NAPLÓK: Versreakció a dokkon Legutóbbi olvasó: 2024-04-28 01:27 Összes olvasás: 6130| 36. | [tulajdonos]: 40-35 | 2013-12-19 13:56 | Busznyák Imre
Hétfőbűn
Keddre kelve bús vagyok, egy húshagyott.
Hamvas a szer dada-könnye a számban.
Húzós csütörtökön sebes vaker vakar,
és várom mint vénetek az XXX-es pénteket.
Szombaton kapom dologtalan botom,
vasárnapig viszem: misém a semmisem,
majd hétfőn lopok pinádhoz illő oszlopot.
Army:
Az elképzelt gondolat jó, hisz sokan nekivágták már Windows-pennájukat a hét napjainak versbe öntése ürügyén, persze valamilyen egységes elv, szisztéma szerint, ami itt jelen esetben nem érvényesül, nem válik meghatározó vezérfonallá semmi konkrét elképzelés, s emiatt egyenetlen, változó gondolati alapvetésű, gyengén ritmizáló, és formát önkényesen bontogatóvá csikordult a próbálkozás. Különösen érezhető ez a vers közepétől kezdődően. Végül a befejező sorok még inkább elbizonytalanodásba, tapogatásba torkolnak, főleg a "pinás" merészségű, a vers korábbi tartalmától merőben elütő huszárvágás miatt, ami -valljuk meg-csupán egy kényszerhelyzet eléggé át nem gondolt értelmetlen feloldásának tűnik. Szóval vegyes-felvágottra sikerült egy harapásnyi jó ízű, csípős csabai-kolbász helyett.
| |
| 35. | [tulajdonos]: 39-34 | 2013-12-17 23:08 | Filip Tamás: Történet
Most, hogy a jégtáblák már úgy
recsegnek, hogy alig értjük egymást
e folyóparti étteremben, itt az ideje,
hogy egy kérdést föltegyek neked.
Csöndben leszek, amíg gondolkozol.
Nem tudom miért itt, és miért most,
ha eddig nem, akkor most már minek?
Talán a hely teszi, a határ-közelség,
hogy úgy érzem, tovább nem halasztható.
A sodorvonal hozzánk van közelebb,
a túloldalon más nyelven beszélnek.
Mintha valamit titkolnának előlünk.
Pedig az ő életüket esszük, finom.
Azt ígértem, csöndben leszek, és
mégis ennyit beszéltem. De most,
hogy a nehéz válasznak nekikészülsz,
tényleg elhallgatok. Hogy legyen
erőd kimondani, amit úgyis tudok.
Penckófer János:
Könnyű kis történet – mondhatnánk – könnyed verselés és könynyen érthető mondanivaló. Az egyszerűség mintha tiszta gondolatokat jelentene, amely gondolatok egy messzebb mutató, de ugyancsak tiszta értelmet foglalnának magukba. És itt kezdődik a gond. Mert ha egy sima szakítás története ez a vers, akkor vajon miért foglal el benne olyan nagy teret a határ fogalma abban az értelemben, mintha egy idegen ország tűnne fel, miért a túloldaliság, a más nyelven beszélők felemlegetése? Az különösen több értelmet kap, hogy „mintha valamit titkolnának előlünk. Pedig az ő életüket esszük, finom.” Aztán meg a kérdést sem érteni tisztán, az meg végképp meglepő, hogy miért a kérdés, ha annyira tudvalevő a válasz. És hogyan függ össze a kérdésfeltevés időszerűsége és a jégzajlás?
Valamennyi kérdésre a válasz a költészet értelmében rejlik. Abban a világban, amelyben minden másként alakul ugyan, és mégis pontosan felismerhető benne a valódi világ igazsága. Ezért lehet bármennyire könnyen érthető és egyszerűnek mutatkozó is a vers, az mégis több, mint a valóság megismétlése. Ha elidőzünk egy-egy versben, mindig gazdagabbak leszünk, mint azelőtt voltunk.
Filip Tamás:
A Kérpátalja on-line folyóirat 2002. december 27-i számában jelent meg ez az írás, és csak ma szereztem tudomást róla. Különös érzés olvasni, ezt a nyitott és érzékény értelmezést. A vers nem szakításról szól, hanem egy képzeletbeli megfigyelt és megfigyelő találkozásáról, szembesüléséről. A határ-motívum onnan jön, hogy a Mária Valéria hídon jutott eszembe a vers ötlete.
| |
| 34. | [tulajdonos]: 38-33 | 2013-12-09 14:09 | Papp Für János
Újragondolás
Istenem taníts meg a vakságra és a hallgatásra.
A vízen járással is hadilábon állok bár azt hiszem
az begyakorolható. Magas növésű vagyok. Anyámtól
örököltem. Apámtól a rossz emlékeket. A hitet pedig
nagymamám kendőjében találtam. Úgy tudom te tetted
oda. Most tanulni vágyok és felejteni. Főleg felejteni. Újra
kell gondolnom magam.
Vincze Sándor:
A gyermekség hangsúlyozódik ki ebben a versben. „Anyámtól”, „apámtól”. Gyermeknek lenni valamiféle befejezetlenség. A létező nem tudja önmagát beteljesíteni, hiszen gyermek marad örökre. Apjáé, anyjáé. Amit kapott, nem lett a sajátja, mintha különös hagyatékukkal is a szülők élnének benne tovább. Még egy nemzedékkel megy visszább, a nagymamáig. Ez a kendőbe rejtett hit a leggyermekibb, a legszebb motívum a versben.
