NAPLÓK: Versliget Legutóbbi olvasó: 2024-04-22 16:23 Összes olvasás: 12913| 11. | [tulajdonos]: Antonia Pozzi | 2012-02-13 12:52 | Antonia Pozzi versei Képes Júlia fordításában
Álom-élet
(La vita sognata)
Aki szól hozzám, nem tudja
hogy másik életet éltem
mint aki éppen
mesét mond
vagy pedig szent példázatot.
mert te voltál
a tisztaságom
arcodra bánatod
fehér hulláma hullt, ha téged
tisztátalan hangon hívtalak
téged, akinek könnyei
a szemeid legmélyéről fakadtak
melyek magasra néztek
s úgy szebbnek tűnhettem neked.
Ó ifjúságom
fátyla – fénylő ruhám
elenyészett igazság –
csillogó kötelék –
egész életemé
amelyet csupán
álmodtam talán –
s azáltal, hogy álmodtalak
drága életem
áldom a hátralévő napjaim –
melyek arra valók
hogy sirassanak.
1933. szeptember 25.
Az öröm
(La gioia)
Behunyt szemmel kérdeztem
– vajon mi leszek holnap?
Így még egyszer elmondattam veled
mosolyogva e kedves szavakat
– feleség
anya –
mese
szerelem idejéből
hatalmas korty –
bevégzett élet –
öröm a szívbe zárva
mint kés a kenyérbe
1933. szeptember 26.
Álomban
(In Sogno)
Néma csend – fehér
kristálybarlangok
mesékbe
merülök –
A szív a könnyeken át
egy égi tóra ér –
tágra nyílt szemekkel –
körül lilaakác.
1933. szeptember 28.
Hajnal
(Mattino)
Az összetört hold lassan
most tóvá változik
tükörsima felszíne
égszínkék.
A sziget közelében ciprus sorvadozik
a köd bekötözi
elrejtett sebeit:
némán fohászkodik –
másnapját az égnek ajánlva.
1933. október 1.
Bizonytalanság
(Sfiducia)
Kezem szomorúsága
túl súlyos ahhoz
hogy ne ejtsen sebet
túl könnyű ahhoz
hogy nyomot hagyjon. –
Szájam szomorúsága
mindig a szavaidat mondja
ugyanazokat
bár mást szeretne –
az pedig
a legkétségbeesettebb
messzeségé.
1933. október 16.
Bizonyosság
(Certezza)
Te vagy a fű, a föld, az ész
amikor valaki sétál mezítláb
a felszántott mezőn.
Neked hullámzik piros kötényem
és most ama néma forrásra hajlok
mely a hegyek ölébe burkolózik:
tudom hogy hirtelen
– délben a pintyek füttyével
összevegyül –
tekinteted szétárad
az enyém melletti derűs tükörben
1938. január 9.
Forrás: Antonia Pozzi: Parole, Arnoldo Mondatorei Editore az 1939-es kiadás 64-es kiadása, Eugenio Montale Nobel-díjas költő (1975) előszavával
| |
| 10. | [tulajdonos]: Rilke | 2012-01-06 20:55 | RAINER MARIA RILKE
Duinói Elégiák
AZ ELSŐ ELÉGIA
Hogyha kiáltanék, ki hallana engem
az angyalok rendjéből? és ha netán a szivére
vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék
az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más,
mint az iszonyu kezdete, mit még elviselünk,
s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy
összetiporjon. Iszonyu minden angyal.
Így visszafogom magamat, elnyelve sötét zokogásom
hívó szavait. Ki volna az hát,
aki kellene nékünk? Angyal nem, nem is ember,
és a fülelő állatok észreveszik már,
hogy mily bizonytalanul vagyunk mi otthon
a megfejtett világban. Mienk marad tán
valamely fa a dombon, hogy naponta
viszontlássuk, mienk maradhat a tegnapi utca,
egy-egy szokás hűsége, mely megmakacsolta magát,
megtetszett neki nálunk és nem ment, s itt maradt.
