Akármilyen szerelem

Az életem jó

Néha élhetővé szelidül

A lényem lényegében lényegtelen

A jellemem jellemzően jellegtelen lenne

Ha véletlenül nem épp az istennel

Konzultálnék miközben

Te számolsz



De miért is fontos a darab?

Hogy éppen az idő múlik,

vagy egyedül az a végtelen?

S mi közben állunk mint

egy tavirózsa a tó tükrén,

szemünket bámulva vissza-

néz ránk magunk, teremtve meg

egyszerre a végtelent,

mindent, miben az

anyagtalan anyag titka,

az elme és a sok pici szén,

molekula mégis csak

úgy áll össze, hogy van

a gondolat, és nem gondtalan

a tudat tudata, már csak azért

Is kemény, mert

tény, hogy az élet súlya

még mindig csak szerény.

Mondhatni nulla.



Az életed szar

Mert persze félsz a végén

És addig emészted merre tovább

Míg aztán már hívővé válsz hírtelen

Elpazarolt meddő életed nyugovójában

Hirtelen rájössz hogy hinni egy istent igazán jó

Persze nem EGY istent hanem AZ istent ami úgy van

Hogy közben nem várja sem azt hogy szeressed

Sem azt hogy légy tökéletes mert az nem vár

Ami mindig volt nem akarja hogy féljél

Ami benned van nem a bűnökre épül

Sem a sok ostoba kérdésre melyet

Úgysem válaszol meg senki

Csak várja hogy…



Persze honnan is tudnám…



De tudod mit?

Ha egy kérésem lehetne,

nem kérném

a kulcsot.

Még csak a zár

helye sem igazán érdekel.

A kérdéstelenségre vágyom,

csak úgy szívni be a „miért”

helyett az „azért mert csak-ot”,

s míg a tudomány szép lassan

belefut a sötétbe,

én a színes pirkadatot akarom,

pedig értem én, hogy a fény hajlik,

és hogy ha egyszer itt vége,

akkor bizony tovább

a végtelen égbolton

majd csak lesz hely,

ha a nap felrobban

(egyáltalán ha addig megmaradunk).

És bár önzőség, félre ne értsd…

Én mégis csak most élek,

és nekem a világ

pont addig valós,

amíg a semmiből

a semmi felé tartok.



Nekem nincsenek őseim,

pedig van apám, anyám,

imádom őket. Nekem nincs jövőm,

mert addig vagyok csak, míg az jelen,

s bár tervem van a holnapra,

nem sírok majd,

ha semmi nem sikerül.



Nekem nincs múltam,

csak a jelenem emlékeit húzom,

nem szakadt ki belőlem azért,

mert múlt időbe raktam,

nem is várom hát a bocsánatot,

inkább jóváteszek minden hibát,

ha kell újra és újra,

csak azért,

hogy nekem jó legyen.



A nap nekem alvástól alvásig tart.

Megtehetem, hogy akkor kelek, mikor hajnalodik,

és akkor fekszem, mikor a nap nyugodni tér.



Nem vagyok tökéletes,

de az leszek,

mert én megtehetem,

és úgy tehetem,

hogy senki soha ne vegye észre.

És hogy kudarc lesz, hogy nem sikerül?

Kudarc csak akkor lehet,

ha el akarsz valamit érni.



Én csak csinálom.

Nem kérdezek semmit.



Nekem Nem Kell Semmi!



Mert én úgy szeretlek téged,

hogy közben az istent szeretem

azért, hogy így, most, és hogy hoppá,

és még csak nem is nekem

rendelt a sors?

Soha ne bánd.



Én ezt is szeretem.



Élj bennem örökké

Akármilyen szerelem!





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.