Oh, shit. He is much smarter than me. Oh, shit. Was it really that I found THAT attractive at the very beginning and deluded my self into believing in his interest? Which was not there, just in my head? All my love stories happen only in my head. This one, though I don't call it that, is no exception. I think I choose the victims of my passions BECAUSE OF their total unavailability and hopelessness. Because of the wrongness of any relationship. I seem to be a masochist, no other explanation. And insane cos I always start by wrongly supposing it is the other one who, against all the odds, is interested. Why do I do that to myself again and again? It is just shame and suffering, nothing else is ever coming out of this. Great.
Tegnap volt a szalagavató. Ma meg sütött a nap. Tegnap is, de már tegnap is másképp. Ahogy írtam, a táj, amit pl a buszból látok jövet-menet kezd feltöltődni tartalommal. Bennem is süt valami könnyű és tiszta öröm. Hajlamos a megbocsátásra. Ettől, hogy elképzelem, h érdekes lehetek, mint ember, mint nő.
És észlelem, h már hozzá is fogtam a történetkreáláshoz. De továbbra is inkább úgy fest ez, h mintha elöntött volna egy enyhébb boldogsághullám, de aki végül is elindította az valahol nagyon a peremén van, szinte kívül rajta. (Persze, tudnék gyengédséget érezni, ez már most benne van, de kurvára nem fogom magamnak megengedni, hogy.)
Érdekes, h miért tartok már itt, mikor semmi nem történt. Mintha menne ez magától. Az előző 5 évig tartó kínlódásnak is fény volt az elején. De ott volt sztori, nem is akármilyen. Mindegy, h utólag lebomlott. De itt semmi nincs. Az bontja virágát bennem. Nem tudom komolyan venni. Csak közben meg könnyű vagyok és egy napja nem gondoltam arra, h meghalok.
mióta elképzeltem hogy amit olvasok a könyv elkezdett olvasni engem megváltozott az életem
van miért ébrednem a reggeleknek tétje lett mióta azt képzelem méltó lehetek a figyelemre mindent megteszek hogy magamhoz hű legyek
és szívemet betölti a hála láttam eddig is, hogy szép az ősz de most ennek a szépségnek is értelme van érdeklődésem egyre mélyül és ahogy eddig mindig úgy szeretnék valamit visszaadni ebből a fényből ami a szemembe költözött megint így érdeklődésem egyre mélyül és egyre többet olvasom magamat belé
Eljött hát ez is. Teljes idétlenségében megélni, ami nekem a szerelem. Várható volt, ismerve a magam szerelmes természetét, h már vagy 3 éve nem volt semmi történés, nem függtem rá semmi képzelt sztorira, stb. Na de itt van végre, ez is meglesz, élveboncolhatom a dolgot, mert beindult ez a szar megint. Beindítottam nyilván, mert ez nem a sors, hanem én magam, gondolom, mert jóval inkább élőnek érzem magam, ha bennem ég a láng, az az elmebeteg. A dolog több ponton rettenet, mi is lenne más, volt egyszer is, h ne az legyen? Féléve nem tekintem magam nőnek, már csak ezért is horror, de tudnám még sorolni, de marhára nincs kedvem. Ami érdekes, mármint bonctanilag, h az az ember nem szimpatikus és nem találom vonzónak. Szépen látszik a totál értelmetlen alap. Hogy akkor mégis mitől? Ó, hát az ő viselkedésétől. Mert semmilyen szinten nem érdekelt, csak negatívan megkülönböztetett engem a többiekhez képest, pl ha a mellette levő géphez ültem, úgy éreztem, zavarja, h ott vagyok. Elég szarul esett, de tudom magamról, h idegenekben rosszabb benyomást keltek, mint amilyen vagyok, úgyhogy nem vettem fel, csak kikerültem. Aztán mikor egy értekezleten mellém ült, pedig volt bőven máshol hely, akkor az fura volt, pláne, h továbbra se szólt egy szót se hozzám, pedig egyébként meg mindenkivel folyton beszél. Most meg néha néz. Annyiszor láttam már ilyet.A hiúságomnak hízeleg, de egyébként horror, ha belegondolok, nemcsak, h az anyja lehetnék, de az anyja is itt van kolléganő, 2 kerek évvel idősebb nálam. Jó, ez teljesen komolytalan nyilván, ami viszont nem az, az én lelkem. Hogy hogy a francba érjem azt el, h ez ne fejlődjön a következő fázisba bennem. Mert ezzel, a másik fél vélt érdeklődősével indul mindig és tökmindegy, h van-e esély bármire elmegy a végsőkig, mikor majd belepusztulok ebbe a semmibe. Mert öröm, h jé, még mindig képes vagyok tetszeni. Oszt kell a napi adag megerősítés, h ez létezik. Asszem vmi ilyesmi. Ebből marad a végére a függést fenntartó remény, h hátha mégis van sztori, hátha valódi. A többi, pl jó tulajdonságai, meghatódásom azon, h él, felcserélhetetlensége bárki mással, h csak az ő jelenléte kelljen, magam áldozása, h csak neki jó legyen, ezek mind utána jönnek, mikor bennem beindult és átbillent. Utólag megteremti az indokot, utólag lesz belőle sors. Vélt érdeklődése. Valahol magamba voltam mindig is szerelmes, azt hiszem. Vhol az egész hála, h szerethetőnek vagyok.