Ugyanakkor az Isten gyermeke is, aki gazdag útravalót adott neki. Ez a gazdagság ugyan nincs benne a versben expressis verbis, de azzal, hogy vakságot és hallgatást kér a lírai én, mégiscsak ez fejeződik ki. Megfosztást, mintegy az érzékelés kasztrálását kéri, amitől furcsa mód további gazdagodást vár. Pontosabban a gazdagodás lehetőségét, remélve, hogy ettől lesz végre az, aki szeretne lenni. Az újragondolt, újraindított ember, aki már nem gyermek. Vagy legalábbis nem úgy gyermek, mint előtte volt.
Hangsúlyozottan prózai hang, komor és mégis bizakodó. Mint amikor valaki hangosan gondolkozik, tépelődik. Tologatja a sakkfigurákat egy olyan állásig, amelyben a sötét és a világos egyaránt nyer.
| |
| 33. | [tulajdonos]: 37-32 | 2013-12-09 14:08 | Fövényi Sándor
mert
hozzávénülök az éveimhez,
mert gyereknek lenni nem jó,
gyereknek lenni rossz,
mert apu mindig részeg,
és borfoltos a konyhaabrosz,
anyu meg nyitogatja a gázt,
hogy felrobbantsa a házat,
és az iskolában a tanár néni
veszi nekem a ceruzákat,
hogy elrajzoljam magam,
messzire a földtől, nagy kék
űrhajókat csináljak felhőkből,
s úgy álmodjak, hogy közben ne sírjak,
örüljek minden színes papírnak,
melyekből majd sárkányt fabrikál
a szomszéd bácsi, sárkányt mely
ma messze jár, még emlékét sem látni,
mert felnőttnek lenni rossz, nincs apa, anya,
és boromtól foltos a konyhaasztal abrosza.
Péter Béla:
régóta figyelem fövenyi sándor keserű versezeteit. tetszenek. mindig megnyitja bennem a szolidaritás szelepeit, s mélyen hatnak rám. ennek a „peremkerületi” lírának megvannak a sajátos drámai elemei, amelyek aztán, mint egy jó blues, szépen átívódnak a befogadóba. nincs itt szó lázadásról, annál inkább rengeteg belátásról, a fájdalom teljes és rezignált tanúságtételről. a most olvasott, mert c. versében is ott van egy mérhetetlen , s persze feloldatlan feszültség az emberi élet miértjével kapcsolatban. a vers egyenlege elkeserítő: mert: úgy éljük az életünket már gyerekként a szeretetlenség rideg és kiszolgáltatott miliőjében, hogy már csak annyit tudunk mondani, hogy „gyereknek lenni rossz” . pedig, mint minden gyereknek járna a családi melegség, gondoskodás, szeretet. aztán valahogy felnő az ember fia, és idők múltával szembesülünk azzal , hogy felnőttnek lenni is rossz, s ott látjuk a képet, a gyerekkorból a borfoltos asztalról. visszatértünk oda, ahonnan elindultunk. bénultan gondolunk bele egy elmúlóban lévő életbe, s nem értjük, hogy történhetett meg mindez velünk.
(milyen jó lenne hinni, hogy ennek a mintának egyszer vége szakad. sokan állítják, hogy nem vagyunk egyedül döntésink meghozatalakor. szerepet játszanak olyan, a tudatalattiban elraktározott tapasztalatok, mítoszok és felfogások, amelyeket a felmenőinktől hozunk. a konfliktusainkra adott válaszainkban észrevétlenül mondatják ki velünk együtt a döntést. s ha az élethelyzetekre adott válaszok nem változnak, végül oda jutunk, ahonnan elindultunk. tudom, hogy léteznek ezekkel a nehéz és sorsdöntő kérdésekkel kapcsolatos pszichológiai gyökerű terápiák. legyen igaz, hogy módszereikkel elérik azt, hogy lekerülnek az emberek válláról olyan terhek, amelyeket az elődök testáltak ránk, s amelyekre már semmi szükség.)
üdv.pb.
