Szombat. Nyolc óra hatkor ébredek, magamtól, óra nélkül. Egy perccel sem tudnék többet aludni, pedig fent voltam megint sokáig. Fél kettő körül nyomhatott el az álom. Már a holdat sem találtam a helyén, ott, ahonnan mostanában a szemembe süt minden éjszaka. Most meg a nap süt a hasadra, ezzel riaszt a Belső Hajcsár, hangosabban, mint a mobilom alarmja. Még hazudni is képes, csak hogy felébressze a bűntudatomat, és elhitesse velem: lusta dög vagyok, csak, mert nem kelek fel hétvégén is ötkor. Nem süt a hasamra semmi. A terasz, ahol alszom, nyugati fekvésű, a nap ilyenkor még csak a ház másik oldalát tudja megvilágítani.
Nagy, kerek tükröt törölgetek álmomban, állandóan visszahomályosodik. Mondom is valakinek, talán Majának, hogy homályos a kép, de addigra már egy régi fénykép előtt állok. Egy család feszít rajta fekete-fehérben. Nézem a képet. A közepe éles, magyarázom Majának, csak a széle felé haladva homályosodik be. A képen egy ekkor egy madzaggal horgolt, szürke szegély jelenik meg, mintha azt akarná jelezni, hogy már tapintható rajta a homály.
2019. június 13.
Csatakosra izzadom magam ebben a melegben. Minden nap tiszta hálóinget kell vennem. A ruhák is egyszer használatosak: pár óra után dobni kell őket ki a szennyesbe. A Computacenter reggelente, mint a jégverem. Télen agyonfűtötték. Könnyű, nyári ruhát kellett felvennem alulra, hogy legyen mibe levetkőznöm. Most meg vigyek téli kabátot?
2019. június 12.
Kifordított fejű ismerősök – ezt mondogatom álomban ébredés előtt.
2019. június 8.
Definíciók:
HÁZASTÁRS. Nem várom meg, amíg kihűl utána a lepedő, bevetem maggal a még meleg ágyat. Aztán csak nézem, ahogy virágok nőnek a helyén. ZAJSZENNYEZÉS. Be kell szednem időben az előző este kiteregetett, tiszta ruhát, még mielőtt a szomszéd telefújja őket a fűnyíró zajával. ARÁNYELTOLÓDÁS. A halottak összemennek, a házak kitágulnak és kiüresednek. Mamánál járok megint álmomban. Óriási karosszékben ül a tévé előtt görbe háttal, magzati pózban, mint egy kisbaba. Mikor lett ilyen kicsi? AKCIÓ: „Anya, zuhog az eső, ha van valami a teraszon, akciózz!”
2019. június 5.
A hazafelé igyekvő befordul a sarkon. Nem kell számolnia a lépéseit, innen már nem tévedhet el. Nem mintha addig nem igazodna el, csak mintha bármi megtörténhetne vele, mielőtt a sarokhoz ér.
2019. május 13.
Olyan végtelenül egyszerűnek tűnik minden. Én takarítok. Te megérkezel. Aztán hallgatunk. Akit erőszakkal hurcolnak el, tele van történetekkel, éhezésről, fázásról, megaláztatásokról, túlélésről. Az önkéntes száműzetés órái elmesélhetetlenek.
Már megint azt hiszed neked kell válladra venni a világot.
milyen lehet a víztelen iszap ne fogj rám fegyver helyett virágot inkább fuss te esztelen de vigyázz nehogy az irdatlanba tévedj ja és Isten micsodáját hiába a szájadba ne vedd mit szólna hozzá a szoptató Szűz vagy valamelyik orálisan fixált nagyszájú nagynénéd kussoljál már te rákos geci mi baja van hozzá sem értem a telefonjához valaki odakint vödröket tologat nincs itt semmi keresni valód mondja a főnök a beosztottnak süt a nap micsoda gerjedelem
2019. május 6.
Volt egy kutyám álmomban. Vörös szőrű, apró lábú. Előbb ő tűnt el, aztán Anyut kellett keresni. Az ösvény, amin a kutya után elindultam egy kert mellett vezetett el. Málna termett benne. Szerettem volna szedni belőle, de ahhoz át kellett volna másznom egy szöges kerítésdróton. Nagyon sajnáltam, hogy le kellett róla mondanom. Szépek voltak a málnaszemek, rózsaszínűen fénylettek, mintha lámpák világítottak volna a belsejükben. Anyut feketébe öltözve találtam egy idegen házban. Mire ő meglett, a férjem tűnt el. Egy istállóban találtam rá. Magatehetetlenül feküdt a földön. Sokat ittunk egy ausztrál vendéggel, dadogta. Először csak néztem, aztán elkezdtem pofozni, hogy magához térjen.