Ó, és az éj, az éj, ha világűrrel teli szél
perzseli arcunk - kié is nem marad ő, az áhitott,
a lágyan józanitó, a magányos szívre
fáradtan várakozó. Könnyebb-e ő a szeretőknek?
Ó, egymással ők csak sorsukat fedik el.
Még nem tudod? Dobd ki karodból az űrt,
vágd a lélegzésre való terekhez, tán a madárhad
bensőbb lebegéssel érzi a tágasabb levegőt.
Jó - tavaszoknak kellettél. És csillagok is
hitték: sejdited őket. A multból
hullám tornyosodott föl elédbe vagy olykor,
hogyha nyitott ablaknál vitt el az út,
neked szólt egy hegedű. Mindez megbizatás volt.
De betöltötted? Nem zaklatott-e szünetlen
várakozás még, mintha minden a kedves
jöttét hirdetné? (Hova rejtheted őt el,
hisz e roppant, idegen gondolatok ki-be járnak
benned, s gyakran időznek el éjeken át is.)
De ha vágyol rá, hát szólj szeretőkről; eléggé
úgysem halhatatlan nagyhírü indulatuk.
Ama szinte irígyelt elhagyottakról, kiket inkább
szeretőknek véltél, mint a betelteket. Újra
meg újra kezdd soha el nem érhető dicséretüket;
nézd csak: biztos a hős eleste se volt más,
csak ürügy neki, hogy legyen az: végső születése.
De a szeretőket a természet kimerülten
visszanyeli, minthogyha az újrateremtés
nem telnék erejéből. Gondoltad-e Gaspara Stampát,
meggondoltad eléggé, hogy valamely lány,
elhagyatottan az ő szeretőként
felszökkent példáján érzi: bárha követném?
Legrégibb gyötrelmünk hát ne teremjen
végre gyümölcsöt? Nincs-e a perc itt, hogy szeretettel
váljunk meg szeretőnktől s álljuk is ezt remegőn,
mint nyílvessző állja a húrt, hogy szökni feszülten
több legyen önmagánál. Mert nincs sehol maradás.
Hangok, hangok. Halld, szivem, úgy ahogyan csak
szentek hallották, hogy az órjás hívás
fölemelte őket a földről; ők térdeltek azonban,
képtelenek, térdeltek, s rá se füleltek:
így voltak hallók. Nemhogy te az Úrnak
hangját elbírnád, dehogyis. De halld a fuvalmat,
a szakadatlan hírt, mit a csönd szava szól.
Most amaz ifju halottaktól surrog tefeléd.
Bárhova léptél, római, nápolyi templom
öblén, nem szólított csöndben a sorsuk?
Vagy fönséggel bízta magát rád egy fölirat,
mint nemrég a Santa Maria Formosa-i tábla.
Mit akarnak tőlem? Halkan hadd vetem én le
a látszat-bántalmat, mely szellemeiknek
tiszta lengését meg-megzökkenti időnként.
Furcsa, persze, többé nem lakni a földön,
kezdve tanulni szokást s már újra leszokni,
rózsákban, s más annyi személyes-igéretü tárgyban
jelentését nem látni az emberi sorsnak;
ami voltunk végtelenül féltő tenyerekben,
többé nem lenni, s a nevünket, akárcsak
széttört játékszert, végképp odahagyni.
Furcsa tovább nem vágyni a vágyat. Furcsa
mindent, ami megkötözött, így látni a térben
szabadon lebegőben. S fáradságos a holt-lét,
csupa pótlás, hogy lassanként cseppnyi öröklét
érződjék. - De az élő egyre hibázik
s ugyanazt a hibát: a különbségtétele metsző.
Angyalok (úgy mondják) nem tudják gyakran, az élők
vagy a holtak közt járnak. Fut a szüntelen áram,
mindkét birodalmon örökre sodorva magával
minden kort s szavukat túlzúgja örökre.
