erőre kapni mint a vadlovak a sivatagban ha megjön az eső
Álmomban kisbaba mocorog a hasamban, a feje jobb oldalt kidudorodik, nem nagyobb egy kiscica fejénél. Nézd csak, mutatom valakinek, nem tudom, kinek, fogja csak meg a hasamat, érezze a bennem fejlődő életet. Hamarosan megszületik, akarom mondani, de nem kell, mert már a szülés gondolatától megindulnak bennem az összehúzódások. Lenézek a hasamra, túl kicsinek látom. Mi lesz a gyerekkel, ha megszületik, ijedek meg, nem lehet több három hónaposnál.
2019. március 30.
Hazatért a nagyobbik fiunk Heidelbergből. Én voltam a koli házmestere, meséli. „Az igazi házmester nem csinált semmit, e-mailen kellett neki mindent bejelenteni, hetekbe telt, mire valamire reagált. Legutóbb is, le volt szakadva a WC-ajtó, egy hónapig vártuk, hogy történjen valami, aztán meguntam nézni, fogtam a svájci bicskámat, és megjavítottam a zsanírt. Ezt én most megcsináltam, mondtam neki az utolsó nap, de azért majd ki kellene cserélni a zsanírt. Erre felajánlotta, hogy legyek én a segédházmester. Nem is tudom, miért nem fogadtam el. Én lehettem volna a magyar Good Will Hunting Németországban, haha. Még kulcsom is van a matek-tanszékhez.”
2019. március 29.
Néha úgy érzem magam, mint egy horogra akadt bálna, aki eltökélte, hogy halálra fárasztja a halászt, ha beledöglik is. Aztán nem döglöm bele mégsem, mert megsajnálom a halászt. Pedig milyen szép lehet a halhalál.
Ma belegondoltam, nem először, milyen lelki folyamaton mehettek keresztül azok a zsidók, akik bizonyos kiváltságokért cserébe (egy kicsivel több élelemért, a külön szállásért vagy a kiemelt szerepért, amitől egy darabig különbnek érezhették magukat a többi nyomorultnál) önként vállalták rabtársaik csesztetését. Aki tehette, biztosan jóindulatú volt. Ameddig tehette. A szelekció lényege, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. Milyen kiszolgáltatott is az, akit az élet élet-halál urává tesz.
A pszichodrámajátékot mindig megosztás, ún. sharing-kör követi. Ez egyfajta visszacsatolási lehetőség, amely során mindenki elmondhatja (szigorúan egyes szám első személyben), volt-e már neki is a játékban tapasztaltakhoz hasonló élménye. Álomjáték után nem adunk sharing-et, csak szerepvisszajelzést. A koncepció az, hogy bárkivel megtörténhet ahhoz hasonló a valóságban, ami a protagonistával megtörtént (elhagyják, beleszeret valakibe, összevész a főnökével, megemészthetetlenül nagy öröm éri), de ugyanolyan álmot nem álmodhatott senki. Az álmodók magányos hősök, bár ők legtöbbször csak statisztának érzik magukat egy láthatatlan főszereplő mellett. És így is van, többnyire a háttérhez tartoznak, és amikor mégis premier plánba kerülnek, úgy viselkednek, mintha most váltak volna le egy domborműről, nem tudják uralni a helyszínt, csetlenek-botlanak, mint Chaplin. Jó kis főszerep.
Ma eszembe jutott a YouTube-video, ami a Facebookon keringett egy darabig (lehet, hogy én keringttettem): egy Harry nevű kisfiú ujját megharapja pár hónapos kistestvére, mire a kisfiú magától bedugja az ujját a kicsi a szájába. Az jól ráharap, a kisfiú méltatlankodva felvisít: Charlie, ez nagyon fáj. De továbbra is bent tartja az ujját a kistestvére szájában, amíg az párnás kis kezével ki nem húzza onnan. Charlie megharapott, méltatlankodik tovább Harry, és nagyon fáj.
Én is ezt csinálom, csak nem kisbabák, hanem kiérdemesült, fogatlan cirkuszi oroszlánok szájába dugdosom a kezemet. Csuklóig. Önként.
Hogyan háziasítsunk költőt (2018. 01. 22.)
Vadon élő költőt háziasítani, nemesíteni, mesterséges szelekcióval új fajtát létrehozni, hogy bírja az igát, jó húsa legyen vagy megfeleljen házi kedvencnek, fáradságos feladat, bár nem mindig lehetetlen. Van, aki engedi, hogy karámba tereljék. Más azonban inkább lerágja a saját lábát, de nem hagyja, hogy befogják. Ragaszkodik pogány isteneihez, nem akar leszokni az emberhúsról. Kiéhezett költőnek barátja lehetsz, de gazdája nem. Neked kell megváltoznod ahhoz, hogy önként feladja szabadságát, és ne szálljon el, akkor sem, ha meghagyod a szárnyait.
