NAPLÓK: Versliget Legutóbbi olvasó: 2025-07-13 16:20 Összes olvasás: 13377| 7. | [tulajdonos]: Dylan Thomas | 2011-11-18 14:08 | DYLAN THOMAS
Szövevény képmásomban
I, in my intricate image
1
Szövevény képmásomban én két szinten élek,
Ércbe kovácsolt szellemem fémekbe fogta
A réztorku itélet.
Tipródom két világ két serpenyőjén,
Pántolt félszellemem sír folyosóin űzi
A rábilincselt osonót.
Csirában kezdődik a vég. Oldódni késztet
A kólikás tavasz, rokkája csilló szála
Szirmokat sző a növénynek;
Tűlombot, nedveket fejt, fenyőgyökérbe tölt
Vért, levegőt, hegyként támasztva embert
A meztelen belekből.
Csodát bont, szellemükből is kihajt a végzet,
Fémfantomom a harangvirágon
Áttör, mint élő képe a képnek;
Én – zsendülő ág, bronzgyökér, halandó-halhatatlan,
Elegye rózsának, hímlendületnek –
Megalkotom e kettős csodát.
Embermivoltunk jussa ez: a létbezárt veszély,
Az úr-nélküli, bordás, önépitő torony
Sorsa a természeti vég;
A lélektelen ember, ökör, a festett ördög,
A csend szorításában badarul megcsinálják
A természet rimét.
Képmásaim bejárják fák, nedvek alagútját.
Keserves út: a zöld világ lépcsője, orma
Léptemre súlyosul,
Hallom a fává serdült csalánon szúbogárral,
A szőllő üvegágyán virággal és csigával
Az időt: hullva hull.
A véges emberség, a sors két sebzett versengője
A nemlét kikötőjiből órajárás iránt
A végső vízre tör be,
Mikróbák terraszáról kétféle búcsut int,
S szétvált kaland gyanánt vitorláz könnyedén
A tenger-tág öbölbe.
2
A táj csucsára hágva
Találkoznak szűz nyáj körül mind a tizenkét széllel,
Hajtják a réteket dombos karámba, völgybe;
Látnak bukfencező
Mókust, futó csigát, virág tövén kerengeni körbe,
Látják, amint a fák-szelek tusakszanak dühöngve.
Ha mélybe bukna, por száll,
Holt szemcsék ülepednek szünetlen vastagon
A víz útjára, hol makréla, jegesmedve
Lüktet a tenger ütere alatt,
S fordít vak hullaarcot ellenfelére, ki
Csatorna alján forgat gazdátlan holtakat.
(Halál, te vaksi eszköz,
Szem nyílását hasító, te börtönkulcs spirálja,
Sírod dugóhúzója köldökben, mellbimbóban,
Orrlyuk tövén tapad,
Tőlük véres a tálca, a műtőkések éle,
A steril temetésen, az éter-maszk alatt.
Hozd ocsmány patrulod,
Szörny tisztjeid, tövis-bogáncs alatt táborozó,
Pusztító sereged uszítsd, őrszem-sirásó!
Kakas a szemétdombon,
Lázárnak kukorékolod, hogy hajnal sose támad,
Te megváltód a bűvös, a termő por leszen.)
Amint a vízbe fúlnak,
Tajtéktoronyban lengve megcsendül édesen
A Holt-tenger dala;
Vízbe-csettenve hallják sós hullám gyászharangját,
Míg a hóhér-tutajról fityegő bálna-len
Döglött tritont vonszol tova.
(Fordítsd sík oldalára a pörgő tenger-orsót,
Hogy a rovátkolt föld holdforgatta korongján
Villámok tűje csikorítsa zajok ábrázatát.
Dadogd viaszlemez
Gazságod, lucskos szégyened, a mult
Nyiszorgó hangjait, míg némán figyel a nagyvilág.)
3
Szenvednek, hol a teknőc majszol az élő vízben,
Jutnak a rostlépcsőkhöz, az iszamos toronyhoz,
Látják a romló koponya veszését,
A sejtlyukacsos gyűszüt;
Esendőn megszenvedik ott, hogy két angyal szökik föl
Kőfoglalatból fájón, mint a sziklából a fal.
Legyetek eggyé, döfjön át vasnyárs hegye, miként
Test-lélek fölfeszül a játékos boton,
Jákob vágy iránt, a csillagra mutatva.
Járjátok át a víziók völgyét omlatagon,
Atyja korál-testén a mélyben alvó Hamletet;
Messzi sinekre lobbantsátok a mozdony-látomást.
Szenvedjétek uszony-zöld tarló káprázatát,
Zuzódjatok csak köldökzsinórral
Horgonyzott donga-csontok
Izmok hajótörésekor:
Hagyjátok abba, szeretők, hús viaszába zárt csatárok,
Mint pára s tűz szeressetek ángolna-síkos ágyon.
Zubogó kör csukódó gyűrüjében,
Idő zárát nyitó kulcs, tengerár,
Lét eszköze: bő vérem érchatalma;
Éden sikamló városán,
Én, ember és varázsló, lángviharban,
Zöld Ádám bölcsőjéből kiszakítom a krokodilt.
