"Ekkorra már röpültem, újra enyém volt a valóság, lett életem, múltam, munkám. Közben megjött a nővér a kemóval. – Mi kollégák vagyunk! – dicsekedett neki naivan a tanár úr, és mintha ez bármit is megmagyarázna, hozzátette –, Pál utcaiak. – A nővér végignézett rajtunk, és szinte kedvesen azt felelte – Nem érdekel."
Tegnap délután négy körül értem idáig a fordításban:
"Te vagy az, Rebeca? – kérdeztem hitetlenkedve. – Nem lett volna szabad meghalnia! – ordította a fülembe a vonal túlsó feléről. – Soha senkit nem szerettem úgy, mint őt. És hiányzik. Rettenetesen hiányzik. Te kergetted a halálba! – Nem én kergettem a halálba, hanem a botránytól való félelem. Félt, hogy mi lesz, ha kitudódik, mit tett veled. – Nem tehetett róla. Én kezdtem az egészet. Azt akartam, hogy szeressen. Én akartam, hogy azt tegye velem, amit tett. – Nem, Rebeca. Te akkor még csak tizenhárom éves voltál… Magához édesgetett. Addig játszott veled, amíg bele nem szerettél. Az abúzusáldozatok hajlamosak az önhibáztatásra. Nem te csábítottad el az apádat. Ő csábított el téged. – Én kezdtem a játékot. Én tehetek róla – felelte Rebeka elcsukló hangon. Ez volt az ő „igazsága”. Nem tudtam eldönteni, miért sír: azért, mert nem tud napirendre térni Saúl halála felett, vagy, mert végre meghallgatja valaki. Valaki a múltból. Csaknem huszonöt évvel azelőtt félbehagytunk egy beszélgetést. Soha nem gondoltam volna, hogy így fejezzük be. – Ilyen a bűntudat, Rebeca. Olyan nagyra növesztetted magadban, hogy belebetegedtél. És most embereket ölsz. – Olyan embereket, akik nem érdemlik meg, hogy szülők legyenek."
Mit tanultam tőled? Főleg a nyugalmat, aki sokat ugrál, nekimegy a falnak, nem a robbanás kell: fontosabb a kontroll, ne a kabátról írj, inkább csak a gombról, nem a teljesség kell, a lényeg: a részlet, csatok, övek, kapcsok, rövidáru-készlet, kis kincset keresni, sarat lepucolni, jobb ízű a munka, ha régi a holmi, sorok, szavak szintjén, ott van a megoldás, megkötni csokorba, amit elgondol más, csak ne a sajátot, csak ne izgalommal, foltozni kopottat, bíbelődni rommal, háttal állni mindig, diszkrét félhomályban, ezt tanultam tőled, mégis fénybe álltam. Most, árva énekem, mi vagy te? A szégyen, önző önarcképem, szellőzés-igényem. Ruhámat lehúztam, lenyúztam a bőröm. Tarts vissza, szoríts le, nehezékem, őröm.
"Inkább nevessenek rajtam, mint sajnáljanak." (Vitóris Ernő, akiből kettő is van, és vitathatatlanul él.) :-) "Legkevésbé egy halottnak van igaza." L.R.H.
Én meg amondó vagyok, inkább irigyeljenek! :-)
De tény, minél több "tekintélyt" idéznünk, annál "tekintélyesebbek" leszünk. :-)
"Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van. Ennek következménye az a felháborító paradoxon, hogy valaki magát minél inkább kintlévőnek tünteti fel, annál mélyebben benne van, s ezért valaki minél kevélyebb, és minél jobban henceg és minél pökhendibb, és orrát minél jobban felhúzza, annál komikusabb, végül is minél emberfölöttibbnek akar feltűnni, annál nevetségesebb." (Hamvas Béla: Karnevál I.)
Ebből a veremből záróra után kisöprik a csillagokat, csibéivel a Fiastyúkot, amely ott kotyogott két nyárfa között valahol a Kunság Atlantiszában. Ebben a veremben padlódeszkák péterszögei közt horgadoznak a megfeszített bojtárgyerekek, az előbb-inasok, majd mesterek, végül kiemeltek, a mindenféle hitekből kiforgatottak.
A padlót nézik, a hajdan suhogó akácot, jegenyét, gyökerüket keresik, de a kocsmapadlónak már nincs gyökere – kiszakadt és elhalt.
Ebből a veremből kijutni: egymás keze volna kötél. De a kezekben csikk, a kezekben korsó, a kezek tétován megállnak a füstben, s lehanyatlanak, a kezek dohánymorzsás zsebben kotorásznak még egy féldeciért, legyintenek vagy hadonásznak. Időnkint seprű serceg a lábak alatt. Csoda, hogy bírja: lapátra söpör két diplomát, húsz holdat, kulák-padlás ocsuját, ürügyet, fél mázsát és mentséget, dögivel, kilenc kiskirály főnököt, hetvenhét rossz feleséget, tíz kurva-lett leánygyereket és húsz fiút, aki “más lett”, félévszázadnyi életet, ezerévnyi sorsot. Vagy akár csak egy iszákos apát.
Ebből a veremből kijutni: egymás keze volna kötél. De a kezek…
Itt Petőfi csak olajnyomat, Arany erre az utat se tudja. Itt Dózsa csak szivar, Ady meg lila bankó, a világűr egy vicc csak a bortócsában. De országnyi a padló, amelyről záróra után felsöprik a csillagokat, a Fiastyúkot, a botló cipők jajdulását, a morzsolódó gerincek csontporát, a vállakról leszakadt karokat.
Ebből a veremből kijutni: egymás keze volna kötél.
Volt is meg nem is okom mérgelődni, hogy bomoljak ki héjamból: minek? Mégis muszáj volt, mert fölrobbanok, ha a ruhámban benne maradok: a ruha forró, a bőröm hideg.
A vetkőzés a kínos, nem a vége, mikor már ott állok tök csupaszon. Haragudtam a sok hülye ruhára, az átmenet sok fájó fázisára, a hideg cikázott a hasamon.
Mert igaz: nagy előny a meztelenség: a zsebtolvaj csak néz és tehetetlen, az ingedre nem csöppen rá a zsír, és nem kapkodsz, hogy hol van a mobil, és gyűlhetnek a könnyek az öledben.
A rám forrósodott gönceimet tervszerűen volt szükséges levenni. Kis lépésenként voltam meztelen, féltem a robbanástól. Sose hittem, hogy ennyit kell közszemlére kitenni.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