Végül nem kellünk a korán leszakítottaknak;
elszoktak már lassan a földtől, mint anyamelltől
elnő csöndben az ember. De mi, kiknek olyan nagy
titkok kellenek és oly gyakran a gyász hoz
boldogitó haladást -: birnánk-e mi nélkülük élni?
Hiú monda-e, hogy a Linost sirató, a legelső,
a merész zene áthat a meddő dermedezésen,
úgy, hogy a rémült térben, ahonnan a majdnem
isteni ifju kiszállt, megkezdi az űr
ama rezgést, mely minket ma vigasztal, elragad, ápol.
Nemes Nagy Ágnes fordítása
| |
| 9. | [tulajdonos]: SZEMBEN | 2011-11-28 18:44 | Ladányi Mihály:
SZEMBEN
Öreg pókként üldögélsz a hagyomány
pipafüstös sarkában, s utálsz minket.
Az iskolában ódon verseket magoltál és
lenézted mind. Most mégis valami
hagyományt emlegetsz énekeinkkel
szemben, mikor a jövődről beszélünk.
Téged talán épp ez idegesít:
Nem találod magad az új szavak közt.
Pedig naponta friss megalkuvások,
s új törtetők kerítenek be téged is.
Szokd meg tehát, hogy helyetted beszélek,
hajolj fölém, s mint az ábéabot
tanultad anyádtól valaha,
sorsod olvasd szóvá-nőtt kínjaimban. | |
| 8. | [tulajdonos]: 1940 | 2011-11-23 13:46 | Bertolt Brecht
1940
A tervezők görnyedve
Gubbadnak nagy rajztermeikben:
Egyetlen téves szám, s az ellenség
Városai nem dőlnek össze
(Csorba Győző fordítása)
| |
| 7. | [tulajdonos]: Dylan Thomas | 2011-11-18 14:08 | DYLAN THOMAS
Szövevény képmásomban
I, in my intricate image
1
Szövevény képmásomban én két szinten élek,
Ércbe kovácsolt szellemem fémekbe fogta
A réztorku itélet.
Tipródom két világ két serpenyőjén,
Pántolt félszellemem sír folyosóin űzi
A rábilincselt osonót.
Csirában kezdődik a vég. Oldódni késztet
A kólikás tavasz, rokkája csilló szála
Szirmokat sző a növénynek;
Tűlombot, nedveket fejt, fenyőgyökérbe tölt
Vért, levegőt, hegyként támasztva embert
A meztelen belekből.
Csodát bont, szellemükből is kihajt a végzet,
Fémfantomom a harangvirágon
Áttör, mint élő képe a képnek;
Én – zsendülő ág, bronzgyökér, halandó-halhatatlan,
Elegye rózsának, hímlendületnek –
Megalkotom e kettős csodát.
Embermivoltunk jussa ez: a létbezárt veszély,
Az úr-nélküli, bordás, önépitő torony
Sorsa a természeti vég;
A lélektelen ember, ökör, a festett ördög,
A csend szorításában badarul megcsinálják
A természet rimét.
Képmásaim bejárják fák, nedvek alagútját.
Keserves út: a zöld világ lépcsője, orma
Léptemre súlyosul,
Hallom a fává serdült csalánon szúbogárral,
A szőllő üvegágyán virággal és csigával
Az időt: hullva hull.
A véges emberség, a sors két sebzett versengője
A nemlét kikötőjiből órajárás iránt
A végső vízre tör be,
Mikróbák terraszáról kétféle búcsut int,
S szétvált kaland gyanánt vitorláz könnyedén
A tenger-tág öbölbe.
2
A táj csucsára hágva
Találkoznak szűz nyáj körül mind a tizenkét széllel,
Hajtják a réteket dombos karámba, völgybe;
Látnak bukfencező
Mókust, futó csigát, virág tövén kerengeni körbe,
Látják, amint a fák-szelek tusakszanak dühöngve.
