Hasonlóképpen gondolkodott, a férjem szépnagyapja, Michael Biberauer (1791-1859), amikor Haynaut temette. Ha érdekel, itt megtalálható a prédikáció. Nagyon erős szöveg. Jókai is felhasználta a Kőszívű ember fiai-ban. Azzal indul a regény.
Szerintem Paterson csak Paterson függetlenül attól, hogy épp mivel tölti az idejét. Einstein is csak Einstein volt. Ugyan az a fickó, aki rájött a relativitásra és aki aztán kiült napozni, vagy megjavította a karosszéket,vagy analfabéta volt mondjuk a vajaskenyér kenéshez, ne adj Isten hasmenést kapott valami romlott kajától. Bárki bármit csinál ugyan az az esetlen ember, aki egyszer meg fog halni. Minden más csak színház, időtöltés, kifelé szóló parasztvakítás aminek a fontossága belső szorongásokból fakad. Szerintem. Sőt én úgy gondolom, hogy az élet végén, amikor a halálos ágyon fekszik valaki nem költő, wc pucoló, szociális munkás, elektronikai műszerés, sírásó vagy poltikus minőségében fogja tenni, hanem mint xy pl.: Paterson, aki valamivel elütötte az addig a pontig eltöltött idejét és hogy mivel az lehet, hogy a legvégén ezred rangú jelentéssel se bír majd.
Ki az a Paterson? Egy buszsofőr, aki verseket ír? Vagy egy költő, aki autóbuszt vezet? Az ember „szeme” hajlamos csak az egyik oldalt látni. Mint amikor figura-háttér-képeket nézegetünk, hol ez, hol az domborodik elő, nagyon nehéz az egészet egyszerre észlelni. Pedig a valóságban egyszerre és egyenértékűként van jelen minden a képen, ráadásul az egyik „oldal” nem létezhet a másik nélkül, mert akármelyik látszik pillanatnyilag a figurának, háttér nélkül nem tudna elődomborodni. Mondhatnánk persze azt, hogy Patersonnak a buszvezetéshez nincs szüksége versírásra (azt még el tudjuk képzelni, hogy a versei nem születhetnének meg a nélkül, amit munka közben megél). De vajon érdemes-e, szabad-e ilyet mondani?
Ezt Pócsfalvi Gabi kérdezte tőlem a nyírmihálydi általános iskola folyosóján, amikor harmadikosok voltunk. Nem tudtam, mit feleljek, én addig azt hittem, mindkettejükkel vagyok, legalábbis azt szerettem volna, igazából nem voltam egyikükkel sem, el voltak foglalva mindig az egymás elleni harccal, én meg a tanulással, félénk is voltam, meg csöndes, nem tudtam volna úgy küzdeni a vezérszerepért, mint ők.
-- Nem tudom -- feleltem. -- Nem lehetnék mindkettőtökkel?
-- Nem – mondta ellentmondást nem tűrően Gabi. – El kell döntened: Mártival vagy velem akarsz lenni.
-- És ha nem döntök?
-- Az azt jelenti, hogy nem vagy velem. Vagyis ellenség vagy, nem barát.
-- Gondolkodhatok holnapig?
-- Nem. Ha most nem mondod meg, kivel vagy, holnap már nem állunk szóba veled. Velem van Pócsi Ila, Meráz Tünde és Bata Vera is. Mártival meg a többiek. Most még lehetsz velünk, hogyha akarod.
-- Jó. Leszek veletek.
Így voltam először Gabiékkal. Ez azt jelentette, hogy Mártira és csapatára rá sem nézhettem. Látványosan kerülnöm kellett őket az udvaron és a folyosón. Ezt csinálták ők is velünk. Két külön padsorban ültünk a teremben. Iskola után tüntetően két különböző úton indultunk haza. Aztán az egyik sorakozónál Kádár Mari, aki Márti csapatába tartozott, elájult. Sovány, vérszegény kislány volt, nem bírta rövid ideig sem az ácsorgást. Én ugrottam oda, hogy felsegítsem. Odajött Márti is meg a csapatából még egy lány, akinek a nevére már nem emlékszem. Betámogattuk Marit az osztályba, jött a tanító néni is. Így kezdtünk el újra beszélgetni.
Gabi másnap közölte, hogy nem lehetek többé velük, mert szóba álltam az ellenséggel. Pedig én továbbra is velük voltam, ugyanúgy, ahogyan Mártiékkal: igazából egyikükkel sem.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
