Kvóták. Kották. Anyósommal kettő a nyolchoz-arányban képviseljük a nőket a családban, ha a sógorom két lányát nem számítom. De miért is nem számítom? Igaz, akkor is csak fele annyian vagyunk. Ez elég kevésnek tűnik. De ha azt veszem, hogy anyák (((nekem három is volt))), nagyanyák, dédanyák, nagynénik, óvónénik, dadusok, tanítónénik, tanárnénik között Nő-ttem fel, férfit alig láttam, áldásnak tekintem, hogy egy ideje áteshettem a másik oldalra, már csak az egyensúly kedvéért is. A jin-jangot most nem emlegetném, pedig megtehetném. Az egyetem és a munkahelyek felé közeledvén fokozatosan javult a férfiak aránya az életemben (tanárok, főnökök), de pl. a csoporttársaim zöme végig lány volt, még a Közgázon is, a Bölcsészkaron még inkább, a pszichodrámán háromszoros túlerőben voltunk a férfiakkal szemben, akik nem jártak ezzel nagyon rosszul, mert az összes férfiszerepet (az Istent is beleértve) nekik kellett eljátszaniuk; többet gyakorolhatták a deficites szerepeiket, mint mi nők. Mindennek van színe és fonákja. Ami a kottákat illeti, én alapvetően azért nem lettem zeneszerző a genetikai hiányosságaimon túl, mert nem olyan szocio-kulturális környezetben Nő-ttem fel, amely erre predesztinált volna. Ettől a férfiakat a genetikájuk még alkalmasabbá teheti a komponálásra. A matematikusok és a filozófusok között is több hagyományosan a férfi. A híres írók közt is. A nők meg tovább élnek. Anyám is. Negyed évszázada özvegy. A zeneszerző férfiak és a hosszú életű, kedves nők tudnak valamit, ismerjük el! Ez engem személyesen nem ment fel az alól, hogy megtegyek mindent, ami tőlem telik az életben. Magamért, a környezetemért. Most pl. kiveszem a sütőből a búvártúróst, mert biztosan megsült, érzem az illatát. Aztán irány a Caminitóm. Még naplemente előtt végig akarom járni.
Szerintem, apám boldog lett volna, ha egy nap bejelentem, hogy én mégis inkább fiú szeretnék lenni, és többet nem unatkozom látványosan, amikor neki kell segíteni valamit összeszerelni, fát vágni, betont keverni, horgászni, nyulat nyúzni, disznót vágni. Ha szól, hogy adjam már oda neki a harapófogót, azonnal vágom, miről van szó, és nem a csípőfogót vagy a kombinált fogót nyújtom át. Pontosan tudom, hogy mire való a tipli és a spachli. Ő soha nem vetné a szememre, hogy még zenét szerezni sem tudok. Azzal sem fenyegetne, hogy hiába is töröm magam, sosem lesz belőlem író, hiszen arra is igazából csak a férfiak képesek. Neki más baja volt velem, a haszontalannal. Nézni sem bírta, hogy nem áll jól a kezemben a kalapács, a fejsze, a fűrész.
Mickó öntudatos lény volt. Nem szerette, ha parancsolgatnak neki. Ha úgy érezte, hogy pattogtatjuk, úgy tett, mintha nem is figyelne. Aztán mégis teljesítette a kérésünket, de mintha neki jutott volna eszébe, önként. Ő a példaképem. Pedig a szukákkal csak baj van. Telefialják a házat.