Ha mélybe bukna, por száll,
Holt szemcsék ülepednek szünetlen vastagon
A víz útjára, hol makréla, jegesmedve
Lüktet a tenger ütere alatt,
S fordít vak hullaarcot ellenfelére, ki
Csatorna alján forgat gazdátlan holtakat.
(Halál, te vaksi eszköz,
Szem nyílását hasító, te börtönkulcs spirálja,
Sírod dugóhúzója köldökben, mellbimbóban,
Orrlyuk tövén tapad,
Tőlük véres a tálca, a műtőkések éle,
A steril temetésen, az éter-maszk alatt.
Hozd ocsmány patrulod,
Szörny tisztjeid, tövis-bogáncs alatt táborozó,
Pusztító sereged uszítsd, őrszem-sirásó!
Kakas a szemétdombon,
Lázárnak kukorékolod, hogy hajnal sose támad,
Te megváltód a bűvös, a termő por leszen.)
Amint a vízbe fúlnak,
Tajtéktoronyban lengve megcsendül édesen
A Holt-tenger dala;
Vízbe-csettenve hallják sós hullám gyászharangját,
Míg a hóhér-tutajról fityegő bálna-len
Döglött tritont vonszol tova.
(Fordítsd sík oldalára a pörgő tenger-orsót,
Hogy a rovátkolt föld holdforgatta korongján
Villámok tűje csikorítsa zajok ábrázatát.
Dadogd viaszlemez
Gazságod, lucskos szégyened, a mult
Nyiszorgó hangjait, míg némán figyel a nagyvilág.)
3
Szenvednek, hol a teknőc majszol az élő vízben,
Jutnak a rostlépcsőkhöz, az iszamos toronyhoz,
Látják a romló koponya veszését,
A sejtlyukacsos gyűszüt;
Esendőn megszenvedik ott, hogy két angyal szökik föl
Kőfoglalatból fájón, mint a sziklából a fal.
Legyetek eggyé, döfjön át vasnyárs hegye, miként
Test-lélek fölfeszül a játékos boton,
Jákob vágy iránt, a csillagra mutatva.
Járjátok át a víziók völgyét omlatagon,
Atyja korál-testén a mélyben alvó Hamletet;
Messzi sinekre lobbantsátok a mozdony-látomást.
Szenvedjétek uszony-zöld tarló káprázatát,
Zuzódjatok csak köldökzsinórral
Horgonyzott donga-csontok
Izmok hajótörésekor:
Hagyjátok abba, szeretők, hús viaszába zárt csatárok,
Mint pára s tűz szeressetek ángolna-síkos ágyon.
Zubogó kör csukódó gyűrüjében,
Idő zárát nyitó kulcs, tengerár,
Lét eszköze: bő vérem érchatalma;
Éden sikamló városán,
Én, ember és varázsló, lángviharban,
Zöld Ádám bölcsőjéből kiszakítom a krokodilt.
Míg emberé volt pikkelye, foga-zománcrésén a dögmadár is,
Pofája, farka, a Nilust, a nádast nyargaló –
S az elmúlás, mely nemlét – lakában
Moszatos koponyát rengetett –
Lengő kehely szent balzsamolajáért,
Patyolat ingért hiába sírt a mindszenteki holt.
Míg ember volt a romlás álcája, páncélköntöse,
Sehonnai gazdája a málló síri öl,
Víz fogta vasba szellemem,
Ásványi kőzetek.
S támadt a genezis hatalma, örvénylő szövevény,
Képmásaim bömbölve kéltek a menny meredekén.
Fodor András
I, In My Intricate Image
1
I, in my intricate image, stride on two levels,
Forged in man's minerals, the brassy orator
Laying my ghost in metal,
The scales of this twin world tread on the double,
My half ghost in armour hold hard in death's corridor,
To my man-iron sidle.
