„Nem vitt rá a lélek.” Szeretem ezt a mondatot leírni.
Terv: olyan YouTube-videókat nézegetni, amelyeken pár napos/hetes/hónapos kisbabáknak énekelnek a szülők, az anya, vagy az apa. Főleg az utóbbi. Nézni, nézni, amíg meg nem unom.
A jegesmedvék egyedül születnek, olvasom. Az anyjuk nem tud nekik segíteni a világra jövetelükben, mert ellés közben hibernált állapotban van. A hibernált itt nem jelenti a test teljes lehűlését, mint egyes rágcsálóknál. A jegesmedvék testhőmérséklete állandó marad, csak a szívverésük és a sejtműködük lassul le. Az is érdekes, hogy a megtermékenyítés után a magzatok hetekig „felfüggesztett” állapotban várják, hogy az anyjuk felkészüljön a télre (eleget egyen), és csak akkor kezdenek el fejlődni, amikor az anya bevonul a barlangba (hógödörbe).
Ma tanúja voltam egy házaspár összeszólalkozásának a Facebookon. Mindkettőjüket kedvelem, külön-külön is, mindegyiket másért (a férfit az intellektusáért, a nőt – aki nem kevésbé okos, mint a férje – az empátiájáért). Párként is szeretetre méltóak. De a társas oldalakra együtt nem valók.
Egy alkotást önmaga értékén becsülni. Nem (csak) azért, mert beépíthető pillérnek annak a világnak az alátámasztására, amit üdvözítőnek tartunk. Elképzelni, hogy az is meg tudja becsülni ugyanezt az alkotást (a szimbolikus felhasználhatósága mellett önmaga értékén), aki másfajta világokban hisz. Miközben nincs több,világ. Egy van. Azt kellene megbecsülnünk, együtt, önmaga értékén.
Megjelent a Vízáldozatok. November 12-én adta hírül az Európa. Nekem nem szóltak. Az első kötetnél mindenről értesültem. Ennyit jelentene egy vezetőváltás?
Tábory Elemér jó családba született, éles eszű fiú volt, aki minden tekintetben tökéletes polgári életet él, de álmában másfelé vitte a lába.
Megnéztem e.m.b. ajánlatát, Harrison Bergeront, sőt, az egész családdal megnézettem. A fiúk nem akarták látni, de emlékeztettem őket, hogy én is megnéztem a kedvükért az Idiocracy (Hülyék paradicsoma) című filmet, ami hasonló témájú disztópia, csak nem ilyen elegáns és a fókusza nem pontosan oda esik, de hasonlóan vissza-visszaköszön a valóságban. Ki mire szeretné ráhúzni. A film (akárcsak az irodalmi alapja) hibátlan.
2020. 12. 05.
Szájert mint magánembert így fogadom el, amilyennek most látszik (a látszik aláhúzva), sőt, így sokkal inkább, mint amikor még nem láttam az árnyékát. Az árnyékát vesztett (takargató) ember félelmetes. Most kerek egész számomra. Az esete nem magánemberi vonatkozásait illetően is kénytelen voltam végiggondolni a szerepét. Annyi kérdést kaptam (részben magamtól, részben a gyerekeimtől és másoktól), hogy nem tudok nyugodtan aludni éjszaka, amíg nem tisztázom, mit gondolok. Itt és most.
Amikor két azonos nemű akar összeházasodni, gyereket felnevelni, nem a házasság és a család fontosság kérdőjelezi meg, hanem éppen ellenkezőleg. Igazodni akar ahhoz a tradícióhoz, amelynek én is örököse és átörökítője vagyok: házasság, család. Ami valljuk be, részben azért lett tradíció, mert gazdasági, kulturális, társadalmi szempontból így biztonságos. Így lehet rendesen gondoskodni az utódokról, hogy jól kezelhető, jó munkabírású, egészséges mentalitású emberek legyenek belőlük. Még az amúgy halandóságra hajlamosabb férfiak is tovább élnek házasságban (minden hülye házasságellenes vicc ellenére). Hogy vannak családok, ahol a téboly uralkodik, és ennek pont az ellenkezője történik, arról most nem beszélek (noha fontos téma), mert az más irányba vinne. A fiaim attól a gondolatomtól, hogy a házasság és a család intézménye nem csak heteroszexuálisoknak jár, még nem lesznek buzik, vagy nem fogják magukat átoperáltatni nővé. Tele vannak tesztoszteronnal. Ha kényszeríteni akarnám őket, akkor se tudnának férfiba beleszeretni. Igazi pasik. Annak minden szépségével és nehézségével együtt. Ami az utóbbi illeti, alig várom már, hogy menyeim legyenek, és megtöltsék női energiákkal a házat, mondjuk egy olyan karácsonyon, amit nem zoom-szobában tartunk. És lányunokát is szeretnék, hogy befonhassam a hajukat, megtaníthassam őket, főzni, horgolni, szonettet írni.