| |
| 32. | [tulajdonos]: 36-31 | 2013-12-09 14:06 | Gulisio Tímea
Rítus
Te ne mondd hogy bűnös
Én láttam
Saját szarában fetrengeni
Ne mondd hogy bűnös vagyok amiért végignéztem
És adtam neki egy poharat hogy abba pisáljon
És egy pofont kockáztatva nem hagytam hogy megigya
Te ne mondd hogy bűnös vagyok
Amiért versekkel rombolom le a költészetet
Én láttam
Amint szép szavakkal vettek rá aljasságra szerencsétlen nőket
Akik szuperlatívuszokban köszönték meg az Úrnak
Hogy térdelhetnek
Láttam a Kedvest üres tésztát falni
Láttam Őt egy islerért szobára menni
Láttam Őt levált tűsarokkal egyedül botladozni
Láttam Őt kékrevert szemmel
Láttam Őt hetek óta nem fésült hajjal
Láttam csuromvér aranyerét
Mikor lázálma volt engem bántott
Mikor elkergette akivel megcsalt én vigasztaltam
Mikor bevett két levél altatót én hánytattam meg
Mikor letagadta az unokáit elhittem neki
Mikor hozzámvágta a kínai vázát összesöpörtem
Mikor lopott a boltban kifizettem
És mertem szólni hogy nem jó a sminkje
És néha csak illemből tiszteltem az akaratát
És végig a magam érzései érdekeltek nem az övé
És szexuális izgatásként megtette a fényképe is
És barátaim állandóan intim ügyeinken csámcsogtak
És a karácsonyt külön töltöttük mert nem volt fűtése
Hiányzik reggeli önszánakozása
Hiányzik hogy nem fogad el fiúnak
Hiányzik hogy gyerekként kezel
Hiányzik szépítő hazugsága a férjéről akit megölt
Hiányzik a titkolózás előtte az osztályzataimról
Hiányzik a strand klóros hideg vize amibe belelökött
Nem tudom miért de két évig voltam vele
Nem tudom miért hagytam magyarázat nélkül el
Nem tudom miért ütöm be a Google-be annyiszor a nevét
Nem tudom miért az ő kedvencét rendelem az étteremben
Nem tudom miért kell hánynom tőle
Nem tudom miért még mindig csak őt bírom gyalázni
Ne mondd hogy bűnös én láttam
Ne mondd hogy bűnös vagyok
Ne mondd hogy bűnös én láttam
Ne mondd hogy bűnös vagyok
Ne mondd hogy bűnös én láttam
Ne mondd hogy bűnös vagyok
Péter Béla:
olvasgatom a szerző írásait. érdekes, hogy hamar feltépi a közöny, az unalom, a közhelyesség képezte „gondolatvédő” hályogot, ami már ilyen tájban az embert úgy bevonja, mint harangot a patina. először, amolyan pulzusemelő meglepetéssel szolgál . meglep. aztán látnom kell, nincs ebben semmi hókusz-pókusz. de, akkor mi az, ami mégis hat. szépen egymásután érkeznek az egyes fejezetek, mint afféle filmetűdök, filmrészletek. már 5-6 „jelentést” végig olvastam, amikor derengeni kezdett, hogy ez az ideges „ gyomormunka” mikor is volt érezhető egyébként az életem során? hát hát, igen: az ideje akkor volt, amikor úgy hozta sors, hogy illegalitásban kellett működni. gyerekkoromban a csikkből kitermelt, újságpapírba sodort cigarettával való dohányzásaink a györe-kastély pincéjében. titkos horgászatok a téglagyári tavaknál, zeneiskolai tanórák helyett. bizére kiszökni a marcali kaszárnyából, azért az istentelen borért. (szörnyű) vagy később szerelemmel szeretni valakit, aki másé (?) volt. – persze, hogy az illegalitás hoz ilyen gyomormunkát. igen, most már látom, az író magával cipel és kényszerít, arra, hogy én is ott legyek abban az illegális világban, amely az övé. kövessem őt , és én is vívjam meg a kis és nagy küzdelmeit, hogy vegyem már észre, hogy az ember ilyen is. szemünk előtt vonulnak végig a esendőség példaszereplői, s közben szelíd kérlelhetetlenséggel mutat tükröt, amelyben már a saját ábrázatom is felismerhető. A magam részéről köszönettel tartozom, amiért útitársa lehettem a szerzőnek, a művek erejéig, s közelebb kerülhettem olyan emberi konfliktusokhoz, életekhez, amik akkor is ott nehezednek a sorsokon, ha nem óhajtunk tudomást venni róluk.
| |
| 31. | [tulajdonos]: 35-30 | 2013-12-09 14:04 | Vincze Sándor
Állóhullámok
Olga Tokarczuk könyvével bújok
a kádba, s ahogy belemerülök,
összevizeződik egy novella.
De vajon miért épp annál
nyitottam ki, melyben egy
író és egy asszony szerepel?
Mekkorát üt ez a könyv, istenem.
Magyarok miért nem írnak ilyet?
Mintha pálcával suhintanának
rám egy csöndes pillanatban.
Ne csak nekem fájjon: most már
muszáj kölcsönadnom neki.
És megkapja tényleg, keze
érinteni fogja, talán asztalnál
ülve, ágyban vagy kádban ő is,
látja, hogy valami történt vele,
és ha el is tűnt rostjai közül
a víz, a papír hullámos maradt.
Állóhullámok vagyunk mi is,
de mindaddig ne is gondoljunk
a fizikára, amíg a testünk
képes biológiát játszani.
Bak Rita:
Olga Tokarczuk lengyel szerző. Már a vers elején felkelti a figyelmet, ki ez a szerző, ki Olga?
A kádban fekvés nagyon intim, a szerző általolvasott novella össze is vizeződik. Kicsit pszichologizáló észrevétel, éppen ott nyitja ki a könyv olvasója a kötetet, ahol megérinti valami. ( Lelkileg.)
A második versszakban kissé mintha másod-harmad- sokadrendűnek tartaná a szerző a magyar irodalmat. Mintha csak a külföldiek tudnának jót/ütőset írni. Vajon tényleg? Vagy csak elvágyódunk innen a nagyvilágba?
El innen,valahová?
És kicsit kegyetlen vagy, Sándor, nem akarlak megsérteni. Ne csak neked fájjon, hanem másnak is. Én nem szeretném másra ontani a fájdalmamat, bár bort iszom és vizet prédikálok, mert ez sokszor megtörténik.
A szerző tervezi, hogy átadja a könyvet és vele együtt fájdalmát a másik személynek, valami történt benne és ezt jelzi a hullámos papír.
A könyv lapját, illetve hullámosságát azonosítja a szerző önmagával, állóhullámnak nevezi magát. Egy kimerevített szenvedélyes pillanat, a hullám a magasban mozdulatlanul. A nagy szenvedély kimerevítve. Hívjuk biológiának, vagy szerelemnek, vagy érzelemnek vagy másnak, ez az olvasó értelmezése.
A fizika világa még meghódítandó terület Sándornak. Remélem, a hódításod során még sok ilyen versedet olvashatjuk.