Beginning with doom in the bulb, the spring unravels,
Bright as her spinning-wheels, the colic season
Worked on a world of petals;
She threads off the sap and needles, blood and bubble
Casts to the pine roots, raising man like a mountain
Out of the naked entrail.
Beginning with doom in the ghost, and the springing marvels,
Image of images, my metal phantom
Forcing forth through the harebell,
My man of leaves and the bronze root, mortal, unmortal,
I, in my fusion of rose and male motion,
Create this twin miracle.
This is the fortune of manhood: the natural peril,
A steeplejack tower, bonerailed and masterless,
No death more natural;
Thus the shadowless man or ox, and the pictured devil,
In seizure of silence commit the dead nuisance.
The natural parallel.
My images stalk the trees and the slant sap's tunnel,
No tread more perilous, the green steps and spire
Mount on man's footfall,
I with the wooden insect in the tree of nettles,
In the glass bed of grapes with snail and flower,
Hearing the weather fall.
Intricate manhood of ending, the invalid rivals,
Voyaging clockwise off the symboled harbour,
Finding the water final,
On the consumptives' terrace taking their two farewells,
Sail on the level, the departing adventure,
To the sea-blown arrival.
2
They climb the country pinnacle,
Twelve winds encounter by the white host at pasture,
Corner the mounted meadows in the hill corral;
They see the squirrel stumble,
The haring snail go giddily round the flower,
A quarrel of weathers and trees in the windy spiral.
As they dive, the dust settles,
The cadaverous gravels, falls thick and steadily,
The highroad of water where the seabear and mackerel
Turn the long sea arterial
Turning a petrol face blind to the enemy
Turning the riderless dead by the channel wall.
(Death instrumental,
Splitting the long eye open, and the spiral turnkey,
Your corkscrew grave centred in navel and nipple,
The neck of the nostril,
Under the mask and the ether, they making bloody
The tray of knives, the antiseptic funeral;
Bring out the black patrol,
Your monstrous officers and the decaying army,
The sexton sentinel, garrisoned under thistles,
A cock-on-a-dunghill
Crowing to Lazarus the morning is vanity,
Dust be your saviour under the conjured soil.)
As they drown, the chime travels,
Sweetly the diver's bell in the steeple of spindrift
Rings out the Dead Sea scale;
And, clapped in water till the triton dangles,
Strung by the flaxen whale-weed, from the hangman's raft,
Hear they the salt glass breakers and the tongues of burial.
(Turn the sea-spindle lateral,
The grooved land rotating, that the stylus of lightning
Dazzle this face of voices on the moon-turned table,
Let the wax disk babble
Shames and the damp dishonours, the relic scraping.
These are your years' recorders. The circular world stands still.)
3
They suffer the undead water where the turtle nibbles,
Come unto sea-stuck towers, at the fibre scaling,
The flight of the carnal skull
And the cell-stepped thimble;
Suffer, my topsy-turvies, that a double angel
Sprout from the stony lockers like a tree on Aran.
Be by your one ghost pierced, his pointed ferrule,
Brass and the bodiless image, on a stick of folly
Star-set at Jacob's angle,
Smoke hill and hophead's valley,
And the five-fathomed Hamlet on his father's coral
Thrusting the tom-thumb vision up the iron mile.
Suffer the slash of vision by the fin-green stubble,
Be by the ships' sea broken at the manstring anchored
The stoved bones' voyage downward
In the shipwreck of muscle;
Give over, lovers, locking, and the seawax struggle,
Love like a mist or fire through the bed of eels.
And in the pincers of the boiling circle,
The sea and instrument, nicked in the locks of time,
My great blood's iron single
In the pouring town,
I, in a wind on fire, from green Adam's cradle,
No man more magical, clawed out the crocodile.
Man was the scales, the death birds on enamel,
Tail, Nile, and snout, a saddler of the rushes,
Time in the hourless houses
Shaking the sea-hatched skull,
And, as for oils and ointments on the flying grail,
All-hollowed man wept for his white apparel.