Míg emberé volt pikkelye, foga-zománcrésén a dögmadár is,
Pofája, farka, a Nilust, a nádast nyargaló –
S az elmúlás, mely nemlét – lakában
Moszatos koponyát rengetett –
Lengő kehely szent balzsamolajáért,
Patyolat ingért hiába sírt a mindszenteki holt.
Míg ember volt a romlás álcája, páncélköntöse,
Sehonnai gazdája a málló síri öl,
Víz fogta vasba szellemem,
Ásványi kőzetek.
S támadt a genezis hatalma, örvénylő szövevény,
Képmásaim bömbölve kéltek a menny meredekén.
Fodor András
I, In My Intricate Image
1
I, in my intricate image, stride on two levels,
Forged in man's minerals, the brassy orator
Laying my ghost in metal,
The scales of this twin world tread on the double,
My half ghost in armour hold hard in death's corridor,
To my man-iron sidle.
Beginning with doom in the bulb, the spring unravels,
Bright as her spinning-wheels, the colic season
Worked on a world of petals;
She threads off the sap and needles, blood and bubble
Casts to the pine roots, raising man like a mountain
Out of the naked entrail.
Beginning with doom in the ghost, and the springing marvels,
Image of images, my metal phantom
Forcing forth through the harebell,
My man of leaves and the bronze root, mortal, unmortal,
I, in my fusion of rose and male motion,
Create this twin miracle.
This is the fortune of manhood: the natural peril,
A steeplejack tower, bonerailed and masterless,
No death more natural;
Thus the shadowless man or ox, and the pictured devil,
In seizure of silence commit the dead nuisance.
The natural parallel.
My images stalk the trees and the slant sap's tunnel,
No tread more perilous, the green steps and spire
Mount on man's footfall,
I with the wooden insect in the tree of nettles,
In the glass bed of grapes with snail and flower,
Hearing the weather fall.
Intricate manhood of ending, the invalid rivals,
Voyaging clockwise off the symboled harbour,
Finding the water final,
On the consumptives' terrace taking their two farewells,
Sail on the level, the departing adventure,
To the sea-blown arrival.
2
They climb the country pinnacle,
Twelve winds encounter by the white host at pasture,
Corner the mounted meadows in the hill corral;
They see the squirrel stumble,
The haring snail go giddily round the flower,
A quarrel of weathers and trees in the windy spiral.
As they dive, the dust settles,
The cadaverous gravels, falls thick and steadily,
The highroad of water where the seabear and mackerel
Turn the long sea arterial
Turning a petrol face blind to the enemy
Turning the riderless dead by the channel wall.
(Death instrumental,
Splitting the long eye open, and the spiral turnkey,
Your corkscrew grave centred in navel and nipple,
The neck of the nostril,
Under the mask and the ether, they making bloody
The tray of knives, the antiseptic funeral;
Bring out the black patrol,
Your monstrous officers and the decaying army,
The sexton sentinel, garrisoned under thistles,
A cock-on-a-dunghill
Crowing to Lazarus the morning is vanity,
Dust be your saviour under the conjured soil.)
As they drown, the chime travels,
Sweetly the diver's bell in the steeple of spindrift
Rings out the Dead Sea scale;
And, clapped in water till the triton dangles,
Strung by the flaxen whale-weed, from the hangman's raft,
Hear they the salt glass breakers and the tongues of burial.
(Turn the sea-spindle lateral,
The grooved land rotating, that the stylus of lightning
Dazzle this face of voices on the moon-turned table,
Let the wax disk babble
Shames and the damp dishonours, the relic scraping.
These are your years' recorders. The circular world stands still.)
3
They suffer the undead water where the turtle nibbles,
Come unto sea-stuck towers, at the fibre scaling,
The flight of the carnal skull
And the cell-stepped thimble;
Suffer, my topsy-turvies, that a double angel
Sprout from the stony lockers like a tree on Aran.
Be by your one ghost pierced, his pointed ferrule,
Brass and the bodiless image, on a stick of folly
Star-set at Jacob's angle,
Smoke hill and hophead's valley,
And the five-fathomed Hamlet on his father's coral
Thrusting the tom-thumb vision up the iron mile.
Suffer the slash of vision by the fin-green stubble,
Be by the ships' sea broken at the manstring anchored
The stoved bones' voyage downward
In the shipwreck of muscle;
Give over, lovers, locking, and the seawax struggle,
Love like a mist or fire through the bed of eels.
And in the pincers of the boiling circle,
The sea and instrument, nicked in the locks of time,
My great blood's iron single
In the pouring town,
I, in a wind on fire, from green Adam's cradle,
No man more magical, clawed out the crocodile.
Man was the scales, the death birds on enamel,
Tail, Nile, and snout, a saddler of the rushes,
Time in the hourless houses
Shaking the sea-hatched skull,
And, as for oils and ointments on the flying grail,
All-hollowed man wept for his white apparel.
Man was Cadaver's masker, the harnessing mantle,
Windily master of man was the rotten fathom,
My ghost in his metal neptune
Forged in man's mineral.
This was the god of beginning in the intricate seawhirl,
And my images roared and rose on heaven's hill.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
