Másodikosok voltunk, amikor egy "dieneses" (egészségügyi szakközépiskolás) kollégistatársunk elhívott bennünket egy nyilvános boncolásra, a debreceni Klinikára. Mi, a "kossuthosok" (Lilla, Jucus, Misszi és én,) kapva kaptunk az alkalmon, az ország egyik legjobb gimnáziumába jártunk, tele voltunk kíváncsisággal, tudásvággyal Lilla és Jucus ráadásul akkor még orvosira készült, Lillából végül közgazdász-statisztikus lett, Jucus kis kitérővel vegyészmérnökként végzett (megszerezte a doktori fokozatot is, amit a gimiben még senki nem nézett volna ki belőle, ő maga sem). Ott álltunk a tömegben, az orvostanhallgatók között a boncteremben, vagy ültünk a karzaton, már nem emlékszem, lehet, hogy álltam, akkor még nem voltak visszérproblémáim, nem sokat láttunk a kloroformmal átitatott öreg testből, amelynek belsejében a patológus kotorászott, csak azt a penetráns szagot éreztük, ami napokra beleette magát az orrnyálkahártyánkba. Aznap este frissen sült, meleg pogácsa volt vacsorára a kollégiumban. Egyikünk sem tudta megenni, mert kloroform-szaga volt, mint minden másnap három-négy napig. Hasonló hatással van az emberre a Bosch-kiállítás is (mi múlt pénteken jártunk a Szépművészetiben): utána napokig Bosch-szagú a világ. Nem tudok egy papucsba úgy belebújni, vagy egy tojást feltörni, hogy eszembe ne jutna a Gyönyörök kertjé-nek tojástestű faembere vagy a Végítélet piros papucsvitorlása és az alóluk vagy belőlük kikandikáló, meztelen alakok. És igen, ahogyan Baltazar írja, a járműveken utazó figurák is mind mintha egy Bosch-képrőlléptek volna le (nekem a metrón volt hasonló élményem.)
Arra akarok kilyukadni, hogy az altruista szerintem nem fárad el, nem fásul el, nem ábrándul ki az altruizmusból, a segítőszindrómás igen. De ez most itt csak okoskodás, ahelyett, hogy elmennék valahova valami jót cselekedni. Ehelyett úszni megyek, és önző szándék vezet.
Az altruizmus (hogy egy populáción belül az egyed akár a saját kárára is segíti a fajtársait) tulajdonképpen egy befektetés, ami vagy megtérül, vagy nem. A reciprokális altruizmus elmélete szerint meg kellene térülnie, és ha a haszonélvezők nem viszonozzák a jótéteményt, léteznie kell egy mechanizmusnak, amely megbünteti a szívességet vissza nem adókat – a játékelmélet sokat tud erről. Vannak, akik úgy vélik, hogy a segítő viselkedés a negatívállapot-enyhítést szolgálja, tehát alapvetően önérdekből zajlik. Mások szerint igenis létezik valódi altruizmus: a mások szenvedése iránti aggodalom motiválja az embereket arra, hogy segítsenek, még akkor is, ha ezért nem várhatnak jutalmat. (A Bibliában és a szépirodalomban sok szép példát találunk az utóbbira.) Akárhogyan is: az altruista cselekedetek önkéntesek. az önkéntes megnyilvánulásainkért pedig igenis mi magunk vagyunk felelősek. Ha túltoljuk őket, anélkül, hogy valaki kényszerített volna erre bennünket, csakis magunkat okolhatjuk. A kiábrándultság, a fásultság, a tagadás (az altruizmus mint eszme megbukott) a Helfer-szindróma jele. Mindenkinek saját személyiségében kell keresnie a gyökereit. Én is hajlamos vagyok rá, ezért tudok róla ennyit, és amiko rérted aggódom, önmagamért is aggódom.
Még nem vagyok kiégve... de ha lennék is, szerintem nem az altruista személy a felelős egyedül ha ilyen helyzet előáll... azt írtam: "le kell szoknom arról hogy sokszor elmondjam ugyanazt ismételgetve önmagára is ráun az ember" - ha le kell szoknom, akkor az azt jelenti, hogy még benne vagyok a sűrűjében... nem égtem ki... még... de kösz a féltést és a figyelmeztetést...
