NAPLÓK: EXTITXU-UXTITXE Legutóbbi olvasó: 2024-05-18 19:21 Összes olvasás: 31924| 212. | [tulajdonos]: ... | 2020-12-06 16:35 | 2020. 12. 06.
Tábory Elemér jó családba született, éles eszű fiú volt, aki minden tekintetben tökéletes polgári életet él, de álmában másfelé vitte a lába.
Megnéztem e.m.b. ajánlatát, Harrison Bergeront, sőt, az egész családdal megnézettem. A fiúk nem akarták látni, de emlékeztettem őket, hogy én is megnéztem a kedvükért az Idiocracy (Hülyék paradicsoma) című filmet, ami hasonló témájú disztópia, csak nem ilyen elegáns és a fókusza nem pontosan oda esik, de hasonlóan vissza-visszaköszön a valóságban. Ki mire szeretné ráhúzni. A film (akárcsak az irodalmi alapja) hibátlan.
2020. 12. 05.
Szájert mint magánembert így fogadom el, amilyennek most látszik (a látszik aláhúzva), sőt, így sokkal inkább, mint amikor még nem láttam az árnyékát. Az árnyékát vesztett (takargató) ember félelmetes. Most kerek egész számomra. Az esete nem magánemberi vonatkozásait illetően is kénytelen voltam végiggondolni a szerepét. Annyi kérdést kaptam (részben magamtól, részben a gyerekeimtől és másoktól), hogy nem tudok nyugodtan aludni éjszaka, amíg nem tisztázom, mit gondolok. Itt és most.
Amikor két azonos nemű akar összeházasodni, gyereket felnevelni, nem a házasság és a család fontosság kérdőjelezi meg, hanem éppen ellenkezőleg. Igazodni akar ahhoz a tradícióhoz, amelynek én is örököse és átörökítője vagyok: házasság, család. Ami valljuk be, részben azért lett tradíció, mert gazdasági, kulturális, társadalmi szempontból így biztonságos. Így lehet rendesen gondoskodni az utódokról, hogy jól kezelhető, jó munkabírású, egészséges mentalitású emberek legyenek belőlük. Még az amúgy halandóságra hajlamosabb férfiak is tovább élnek házasságban (minden hülye házasságellenes vicc ellenére). Hogy vannak családok, ahol a téboly uralkodik, és ennek pont az ellenkezője történik, arról most nem beszélek (noha fontos téma), mert az más irányba vinne. A fiaim attól a gondolatomtól, hogy a házasság és a család intézménye nem csak heteroszexuálisoknak jár, még nem lesznek buzik, vagy nem fogják magukat átoperáltatni nővé. Tele vannak tesztoszteronnal. Ha kényszeríteni akarnám őket, akkor se tudnának férfiba beleszeretni. Igazi pasik. Annak minden szépségével és nehézségével együtt. Ami az utóbbi illeti, alig várom már, hogy menyeim legyenek, és megtöltsék női energiákkal a házat, mondjuk egy olyan karácsonyon, amit nem zoom-szobában tartunk. És lányunokát is szeretnék, hogy befonhassam a hajukat, megtaníthassam őket, főzni, horgolni, szonettet írni.
A csillagra mutatás Hamvasi értelemben lehet egy (! nem a) tradíció intellektuális megvallása. De az „apa férfi, anya nő”-tradíció törvénybe iktatása nem csupán egy intellektuális, szellemi állásfoglalás, hanem az emberek életére kiható, gyakorlati következményekkel járó, jogalkotói magatartás. Egyformásításra való törekvés (Harrison Bergeron?) úgy, hogy a priviligezilált réteg egyes tagjai megengedhetőnek tartják, ha a lábuk másfelé viszi őket. Elég, ha az ujjuk a csillagra (egy tradícióra) mutat, "kisebb katasztrófa", mint a tradíció elvetése, vagy tágabb értelemben való értelmezése. A csak-egyféleképpen-lehet diktátum, mint látjuk, alakoskodásokhoz, rejtőzködéshez, hazugságokhoz vezet. Amikor Torquemada a spanyol zsidók ezreit kényszerítette arra, hogy áttérjenek a keresztény hitre (különben megkínoztatta, megölette vagy hajóra pakolta őket, és elindította őket a Zöld-foki szigetekre), az áttért zsidók (a konverzók) látványosan füstölt kolbászt és véres hurkát aggattak a tornácukra, hogy messzire látszódjék, mennyire szeretik a disznóhúst. Hogy a belekben pulykahús volt? Hát, istenem!
Itt tartok most a gondolatmenetben. Nem azért írom le, hogy bárkire ráerőltessem. Egyszerűen csak ki akarom mondani.
2020. december 4.