2013.12.03 07:36
Németh M. Károly:
A teremtéstörténetekben az idő nagyon mély lélegzetet vesz, szinte lemerül önön keletkezéséig, s mindazok, író, alkotó, a keltett időtlenségbe merülnek, megízlelve az örökkévalóság egy pillanatát. Olga Tokarczuk, de még inkább Tolkien, a monda, a népi hiedelem, a mítosz és a művészi eszközeikkel létrehozták Európa mitológiájának azt a részét, mely a modern időkben érték utol ezt a civilizációt. A kérdés az, hogy akkor a realizmus elérte fejlődésének csúcsát?
Az emberben óvhatatlanul felmerül a kérdés: számon lehet kérni másoktól azt, aminek megvalósítására mi magunk képtelenek vagyunk?
Másrészt pedig ne legyünk igazságtalanok a magyar kultúrmítoszhoz, meg kell említeni Hamvas Bélát, kinek szellemi, spirituális hagyatéka e téren messze nem alárendelt, s akkor mi magyarunk már nem is vagyunk pont annyira lemaradva, amint…
No, de térjünk rá magára a versre, amely kélt stílusban íródott, egy realista, és a másik:
’ha el is tűnt rostjai közül
a víz, a papír hullámos maradt.’
hol már változik a hangvétel, megjelennek a finom sejtetések, alig érzékelhető áttűnések, az elmerengést, képzeteket kiváltó líraiság. És egy újabb kérdés következik: meddig érdemes és lehet hozzárendelni e vershez, kérdezve ezt pontosan a realista stílus miatt? Ez akkor, ha a vers, kifejező ereje által, mint közvetítő működik két bizonyos fokon álló személy az alkotó és az olvasó között. Ez a versben benne van a teremtéstörténetek két legfontosabb eleme: a realizmus és az ebbe ágyazott transzcendencia és mágia. A hiedelem nincs jelen. Ezzel szemben ott a célszemély. Mert célszemélye is van, és ugyanakkor célszemélyek is - és ezért a vers túlzsúfolttá válik.
Van benne inkoherencia: maga a fürdőkád szenzuális tárgy. És a szenzualitás itt messze nem cél. Megjelenik az író és az asszony, ez szintén kérdést vet fel, amelyre az ember nem talál választ a versben: miért asszony, miért nem nő? Tehát a túlzott sűrítés és az inkoherenciák miatt devalválódik a hozzárendelés foka, nem tud elbájolni azon a szinten, mint egy teremtéstörténet, ha már Olga Tokarczukról, és teremtéstörténetről van szó. Legalábbis egy miniatűr teremtéstörténet, mert ennek megalkotására elegendő forma a vers, mint eszköz.
Aztán ott a záró szakasz, a katartikus első sorát követi az üzenet célzatú zárás. Meg lehetne fejteni, hisz nem arról van szó, miért nem lép, miért ugrik a veréb, és miért nem ugrik, csak szalad a fürj. Hanem arról, hogy a továbbgondolás már kényszerű, az ember ki van ragadva a már megvalósult időtlenségből:
’és ha el is tűnt rostjai közül
a víz, a papír hullámos maradt.
Állóhullámok vagyunk mi is’
A hullám a történés, az
az állóhullám az időtlenségbe vettetésünk szándéka.
A mitológia erről szól, a végzet és a mindenhatóság hatalmáról, hogy a történés letépje bilincseit, s a képzelet legalább az időtlenségbe vesse az embert, ha már mindenható nem lehet. A mesében az állatok emberi jelleggel ruházódnak fel, a mítoszban az ember nyer isteni erőt. Az élet pedig()? A kérdés tehát, a zárójel dacára: nyitott…
2013.12.03 14:56
BéTé: Közbevetőleg
Azt gondolom, valami ehhez hasonló kritikát kapnál Lacitól a kritikádra is Károly.Tanulságos. Se ez, se az, nem az igazi.
"Deák-Sárosi László - szerki -- meo |
Kedves Károly!
Ez a vers a jelentéskiüresítés mintapéldánya. Hogyan lehet egy oldalon keresztül írni, hogy ne jelentsen semmit. Biztosan nem véletlenül a vers címe egy kötőszó: "ahogy". Nem győz meg semmi a központozás elhagyását illetően, a sorok tördelésében nem érzek sem logikát, sem feszültséget, a sorok hosszában (szótagszámában), egyáltalán a szöveg ritmusában. Ilyen amorf verset nehéz lenne tervszerűen is előállítani, hacsak nem számítógépes véletlen-generátorral. De talán még azzal sem. Üdv, DSL."
2013.12.03 18:52
Németh M. Károly: Közbevetőleg-re
Az igazság az, hogy nem tetszenek a hangulati lírai versek. A te verseiddel ugyanígy vagyok, és szinte mindazokéval, akiknek írtál a dokkon hozzászólást. Számomra ez a típusú realista líra túl émelygős.
Lacival sokat beszélgettünk dolgokról, sok mindenben egyet értettünk, de Tolkien esetében nem, pedig részleteiben tetszenek írásai.
Olvastam részleteket Olga könyvéből, azok is tetszettek. Nincs problémám a mitológiával.
Nekem a valósággal vannak problémáim. Amelyre hatni szeretnék, azért hogy legyek, én lehessek, és ehhez keresem kifejezési eszközeimet továbbra is. Hogy ne legyek például a konzum terror alárendeltje. Ne legyek hangulatilag manipulálható, hogy meg tudjam őrizni érzékenységemet.