Man was Cadaver's masker, the harnessing mantle,
Windily master of man was the rotten fathom,
My ghost in his metal neptune
Forged in man's mineral.
This was the god of beginning in the intricate seawhirl,
And my images roared and rose on heaven's hill.
| |
| 6. | [tulajdonos]: Dylan Thomas vrse | 2011-11-18 12:47 | Dylan Thomas:
Ha birizgálna szerelem bökése
(If I were tickled by the rub of love)
Ha birizgálna szerelem bökése,
Mihaszna lány csavarná el fejem,
Háncsból kikelne, hántaná a héjt,
És mint kisborju piros érintése
Birizgálna tüdőmből nevetést:
Almát, vizözönt nem félnék sosem
S tavaszi pörsenést.
Fiú lesz, vagy lány? Eldöntik a sejtek,
Míg hús szilvája hull, akár a láng.
Ha sarjadzó haj bizsergetni kezd,
Ha szárnyaló csontok barlangból keltek
S baba-comb közt emberi viszketeg:
Nem rémíthetne a bitó, a bárd
S harci pálca-kereszt.
Fiú lesz, vagy lány? eldönti a kéz majd,
Mely zöld lányt, párostól, a falra fest.
Ha belém furakodna szerelem,
Ha majd piszkáló pimasz kölyök-éh hajt,
Hevet gyujtva ernyedt idegeken:
Nem félnék ördögödtől, szomju test,
Se tőled, sírverem.
Ha birizgálna szerelem bökése,
Melytől nem simul ki a ránc soha,
Se beteg vénség fürtje a fejen:
Az idő, a rák, a szomj szűzi fészke
Legyeknek hagynának vaj-hidegen,
Szennyes tajtéktenger megfojtana
Lábadnál, kedvesem.
Félig enyém, félig az ördögé
E világ, nő-mákonytól részegen,
Villás némber-szem bimbóján köröz.
Vén csánk veleje, mint a magamé,
A tenger minden heringje büdös:
Ülök s a kukacot nézegetem,
Mely rág körmöm mögött.
Csak ez birizgál, ez a bökkenő.
Vesszején hintál a bütykös majom,
Vérhomály s dajkáló pólyák alatt
Kacaj éjfelét el nem éri ő,
Úgy sem, ha igaz szépségre akad
Arán, anyán, s hágy horzsoló uton
Hat apró lábnyomot.
Mi hát e bökkenő? Halál bökése?
Csókban a bogáncs: a szád, kedvesem?
Kereszten nőttünk, tövissel, a fán?
Holttestnél csúfabb a halál beszéde,
Hajad beszédes sebeimre száll.
Ha e bökés ér: az ember legyen
Az én metaforám.
(Weöres Sándor fordítása)
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 5. | Kiáltó: SZÉP VERSEK | 2011-11-16 18:52 | Pilinszky János:
KÉSŐ KEGYELEM
Késő kegyelem
Mit kezdjen, akit elitélt,
de fölmentett később az ég,
megvonva tőle a halált,
mikor már megadta magát?
Kit mindenétől üresen
talált a szörnyű kegyelem,
megsemmisülten, mielőtt
a semmi habjaiba dőlt!
Mit kezdjen itt! Közületek
talányait ki fejti meg?
Szorongva anyját kémleli:
ha elzokoghatná neki!
Fogódzanék akárkibe,
de nem lesz soha senkije;
szeméből, mint gazdátlan ág,
kicsüng a pusztuló világ.
| |
| 4. | [tulajdonos]: Yvan Goll verse | 2011-11-15 15:41 | Yvan Goll:
Jób
I
Holdfejsze
Velőmbe jöjj alá
Hogy cédrusom
Holnap elzárja útját
A tűz-lovaknak
Vérem öreg oroszlánja
Hiába kiált gazellákért
Fejemben elporladnak
Szúette csontok
Foszforrá válva
Csüng mellkosaramban
Az idegen szív
II
Eméssz meg elaggott mész
Lúgozz szét ifju só
A halál öröm
Noha még táplál engem
Hála a Holt tengernek
Jódtól világitó
Én a fekélyeimben
Ápolom rózsáit
A haláltavasznak
Hamu lett hetven csűröm!