„Valójában a keresés végét, a kereséstől való megszabadulást keressük.”(Scott Kiloby) Eltűnni hirtelen, akár az erdőben a vadnyom. József Attila halálának napján. Vagy írni egy verset, Sub rosa címmel. Coming-in. „Talán mert magabiztos, mindenki azt hiszi róla, hogy jól van. Pedig nincs. (Laura az Órák-ból) Négy új halottja van a gyülekezetünknek. Mindegyik covidos. Az egyikük közeli ismerősünk. Volt. Hihetetlen, hogy róla is már csak múlt időben beszélhetünk. Sorba jelentik be a házaspárok a Facebookon vagy e-mailen, hogy túl vannak a betegségen, vagy most estek bele. Szorul a hurok. Ma kitaláltam egy szót: aggodalomjárvány. Kiderült, hogy már létezik. „Ha nem menekül a rendőrök elől, és nem találnak cuccot nála, nem lett volna ekkora botrány belőle.” És soha nem kényszerül arra, hogy tükörbe nézzen. A saját buborék melegen tart, minden paramétere a várakozásodnak megfelelően van beállítva. A kedvenc filmjeidet vetítik, olyan zenét tesznek fel, amire garantáltan azt fogod mondani: szédület, hogy ez milyen jó. Ha más tartalom keletkezne a buborékon belül, mint ami kedvedre való, egy transzformációs mechanizmus azonnal működésbe lép, olyan körítést kerít a kellemetlen tartalom köré, ami ehetővé és emészthetővé teszi azt is, ami egyébként megfeküdné a gyomrodat. A buborékból nézve minden gyanús, ami a többi buborékban zajlik. Látod, hogy mozog a szájuk: biztosan valami alpári szellemtelenséget szellentenek a szájukkal, hiszen „azok” csak „ehhez” értenek. A szellem illatos levegője csak a te buborékodat lengheti be. Azok odaát pedig csakis bűzben élhetnek. Trollbűzben. A hívatlan kíváncsiskodókat nem szereted. Annyira hasonlítanak azokra, akik nem érdeklődésből hatolnak be hozzád, hanem ezért, hogy kiéljék mindennapos igényüket az ellenség piszkálásra, hogy eszedbe sem jut komolyan venni őket. Kivételes pillanat, amikor ezt valami miatt mégis megengedheted magadnak. Amikor kiderül: nem dől össze a világunk, ha hellyel kínáljuk a hívatlant, hogy ha már itt van, ne kelljen az ajtóban ácsorognia a sapkáját gyűrögetve, amin szinte biztos, hogy más felirat van, mint a miénken, bár ellenőrizni nem tudjuk, amíg ki nem vesszük a kezéből, és szögre nem akasztjuk. És ha már elment (mert nem közénk tartozik, nem tarthatjuk fogva), a buborékunk optimálisan beállított paraméterei között lesz időnk eltűnődni azon a valamin is, ami miatt a vendéglátói szerepet megengedhettük magunknak. Dzsaszt jú vájt, henrihiginsz, dzsaszt jú vájt. Szerettem kislánykoromban a My Fair Lady-t. Abban a fejlődési szakaszban szükségem is volt rá, mint minden olyan élményre, ami sérült animuszom sebeire valamilyen tapaszt tudott tenni. Felnőtt fejjel már sokkal inkább az eredeti darabot tartom szem előtt, G. B. Shaw Pygmalion-ját. Eliza és Higgins buborékja Shaw megfogalmazásában rövid időre alkothat közös halmazt, aztán mindkettejüknek szépen vissza kell térniük a maguk paraméterei közé. Talán visznek magukkal valamit. Ez a legtöbb, amire józanul számítani lehet (és ez sem lebecsülendő). G. B. Shaw nem isten (pláne nem istennő), hogy szobrokat keltsen életre. A politikus emberről. Nagyon hozzászoktunk, hogy a felkent urakat szupererővel rendelkező félisteneknek lássuk. Akik minden helyzetben képesek arra, hogy az ösztöneiket megtagadva ellenálljanak minden olyan emberi késztetésnek, amit a közember megengedhet magának, vagy nem engedhetne meg magának, mégis megteszi. Én úgy képzelem, hogy Szájer énjét éppen ez az elvárás (ami itthon még pluszban meg volt spékelve a genderellenes ideológiával) szakította ketté. Az egyik énje (a szuperego) meg akart felelni annak a képnek, amit te is számonkérsz rajta (én is amúgy és a saját pártja is utólag, mint látjuk), a másik énje nem tudott ellenállni a szuperego által elnyomott ösztönénje késztetéseinek. Ha én írnám az Ember tragédiájá-t, Szájer lenne a főszereplőm. Hajlanék rá, hogy komikus irányba vigyem el a történetet, de lehet, hogy lemondanék róla. A komikus elemeken már éppen eleget csámcsogtunk.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