Egy kérdést szeretnék feltenni neked: mi lenne az az igazi, amit általános érvényűnek tartasz? Te is önmagad szeretnél lenni, Sándor is. De nekem nem jön be a realista hangulati líra, mert megtépázott a valóság. Néha kell a lírai ellágyulás. De ne legyen sok, és különösen ne legyen drog. Nem jövök ki a drogköltészettel.
Nekem nem jön be ez a lírai realizmus, mint kifejezési eszköz. És ezt nem kellett volna megmondanom a legelején. Mert az általad kritikának minősített néhány bejegyzésben ez kimondatlanul ott áll.
| |
| 30. | [tulajdonos]: 34-29 | 2013-12-01 09:11 | 31-26 (Kovácske T. János Rossz grimasz)-hoz gonadolatszilánkok a verselésről K. T. J. üzenőfalán):
862.
2013.11.29 21:21
kovácske t. jános:
nem ugyanezt mondja nekem a szöveg, de elgondolkodtatónak, megszívlelendőnek érzem az olvasatodat. vagyis inkább "de" nélkül. egy kicsit a versírástól búcsúzást jelenti nekem. meg talán önmagamtól, vagy attól a körvonalazatlan vágy-lelkesedés-akarás halmaztól, ami jó ideig elsődlegesnek tűnt (nekem).
867.
2013.11.30 08:18
simon ilona:
a versírástól búcsúzás = önmagamtól búcsúzás.
a vágy-akarás-lelkesedés halmaz elsődleges, de naponta ráébredünk, hogy ez hamis. a valóságnak egy rossz grimasza. és minden ráébredéskor csak káromkodnánk, mint egy kamasz: bassza meg! bassza meg!
jobb nélküle a nem(i) élet is. előtte minden normális volt és kiszámítható. ez meg jön és kiráncigál belőle. egyetlen megoldás elbúcsúzni tőle, de már megtört(ént), már soha többé nem lehetünk olyanok, mint előtte. viszont egy dologban segíthet a kiűzetés. egycsapásra hozzáigazítja a lelket a test valós életkorához, vagy öregebbé teszi annál. amíg van, folyton azt kérdezteti magunktól: ki vagyok én?
hát nem mindegy? az vagyok, akinek látnak. a vers kamaszsága lázadás, amit le kell törni. visszaverni, leigázni, megtagadni és nélküle beilleszkedni a süketség és vakság hómezejébe. miért is nem tekertük ki időben a nyakát, amikor még gyámoltalan csecsemő volt, amikor még örültünk neki. amikor még mindenki értett és mosolyogtak, ha mutogattuk.
ebből a hsz-edből, két versedből (az egyik ez) és az előbbi hsz-emből összeraktam egy másik rossz grimaszt.
-
a versírástól búcsúzás önmagamtól búcsúzás.
a vágy-akarás-lelkesedés halmaz elsődleges,
de naponta ráébredek,
hogy ez a valóságnak egy rossz grimasza.
és minden ráébredéskor csak káromkodnék,
mint egy kamasz: bassza meg! bassza meg!
jobb nélküle a nem(i) élet is.
előtte minden normális volt és kiszámítható,
ez meg jött és kiráncigált belőle.
egyetlen megoldás elbúcsúzni tőle,
de már megtört(ént),
már soha többé nem lehetek olyan, mint előtte.
viszont egy dologban segíthet a kiűzetés.
hozzáigazítja a lelket a test életkorához,
vagy öregebbé, megfáradtabbá teszi annál.
amíg van, folyton azt kérdezteti: ki vagyok én?
hát nem mindegy? az vagyok, akinek látnak.
a vers kamaszsága lázadás, amit le kell törni.
visszaverni, leigázni, megtagadni és nélküle
beilleszkedni a süketség és vakság hómezejébe.
miért is nem tekertem ki időben a nyakát -
amikor még gyámoltalan csecsemő volt,
amikor még örültem neki.
amikor még szerettem.
-
szóval ez lett. szia.
rég nem írtál verset, már nekem is egyre jobban megy leszokni róla, ez most itt csak egy játék. a szavainkkal.
869.
2013.12.01 05:12
kovácske t. ján: rossz grimasz
nem annyira vagyok jóban ezzel a szöveggel. valószínűleg akaratlanul is munkál az emberben valami féltékenység-féle, hogy az "én szövegem", amibe bele vagyok szeretve, és akkor hogy jön ahhoz valaki, hogy kezével illesse; hogy az úgy jó, ahogy befejeztem, és ami eltér tőle, az legyen egész más, de ne ugyanaz máshogy, a gyanúja is kerülje, hogy jobb akar lenni; szóval valami birtoklásérzet-féle, hogy kitűztem egy darab földet és én tűztem ki és én tudom és az enyém, és más játsszon a sajátjával. ezeket az érzéseket éppen mert könnyen adják magukat, igyekszem távol tartani magamtól. inkább az a gondom a szöveggel, hogy elmegy szöveg a szövegről irányba, épp mert afféle verselemzés a kiinduló magja, és bár ezt is lehet, miért is ne, de úgy érzem, hogy az eredeti ötletnek ha volt erősebb oldala, az az érzékiség, alanyiság volt és mintha így, most, nem tenne jót a szövegnek, hogy mintegy önmagára reflektál, szóval attól félek, kevésbé érdekes a köldöknézés miatt, hogy így most ez vers a versírástól búcsúzásról. "hogy ez a valóságnak egy rossz grimasza": az EZ szó úgy érzem, hogy ködös, pontatlan dologra mutat.
