Nézem az órát: még háromnegyed három sincs. Valami rosszat álmodtam, ami azonnal kicsapódott a fejemből, ahogy felpattant a szemem. Előbb még néhányat fordultam az ágyban, hátha vissza tudnék aludni, de beláttam hasztalan a próbálkozás.
Nem a legsikkesebben, de sikerült kikászálódnom a takaró alól. Az éjszaka gyakran inkább fáradalmakat, mint pihenést hoz. Úgy érzem magam reggelente, mint aki egész éjjel nehéz zsákokat cipelt. Hja! Túl vagyok a húszon.
Mielőtt kicsoszogtam a konyhába felmerült ismét bennem, hogy itt lenne az ideje lerakni végleg a cigarettát. Ment ez már korábban is, és sokáig eszemben sem volt újra rágyújtani. De egyszer csak megtörtént a baj, s ment minden tovább a maga megszokott ritmusában. Reggeli kávé cigivel, ebéd után cigi, vacsora után szintén. A köztes időben pedig bármikor.. Szóval lépni kellene. Vissza a régi szép időkbe, amikor csak édesapám cigarettájának illatát éreztem, de egy percig sem zavart, és nem is keltett vágyat bennem, hogy rágyújtsak.
A hajnali órák nagyon becsapósak. Van, hogy az Istennek sem akar a Nap felkelni, máskor pillanatok alatt megvirrad. Úgy látszik a jó Isten sem elég kiegyensúlyozott. Még az is lehet, hogy hangulatfüggő. Ma biztos fáradt, mert alig múlnak a percek.
Hogy jobban teljen az idő, ha már felkeltem, hozzálátok némi harapnivalót, pár szendvicset összeütni nagyobbik fiamnak, aki reggel ismét sakkversenyre megy. Nem mintha nem tudná megcsinálni, de legalább valami haszna is legyen, ha már fent vagyok. Persze a cicák rögtön körbe kapnak, hátha nekik is jut pár finom falat. A kutyusunk már nem ilyen friss. Inkább szunyál tovább a megszokott foteljében. Amíg a császárzsömléket felvágom, megkenem juhtúróval, majd szalámival, citromkarikákkal és reszelt sajtkupacokkal kibélelem, eszembe jutnak a gyermekkorom uzsonnái. Már az óvodában, később általánosban is valami fantasztikus élmény volt az uzsonnaszünet. Még most is érzem az illatokat, magam előtt látom az óvodáskori kis kosárkámat, majd az iskolai uzsonnás tasakomat, amit édesanyám varrt saját kezével. A vajas kenyér, vagy vajas kifli illata, íze, valami fenomenális volt. Nem volt akkor, a hatvanas évek elején-közepén hétköznap szalámi, de még felvágott sem a kenyér, vagy jobb esetben a kifli között. Azok vasárnapi, ünnepnapi csemegék voltak. Már az is élmény volt, ha paprikaszeletek jutottak a vajra, de sokszor a vaj helyett is csak zsír. Esetleg mellé még alma.
Mégis. Nem tudom, miért mindig örömmel fogtam hozzá az uzsonna elfogyasztásának. Lehet a szünetekben a futkározás miatt jött meg az étvágyam, de az biztos, hogy öröm volt minden falat, és boldog voltam, hogy az én anyukám lám milyen finomat csomagolt már megint nekem! Sokat gondolkodom, hogy vajon miért éreztem úgy, hogy minden falatban ott van velem. Miért olyan más, jobb az íze annak, amit tőle kaptam. Csak egy magyarázatát találtam mind a mai napig: a plusz nem volt más, mint a szeretete.
Ez csupán csak egy kis móka, hogy ne lógjon senki orra!
AGYMENÉSEIM
A szomszédom tegnap meszet evett este, - mért csodálkozott, hogy kinőtt a keresztje? -
Szilvás gombócot nyelt a soványka Mári, - de nem attól kelt ki a kopasz kanári. -
Féreghajtót kapott a tarajos gőte - azóta a kukac alig kap erőre. -
Gyertyát tartott megint az öreg Tánti, - de nemcsak vén kujonnak szabad fül-gyertyázni! -
Fagyasztó szekrénybe bújt be a vén kecske gida szerelmének tanácsát követte: akkor fog csak vele egy akolban hálni, ha nemcsak forró vére hajtja őt meghágni..