A csillagra mutatás Hamvasi értelemben lehet egy (! nem a) tradíció intellektuális megvallása. De az „apa férfi, anya nő”-tradíció törvénybe iktatása nem csupán egy intellektuális, szellemi állásfoglalás, hanem az emberek életére kiható, gyakorlati következményekkel járó, jogalkotói magatartás. Egyformásításra való törekvés (Harrison Bergeron?) úgy, hogy a priviligezilált réteg egyes tagjai megengedhetőnek tartják, ha a lábuk másfelé viszi őket. Elég, ha az ujjuk a csillagra (egy tradícióra) mutat, "kisebb katasztrófa", mint a tradíció elvetése, vagy tágabb értelemben való értelmezése. A csak-egyféleképpen-lehet diktátum, mint látjuk, alakoskodásokhoz, rejtőzködéshez, hazugságokhoz vezet. Amikor Torquemada a spanyol zsidók ezreit kényszerítette arra, hogy áttérjenek a keresztény hitre (különben megkínoztatta, megölette vagy hajóra pakolta őket, és elindította őket a Zöld-foki szigetekre), az áttért zsidók (a konverzók) látványosan füstölt kolbászt és véres hurkát aggattak a tornácukra, hogy messzire látszódjék, mennyire szeretik a disznóhúst. Hogy a belekben pulykahús volt? Hát, istenem!
Itt tartok most a gondolatmenetben. Nem azért írom le, hogy bárkire ráerőltessem. Egyszerűen csak ki akarom mondani.
2020. december 4.
„Valójában a keresés végét, a kereséstől való megszabadulást keressük.”(Scott Kiloby) Eltűnni hirtelen, akár az erdőben a vadnyom. József Attila halálának napján. Vagy írni egy verset, Sub rosa címmel. Coming-in. „Talán mert magabiztos, mindenki azt hiszi róla, hogy jól van. Pedig nincs. (Laura az Órák-ból) Négy új halottja van a gyülekezetünknek. Mindegyik covidos. Az egyikük közeli ismerősünk. Volt. Hihetetlen, hogy róla is már csak múlt időben beszélhetünk. Sorba jelentik be a házaspárok a Facebookon vagy e-mailen, hogy túl vannak a betegségen, vagy most estek bele. Szorul a hurok. Ma kitaláltam egy szót: aggodalomjárvány. Kiderült, hogy már létezik. „Ha nem menekül a rendőrök elől, és nem találnak cuccot nála, nem lett volna ekkora botrány belőle.” És soha nem kényszerül arra, hogy tükörbe nézzen. A saját buborék melegen tart, minden paramétere a várakozásodnak megfelelően van beállítva. A kedvenc filmjeidet vetítik, olyan zenét tesznek fel, amire garantáltan azt fogod mondani: szédület, hogy ez milyen jó. Ha más tartalom keletkezne a buborékon belül, mint ami kedvedre való, egy transzformációs mechanizmus azonnal működésbe lép, olyan körítést kerít a kellemetlen tartalom köré, ami ehetővé és emészthetővé teszi azt is, ami egyébként megfeküdné a gyomrodat. A buborékból nézve minden gyanús, ami a többi buborékban zajlik. Látod, hogy mozog a szájuk: biztosan valami alpári szellemtelenséget szellentenek a szájukkal, hiszen „azok” csak „ehhez” értenek. A szellem illatos levegője csak a te buborékodat lengheti be. Azok odaát pedig csakis bűzben élhetnek. Trollbűzben. A hívatlan kíváncsiskodókat nem szereted. Annyira hasonlítanak azokra, akik nem érdeklődésből hatolnak be hozzád, hanem ezért, hogy kiéljék mindennapos igényüket az ellenség piszkálásra, hogy eszedbe sem jut komolyan venni őket. Kivételes pillanat, amikor ezt valami miatt mégis megengedheted magadnak. Amikor kiderül: nem dől össze a világunk, ha