b.meg, b.meg: a káromkodás, bár versben nem az illem a fő vezérelv, de épp mert csak az hitelesítené a káromkodást, hogy egyszerűen nincs más, ami a helyén állhatna a szövegben, ott és azt kell kimondani és ki KELL mondani, és mert itt azt a drámát, a muszájt nem érzem, talán jobb volna, ha kimaradna. végülis mit fejez ki, leír egy máskor, máshol fellépő érzést, tulajdonképpen idézet, holott talán erősebb is lehetne aszöveg, ha nem idézne, vagy nem ezt, vagy ezt, de nem ilyen eltávolított formában káromkodná, hanem/vagy ha már, akkor közvetlenül, a lehető legerősebben.
nem(i), megtört(ént): a zárójelezés, bár a szöveg amit írtam tele van indokoloatlan, csak úgy szemre elhelyezett (sorminta) zárójelekkel, de azt hiszem, hogy akkor tud erős lenni, ha az így keletkező értelmezési lehetőségek (kivétel nélkül) szükségesek és megállják a helyüket és összhangban, összjátékban vannak egymással. hogy végül a szöveg értelme végigpattoghasson a zárójeleken és sehol se kapjon gellert. a (nem élet) és a (nemi élet) között ezt a pályát, amin a szöveg értelme követhető utat járna be, nem érzem. ugyanez a gondom a (megtörtént)-(megtört ént) esetében is. és a zárójellel előhívott többértelműség minden lehetőségének szerintem a zárójelen kívüli részekkel, tehát a teljes szöveggel összhangban kell lenni, értelmezhetőnek, összeolvashatónak. (jó, elismerem, ez a kritika éppígy megállja a helyét az általam elkövetett zárójelezéssel szemben is, elég szomorú is vagyok:)
"a vágy-akarás-lelkesedés halmaz elsődleges": mintha nem illeszkedne hézagmentesen az első sorhoz, valami bővebb kifejtés, felvezetés kéne neki, hogy helyén legyen a szövegben.
a vágy-akarás... nélkül jobb a nem élet, a nemlét? ugyanez nélkül jobb a nemi élet? egyik állítást sem tudom hova tenni.
előtte: mi előtt? "ez", mármint a vágy-akarás? amelytől már az első sorban elbúcsúztunk, és mégis még mindig a búcsú előttnél tartunk, amikor van, és soroljuk, mi a gond vele? és miért is van vele gond, és miért is épp az, amit a szövegben felpanaszolunk? minden normálius volt: elég ködös, pontatlan. "ez" meg jött és kiráncigált: miből is, a "normális mindenből"? hova (hacsak nem a "nemnormális mindenbe":)?
többé nem lehetek olyan: olyan milyen? konkrétumot, vagy elaluszik az olvasó! (és akkor milyen a nemolyan...?)
a kiűzetés: ez most az "ez" helyett van, hogy változatosabb legyen a szöveg? én akkor inkább még egy "ez"-t tennék a helyére.
hozzáigazítja: ezt a sort is ködösnek érzem, elejétől végéig. elvisz szerintem a zavarosba az életkor szó is. már maga a szó egy ilyen körülírós, magyarázós összetétel, jelentése hogy mennyi éve él/van egy dolog, inkább objektív, külső nézőpontból vett dolog, mint "átélt" idő, állapot. azt hiszem.
a vágy-akarás-stb miért a valóságnak egy rossz grimasza? mit jelent itt a "valóság" szó?
nem tudtunk meg semmit a lélek-a test és -az életkor hármas viszonyáról, cak azt, hogy az valamilyen irányba megváltozik: "hozzáigazítja" öregíti, vagy fiatalítja? miért (épp az, és nem fordítva)?
vagy öregebbé teszi: akkor az előbb a fiatalításra kellett volna gondolni? nekem kicsit későn derül ez itt ki.
kérdezteti: ez is olyan sok-képzős, jól elgörbített szó. valahogy egyszerűbben, tömörebben, lendületesebben lenne jó ezt. (vagy inkább nem ezt, ha ezt csak ÍGY lehet:)
hát nem mindegy: namost itt átmentünk idézetből egyenes beszédbe és megfeleltünk a saját (a szöveg) kérdésére/kérdésünkre. és a válaszunk eléggé a "hát nem mindegy? vállvonogatás" kategóriába esik, úgy érzem.
a vers: hát itt ugye visszakanyarodtunk a verselemzéshez, lásd köldöknézés, azt hiszem. csecsemő? ki-mi, a vers? önmagam? (sláger: "ha előrelátó csecsemő lettél volna" - becseng. nem biztos, hogy ez a becsengés jó a szövegnek.)(volt még ott korábban egy becsengés: a "nem élet az életem, ha a nemi életem nem veled..." szöveggel, az sem volt szerintem hasznos.)
hát nem mindegy, vagyok aki vagyok - vö. köv sorban tök ellentmond ennek, hogy le kell törni.
miért nem tekertem ki (ki kellett volna tekerni) a nyakát amikor még szerettem: nekem ez önellentmondó, tudathasadásos mondatnak tűnik.
az ívet hiányolom igazából: hogy mindegy honnan, mindegy hogyan (csak szép röppálya legyen) eljutunk valahová, ahová érdemes eljutni. a vége szerintem még nincs lezárva, nem ide akarok (szerintem) leérkezni.
-éss persze bocs, dehát mit is kezdhetnék egy szöveggel, mint hogy hangosan elgondolkodom róla:)
| |
| 29. | [tulajdonos]: 33-28 | 2013-11-30 14:56 | Egy érdekes „találat” a „Kuckó”-naplóban :1056-os poszton
kóbor ló: Pessoa 2013-11-30 08:35
A költő, az nagy színlelő.