***
Szappanszagú az ég - írta egyik költőnk, - habok közé is halt vagy húsz korsó sörtől.
Kínrímekkel kínzott kínpadon a költő, tudtam nem lesz éltem egész emberöltő.
Hexameterekbe csapódott a bánat, verslábakból kettő ezért olyan bágyadt:
Elsővel léptem a bérci tetőre, húzta a második testem előre, harmadik körmein matt már a festék, azt követőnek búsak az esték. Két kicsi csámpásnak nem maradt semmi, rossz rímeimmel mit tudnál tenni?
Az utat mindig könnyebb megmutatni, mint végig menni rajta.
*
Én komolyan veszem a világot, de szeretem humorosan megélni, és tisztelem a jó humort, mert megmutatja, mit kell komolyan venni.
*
Nem az motivál az írásban, hogy másokat legyőzzek, hanem, hogy jobb legyek ma, mint tegnap.
*
Ha a Nehézre még egy követ is kötnénk, csak mélyebbre süllyedne, de attól még megmarad.
*
Civilizáció... Mindennek megvan a helye a világban, csak az ember gondoskodott róla, hogy sok teremtény már ne találja azt meg.
*
Nekem a vers olyan, mint egy gyöngykagyló, amit vannak költők, akik felnyitnak előre nekünk, hogy a benne rejlő gyöngyszem vonzza egyből a tekintetünk. Míg vannak, akik hagyják, hogy az olvasó bontsa ki, s meglepetésként érje, ami szépség benne rejtezik.
*
A költészet mennybolt, ahol sok milliárd kis pont sziporkázik és indul el égi útján, de halványodó fénnyel egyre messzebb kerül. Míg néhány a szemünk előtt nő csillagóriássá, és marad örökké fényeskedő.
Sajnálatos módon Pista elhalálozásának ideje hibásan került a szövegbe. Helyesbítve: Dr. Kaszab István, kutatómérnök, nyugodtan kijelenthetem rengeteg kutatására, tudományos publikációjára alapozva, hogy polichisztor: 1980. decemberében, István napkor hunyt el. Azóta is tovább él mindazokban, akik ismerték.
A gimnázium, ahol 1964-68-ig büszkén és szeretettel koptattam a padot: a Kossuth Lajos Tudomány Egyetem (KLTE) Gyakorló Gimnáziuma volt. Az osztályunk pedig a fizika-kémia szakos "e" osztály volt. Tanárainknak becsülete, tisztelete, jóhíre volt a többi középiskolák tanárainak, tanulóinak körében is. Akkor még, ha kimondtuk a suli nevét elismeréssel vegyes írígységet váltott ki sokakból. Azok voltak a régi szép idők. Mondhatni a Gimink fénykora.
Azután nem tudom...valami valahol elromlott. De nekünk, régi diákjainak tudást, kitartást, emberséget, önbizalmat adott...és millió csodás pillanatot, élményt.
Későbbi BIOGAL-os főnököm, Dr. Kaszab István (mindenki Pistája) is nálunk volt biológiából és kémiából gyakorló tanár. Már a tanárok, s mi a diákjai is éreztük, hogy nem akárki tanít bennünket.
Megsem lepett, amikor a BIOGAL-ban megjelent, s mérnöki pozicióban a főnököm lett. Egy zsenit, egy polichisztort kapott a gyár. Tevékenységéről, karakteréről több oldal sem lenne elég, hogy megosszam. Talán egyszer még írok róla. Megérdemelné. Váratlan - 1981-ben beköszöntött - halála sokkolt mindenkit. Annyira nagy, és szerethető volt mindenki számára, aki ismerte, hogy amikor - szinte minden évben - a facebookon augusztus 20. körül felteszem annak a virágkocsinak a fotóját, amit ő tervezett, s a vázát, alapfiguráit hungarocellből a szemünk láttára munka után készített: tucat kommentben emlékeznek rá.