„A kiégés az altruizmusnak nem szükségszerű velejárója, hanem lehetséges következménye, ami csak akkor áll elő, ha a funkció kimerül.” (https://ofi.oh.gov.hu/tudastar/kiegesi-tunetek-burnout)
Két hét Svédországban, bibliodráma-vezetői alapképzés, soknyelvű (angol, litván, Fülöp-szigeteki, dél-afrikai, lengyel, belga, finn anyanyelvű) csoporttársaimmal, összesen 18 ember, plusz a vezetők, a svéd Lotta és Lars, a német Wolgang és Andrea, reggeltől késő estig dolgoztunk együtt, játszottunk, táncoltunk, kirándultunk, várost néztünk, együtt étkeztünk. Az egymást segítés mindenféle formáját megtapasztaltam ez alatt az idő alatt, nem mintha az önzésnek, a versengésnek, az egymás legyűrésének jele sem lett volna. A vezetőtársammal, akivel együtt vizsgáztunk a második hét keddjének délutánján, megjártuk a pokol bugyrait (ő egy patriarchális társadalomból érkezett, természetesnek vette, hogy kettőnk közül ő a vezető, én csak a segédje lehetek, én viszont nem azért repültem 1317 kilométert, nem azért rostokoltam órákat három repülőtéren (oda-vissza összesen hatszor) is, nem azért éltem át az idegenbe érkezés, a nyelvi nehézség miatt a csökkent képességűség érzését, hogy ne mutassam meg, mire vagyok képes. A legrosszabb az volt, amikor eluralkodott rajtam a tehetetlenség. Elfutni nem volt hova, a nyílt harc felvállalásához nem kaptam otthonról elég apanázst, a testi-lelki szervezetem a legfagyást majd a kerülő úton való érvényesülést választotta. Amikor már sírni tudtam, mert a vezetők és a csoport részéről olyan támogatásban volt részünk (!) (többes számot használok, hiszen nem csak én szenvedtem, hanem a társam is, a dél-afrikai származású, színesbőrű lelkész, mindketten megéltük magunkat áldozatként és agresszorként egyaránt), akkor kezdett felengedni a jég. A búcsúesténken mindannyian őszinte örömmel táncoltunk, énekeltünk, bohóckodtunk. Mert „akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind.” (1Kor 12:26)
Nem hiszem, hogy az altruizmus kiveszett a világból. A messianisztikus alapállásból könnyen bele lehet csúszni az áldozat-szerepbe. A DOKK-nak nem megváltóra van szüksége, hanem arra, hogy a tagjai (az összes) felfogják az 1Kor 12:26 üzenetét. És ezt nem evangelizációs céllal írom. Minden tiszteletem Karaffa Gyuláé, nagyra becsülöm az erőfeszítéset, de a saját kiégésért minden felnőtt ember maga felelős.
2019. június 16. Kultfilmklub. Paterson. "When you’re a child/ you learn/ there are three dimensions:/ height, width, and depth./ Like a shoebox./ Then later you hear/there’s a fourth dimension:/ time./ Hmm./ Then some say/ there can be five, six, seven…/ I knock off work,/ have a beer/ at the bar./ I look down at the glass/ and feel glad."
2019. június 20. Einstein tévedett, nem az idő a negyedik dimenzió. Patersont félretájékoztatták.
2019. 08. 30. Ki az a Paterson? Egy buszsofőr, aki verseket ír? Vagy egy költő, aki autóbuszt vezet? Az ember „szeme” hajlamos csak az egyik oldalt látni. Mint amikor figura-háttér-képeket nézegetünk, hol ez, hol az domborodik elő, nagyon nehéz az Egészet egyszerre észlelni. Pedig a valóságban egyszerre és egyenértékűként van jelen minden a képen, ráadásul az egyik „oldal” nem létezhet a másik nélkül, mert akármelyik a figura, háttér nélkül nem tud elődomborodni. Mondhatnánk persze azt, hogy Patersonnak a buszvezetéshez nincs szüksége versírásra (azt még el tudjuk képzelni, hogy a versei nem születhetnének meg a nélkül, amit munka közben megél). De mi van, ha az a busz az élet. Elképzelhető-e nyugdot életvezetés versek nélkül?
Segíts magadon, az Isten is megsegít. Nem akarom elkiabálni, de az útilapu (plantago major) egy éjszaka alatt látványos javulást okozott. A lábfejem és a bokám duzzanata lényegesen lelohadt, ha nem is szűnt meg, a lilás elszíneződés is mintha visszaszorult volna, fájdalmat pillanatnyilag nem érzek. Én hülye, két doboz Ketodexet szedtem be Svédországban orvosi javaslatra, minden eredmény nélkül (csak a mellékhatásokat – pl. gyomorfájdalom, aluszékonyság – észleltem), pedig tele volt az iskola (Folkshögskola) környéke útifűvel. Mint minden növénynek, ennek is sokkal nagyobb levelei voltak.
Ha valaki azt észlelné, hogy az egészségügy mostohán bánik vele, forduljon hozzám bizalommal: itt lakom az erdő szélén egy viskóban, amely körül éjszaka nyestek futkároznak, a kert alján a kiszáradt patakmederben rókakölykök ugrándoznak, az utcán időről időre vaddisznók kocognak végig, macskám még nincs, de lesz. A kaktuszaim imádják a sivatagi időjárást, hamarosan virágba borulnak.
(Mellékzönge: Tegnap késő este, a férjem határozott kérésére bejelentkeztem egy angiológushoz ma este hét órára (26 ezer forint a vizsgálati díj), most izgulok, hogy nem lesz mit mutatni Dr. Musbeh Yousefnek – így hívják az orvost. Az időpontfoglalást 24 órával korábban lehet csak ingyen lemomondani.)
