NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE Legutóbbi olvasó: 2026-06-27 12:20 Összes olvasás: 46015| 11. | [tulajdonos]: ... | 2020-05-24 12:56 | 2020. május 24.
„Krisztus urunk tömörülése” – ez a mondattal ébresztett ma az álombéli Hang. Na, ne szórakozzunk, gondoltam, ha ezt leírom, az Isten se mossa le rólam, hogy hajlamos vagyok a blaszfémiára. De ha már az álmaimban sem bízhatom, hogy jót akarnak (NEKEM!), akkor miben. Muszáj volt a végére a járnom, éreztem, hogy addig nem kelhetek fel, amíg legalább egy kicsit bele nem gondolok, mit akar ezzel a mondattal üzenni a Hang. A tegnapi ébresztő mondat --„nincs mire alapozzam a felkelésemet, hát felkelek”-- felett simán elsiklottam. Mert azt is viccesnek találtam, pedig, most utólag belegondolva, lehet, hogy az sem az. Nagyon hasonlít az Ottliktól kölcsönzött alapállásomra: hogy a „szavak természetesen használhatatlanok”. Ennek tudatában kell naponta szertartásszerűen megpróbálnom a lehetetlent, és valamit kihámozni a kuszaságból, hogy további kis kuszaságokat teremtsek. És talán valamennyi rendet is. Megpróbálni megismételni bizonyos megismételhetetlen mozdulatokat, amelyeknek, ha jól odafigyel az ember, ritmusa és dallama van. Felemelni a hangomat, mint a kelyhet, megtörni a csendet, mint a kenyeret. ,Ezt cselekedni az Ő emlékezetére.
Unyán gondolkodtam elalvás előtt. Hogy folyton etet. Tömi belém az ételt, tömné, ha engedném, de nem engedem. Hogyan lehetne ezt az elutasítást úgy megoldani, hogy ne szenvedés legyen belőle. Mert tudom, hogy így tudja kifejezni a szeretetét. Örülhetnék, hogy van, aki főz rám. A „töm” szónak lehetne nemi interpretációja is (mindig gyanakodnom kell), de Krisztus számomra olyan megnyugtatóan aszexuális figura, hogy ezt az értelmezést most elvetném. (Ettől még lehet dupla fenekű az üzenet. Ha a ma estére gondolok. Örüljek, hogy van, aki.)
2020. május 23.
Csütörtökön, a fordítást hosszú időre félretéve éjfélig beszélgettünk Unyával. Megmondtam neki, hogy sehol máshol a világon nem tudtam volna ép ésszel kibírni ezt a két hónapot. Azért költöztem be hozzá (a „nyakára”, ahogy Iszusz mondta), mert nála volt most nekem a legjobb. Mert ilyen békés helyet nem találtam volna a munkámhoz. Meg hogy hiányozni fog. És hogy tudom, hogy én is hiányozni fogok neki, akkor is, ha ő nem mondja. Mondta, de túl hamar, mintegy mentegetőzésképpen. Mintha csak fenyegetni akartam volna: hiányozni fogok! Nem fenyegetésnek szántam. Csak hogy gyakoroljuk az ilyen mondatokat. Legközelebb talán már azt is mondhatom: én szeretlek téged, Unya, és tudom, hogy te is szeretsz. Hátha ezt is meg tudom neki tanítani, és kimondja ő is, de nem túl hamar, csak amikor már úgy érzem, nem én csikartam ki, hanem neki magának jutott eszébe, és mert elhiszi, hogy elhiszem. Lear király is szóba került, meg a három lánya. Aztán valami olyat mondtam, ami sokkal mélyebbre szaladt mindkettőnkben, mint vártam. Igazából nem is vártam, mert nem tudtam előre, hogy mondani fogom. Megpróbálom pontosan visszaidézni, ami nehéz lesz, mert szinte öntudatlanul beszéltem.
„Mi hárman nem vagyunk egyformák. És nem is leszünk. Mindannyian másként tudjuk meghálálni, hogy a világra hoztál bennünket. Iszusz bevásárol, figyeli az akciós termékeket, segít a takarékoskodásban, gondozza a kertet. Ez nagyon értékes és fontos segítsége, én nem tudnám csinálni, megnyugtató, hogy van valaki, aki ettől boldog. Ószre profi ügyintéző. Ő a hivatali ügyeidről gondoskodik, elolvassa és értelmezi helyetted a jogi szövegeket, költségvetést készít, nyomtatványokat tölt ki stb. Mind a ketten elhalmoznak szép dísztárgyakkal, édességekkel, ruhával és egyéb értékes ajándékkal. Tőlem kevesebb tárgyi ajándékot kapsz, fizikailag is kevesebb segítséget nyújtok, elfogadom, hogy te főzöl rám (bár, jóval kevesebbet kellene, mert én nem vagyok olyan nagyétkű). Versenghetnék a húgaimmal abban, hogy mikor milyen mások által készített terméket veszed neked. Mindig alulmaradnék. Én egyetlen módon tudom igazán, jószívvel viszonozni, amit tőled kaptam, ha viszem tovább a mintát, amit tőled tanultam: hogy az evésen, az iváson, a szép tárgyakon és a kifizetendő számlákon túl is van világ. Tele zenével, könyvekkel, művészettel, alkotni valóval. Ezt te plántáltad belém óvodás koromtól kezdve. A táncra már magamtól jöttem rá, de ahhoz is kellett az alap: hogy az ilyesmi nem felesleges, és főleg: nem bűn.”
Icól péntek este érkezett. Jól tettem, hogy a fentieket előre el tudtam mondani Unyának. Amióta Icól itt van, valahogy minden könnyebb. Nincs akkora súlya a szavaknak. Járkálunk a városban, és mondjuk, ami eszünkbe jut. Nem érzem úgy, hogy rohannom kell haza, és lejegyezni egy gondolatot, mert ha nem, valami végérvényesen odavész. Nem vész oda semmi, vagyis igen, hull mögénk minden, az idő, a szavak, a mozdulatok, minden, amit együtt nézünk, és az is, amit külön, de ez nem baj. A magányos űrbolyongásnak vége, hazavisz a mentőexpedíció. Egy dolgot majd meg kell azért ebből is írnom. Ne felejtsem el.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