hellyel kínáljuk a hívatlant, hogy ha már itt van, ne kelljen az ajtóban ácsorognia a sapkáját gyűrögetve, amin szinte biztos, hogy más felirat van, mint a miénken, bár ellenőrizni nem tudjuk, amíg ki nem vesszük a kezéből, és szögre nem akasztjuk. És ha már elment (mert nem közénk tartozik, nem tarthatjuk fogva), a buborékunk optimálisan beállított paraméterei között lesz időnk eltűnődni azon a valamin is, ami miatt a vendéglátói szerepet megengedhettük magunknak. Dzsaszt jú vájt, henrihiginsz, dzsaszt jú vájt. Szerettem kislánykoromban a My Fair Lady-t. Abban a fejlődési szakaszban szükségem is volt rá, mint minden olyan élményre, ami sérült animuszom sebeire valamilyen tapaszt tudott tenni. Felnőtt fejjel már sokkal inkább az eredeti darabot tartom szem előtt, G. B. Shaw Pygmalion-ját. Eliza és Higgins buborékja Shaw megfogalmazásában rövid időre alkothat közös halmazt, aztán mindkettejüknek szépen vissza kell térniük a maguk paraméterei közé. Talán visznek magukkal valamit. Ez a legtöbb, amire józanul számítani lehet (és ez sem lebecsülendő). G. B. Shaw nem isten (pláne nem istennő), hogy szobrokat keltsen életre. A politikus emberről. Nagyon hozzászoktunk, hogy a felkent urakat szupererővel rendelkező félisteneknek lássuk. Akik minden helyzetben képesek arra, hogy az ösztöneiket megtagadva ellenálljanak minden olyan emberi késztetésnek, amit a közember megengedhet magának, vagy nem engedhetne meg magának, mégis megteszi. Én úgy képzelem, hogy Szájer énjét éppen ez az elvárás (ami itthon még pluszban meg volt spékelve a genderellenes ideológiával) szakította ketté. Az egyik énje (a szuperego) meg akart felelni annak a képnek, amit te is számonkérsz rajta (én is amúgy és a saját pártja is utólag, mint látjuk), a másik énje nem tudott ellenállni a szuperego által elnyomott ösztönénje késztetéseinek. Ha én írnám az Ember tragédiájá-t, Szájer lenne a főszereplőm. Hajlanék rá, hogy komikus irányba vigyem el a történetet, de lehet, hogy lemondanék róla. A komikus elemeken már éppen eleget csámcsogtunk.
A középkorban úgy gondolták, hogy a bűnös ember testét a víz kiveti magából. („Megmérettél, és könnyűnek találtattál.”) A vízpróba során, ami egyfajta istenítélet volt, a vízhez vonszolták a gyanúsítottat, alsóneműre vetkőztették, majd a dereka köré egy kötelet tekerve tóba vagy folyóba hajították. Ha fennmaradt a víz felszínén, akkor bűnös volt, ha elsüllyedt, ártatlannak nyilvánították. Ha nem húzták ki időben a vízből, megfulladt, de legalább ártatlanul halt meg.
Érdekes, az egyiptomiaknál fordítva gondolkodnak a súlyról. Bár ők nem élő testek súlyát vizsgálták, hanem a halott szívét, amiről azt gondolták, hogy az ember gondolatainak és cselekedeteinek irányítója, az értelem lakik benne. Anubisz mérlegre helyezte a halott szívét, a mérleg másik serpenyőjébe Maatnak, az igazság istenének tollát tette. Ha a szív nem bizonyult nehezebbnek, mint a toll, a lélek bebocsáttatást nyert Ozirisz halhatatlan birodalmába.
Nem tudom, van-e olyan hitvilág, ahol a fej súlya számít, és ha igen, milyen értelemben, de az enyémet egyre nehezebbnek érzem, és ez nem tűnik túl üdvözítőnek. Megpróbálok bebocsátást nyerni Morpheusz ölelő karjaiba.