...és az is biztos, hogy hiába nem volt magas, kigyúrt fizikumú, átlagon felüli férfiszépség, őbelé merem állítani, hogy a gyár nődolgozóinak fele szerelmes volt...lehet csak plátói volt az a szerelem, de rendkívüli egyénisége, tudása, sokoldalúsága, s emberszeretete iránt senki sem tudott közömbös lenni.
A napokban meghívtak a gimis osztálytalálkozóra. Eddig egyiken sem voltam. Az ok teljesen lényegtelen, ahogy a mostani is. Annyit elárulhatok, hogy kilencven százalékban az eü állapotom a "ludas" benne. Mindegyis...A lényeg, hogy messengeren "elbeszélgettünk" a régi évfolyamtársammal, s közben beugrott, hogy van egy nagyon régi írásom, amiben volt évfolyamtársunkra, s édesapjára, a magyar tanárunkra, a költőre is emlékezem. Így elküldtem a linket. Az évfolyamtársam nagyon megörült neki. Úgy gondoltam, ha egyszer eltűnnének a blogjaim, honlapjaim, itt nyoma marad...
* 2014. aug. 16. Augusztus 20-hoz közeledve eszembe ötlött:
Egy el nem küldött levél
Kedves Kobzos Kiss Tamás!
Milyen fura az élet. Az elmúlt pár héten igen gyakran eszembe jutott Édesapád. Nem is igazán tudom, hogy miért. Lehet, hogy valamiféle üzenet volt Tőle. Talán, mert mostanság elég sokat foglalkozom írással, versekkel. Tehetem, hisz viszonylag sok a szabad időm, mióta nem vagyok aktív dolgozó. Elmeditálgatok a múlton, eszembe jutnak ismerőseim, iskoláim, tanáraim. Így gondolatban hozzád is eljutottam, s a telepátia győzedelmeskedett. (?)
Augusztus 20-án a DTV csatornájára kapcsoltam át - úgy fél kettő körül-, s meglepetten láttalak, amint Édesapád egyik megzenésített versét adtad elő. Milyen régen is volt, hogy az irodalom órán a Tanár Úr lehunyt szemekkel, összevont szemöldökkel hallgatta feleleteinket. Talán nem is minket hallott olyankor, hanem a versei zenéltek a fülében. Lehet, hogy ő hatott rám annyira, hogy reál beállítottságom ellenére - vagy épp azért - el kezdtem verseket írni. Akkor még csak a fiókomnak. Te már - emlékszem az évente megtartott bulikra - javában csiszolgattad gitártudásodat. Tudtam, hogy zenélsz, de nem jutott volna eszembe, hogy kalandos életed ilyen irányba fordul.
Évekkel ezelőtt hallottalak utoljára a tv-ben, de azzal voltam, hogy ez csak amolyan kitérő, vagy mint a sínpár, valamivel párhuzamosan műveled. Most, hogy láttalak, és hallottam milyen szép karriert futottál be, rád kerestem az interneten. Azt tudtam, hogy a KLTE vegyész szakán végeztél. De ennél több hír nem jutott el hozzám. (Az osztálytalálkozókat kihagyva ez nem is csoda.) Elmondhatod magadról, hogy nem volt üres, egyhangú életed! Valószínű megtettél mindent, hogy a legtöbbet hozd ki magadból.
A netről idézek az életedet, pályádat bemutató oldalról - a teljesség igénye nélkül -:
Kobzos Kiss Tamás "1977-ben rövid ideig a debreceni Déri Múzeum főrestaurátora volt, majd a Múzeumi Restaurátor- és Módszertani Központban folytatta restaurátori munkáját 1979-ig."
"198o-tól tagja a bécsi Clemencic Consortnak, akikkel Bécsben és Európa számos országában több száz koncertet adott már." "1991 óta gyakran lép fel török barátjával, Erdal Salikogluval is"
"Állandó közreműködője a Jánosi együttesnek, velük fellépett többek között a londoni Royal Festival Hallban, Finnországban, Lengyelországban, Erdélyben, a New York-i Lincoln Centerben, a varsói magyar intézetben, és szerepel az együttes több lemezén. Közösen készítették el a
"Kossuth izenete eljött" című CD-t, mely 1998-ban elnyerte a Magyar Művészeti Akadémia díját."