Sima szőrű, karcsú fekete labrador mászkált a lábam körül álmomban. Először azt hittem, hogy Picúr az, a gyerekkori kutyánk, aki apró gombolyagként került hozzánk, így kapta a nevét. De Sirdna azt mondta titokzatos arccal: Mickó az. Mickó? Nem akartam hinni a szememnek. Hát mégis él? Kölyökként került hozzánk, ő volt az első „gyerekünk”. Az egyetlen „lány”, akit mi neveltünk fel, hamarabb lett belőle anya, mint belőlem. Kétszer hagytuk fialni, aztán Sirdna rábeszélt, hogy kttesük el a petevezetékét. Megváltozott. Lustább lett. De a régi szokása, hogy éjszaka lyukat kapar magának a kerítés tövében, és sétál egyet a csillagos ég alatt, megmaradt. Így vitték el egy éjjel a sintérek. Hónapokig kerestük, de egy idő után lemondtunk róla, csak a lelkiismeretfurdalás maradt, hogy nem vigyáztunk rá eléggé. Ezt mind tudtam álmomban is. Éreztem, hogy Sirdna csak hiteget, hogy boldog legyek. És én el akartam hinni a mesét. Nem emlékszem, hogy egy álom valaha is megríkatott volna. Addig álltam a zuhany alatt, amíg ki nem fogyott belőlem a víz. Mickó!!! Te öntörvényű nőszemély! Nagyon kellett már, hogy lássalak!
Tegnapi álmom: Két gyerek közeledik felém álmomban egy állat belsejében. Egy fiú és egy kislány. A kislány mintha én volnék. Vagy mindkettő? A szemem mint egy kamera látja és rögzíti, ahogyan a csontokon lépdelve botladozunk előre. A bordák fehérek, boltívekként ölelnek körül bennünket. Régóta jövünk, valahonnan nagyon messziről, napok, hetek, talán évek óta, végig az állat belsejében, mint egy alagútban. „Valami” – ezzel a szóval ébreszt a Hang.
Mást kerestem, ez bukkant elő 2018-ból:
Még most sem hiszem el, ami történt. Pedig ott voltam, a saját szememmel láttam mindent. Én tudtam, hogy baj van, mindjárt első nap látszott, hogy nem lesz elég a bor annyi tömérdek embernek. Megértem már sok ünnepet, amin felszolgáltam, menyegzőből sem ez volt az első, amire elhívtak cselédnek, ki tudtam számítani, mennyi az annyi. Mondtam is másnapra virradóan a násznagynak, hogy ha így fogy a bor, nem húzzuk ki vele három napig sem. Tudják, mit felelt az az imposztor? Azt mondta, ne káráljak, fogjam be a számat, csak nem gondolom, hogy én fogom megmondani, hogy kell egy menyegzőt megcsinálni?! Én nem akartam magamnak bajt, tíz gyereket nevelek, befogtam a számat, és csak belül mondogattam magamnak: baj lesz, nagy baj lesz. Féltem attól is, hogy azt fogják mondani, hogy mi ittuk meg a bort, én meg a többi szolgáló. És akkor megérkezett az a szép fiatal rabbi, az anyjával és a tanítványaival. Már amikor megláttam, éreztem, hogy minden jóra fordul. Jóra is fordult, de még ma sem hiszem el, hogy tényleg megtörtént. Amikor a rabbi azt mondta, hogy töltsük meg a kőedényeket vízzel, és kezdjünk el belőlük italt merni a vendégeknek, azt hittem, álmodom. A vizet, amivel máskor az emberek a lábukat szokták megmosni, azt szolgáljam fel? Ki hallott már ilyet? Felszolgáltuk végül, mert az az asszony, a fiatalember anyja azt mondta, csináljuk csak azt, amit a fia mond. Már amikor öntöttük kifele az italt a serlegekbe, éreztem, hogy nem víz az. Olyan illat csapott az orromba, hogy a mennyországban éreztem tőle magam. Most azt hiszik biztosan, hogy részeg voltam, de higgyék el, meg sem kellett kóstolnom, tudtam, milyen íze van. Nem felejtem el soha.