„Az irodalom a legkellemesebb módja annak, hogy ne vegyünk tudomást az életről.” (Pessoa)
Hogyan értékelné egy mecha a tegnap időzített bombaként robbant médiaeseményt? Hogy az orgák között előfordulnak orgianikus lények is? Ők lennének az orgiák? Kedves mechák, vegyetek példát a Szárnyas fejvadász replikáns hőséről, aki az utolsó pillanatban lemond arról, hogy elpusztítsa Deckardot (Harrison Ford), az embert. Mondjatok le az orgiára is hajlamos orgák megsemmisítéséről. Hátha megváltoznak. Nem fognak. Az orgák már csak ilyenek.
Szájer József esetét a Jóisten küldte a magyarokra Mikulás-ajándéknak. Kár, hogy nem tudunk vele kellő, közös alázattal élni. Minden embernek szemlesütve, köhécselve kellene állnia az eset előtt, olyan zavarbaejtő történet ez. Politikailag is, naná. Nincs vele szerencséje az apa-anya-szentlélek-hívőknek, de nincsen vele igazán szerencséje az oegygésáknak sem. Akkor lenne szerencséje mindkét oldalnak, ha egy macsó-buliban találtak volna rá a politikusra, szoláriumozott bőrű, pucér lányok társaságában. Ha Szájer a bajuszát pödörgetve fejércselédek farát csapkodná az Alaptörvény egy példányával a kezében, az beleférne a magyar gulyásvirtusba (mindkét oldal víziója szerint). Az egyik oldal elnézően gusztálgatná, a másik oldal undorodva befogná az orrát: pfúj, hagymaszag! De így, hogy a gulyás meleg? Ez nagyon kínos a genderüldöző oldalnak, és nagyon megnehezíti a dolgát azoknak, akik legszívesebben beleköpnének egy kihűlt, hideg levesbe, amelynek tetején ígéretesen úszkálna a fagyott zsír. De a leves meleg. Gyönyörű, gyönyörű kísérlet. Lehetne. Lehetett volna. Uram. Nem kellett volna ködösítenie Szájernak, amikor lemondott. Azonnal el kellett volna mondania, miért kényszerült erre a lépésre. Így, sajnos, csak még kínosabb helyzetbe hozta magát, mert még sumákoláson is fogták. Jaj, azok a szép magyar közmondások a sánta kutyáról és korsóról meg a kútról! Tanulni kellene végre belőlük. Gyanakodni önmagukra. Valaki azt írja, hogy biztosan csak tőrbe csalták, szegényt. Lehet, hogy így történt. Tőrbe akarták csalni. De a saját lábán ment oda, basszus, és azon is próbált ellógni. Nem kényszerítette senki. Szegény ember. Hát, ő sem isten?
(A fentieket még tegnap írtam.)
Tudtam, hogy sajnálni fogom, ha leveszik a tábláról, most, amikor végre embernek látom őt is, nem csak egy gépezet csavarjának. Nem tehettek mást. Ő sétált le a tábláról, persze, mégis vezéráldozatnak látom. És: így van rendjén.
Most olvasom: Gonçalo M. Tavaresnak van egy könyve, a Biblioteca („Könyvtár”). Útikönyvként van megírva: A helyek, ahová látogatásra hívja az olvasót így hangzanak: Kafka, Borges, Sylvia Plath, Raymond Carver, Patricia Highsmith, Milan Kundera stb., kb. kétszáz „helységnév”. Nem tudom, mit szólna ehhez Citrom.
„Emberi hangot akar hallani – teljesen emberi hangot, olyat, mint az övé.” (Margaret Atwood: Guvat és Gazella)
Bizony, mindennek ára van. A földrajz tanárnő (Citrom) óráin a gimiben Füst Milán Szexuál-lélektani elmélkedései-t olvastam a pad alatt. Visszatérő rémálmom, hogy Citrom kihív felelni, és számomra ismeretlen geográfiai pontokat kell bejelölnöm a vaktérképen. Mutassam meg, hol vannak a Kártyavári-szigetek, hová esik a Világ köldöke, a Halál segglyuka, Isten bögyörője, ahogyan Ajam szokta nevezni a nehezen megközelíthető helyeket (nem így szokta nevezni, a bé-betűs szó helyett ef-betűset használ). Hát, még ennyit sem tudok? Citrom savanyúsárga arca paprikavörösbe vált. Macondót tudnám, Tanár nő. Xanadut is. (Rácpácegresről nem is beszélve.)