Méghozzá zseniális:
valós fájdalmat színlel ő,
még ha valóban fáj is.
És olvasói rendszerint
jól érzik ott a rímben –
nem e kettős költői kínt,
csak magukét, mi nincsen.
S így körbe-körbe járogat,
cicáz az értelemmel
ez a felhúzós kisvonat,
mit szívnek hív az ember.
Fernando Pessoa: Autopszichográfia
(ford. Havasi Attila)
az 1060-as poszton:
M. Krisztina! Kérve kérlek, felejtsd el azt a fogalmat, hogy "szabadvers"!!!
És űzd ki a fejedből azt is, hogy "jó vers", "rossz vers", "javítani a verset"!
Ezek mérgező fogalmak. Minél mélyebben beléd ivódnak, annál nehezebben fogsz tudni írni. E fogalmakat azok teremtették, akik eszközrendszert akarnak birtokolni ahhoz, hogy csak az övék legyen a költészet teljes mezeje, kilökhessenek onnan bárkit, aki oda kóborolt, mert azt hiszi, verset ír. Majd ők megmondják, mi a vers. Csak az, amit ők írnak.
Szabadvers? Ugyan! Szabad a másikat arcon rúgni? Szabad öngyilkosság szélére hajszolni? Szabad gúnyolódni a betegségein? Szabad kisemmizni, hajléktalanná tenni? Ezek mind friss példák, az utóbbi évtizedekből arra, amit a szabadság nevében elkövettek.
Én, K.L., azt mondom, nem szabad.
Engem, Mórotz Krisztina, bevallom, nem érdekelnek a pénzért oklevelet nyomtató "akadémiák", sem a "magasiskolák". Nem érdekelnek a verstan-könyvek se, hiába hivatkoznak rá olyan dilettánsok, akiknek nincs egy hibátlan mondatuk sem.
A költő az anyanyelvét ismerje mindenki másnál jobban, a nyelv ritmikájához és zeneiségéhez értsen, a gondolatok ritmikájához és zeneiségéhez értsen, a lélek mozgását tudja követni, a Természet dinamikáját és végtelen békéjét ismerje. Mint mi, kóbor lovak, amikor végigvágtatunk hajnalban a harmatos mezőn.
Azt is hozzáteszem, Krisztina, hogy a gonosz szándékú lovast, aki erőszakkal vagy cselvetéssel kapaszkodott fel ránk, ledobjuk. Nem hirtelen, nehogy nagyon megüsse magát, de végleg.
Amíg a dokk jó-vagy-rossz, maradandó-vagy-múlandó rendszeréhez kötődsz, ehhez az irigységet és önzést generáló, HAZUG, HAMIS rendszerhez, amíg nem méregteleníted ki magadból ezt, addig nem tudok Neked segíteni. És hidd el, senki sem tud. Mondanak majd ezerfélét, a papírsirályaid, papírhajóid, papírszalvétáid, sőt használt vécépapírjaid rakhatod fel, az egyik majd ennek tetszik, a másik amannak, pörgetnek, pattogtatnak egymástól egymáshoz, míg el nem szédülsz... ezt akarod? És akkor majd röhögnek és ujjal mutogatnak rád: beteg, beteg! Te meg száguldozol még egy darabig, mint flipperben a fémgolyó, aztán elcsitulsz, belegurulsz a kuckódba és minden energiád elvész hetekre. Számodra ez a dokk.
Nem tudom, mit jelent "levéleményezni" a papírsirályokat.
Le - ez az igekötő azt jelenti, hogy felülről lefelé. Az irányt jelzi.
Ha a vers pozíciójára vonatkozik, akkor nem hiszem, hogy az én véleményem által alacsonyabbra kerülne. Ha a kettőnkére, akkor nem hiszem, hogy lejjebb vagy feljebb kellene sorolni magunkat.
Ez is csak a dokk kóros szemléletéből fakad. Ki meri önmagát feljebb sorolni a másiknál? Voltak (vannak) szerkesztők, akik ezt soha nem tették: empátiával, szeretettel nyúltak a beküldött szövegekhez. És voltak (vannak) mások, akik megmondóembernek ajánlkoznak, a saját ízlésterrorjukat kívánják érvényesíteni. Majd ők megmondják a tutit, a frankót. Rájuk soha ne hallgass!
A zenét tanuld, a színekre figyelj és a nyelvet ízlelgesd az olvasmányaidban és a verseidben egyaránt.
Segítséget ne kérj és ne várj senkitől! Ha elhiszed, hogy többek vagy jobbak nálad, akiktől kéred, már elvesztél.
A Pessoa-idézetet nem véletlenül tettem a Kuckóba.
Olvasd el többször.
A költő a saját valós fájdalmát írja le, úgy, mint ha színlelné, pedig közben valóban fáj neki. Ha sikerül, az olvasók a saját fájdalmukként élik át. S ez így megy körbe, míg el nem áll a szív.
| |
| 28. | [tulajdonos]: 32-27 | 2013-11-27 14:52 | Péter Béla
álomjáró
sötéten bámulnak a világtalan ablakok.
a vágy beléd karol, s útnak indít, hogy égre menj!
felajzott szíved veri a ritmust, s könnyít a láz.
a tető gerincén suhansz, s már a részeg dala
sem jut el dobhártyádig, rád a teremtő vigyáz.
szemed égő tükrében cikáz az éj madara,
és hívogat nyaktörő táncba. s bár egy párzó nyög
lent, ez sem állíthat meg, amint a véges álom
repít, s azt sem hallod, hogy a kúpcserép mit dünnyög:
boldogtalan ne tovább! (csak a halálod várom.)
mint egy csodás balerina szökkensz, biztos a láb.
szirénekli: a hold csak téged vár, ne add alább!