"Az európai országokon kívül kétszer járt az Egyesült Államokban, és négy ízben Japánban, ösztöndíjjal pedig Törökországban (1986) és Kínában (1999). Gyakran megfordul a környező országok magyarsága körében is."
Díjaid:
"1975-ben megkapta "A Népművészet ifjú mestere" címet. (Ekkor már több népi hangszeren játszott (citera, brácsa, furulya, koboz) az ének mellett.)"
"Az általa szerkesztett "Régi magyar Betlehemes" c. hanglemez 1987-ben megkapja "Az év hanglemeze" díjat."
"1996-ban elnyerte a Bezerédj Alapítvány népművészeti díját, zenetanári munkája elismeréseként 1998-ban megkapta a Köztársasági Arany Érdemkeresztet, művészi munkáját pedig "A Magyar Művészetért" díjjal jutalmazták. 2005-ben elnyerte a Magyar Régizenei Társaság "Tinódi díj"-át. Legújabb kiadványa a Tinódi Cronica-ját hangzó- és írott formában tartalmazó CD-ROM (Arcanum 2006)."
"2006-ban megkapta a Magyar Örökség Díjat."
"1986 óta tanára, 1991 óta igazgatója az Óbudai Népzenei Iskolának." *
Fogadd elismerésem Kedves Tamás, még ha késve is! Édesapád mindig büszke volt a fiára, s most lecsukott szemei mögött ott, fent is elégedetten gondol Rád.
Kívánok a további életedhez erőt, egészséget, kitartást, és az eddigiekhez hasonló sikereket! Egy ismeretlen ismerősöd:
Zsefy Zsanett
(Egy lány vagyok a gimiből, akivel egy osztályba jártál. Akit Édesapád tanított az irodalom szeretetére. Én vagyok, akit a drága Mucsa Tanár Úr az első évben két hétig, minden nap feleltetett a matematika ötösért. Én vagyok, akit K. Zoli - az előbbiek és remélem más tulajdonságaim hatására is - az első év végén, matematika órán az osztály előtt jellemezve eszményképnek nevezett. S én vagyok az osztályból egyedül, aki - majdnem kitűnő érettségije ellenére - nem szerzett sem orvosi, sem tanáraim elképzelésének megfelelően tanári diplomát. De ettől még én én vagyok.)
Remélem így már könnyebb a feladvány!
Üdvözöllek! Szia.
Kelt: Debrecen, 2009. augusztus 25.
******************************
2015. november 08.
Megdöbbenéssel ért a facebookon a hír: Meghalt Kobzos Kiss Tamás.
Nyugodj békében!
Mint gimnáziumi osztálytársad búcsúzom Tőled! A Sors messze, magasra repített még életedben és nem találkoztak útjaink. Látod! Még most is egyre feljebb visznek a szárnyaid! Fogadjon hát békével az Ég, szeretettel Édesapád! Isten veled, Tamás!
nem tudom hogy mi a bajod csatázni én nem akarok egy dolgom van segíteni bármely hátsónak pihenni lábakból a fáradtságot elűzni s ha barátságok születnek e kis helyen pártállás vagy szív ügye mindenki magánügye
ne a színem döntse már el szívedbe mi és mennyi fér 'ki támasznak engem választ s kipihenten hazatér ne így gyártson ürügyet rá hogy' lehetnék csatatér
Na hát, ha valami nem mond semmit, vagy semmi újat, akkor Ez Az. De lehet épp ennyi kellett ehhez... :-) Itt kiélhettem a fotókkal a videoszerkesztés engedte kisérletezgetésemet, diszkréten az exhibicionista hajlamomat - na, nem... :-) -, és Karády Istvánban is megmozdíthattam valamit, ami megzenésítésre ösztönözte (magától...).
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