Minden történet újraírható. Látom magam a szemedben. A homlokodra írt vonalakban. Az arcodra rajzolt fájdalom ismétlődő mintázataiban. A szemedből áradó hosszú- tűrő szeretetben. És újraolvasom magamat: a kapkodva felvitt új rétegek alatt, vonalról vonalra botladozva, a gondosan levakart régi szavakat. Meg akarom fejteni, ki vagyok. Szóról szóra. Betűről betűre. Minden történet újraolvasható.
A kisbabának, akit tegnap kereszteltünk, nemzeti színű cumi volt a szájában. Mintha kokárdát szopogatott volna. Az anya imájából azt a részt, ami úgy szól „segíts, hogy gyermekemet akaratod követésére szoktathassam”, életemben először félrehallottam, mintha úgy mondták, előbb a lelkész, aztán az anya: „akaratod követésére szoptathassam”. Erről eszembe jutott egy mondat, ami Kazinczytől származik (ha jól emlékszem – nem találom a helyet, ahol olvastam): az író feladata az, hogy az olvasót a „szokatlanhoz szoktatgassa”.
Cortázar szerint a jó írás akaratunkon kívül születik. „Egy ügyes elbeszélő tud irodalmilag elfogadható történeteket írni, ám ha egyszer megtapasztalta, hogy milyen az, ha úgy szabadul meg az ember a novellától, mintha egy ragadozót rántana le magáról, akkor rájön majd, mi a különbség a megszállottság és az irodalmi főzőcske között, amint a novellák értő olvasója is tévedhetetlenül meg tudja különböztetni, melyik mű származik valamilyen meghatározhatatlan és vészes tájékról, és melyik egy puszta „métier” munkája. A nagy novella olyan sűrítésben jeleníti meg annak a bizonyos ragadozónak a rögeszméjét, hogy azt semmiféle technikával nem lehetne bemutatni vagy előállítani: kápráztató jelenlétté formálja, amely már az első szavakba befészkeli magát, hogy aztán magával ragadja az olvasót, hogy kiszakítsa környezetének kifakult valóságából, és roppant erővel, ellenállhatatlanul alámerítse. Az ilyen novellából úgy bukkan fel az ember, mint a szeretkezésből, kimerülten, külvilágtól elszakadtan ahová aztán apránként, csodálkozó tekintettel, lassú ocsúdással tér vissza, sokszor megkönnyebbülve, máskor meg beletörődve.” A novella Cortázar szerint „a költészetnek az irodalmi idő egy másik dimenziójában élő, rejtélyes testvére.”
Évekig jártak együtt templomba. Az oldalsó szárny harmadik sorában ültek mindig, szélen, az ajtóhoz közel. Az asszony elé egy idő után járókeret került. Elhízott, az arca lárvaszerűen puha lett. A nyakában az istentiszteletek alatt is egy szürke törülközőt tartott, látványosan törölgette vele az arcáról az izzadtságot. Istentisztelet után fénymásolatokat osztogatott: nótaszövegekre emlékeztető verseket Istenről, Jézusról és a Megváltásról. Ha kérdeztük, csak magáról tudott beszélni, rosszulléteiről, álmatlanul átforgolódott éjszakáiról. A férje úgy ácsorgott mellette, mintha a testőre vagy az árnyéka lenne. Az ő nevét sose tudtam megjegyezni, talán, mert sose hangzott el, csak az asszonyé: Sárika. Amikor Sárika már nem tudott többé eljönni a templomba, a férjét kérdeztük, hogy van. Az részletesen beszámolt a felesége rosszulléteiről, álmatlanul átforgolódott éjszakáiról. Sárika most kórházban van. A férje az istentiszteleten lejegyzi neki egy füzetbe a prédikációt, a felolvasott Igék helyét, a zsoltárok és dicséretek számát, a hirdetéseket. Ez a történet róla szól. A nevét már megint, vagy még mindig nem tudom.