Mihálydiban jártam álmomban. (Tényleg hazamentem! Ennyire nem mindegy, mit mondogat magának az ember -- aki már nem menstruál, de nem ezért nem nő(tt még fel) -- magának elalvás előtt.) A Vasút utcán vánszorogtam előre a sínek felé. Az utca másik oldalán, az egyik ház udvarán egy kopasz, kecskeszakállas férfi valamit faragott. Éjszaka volt, de nappali megvilágításban láttam az arcát. Meg a kezét, főleg azt, ahogyan dolgozott. Felkapta a fejét, amikor elhaladtam előtte; azt hittem, azért, mert észrevett, de úgy nézett rajtam keresztül, mintha az üres semmibe bámulna. Nem látott, mert számára nem léteztem. De akkor honnan érezte mégis, hogy ott vagyok. Talán a kutyák ugattak meg, de azt meg én nem hallottam. Közben a Vasút utca végére értem, a sínekhez, ahová sokszor visszatérek álmomban. Meg kell várnom, amíg a vonat áthalad, gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy hiába várok, nem járhat ott semmi, senki, mert kijárási tilalom van. Akkor már sötét, koromsötét éjszaka volt. A vasúti átjáró környéke, a fák, a házak, a villanyoszlopok alig látható fényes vonalakkal sejlettek elő a feketeségből, mint egy linóleummetszeten. Annyira látszott, hogy ez nem a valóság! Csak én akartam annak hinni.
Nem lenne semmi baj ezzel a világgal, magyaráztam magamnak ébredés után, ha nem kérészéletre rendezkedtünk volna be. „Élj úgy, mintha ma lenne az utolsó napod.” Ezt állítólag Mahatma Gandhi mondta, nem tudom, nem áll hatalmamban ellenőrizni. A „carpe diem” kategóriába sorolva idézik egy internetes oldalon. Mintha a „ma hat, ma kell idézni”-vezérelv alapján került volna oda. Nekem tegnap késő éjszaka jelent meg, mint egy írás a falon. Lehet, hogy Gandhi mondta, lehet, hogy csak Robin Williams a Holt költők társaságá-ban, vagy más. Egy biztos: ha Gandhi (vagy Robin Williams vagy akárki más) ma élne, és látná, mi folyik a világban, biztosan másként fogalmazna. „Nem ez az utolsó napod, öreg. Nincs akkora szerencséd. Élj úgy, mintha tudnád, hogy kurva hosszú életed lesz a Földön. Ne kérészkedj!” Attól tartok, a világot ez sem változtatná meg. Ugyanannyi baj lenne vele, mint most. Idáig jutottam. El kellett kezdenem a napot.
A nap fénypontja ma az volt, hogy kitisztítottam a fülemet. Sikerült magamat idáig juttatnom. Mindig sikerül. Na, de legalább nem a pisilést tekintem a nap fénypontjának. És nem a teaivást (infúzió, drága asszonyom, infúzió!). A gyógyteaivás (doktor úr!) és a pisilés nem lehet kitüntetett pillanat. A természetes helyükön kell kezelnem az ilyesmit, különben belebetegszem az önsanyargatásba. „Jobb, ha az íróról csak a műveiből tud a világ.” (Ottlik) Haha. Jobb bizony. Még csak az kéne, hogy a valóságomból tudják, mikor tisztítok fület. Kiderülne, hogy nem is ma tisztítottam fület, hanem csak holnap sem fogok. Vagy már tegnap. Elkészültem a Gonçalo M. Tavares-interjúval. (Az irodalom a perverzió része). Elfáradtam, kedves 1749, hazamegyek.
„(…) sokszor van úgy, hogy amit nappal meglátok, ahhoz visszamegyek sötétedéskor.” – nyilatkozta Litauszki Tibor, ifjú természetfotós, az Állatok a környezetben c. fotópályázat egyik idei finalistája. Képének címe: Az egérke hajléka. Nem tudom, mi tetszik annyira ebben a mondatban. Tegnap sötétedés után láttam meg, és most nappal visszajöttem hozzá.