Újabban elfelejtem az álmaimat, mire felébredek. De van, amire emlékszem. Nem egyszer már álmomban tudom, hogy meg fogom jegyezni, amit látok. Piros, fekete gyöngyökből összefűzött, apró bogár kerül a kezembe egy fiókban kotorászva. Tudom, hogy fel kell húzni, mint a lendkerekes autókat, és erre csak gondolnom kell, és már mocorog is a kezemben a kis bogár. Tedd a nyakadba, mondja a kisebbik fiam, aki ott áll mellettem, és rádobja a nyakamra bogarat. Összerezzenek, visítani akarok, de a bogár, ahogy körbefut a nyakamon, megmozgatja az izmaimat, mint egy masszírozó gép, és ez jól esik. Ó, ez nagy kincs, gondolom, de akkor már nincs nálam a felhúzós bogár, egy vékony, fiatal nő forgatja csodálkozva a kezében, aztán eldobja messzire. Jaj, ne, kiáltom, azt fel kell húzni, és a nyakadba tenni, most lehet, hogy összetört. Sokáig keressük, mire megtaláljuk, félig szét van esve, a mérete legalább a tízszerese, és teljesen megváltozik az anyaga, a színe és a karaktere is. Már nem bogár, hanem egy gömb, bonyolult belső szerkezettel, nehéz lesz leírni: fából faragott, hintaszerű székben, amelynek karfái fent ívesen összefonódnak, mint egy kosár füle, apró emberke billeg, ő a játék lelke. Őt kell felhúzni egy madzaggal, ami egybefonódik a hajával. Szét van esve a játék külső borítása, félek, hogy nem tudom összerakni, elfelejtettem, vagy meg sem tanultam, hogyan kell.
A következő jelenetben szántóföldön járok a családommal. Egy mogorva öreg, mint valami csősz, borona nagyságú gereblyével egyengeti a talajt, amit összejárkáltunk. Veszélyesnek tűnik a terep, be kell húzódnunk mielőbb a sűrűbe. Üres szállodai szobában találjuk magunkat, az ágyon fedetlen, szürke huzat, de van asztal és szék is, sőt egy külön helyiségben mosdó is, itt ellehetünk egy darabig. Csendben kell maradnunk, nehogy valaki észrevegye, hogy oda bújtunk el. Ezt nem könnyű megértetni a gyerekekkel, akik még kicsik. A kisebbik fiam még togyogva jár, nem lehet több másfél évesnél, és mintha nem is fiú lenne, hanem kislány. Ki akar menni mindenáron az ajtón, nehezen érti meg, hogy nem szabad. Már majdnem engedek az akaratának, amikor észreveszem, hogy mozog alattunk a talaj. A résre nyitott ajtón át látom, ahogy a fák elsuhannak mellettünk. Ha a gyereket itt hagyjuk, soha nem találjuk meg. Nézd, magyarázom neki is, mozog a ház, ha kimész, itt maradsz, és mi nem találunk meg. Okos a gyerek, megérti, hogy maradnia kell. Megnyugszom. Folytatódhat az életünk a robogó házban.
láthatatlanná soványodott pókok szaladgálnak az ágy alatt a kis ujjnyi vastagságúra fonnyadt répát sem dobom ki szinte fáj ahogy hámozom mintha saját magamról nyúznám le a bőrt álmomban halott öregasszonyok fekszenek egy selyempapírral bélelt kartondobozban szép sorban egymás mellett mint a krémmel töltött bonbonok puha és hamvas a bőrük mint a kisbabáknak ide-oda rejtegetem a házban a dobozt pehelykönnyű miért is lenne nehéz
Mindig az "a" - betűkkel van baj. Vagy túl sok van belőlük, vagy túl kevés. Vagy hiányoznak a billentyűzetről, és utólag kell bebiggyeszteni őket a szövegbe.