Megkaptam az eseménymeghívót az augusztusi svéd programra. Bromma. Bibliodrámavezető alapképzés. 15 fő. Ennek fele sem tréfa. Akkor sem, ha a "broma" jelentése spanyolul. "vicc",
A Mezzo TV-n március 1. és 31. között olyan programokat kínálnak a klasszikus zenében, a táncban és a jazzben, amelyekben valamilyen szempontból a nőké főszerep. A jazzben az előadóművészek mellett valószínűleg előkerülnek majd olyan dalszerzők, mint Diana Krall, Katie Melua, hogy a két fő kortárs kedvencemet említsem. A tánc műfajában Pina Bausch elkerülhetetlen lesz. A klasszikus szenében is vannak női zeneszerzők, kétségtelenül lényegesen kevesebben, mint a férfiak, de ez nem von le semmit azok értékéből, akik énekesként, zenészként (ad absurdum karmesterként) tisztességgel, magas színvonalon végzik a dolgukat.
Hogy mire jó ez az egész?
Nekem például arra, hogy ne mindig a férfiakban találjam meg a példaképeimet. Nő létemre. Ha lányaim lennének, együtt ülnék le velük a Mezzo TV elé, aminek létézéséről eddig mit sem sejtettem. A női zenészek és táncosok szépek és elegánsak. Nőiesek. Sokat lehet tőlük tanulni.
Ott van az asztalon az új novelláskötetének a kézirata!!! Kibontva. Az én drága Igaz Emberkém egy idő után felfogja, hogy hiába vitte el a stúdióba, úgysem kerül érdemben szóba, csalódottság nélkül elteszi. Volt ő már ennél méltatlanabb helyzetben is.
Apám olyan mértékben megingatta az emberi autoritásba vetett hitemet, hogy sokáig azt hittem, semmilyen földi felettes nem fogdahatok el ,amíg élek, pláne akkor nem, ha hímnemű az illető. De én szerencsés csillagzat alatt születtem, vagy azóta rendeződtek számomra kedvező állásba a csillagok. Ifjú felnőttként több olyan rangban, beosztásban, tudásban, tapasztalatban felettem álló emberrel (köztük férfiakkal) találkoztam, akik felülírták a gyerekkoromban belém táplált képet. Többek között azzal, hogy – bár szerintem nincs olyan ember, aki minden pillanatban, minden szempontból igazat mond – a kendőzetlenségre való törekvésük miatt mégis hiteles, autentikus, modellértékű figurákként álltak előttem. Sokáig nem értettem, hogyan tehetik azt a zsidók, hogy valakit Igaz Embernek neveznek ki. Hogyan lehet erről dönteni? Egészen addig nem is hittem el, hogy ez valóban létezhet, amíg nem találkoztam Benedek István Gáborral, aki nem egészen egy évig a főnököm volt. Az elsőtől az utolsóig, minden pillanatot, amit a közelében töltöttem, áldásnak tekintek. Ha egyszer interjút készíthetnék vele, befognám a bagólesőmet, hagynám mesélni, mert ha valaki, ő igazán (és igazul) tud mesélni. (A Benedek név kötelez?) Az alábbi műsorvezető ellenben felbosszantott. Nagyon.
