlexponált Szinyei Merse Pál képet látnák. A sok fény a fehér szín irányába tol el mindent. Mintha a végén kellene ellensúlyozni a cellahomályt, ami a film elejét uralja. POILER VÉGE | |
1. | [tulajdonos]: nomen-est-omen | 2020-05-18 19:00 | „Már az Extitxu bárban voltunk, amikor Asier megállított a férfimosdóból kijövet. -- Beszélni akarok veled. Lépjünk le innen egy kis időre.”
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|