Próza és költészet viszonya. Mint két homlokegyenest különböző kognitív stílusú ember házassága. Az egyik Kronoszt bálványozza, a történésekre figyel, arra, ahogyan egyik dolog a a másik után következik, ez történt, az történt, ez ezt csinálta, a másik amazt, ez ezt mondta, a másik arra úgy felelt, hogy. Elindul valahonnan, lépésről lépésre halad, néha megáll, a tekintete körbefordul, aztán megy tovább. Van, hogy kedve szottyan mellékösvényekre tévedni. Elágazásokat követ, mint a futónövények. A másiknak erre nincs ideje. És helye is sincs. Olyan szűk átjárók állnak csak rendelkezésére, amelyekbe menthetetlenül beszorulna, ha felesleges díszítő elemekkel dagadtra hizlalná magát. A születendő vers felett Kairosz bábáskodik. „Minden pillanatban a teljes lét esedékes”, írja Hamvas Béla. Ez sokszorosan érvényesül a versben: minden pillanatnak az örökkévalóságra kell ablakot nyitnia. Ez csak úgy lehetséges, ha a versíró elfelejtkezik a kronologikus időről, és a kairoszi időt állítja maga mellé szövetségesnek. Így tudja megoldani, hogy a horizontális tér helyett a vertikális térben mozogjon, lefelé vagy felfelé, a mélybe vagy a laposságok fölötti magasba. „A pokol térélmény. A mennyország is.”, írja Pilinszky az egyik legerősebb versében, de a pokol és a mennyország közötti közlekedésnek időbeli vonzata is van. Pár másodperc alatt kell megtörténnie annak, amire egy regényben évek állnak rendelkezésre. Ezért gondolom én, hogy minden vers egy tér-időalagúton át vezet a benne foglalt tartalomhoz. Az olvasó (jó esetben) úgy ocsúdik fel belőle, mint egy vén időutazó, pedig csak átruccant egy másik galaxisra.
igen a monitor és a fejből kigördülő kövek csak nehogy illetéktelen kezekbe kerüljenek mert mi van ha késik a megváltó mikrogravitáció nem állhat minden középre állított asszony mellett egy Jézus nevű testőr pedig igen de mindegy biztos ami biztos legyenek azok a kövek inkább csak papírgalacsinok belsejükben egy-egy el nem küldött levél
Ugyan már, Béla! A kutya, akit a gazdája, egy negyven év körüli nő, Bélának szólított, abbahagyja a morgást, amivel a sarkamnak ugrott, megszégyenülve oldalra kullog, be a fák a közé, ahol egy másik kutya várja, mire odanézek. Jé, ez meg olyan, mint Colombo kutyája. Futok tovább, Béla újra a sarkamban, morgása egy mindenre elszánt vérebé, ám elég megfordulnom, már iszkol is vissza a gazdájához. Az újra megdorgálja: jaj, Béla, miért kell ezt? Ne féljen, fordul felém, igazából nagyon gyáva, nem is merne egy lépésnél közelebb menni. Hiszek a nőnek, hinni akarok neki, mégis jobbnak látom, ha futás helyett leguggolok, és magamhoz szólítom Bélát. Gyere ide, ismerkedjünk meg, nem bántalak. Béla összezavarodva ácsorog, a Colombo-kutya szalad oda helyette hozzám begyűjteni a simogatást. Béla nem közelít. Puli, kérdezem a nőt. Fehér dzsekije van, az arcát meg se nézem, annyira lekötnek a kutyák. Nem tudom, feleli a nő, találtuk, azért ilyen. Ja, értem, bólogatok, a talált kutyák lelkivilága mindig nagyon bonyolult. Felállok. Szia, Béla, köszönök el, vigyázz a gazdira. Mi mindenre jó egy kutya, ez jár a fejemben hazafelé menet. A versek is olyanok, mint a kutyák, ki lehet velük menni a játszóterekre az emberek közé, meg lehet ismerkedni más versgazdákkal, rácsodálkozni, hogy hasonlítanak ők és a verseik.
2019. március 16.
Egyetemista voltam már, azt hiszem, de lehet, hogy csak gimnazista, amikor egy őrdarázs úgy belemart a jobb kézfejembe, hogy napokig semmit sem tudtam csinálni, bedagadt a fél karom. Otthon voltam Nyírmihálydiban, egyedül, mert Anyu akkoriban hétvégén is dolgozott. Apu és a testvéreim hol lehettek, nem tudom, lehet, hogy otthon voltak ők is mind, csak Anyu nélkül üresnek tűnt a ház. Zárlatos a villany, mondta Anyu munkába menet, ha kimegy az áram, ott a villanyóra a kiskertben a kapu mellett, nyomd vissza a biztosítékot. Nem emlékszem, mitől ment ki az áram, arra sem emlékszem, hogy kiment, csak az maradt meg bennem, mint egy sokszor visszajátszott videofelvételen, hogy a kiskertben állok a bejárati kapu mellett, körülöttem rózsák, anyám rózsái, olyan a színük, mint az parázs, ha beléjük szagolnék, málnaillatúak lennének. Ott állok, nem szagolom a rózsákat, a villanyóra pléhajtajáról kell letekernem a drótdarabot, amivel be van zárva, erős a drót, talán nem is kézzel kellene széttekernem, hanem egy fogóval, nem tudom, milyen nevűvel, ott van valahol Apu szerszámai között, nem csípőfogó, azzal szöget kell kihúzni, hát, sose tanulom meg, erős a drót, erős a kezem is, fogó nélkül is megbirkózik a feladattal, még nem tudja, mi vár rá, ha kinyílik a villanyóra ajtaja, a bent őrködő darázs viszont már ott áll készenlétben, és az első lehetséges pillanatban lecsap. A váratlansága volt a legfájóbb, a saját gyanútlanságom, hogy nem számítottam rá, és a gyanú, hogy hasonló támadásban bárhol, bármikor részem lehet. Mert az őrdarázs lesben áll, de én nem láthatom, és így sose tudok rá felkészülni.