Erőre kapni, mint sivatagban az állatok, ha megjön az eső. A Facebook azt ajánlja, hozzak létre saját gyűjteményt, például kipróbálandó éttermekről vagy vicces videókról. Eszem ágában sincs. Egy film jár az eszemben, amit a tévében láttam a namíbiai vadlovakról. Nagyjából százan- százötvenen, ha vannak. Az őseik az első világháború idején érkeztek Délnyugat- Afrikába a német megszállókkal. Amikor a katonák elhagyták a térséget, a szélnek eresztett lovak összegyűltek a Garub- síkságon egy gőzmozdonyok vízellátására fúrt lyuk körül. Azóta az az élőhelyük. Hozzak létre saját gyűjteményt vicces videókról és kipróbálandó éttermekről, ajánlja a Facebook, de én csak a lovakat látom, a bőrük alól kidomborodó bordákat, hiénák szaggatta sebeiket, a patájukat, amivel a gyökereket próbálják kirugdosni a földből, mert fű nincs, csak pár napig, amikor évente egyszer végre elered az eső, először csak pár kövér csepp, aztán annyi, hogy megtelnek szépen a gödrök, a lovak térdre rogynak, a hátukra fekszenek, és meghempergőznek az iszapos vízben. Én eddig azt hittem, a lovak csak állni tudnak. De nem ez a legérdekesebb, hanem az, hogy a felszaggatott sebek folyamatos nyalogatása a vezérkanca feladata.
erőre kapni mint a vadlovak a sivatagban ha megjön az eső
Álmomban kisbaba mocorog a hasamban, a feje jobb oldalt kidudorodik, nem nagyobb egy kiscica fejénél. Nézd csak, mutatom valakinek, nem tudom, kinek, fogja csak meg a hasamat, érezze a bennem fejlődő életet. Hamarosan megszületik, akarom mondani, de nem kell, mert már a szülés gondolatától megindulnak bennem az összehúzódások. Lenézek a hasamra, túl kicsinek látom. Mi lesz a gyerekkel, ha megszületik, ijedek meg, nem lehet több három hónaposnál.
2019. március 30.
Hazatért a nagyobbik fiunk Heidelbergből. Én voltam a koli házmestere, meséli. „Az igazi házmester nem csinált semmit, e-mailen kellett neki mindent bejelenteni, hetekbe telt, mire valamire reagált. Legutóbb is, le volt szakadva a WC-ajtó, egy hónapig vártuk, hogy történjen valami, aztán meguntam nézni, fogtam a svájci bicskámat, és megjavítottam a zsanírt. Ezt én most megcsináltam, mondtam neki az utolsó nap, de azért majd ki kellene cserélni a zsanírt. Erre felajánlotta, hogy legyek én a segédházmester. Nem is tudom, miért nem fogadtam el. Én lehettem volna a magyar Good Will Hunting Németországban, haha. Még kulcsom is van a matek-tanszékhez.”
2019. március 29.
Néha úgy érzem magam, mint egy horogra akadt bálna, aki eltökélte, hogy halálra fárasztja a halászt, ha beledöglik is. Aztán nem döglöm bele mégsem, mert megsajnálom a halászt. Pedig milyen szép lehet a halhalál.
Ma belegondoltam, nem először, milyen lelki folyamaton mehettek keresztül azok a zsidók, akik bizonyos kiváltságokért cserébe (egy kicsivel több élelemért, a külön szállásért vagy a kiemelt szerepért, amitől egy darabig különbnek érezhették magukat a többi nyomorultnál) önként vállalták rabtársaik csesztetését. Aki tehette, biztosan jóindulatú volt. Ameddig tehette. A szelekció lényege, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. Milyen kiszolgáltatott is az, akit az élet élet-halál urává tesz.
A pszichodrámajátékot mindig megosztás, ún. sharing-kör követi. Ez egyfajta visszacsatolási lehetőség, amely során mindenki elmondhatja (szigorúan egyes szám első személyben), volt-e már neki is a játékban tapasztaltakhoz hasonló élménye. Álomjáték után nem adunk sharing-et, csak szerepvisszajelzést. A koncepció az, hogy bárkivel megtörténhet ahhoz hasonló a valóságban, ami a protagonistával megtörtént (elhagyják, beleszeret valakibe, összevész a főnökével, megemészthetetlenül nagy öröm éri), de ugyanolyan álmot nem álmodhatott senki. Az álmodók magányos hősök, bár ők legtöbbször csak statisztának érzik magukat egy láthatatlan főszereplő mellett. És így is van, többnyire a háttérhez tartoznak, és amikor mégis premier plánba kerülnek, úgy viselkednek, mintha most váltak volna le egy domborműről, nem tudják uralni a helyszínt, csetlenek-botlanak, mint Chaplin. Jó kis főszerep.
Ma eszembe jutott a YouTube-video, ami a Facebookon keringett egy darabig (lehet, hogy én keringttettem): egy Harry nevű kisfiú ujját megharapja pár hónapos kistestvére, mire a kisfiú magától bedugja az ujját a kicsi a szájába. Az jól ráharap, a kisfiú méltatlankodva felvisít: Charlie, ez nagyon fáj. De továbbra is bent tartja az ujját a kistestvére szájában, amíg az párnás kis kezével ki nem húzza onnan. Charlie megharapott, méltatlankodik tovább Harry, és nagyon fáj.