Visszatérő magánmitológiai fantáziám, hogy valaha füvesasszony lehettem, egy rozzant viskóban laktam a falu szélén, félig az erdőben, az emberek tartottak tőlem, mert a hallgatagságom leleplezte őket, többet olvastak ki belőle, mint a szószátyár falusiak -- a kofák vagy a kocsmában ücsörgő férfiak – fecsegéséből, saját készítésű rongyokban jártam, nem szorultam segítségre, növényeket termesztettem, kecskét neveltem, tele volt macskával a házam, és a vadállatokkal is jó viszonyt ápoltam, fűgyűjtés közben őzek és nyulak rágcsálták körülöttem a bokrok leveleit, a rókák és a farkasok a kezemet nyalogatták.
Hétfőn tizenhárom órát töltöttem a Szent Imre kórház sürgősségi osztályán, ahol úgy halad az idő, mint a repülő a felhők között: hiába száguldozunk 1000 km/h-ás sebességgel, „állni látszék az idő”. A mozgástér korlátozott, nem mehetsz messzire, mert bármikor szólíthatnak (azt hiszed), a tagjaid egyre jobban elgémberednek, a nyakad beáll, a derekad sajog, a feneked mint Döbrögié a harmadik verés után; üres szemmel meredsz az italautomata melletti ajtóra, amelyen piros betűkkel ez áll: „Kiemelt hotelszolgálat, VIP betegellátás”. Hat-hét óra ücsörgés után az életedet is odaadnád egy ágyért, majd miután az utolsó fillér készpénzedet is elköltötted automatából vásárolható chipsekre és üdítőitalokra, egy kávéért a fele (ha nem az egész) nem létező királyságodat elkótyavetyélnéd. Tíz óra elteltével először csak magadban, majd mások számára is hallhatóan fütyörészni kezdesz: Jesus, remember me, when you come in to your Kingdom. A tizenkettedik órában minden szégyenérzet nélkül jógagyakorlatokat végzel a padon, a pad mellett, a pad mögött, mindig szigorúan a táskád közelében, mivel az egyik rövid sétád alkalmával, amikor egy percre ott hagytad az ülőhelyedet, mire visszanéztél egy Security-polós férfi kezében találtad a táskádat. Éjfél körül szabadulsz. Hetes busz, 17-es villamos, 22-es busz, gyaloglás. A lábad dagadtabb, mint eddig bármikor. De a laborleletek szerint, nem szepszis okozta a gyulladást, nem is keringési problémák. A legvalószínűbb diagnózis az, hogy túlzott terhelésnek volt kitéve a lábad az utóbbi időben. Reumatolológiai vizsgálat és fizikoterápia javasolt. Másnap időpontfoglalási kísérletek. Többszörös próbálkozásom eredménye: szeptember 22-i időpont a reumatológiára, október közepi időpont az ortopédiára.
Nos. Kezdődhet az öngyógyítás. Nem ismeretlen helyzet, pár éve, amikor a térdem fájt éktelenül, két és fél hónappal későbbre kaptam időpontot. Addigra már a könyököm fájt éktelenül. A térdfájásomat borogatásokkal, csalánnal, gyógyteákkal, vízi tornával, ágyban biciklizéssel magam szorítottam vissza. Döntse el, mije fáj – ezt találta mondani a reumatológus, amikor több órás ücsörgés után sorra kerültem a Kapás utcai rendelőben. Ami a jelenlegi állapotomat illeti, meghoztam a döntést: a bokám környéke és a lábfejem fáj. A kertben találtam útilaput, két maréknyit begyűjtöttem, összevagdaltam, egy zacskóban a mélyhűtőbe tettem, ha megfagy, gézzacskóba teszem, és a sarkam… helyett a bokámra kötöm. Október közepére kellene lefordítanom 600 oldalt (Urturi: Aquitánia). Nem lógathatom a lábam. Dont let your feet hang of your bed, or the monster will eat them, ha már a Katát megette a fene.
A férjem most ért haza, ránézett a jobb lábamra, és azt mondta, sűrgősen keressek magánorvost, kifizeti, most még ki tudja.
Loszev könyvét megtaláltam pdf-ben, már le is töltöttem. Valaki (egy lengyel bibliodramatista hölgy) Vlagyimir Szolovjovot (az Antikrisztus filozófusaként emlegetik) ajánlotta a figyelmembe, nem fogok unatkozni a nyáron. Nem mintha unatkozós fajta lennék.
A féltékenység mérgét jól ismerem. De az idő nagy úr, és az életem nagyobbik felét a férjem oldalán éltem le, kezdem elhinni, hogy nem tudják elszedni tőlem.
Nem tudom létezik-e olyan méreg, hogy bizonyítási vágy (vagy túlbuzgóság) -- én abban szenvedek. Kegyelmi állapot, amikor úgy érzem, hogy a puszta létezésem is elég ahhoz, hogy elfogadjanak.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