2019. március 15.
Belenéztem az M5-ön a Trianon című rockoperába. Percekig megkövülve bámultam a képernyőt. A gyerekeim érdeklődve futottak össze a furcsa hangokra, ők térítettek magamhoz. Zsidókat imitáló színészek vonultak épp a Hősök terén sárga csillaggal a mellükön, mint egy maszkabálon, amikor a tévét kikapcsoltam. Eszembe jutottak megint a Gorgók. Hogy eredetileg szépek voltak. Szegények.
2019. március 13.
Bírósági tárgyalásra várok álmomban. Fent a tribünön már ott a bíró, az esküdtek. Táblára tűzve egy papírlap, a papíron egy csecsemő rajza. Őt akarják a nyakamba varrni. Nem az enyém, valaki más szülte, egy nő, aki nem vállalhatja az anyaságot a nyilvánosság előtt, talán ő királynő, talán csak a ház úrnője, nem lehet megállapítani, milyen korban vagyunk. Én mintha cseléd lennék, rá akarnak beszélni, hogy vállaljam el magaménak a gyereket, először talán bele is egyeztem, nemrég mintha még a kezemben is tartottam volna, de most azt akarom, hogy derüljön ki az igazság. Mindenki csodálkozik, nem így volt megbeszélve. Érzem, hogy kemény menet lesz a bizonyítás, lehet, hogy nem sikerül, és engem börtönbe zárnak. A gyereket is sajnálom: attól, hogy nem az enyém, még dédelgethetném, de ha akarnám, sem tehetem, mert már csak papíron létezik.
2019. március 12.
Kezd agyamra menni a tanítás. Álmomban matektanár vagyok. Egy osztályteremben állok, a tanulók újak. Az egyik diák előtt kockás spirálfüzet, bonyolult matematikai képlet benne az utolsó bejegyzés, ahogy ránézek, azonnal világos, hogy hogy hozzá sem tudok szagolni. Itt tartanak, nincs mese, az órát nekem kell megtartanom. Tévedésről lehet szó, de eszembe sem jut tisztáznom a helyzetet. Időt kell nyernem, a diákok nem tudhatják meg, hogy felkészületlenül érkeztem. Elfogadom, hogy matematikát tanítok, most ez a feladat, majd csak felkészülök valahogyan, valamikor jó matekos voltam, erre még álmomban is emlékszem. A diákok egyelőre többet tudnak, mint én, de meg fogom oldani, hogy ez ne így legyen. Valaki benyit. Egy csapat spanyolos. Ajándékot akarnak nekem átadni, szeretnék, ha velük mennék. Sajnálkozva tárom szét a karomat a matekosok előtt, majd jövök, addig is kezdjék el megoldani az első feladatot. Az első padban ülő szemüveges lány elég okosnak látszik, őt bízom meg az óra vezetésével. Odakint a folyosón egy fiú mindenféle mutatványt ad elő, nem látom, mit csinál, csak az világos, hogy a találmányait mutogatja, mint egy bűvész. Ez az ajándék. Az előadás végén a farkánál fogva behúz egy tehenet szekerestül, mindenestül. A tehén vigyorog, már csak a feje látszik. Na, jó, mondom, ennyi elég, nekem vissza kell mennem matekot tanítani. Épp kicsöngetnek, amikor újra a terembe lépek. Majd valahogyan bepótoljuk ezt az órát, mondom a diákoknak. Ezt megúsztam, gondolom, de a következőt nem fogom. Mennem kell haza matekot tanulni. A szemem előtt újra megjelenik a kockás spirálfüzet a képlettel a közepén. Még mindig nem értem, mi ez, de meg fogom érteni, hiszen tudom. Tudtam, csak elfelejtettem.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