Mindig gyorsul. Egyre több, egyre rövidebb idő alatt. Azt mondják, legyek jelen a pillanatban. Éljem meg a mostot. A naptárat, ami majd kibuggyan. Pedig már csak a most van. Nincs többé távlat. Reflektálatlan süllyed el a volt, mert a következő pillanatban a helyén már újabb totális most van. Mint a bűvész úgy érzem magam, ha ágyba zuhanásaim között minden mozgásban maradt. És úgy teszek, mint aki elhiszi, hogy ez a fontos. Mint aki hisz a varázslatban. Hogy kötél nélkül is végig lehet menni ott fönn, mit nekünk tériszony.
Zárójelbe szeretném tenni magam, olyanba, ami teljesen üres.
Kicsit fel vagyok dúlva. Most, amikor a legjobban kellene szeretnem a szüleimet, még megbecsülve a hátralévő időt, és azt a közösen töltöttet minél értékesebbé, örömtelibbé tenni számukra, tegnap, mikor a temetőkbe vittük őket, volt egy nagyon rossz jelenet, mikor anyukám meg is kérdezte, miért kell nekem mindent elrontani. Egyszóval újrajátszottunk dolgokat kamaszkoromból, ami anno elég viharos volt és én vesztettem. Azon kívül, h meglepődtem azon, hogy mennyire kiborultam pillanatok alatt (képtelen voltam megszólalni, ezt muszáj lesz tisztáznom, h ezt a beszédblokkot mi váltja ki, mert így hátba támad mindig, mikor megtörténik, készületlenül ér), ahelyett, amit éreznem kéne és amit érezni akarok, megint ott találtam magam abban, h mitől is nem volt könnyű a gyereküknek lenni, pontosabban az idősebb, introvertált lánynak lenni. Sok mindenre rájövök utólag, vannak sarokpontok az életemben, ahol -utólag tudom- rosszul választottam, de a tegnap éjjel félig azzal telt, h láttam, mennyire be voltak szűkítve a választásaim. Stb. Nagyon rossz az időzítése ezeknek a gondolatoknak. Rebivel végignéztük az 1 liter könny című japán tévésorozatot. (Ő akarta.) Egy okos fiatal lányról szól, akit 15 évesen gyógyíthatatlan betegséggel diagnosztizálnak. Először folyton elesik, aztán egyre nehezebben jár, ír, beszél, eszik. A szelleme ép marad, de a teste felett egyre inkább elveszti a kontrollt. Nagyon kemény, pláne, h elejétől fogva lehetett tudni, h mi lesz a végkifejlet. Ami miatt mégis jó volt az az, h megmutatta, hogy lehet még így is élni. Mert valahol mindannyian ezt éljük, csak időben jobban kihúzva és nem ennyire lecsupaszítva. Ahogy hiába lett volna képes rá az agya, nem tudott továbbtanulni, meg ahogy minden nappal szűkültek a lehetőségei. Mondom, erőt adott, pláne, h apámnak is valami hasonló baja van most. Az utolsó rész vége azonban sajnos nálam sok mindent elrontott. 20 éves koráig írta a naplóit, amiket aztán kiadtak. Azért addig, mert utána már sem beszélni, sem tollat fogni nem tudott. És a sorozat itt egyszer csak kiírta, h '5 évvel később', és jött a rövid jelenet, h meghalt. 15 évesen lett beteg, 5 évig írt. És aztán még élt 5 évet, mikor már semmit nem bírt csinálni. Ez a második 5 év számomra lerombolja a film pozitív lezárását és azt a reményt, amit addig adott. Összeszorul a szívem. Félek.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