Mindig hajlottam a mazochizmusra, így sikerült tönkretennem ma egy elég jól induló, napfényes vasárnapot. Végiggyötörtem magam Händel, Il trionfo del Tempo e del Disinganno (Az Idő és a Kijózanodás diadala) című o(pe)ratóriumának első részén: a Krzysztof Warlikowski rendezte interpretáción. Most úgy érzem magam, mint akin keresztülment egy csapat dementor. A Szépség (szoprán) az első részben drogfüggő kurva (vagy legalábbis úgy van öltöztetve), az Öröm (férfi mezzoszoprán) drogdílerszerűség, az Idő nőfaló öreg pöcs, egyben mintha rendező is volna, a Kijózanodás vörösre festett szájú, szőke titkárnő (az Idő jobbkeze), mellesleg egyre nyilvánvalóbban madám is. Mivel a Szépség már a darab legelején be van állva, és láthatólag minden életörömnek híján van, mindegy mi történik vele a két és fél órás darabban. Nincs miből kiábrándulnia. Felszabadítani (megváltani) lehetne, de az láthatólag nem történik meg. Az Idő úgy ajánlja fel neki a túlvilágot, mint egy sértődött strici: itt én vagyok az úr, ha nem tetszik, hogy itt vagyok veled, menj át az örökkévalóságba, ott nincs hatalmam. A Szépség a végén öngyilkos lesz (belenéztem a második részbe is). Közben átmenetileg minden funkció nélkül átöltözik fiúruhába, annak a fiúnak a ruhájába, aki mintha csak azért került volna be a darabba (Händeltől függetlenül), hogy a férfi szereplő által alakított Öröm egy kicsit örömködhessen vele. Az egész egy fordított színházi térben játszódik, mi nézők ülünk a színpadon, a szereplők a nézőtéren játszanak. A színházi ülőhelyek szép lassan megtelnek zombitekintetű fiatal nőkkel. A Szépség megállás nélkül szenved, nincs öröme semmiben, csak Öröme van, de az igazából nem a szövetségese. Az arcát az elejétől a végéig a könnyeitől – vagy mitől – elmosódott sminkje csúfítja. Nem fejlődik közben semmit. Az elején sem tűnik úgy, mintha hinne valamiben (az elénekelt szöveg szerint igen: az örömökben, de a metakommunikációja nem ezt tükrözi), a végére sem jut el sehova (még csak lejjebb sem, mint ahol a legelején volt). Meggyőződés nélkül énekli az Időnek, hogy mutassa meg, hova kell mennie, ő készen áll rá. Amíg fiúnak öltözik a darab közepén mintha átderengene az arcán valami érthetetlen remény, de az Idő tekintete pillanatok alatt lehervasztja róla. Reménytelennek tűnik, hogy a második részben felmentést találok erre a nyomorra. Egy icurka-picurka mozzanattal is beérném, ahol csak egy pillanatra is átszellemül a Händeltől kölcsönvett anyag. Addig is (gyógyulásul):
A Semmi-t (Nada) Carmen Laforet írta. Összekevertem Unamuno Köd-jével (Niebla), azt nem mertem felolvasni a kisfiamnak. A regény címét adó "köd" a semmiben való bolyongás metaforájaként értelmezhető -- így tanultuk. Nem volt alkalmam ezt rendesen ellenőrizni annak idején. Kisgyerekkel az ölemben, örültem, hogy meg tudtam írni a spanyol nyelvű szakdolgozatomat María Luisa Bombal polifonikus szövegalkotó módszeréről. Unamuno regényét csak átfutottam a vizsgák miatt. Ami azért volt bűntény, mert Bombal is alkalmazza a ködöt mint metaforát az egyik legfontosabb kisregényében, a La última nieblá-ban, amit azóta sem fordítottam le, és úgy látom, más sem. A szakdogámra négyest kaptam.
"Ich heiße Jenny, bin nicht weggelaufen, gehe nur spazieren. Danke." Ez lóg Jenny kötőfékjén, aki 15 éve egyedül rója Frankfurt utcáit. A gazdája nyolcvanéves, minden nap kiengedi a fehér kancát az istállójából, egy darabig elkíséri, majd Jenny egy megszokott útvonalon kisétál a mezőre, legelészik, majd visszatér az otthonába. Mintegy 20 kilométert tesz meg így naponta. A frankfurtiak (a rendőrséget is beleértve) ismerik, rámosolyognak, az úttesten, a villamossíneken gond nélkül átkel, ha jármű jön, megáll, a kisállatokkal és a gyerekekkel barátságos. Jól jönne nekem is egy tábla a napi barangolásaimhoz: „Nem szöktem el, csak sétálgatok. Köszönöm.” A fehér ló mondájára egyébként valószínűleg úgy bukkantam, hogy pár napja a naplómban leírtam egy álmomat, amelyben egy kisfiú nem találja a lovát. Megkeressük, mondtam neki. Hát, meglett. A Google a segítségemre sietett. Mi lenne, ha a legközelebbi álmomban egy kislány rajtam keresné az Istent, és én leírnám?