Simon Ilona:
Először is belekötök a kötött formába. Azon belül pedig a rímképletbe, ugyanis az első és az utolsó két sor kilóg minden ok nélkül, vagy legalábbis nem jöttem rá, mi az oka. Ettől eltekintve, a belső tér kereszthímzése tetszetős, a rímpárok jól megválasztottak, a soráthajlások meg se kottyannak nekik, vagyis állják a sarat.
Az első mondat kissé közhelyes, de indításnál ez nem olyan nagy hiba szerintem, hiszen ekkor még csak képbe helyez, ebből az ecsetvonásból még bármi lehet. (A második sor kijelentő mondat lévén ponttal kellene záruljon.)
A képek filmkockaszerűen követik egymást, de mintha több műfajból lennének összevágva. Ez egyáltalán nem zavaró, sokkal inkább marasztaló, izgalmas, egyedi stílust kap ettől a szöveg. Azt nem tudom, hogy a holdkórosok nyitott szemmel mászkálnak-e, de a szemtükörben cikázó madár árnya, mint misztikus adalék, remekül mutat a „vásznon”. Hanghatásként pedig a kúpcserép dünnyögése élményszámba megy, még annak ellenére is, hogy felszólító módban kissé hogy úgy mondjam, szokatlan dünnyögni:)
Amivel nem tudok megbarátkozni, az a szirénekli. Kicsit erőszakoltnak érzem.
A cím találó. A holdkóros szinonimája, mégis több van benne, remek szóösszetétel. Úgy viszonyul a vershez, mint kulcs a kódolt szöveghez, de ez első pillanatra nem nyilvánvaló. Vagyis ott van végig az ablakpárkányon szemmagasságban, mégis a táskában keressük. Végül rátalálunk, de a kutakodás izgalma direkt jót tett nekünk – hiszen közben lepergett előttünk életünk filmje és akár biztosra is vehetjük, hogy csakis azért éltük túl, mert alkalmasak vagyunk a főszerepre - mi mind, álomjáró balerinák:)
| |
| 27. | [tulajdonos]: 31-26 | 2013-11-27 14:50 | Kovácske T. János
rossz grimasz
a vers nem pálya
a vers izzadó tenyerű kamasz
ideges dühvel (rakodja) a szavakat,
a nyelv alamuszi: csúszik,
a kamasz ideges, hiába. példa:
nevet (találsz) a nő hasán egy anyajegyre,
pihéket (találsz) egy hajlat alatt
mire (megtanulnád) miként (formálja) nyelved a nevüket,
új szavak (feszítik) szádat szét, új igék: leoperál, epilál -
a nyelv sem pálya,
ne menj rá: (csúszik), (hajlik), (nyeklik)
nem (áll meg) keményen mint a hús-vér () férfi,
ne (változzál) te verssé, mert
a vers ideges, fejletlen kamasz,
hogy nősz így fel, ha folyton
rád kell (szólni): ne
(játsz) a nyelveddel mert úgy maradsz?
Simon Ilona:
Vers a versről, bevonva eszközét, a nyelvet. Egyik sem pálya. Vajon miért fontos ezt közölni velünk? Konkrétan most velem. Talán azért, hogy elgondolkoztasson, hogy pályának lennie kell, éspedig mi az? A pálya a cselekvés helye, mozgalmas hely, mint pl. futballpálya, pályaudvar – a golfpálya nem annyira, de ne ragadjunk ki szélsőséges példákat. Az igék zárójelek közé szorítva kétkedést ébresztenek bennem, vagy kétkedés miatt kerültek a verstestbe. Az utóbbi verzió magyarázatot ad a következetlenségre, hiszen mint látható, nem mindenhol. Maradtak szabad igék is.
Azt állítja a vers, hogy ő izzadó tenyerű kamasz. Vagyis tapasztalatlan, kissé önképzavaros, lázadó, egyáltalán nem higgadt és átgondolt, de ugyanakkor felfedezni, kielégülni, és kiegészülni vágyó (vagyis, nem a maszturbálás a cél). A vers érzelem, térbeli dimenzióiban passzív (nem pálya), az események megtörténnek, mint serdülő fiú ahogy először rácsodálkozik izgalmas apróságokra egy lány testén, és később ezek eltűnhetőségét éli meg férfiként. A két példának felhozott ige: leoperál, epilál fájdalommal járó beavatkozásokra utal, azon keresztül pedig a hiányra, ami bizonyos cselekvések, történések, vagy elkerülhetetlen tapasztalatok után csak úgy keletkeznek, ott lesznek és kész.
Azt mondja a vers, a nyelv sem pálya, de hozzáteszi: ne menj rá. Ez ellentmondás. Azt akarja mondani, ne úgy rohanj rá, mint egy szexuálisan kiéhezett férfi, akit nőre a magabiztossá edzett fallosza vezet, hanem kamaszként, a rácsodálkozás, felfedezés örömét suta bizonytalansággal finoman lefékezve.
Az utolsó három sor ferdít a versen, tanácsot ad, kioktat, elhumorizál, vagy afelé visz. Valójában itt az sem világos, kit szólít meg a versbeszélő. Ez nagymértékben ront az összhatáson – véleményem szerint. Mindenképpen más befejezést igényelne a szöveg és a cím sem találó.
-
Kedves kolléga, elnézésed kérem, hogy ezt a négy éves anyagot vettem elő, de hópehelyké(nke)t semmiképpen nem szerettem volna csatákba bocsátani.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