„A mediális ige (közép ige)”, olvasom, „olyan történést, állapotot, állapotváltozást vagy képességet fejez ki, amely független az igealany akaratától, szándékától, tevékeny közreműködésétől. A mediális ige alanya olyan személy vagy dolog, amellyel történik valami, amely elvisel, átél valamilyen állapotváltozást, ill. valamilyen állapotban van. Ide sorolhatjuk a létigéket is.” (Wacha Balázs: az igeaspektusról.)
Kristálytisztább, hazugságmentesebb(nek tűnő), föld- és égközelibb romantikus amerikai filmet, mint a Mielőtt felkel a Nap, életemben nem láttam. Ezt is a középső fiam kedvéért néztük végig. Sok utalás történik benne a házasságra, gyanítom, hogy ezért tolta olyan ellentmondást nem tűrően az orrunk alá. (De azt a tömérdek háborús filmet talán csak nem ugyanazért!? ) Már az első negyedórában beleszerettem mind a két szereplőbe, a Boticelli-festményt idéző szőke lányba és a vagánynak látszó, mégis komoly srácba -- egyaránt. Ez a film kellett ahhoz, hogy 56 évesen rájöjjek: biszexuális hajlamokkal rendelkezem. Me too! Me too! (Vigyázat: „én is”, nem „engem is”, hiába van tárgyas esetben az „én”, ez itt most alanyi élmén(y).) Kiderült, hogy van folytatása is a filmnek, a kritika szerint nem is rossz. Nem olvastam végig a kritikákat, csak a hangulatukba szagoltam bele. Nem akarom, hogy befolyásoljanak, amíg nem láttam a trilógia másik két részét. Mielőtt lemegy a Nap.Mielőtt éjfélt üt az óra. Az utóbbit szerintem láttuk már egyszer, akkor is felfigyeltem rá. Meg voltam győződve, hogy egy Wim Wenders-filmet látok. Azok szoktak ilyen beszélgetősek lenni. A film tk. nem szól másról, mint hogy két ember átbeszélgeti az éjszakát, és én szájtátva hallgatom őket, időnként felnevetek. Nem azért, mert olyan vicces, hanem mert annyira életszerű.
Két éves volt Ulab, amikor egy hónapra tanulmányi ösztöndíjjal Lisszabonba utaztam. Nem volt rossz dolga, két hétig a húgom vigyázott rá a barátjával, a másik két hetet a Balatonon töltötte. Akkor még élt a dédnagyapja, az enciklopédikus tudású református, aki nem csak lelkész volt, de szenvedélyes kertész is volt. Fiatal korában vitorlás versenyeket nyert Eretnek nevű hajójával. A dédnagymamája is élt, a kiváló humorérzékű, egészséges lelkületű asszony. Vigyáztak rá, gondoskodtak róla. Mégis, amikor a repülőtéren meglátott Ulab, úgy tett, mintha nem léteznék. Sosem felejtem el, ahogyan ott állt, körülötte a rengeteg beton. Sovány kisfiú volt, vékony szálú, világosszőke haja, ami gimnazista korára fekete bozonttá sűrűsödött, még törékenyebbnek mutatta. A húgommal, annak barátjával és az apjával állt csak szóba első nap, velem nem. Nem erőltettem. Egy 10-15 centiméter átmérőjű nautilus-házat hoztam neki ajándékba, amit egy souvenirboltban vettem az utolsó lisszaboni napomon, aránytalanul drágán, elverve az összes maradék pénzemet. Azt hazudtam neki, hogy ha füléhez teszi, hallani fogja az Atlanti-óceán hangját, amit én élőben hallottam a Roca-fokon állva. A Róka-fokon: így ejtettem, magyaros hangsúllyal, hogy otthonosabban hangozzék számára a hely, ahol jártam, de aztán hozzátettem, hogy a roca jelentése magyarul szikla. A csigapolipház azóta is megvan. Ulab legutóbb, amikor még nem vezették be az on-line oktatást az ELTÉ-n, bevitte az egyik órájára a Fibonacci-sorozat szemléltetőeszközeként. Az aránytalanul drágán vásárolt szuvenírrel illusztrálta az arányosságot.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