Odalett hét fiam!
Utolsó olajfa
Ázsia sivatagán
Csontvázam áll
Hogyan élhetek még?
Bizonytalan Isten
hogy téged bizonyítsalak.
III
Azt mondod utolsó olajfa?
De aranyszín olaj
Csorog áldani megtanult
Ágbogaimból
Szemeim üvegháza
Érlel trópusi napot
Gyökérlábam a márványba mered
Halljad Izrael
A Tíz-kenyérfa vagyok
Vagyok az Égő könyv
A lángbetűs
Vagyok a háromágu gyertyatartó
Mindentudó madarak laknak
Hétszín tekintetüek
(Nagy László fordítása) | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 2. | [tulajdonos]: Lázár kisasszony | 2011-11-09 15:18 | Sylvia Plath: Lázár kisasszony
Megint megtettem.
Minden tíz évben
Sikerül egyszer-
Két lábon járó csoda: a bőröm
Fénylő náci-lámpaernyő,
Jobb lábfejem
Levélnehezék,
Arcom vonástalan, finom
Zsidóvászon.
Ó, ellenségem,
Hajtsd félre a kendőm.
Borzasztlak? –
Az orr, a szemüreg, az ép fogsor?
A savanyú szájszag elszáll
Egy nap alatt.
A hús, melyet
A sír leevett,
Gyorsan visszanő rám,
S mosolygó nő vagyok már.
Alig harminc.
S kilenc halálom van, mint a macskának.
Ez most a harmadik.
Rohadt dolog
Tízévenként megsemmisülni.
Millió kis rost, hogy nyüzsög.
Mogyoró-majszoló tömeg
Tódul be, lásson,
Ahogy kibugyolálják kezem-lábam –
Nagy sztriptíz-számom.
Uraim, hölgyeim,
Ez a két kezem,
Ez a térdem.
Lehetek csont és bőr,
Ellenőrizhető, ez ugyanaz a nő.
Tízévesen történt velem
Először. Még csak véletlen.
Másodszor elhatároztam:
Kitartok, nem jövök vissza.
Zárt-kagyló állapotba
Ringattam magam.
Megizzadtak, míg kiszedték belőlem
A tapadós, gyöngy férgeket.
Meghalni is
Művészet, mint bármi egyéb.
Nekem épp ez a műfajom.
Én ezt pokolian tudom.
Ha én adom, íze-bűze van.
Hivatásosnak mondhatom magam.
Pedig egyszerű, mint egy pofon.
S egy cella is jó, úgy maradsz máris.
Ez a teátrális
Visszatérés fényes nappal,
Jön a régi hely, a régi arc, triviális
Örömujjongás:
„Micsoda csoda!”
Ez kicsinál.
Szabott áron
Szemlélhetők sebeim, szabott
Áron meghallgatható a szivem –
Valódi, dobog.
És nagyon magas áron kapható
Egy érintés, szó,
Vércsepp,
Hajszál, ruhaférc.
Úgy, úgy, Herr Doktor.
Úgy, Herr Ellenfél.
A művetek vagyok,
Értéktárgyatok,
Színarany bébi: szétolvadok
Egy sikoltássá.
Forgok és sülök.
Minden figyelmet nagyrabecsülök.
Hamu, hamu –
Piszkáltok, kotortok.
Itt semmi sincs, se hús, se csontok –
Egy szappandarab,
Jegygyűrű,
Aranyfog.
Herr Isten, Herr Lucifer:
Ügyelj.
Ügyelj.
Hamu alól
Rőt haj, kicsapok,
Levegőt: embert falok.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