Én is ezt csinálom, csak nem kisbabák, hanem kiérdemesült, fogatlan cirkuszi oroszlánok szájába dugdosom a kezemet. Csuklóig. Önként.
Hogyan háziasítsunk költőt (2018. 01. 22.)
Vadon élő költőt háziasítani, nemesíteni, mesterséges szelekcióval új fajtát létrehozni, hogy bírja az igát, jó húsa legyen vagy megfeleljen házi kedvencnek, fáradságos feladat, bár nem mindig lehetetlen. Van, aki engedi, hogy karámba tereljék. Más azonban inkább lerágja a saját lábát, de nem hagyja, hogy befogják. Ragaszkodik pogány isteneihez, nem akar leszokni az emberhúsról. Kiéhezett költőnek barátja lehetsz, de gazdája nem. Neked kell megváltoznod ahhoz, hogy önként feladja szabadságát, és ne szálljon el, akkor sem, ha meghagyod a szárnyait.
Újabban elfelejtem az álmaimat, mire felébredek. De van, amire emlékszem. Nem egyszer már álmomban tudom, hogy meg fogom jegyezni, amit látok. Piros, fekete gyöngyökből összefűzött, apró bogár kerül a kezembe egy fiókban kotorászva. Tudom, hogy fel kell húzni, mint a lendkerekes autókat, és erre csak gondolnom kell, és már mocorog is a kezemben a kis bogár. Tedd a nyakadba, mondja a kisebbik fiam, aki ott áll mellettem, és rádobja a nyakamra bogarat. Összerezzenek, visítani akarok, de a bogár, ahogy körbefut a nyakamon, megmozgatja az izmaimat, mint egy masszírozó gép, és ez jól esik. Ó, ez nagy kincs, gondolom, de akkor már nincs nálam a felhúzós bogár, egy vékony, fiatal nő forgatja csodálkozva a kezében, aztán eldobja messzire. Jaj, ne, kiáltom, azt fel kell húzni, és a nyakadba tenni, most lehet, hogy összetört. Sokáig keressük, mire megtaláljuk, félig szét van esve, a mérete legalább a tízszerese, és teljesen megváltozik az anyaga, a színe és a karaktere is. Már nem bogár, hanem egy gömb, bonyolult belső szerkezettel, nehéz lesz leírni: fából faragott, hintaszerű székben, amelynek karfái fent ívesen összefonódnak, mint egy kosár füle, apró emberke billeg, ő a játék lelke. Őt kell felhúzni egy madzaggal, ami egybefonódik a hajával. Szét van esve a játék külső borítása, félek, hogy nem tudom összerakni, elfelejtettem, vagy meg sem tanultam, hogyan kell.
A következő jelenetben szántóföldön járok a családommal. Egy mogorva öreg, mint valami csősz, borona nagyságú gereblyével egyengeti a talajt, amit összejárkáltunk. Veszélyesnek tűnik a terep, be kell húzódnunk mielőbb a sűrűbe. Üres szállodai szobában találjuk magunkat, az ágyon fedetlen, szürke huzat, de van asztal és szék is, sőt egy külön helyiségben mosdó is, itt ellehetünk egy darabig. Csendben kell maradnunk, nehogy valaki észrevegye, hogy oda bújtunk el. Ezt nem könnyű megértetni a gyerekekkel, akik még kicsik. A kisebbik fiam még togyogva jár, nem lehet több másfél évesnél, és mintha nem is fiú lenne, hanem kislány. Ki akar menni mindenáron az ajtón, nehezen érti meg, hogy nem szabad. Már majdnem engedek az akaratának, amikor észreveszem, hogy mozog alattunk a talaj. A résre nyitott ajtón át látom, ahogy a fák elsuhannak mellettünk. Ha a gyereket itt hagyjuk, soha nem találjuk meg. Nézd, magyarázom neki is, mozog a ház, ha kimész, itt maradsz, és mi nem találunk meg. Okos a gyerek, megérti, hogy maradnia kell. Megnyugszom. Folytatódhat az életünk a robogó házban.
láthatatlanná soványodott pókok szaladgálnak az ágy alatt a kis ujjnyi vastagságúra fonnyadt répát sem dobom ki szinte fáj ahogy hámozom mintha saját magamról nyúznám le a bőrt álmomban halott öregasszonyok fekszenek egy selyempapírral bélelt kartondobozban szép sorban egymás mellett mint a krémmel töltött bonbonok puha és hamvas a bőrük mint a kisbabáknak ide-oda rejtegetem a házban a dobozt pehelykönnyű miért is lenne nehéz
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