Végighallgattam tegnap egy Heller Ágnes-interjút. Sok érdekes dolog hangzik el benne a Rákosi-korszakról, proletárdiktatúráról, Kádárról, száműzetésről, de különösen egy dolog keltette fel a figyelmemet: hogy H. Á. a kezdetektől fogva tévedésnek gondolta Marx értékelméletét. Marx úgy vélte, hogy a dolgok értékét a beléjük fektetett munkaidő határozza meg, míg a természet javai ingyen, korlátlanul állnak rendelkezésre. Képzeljük el, hogy mihez vezet ez a gondolat, mondta H. Á., ha pl. egy fa attól kezdve válik értékké, ha -- munkát, munkaidőt belefektetve -- kivágják.
Ezt meséltem tegnap délután Sirdnának séta közben (ő a munkahelyéről jött, én eléje mentem az erdőbe, a Csacsi-réten találkoztunk, mint mostanában minden péntek délután). Nem nagyon figyelt rám, a virágzó somot fényképezte. Hetek óta várta, hogy a virágok megjelenjenek, csodálkozott, hogy a galagonya levelei hamarabb előbújtak. A Lányi-cikket is „előadtam”, amit a napokban olvastam, hogy ne felejtsem el. Arra már jobban odafigyelt. Majdnem összevesztünk. Azt állította, hogy a pszichológiában mindig is létezett ökológiai alapú személyiségelmélet, mert mindig is hangsúlyozták, hogy fontos, milyen környezetben nő fel a gyermek. Először is, nem hangsúlyozták mindig eléggé, feleltem, másrészt amikor már igen, akkor is az interperszonális kapcsolatokat és a kulturális környezetet hangsúlyozták (elég gondoskodó és ingergazdag-e), nem az ökológiait. Azt a szemléletet, hogy az ember tudatos énjének kialakulása az ökológiai környezet elemeivel való azonosulásnak a története is, nem kifejezetten hangsúlyozták a nagy személyiségelméletek. Lányi arra hívja fel a figyelmet, hogy nem azért vagyunk képesek a környezetünk elemeivel való azonosulásra, mert természeti lények vagyunk, hanem, mert szellemi lények vagyunk. A bruberi és lévinasi gondolatot -- hogy nem az Én köré szerveződik a világ, mert Én önmagában nem létezik, létre sem jön (nem fejlődik ki) a másikkal, a Te-vel való azonosulások sora nélkül --, azzal egészíti ki, hogy a „Te” körébe bevonja az ökológiai környezet elemeit is. Nem ő találta ezt ki. „A személyiség ökológiai elméletének kidolgozására először Arne Naess tett kísérletet”, írja. Idézi a lapp halászt, aki a bíróságon, miután egy vízierőmű építését többedmagával megakadályozta, azzal védekezett, hogy a folyó része a lényének. „Mondhatjuk-e hát Arne Naess halászával, hogy Énünkhöz nemcsak az tartozik, amivé az emberi társaság tesz bennünket, a tudás és a nyelv, hanem más lények is; sőt a folyó, a város, a táj, mindaz, amit szeretni tudtunk, és ami sorsunkra meghatározó hatással volt?”-- teszi fel Lányi a költői kérdést. Hozzátéve, Leslie Paul Thiele aggályait osztva, hogy ökológiai szempontból Arne Naess „bármennyire hangsúlyozza is más lények Másságának inherens értékét, amikor végül az egész világot az emberi önmegvalósítás és azonosulás számára tekinti kínálkozó alkalomnak, megengedhetetlenül antropomorf szempontot követ”.
Hétfőtől Sirdna is home office-ban dolgozik. Egy év kellett ahhoz, hogy a „hivatal” felfogja, hogy gáz van. S. szerencseként élte meg, hogy mostanáig be kellett járnia. Nem lesz neki könnyű itthon berendezkednie. Én jobban járok vele, mint ő énvelem.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
