lehajolni a sárga földig
Az anyai nagyanyámnak szilvásuk volt, a folyónál, egy gyümölcsös, csak
szilvafákkal, végig a folyó mellett. Apám odaépített egy vityillót.
Kis ház volt ez, nem messze a Szent Antal szobortól. Téglábólkészült,
a teteje nádból, de a kerítés is nádból volt, ami aztán az évek során
szürkére aszalódott a Naptól a hótól és az esőtől. (Tétova kísérlet
volt ez, menekülés egy parányi szabadságba, az egyedüllétbe. Igazából
az anyámtól el.) Benne két helyiség. Ha esett, apám a kempingágyra
heveredett, és onnan nézett ki a kisablakon, már ha látott a
töméntelen légypiszoktól. Régi rongyszőnyeg futott a téglapadozaton. A
falon egy vakfoltos tükör lógott a fésülködéshez. Az asztalon, ahol
régen öcsém tanult, a magával hozott kenyér és bor. Ennyi elég is volt
a boldogsághoz. A többit az agyagos föld adta, ez a komisz sárga föld,
ami ugyan megkötötte a vizet, de a naptól kicserepesedett, mint egy
lázas gyermek ajka. Kemény volt, de mégis szép a konyhakert. Előre
ribizliket ültetett, és szilvát, meggyet. Távolabb hatalmas
összeboruló fák. Nem is tudom, mikor nőttek meg ekkorára, sok volt a
fa, mindegyik gyümölcs. Dió is volt az öregember-ráncokba, ebbe a
mihaszna földbe, ami valójában csak a tököt szerette. Képzeletemben
virágok borították az egész kertet. Csend honolt, tudni lehetett, hol
merre járnak az őzek, akik már el sem futottak, ha meglátták apámat,
aki része lett a természetnek. Sokszor néztem, hogy milyen otthonos ő
ebben a kis külön világban. Meg volt az ő biztos helye a búza, a
gyümölcsfák és a virágok között. Sohasem láttam ilyen alázatot, amit
apám mutatott a természet iránt. Sokszor a földig hajolt, hogy
testközelbe érezze annak minden áldását.
Az illatok olykor, kaotikus
keveredésükkel részegítő élménnyel gazdagítottak bennünket. A folyó a
júniust idézi. Kanyarog ez, akár az ökörhugyozás, szokták rá mondani
az idevalósiak. A ribizlit összemorzsolom kezeim között, illata
keveredik az út poráéval. Ha eső esik, akkor éles a szél, mintha
minden csepp a bőrömet vagdosná. Ez sincs mindenhol, csak egy
útszakaszon, nem messze a házunktól. Itt mindig ilyennek éreztem, soha
sem lágynak. Megvadul az eső. A szél a cseppek közé üt. Anyám is jól
ismerte ezt, mert kislánykorában sokszor terelte errefelé a két
tehénkéjüket. Neki mást jelent ez a föld. A kényszert, a munkát, a
korai felelősség terhét. A kis földdarab úgy nézett ki, mint egy
sziget. Körülötte búzatáblák. (Hemingway szeretett volna itt borozni,
bár sokat elaludt volna a kempingágyon. A két férfi nagyon jól el tud
időzni, anekdotákkal és koccintásokkal, némi étekkel. Netán
szalonnasütéssel megspékelve. Szinte látom, amint Hemingway,
odabattyog a Répcéhez és belegázol. A folyó szintje szemmel láthatóan
megemelkedne Hemingway termetétől. Nevetnem kell ettől a látványtól.
Feltehetően itt is megírhatta volna Santiagót, miközben ebben a kis
folyóban áztatta volna robosztus testét.) A húgommal sokat
nevetgéltünk itt az Ez a divat régi számain, a retró számokon. Apám,
néha egy-egy szabásmintával gyújtott tüzet, vagy egy kalapos manökent
gyúrt össze a kezei között. Eszembe jutott apai nagyapám, aki miután
hazajött a Dontól, és nem volt hús, megtanult bal kézzel gombát
szedni. Vasárnaponként halat fogni. Volt egy kis vakarcs kutyájuk, kis
fekete fehér nyüzöge. Amikor nagyapámat fejlövés érte a háborúban a
kis vakarcs egész nap nyüszített a ház előtt. Miután hazajött, botot
kellett a jobb kezére kötni, mert, nem tudta mozgatni a találat miatt.
Így, meg kellett tanulnia bal kézzel csinálni mindent, amit régen
jobbal r végzett. Őt mindig a réten látom, ahogy botra támaszkodik. Én
mellette futkározom, vagy gombát szedünk. Mögöttünk megy le a nap,
vagy előttünk fénylik. Én ugrálok a kis kockás szoknyámban."Nagylány"
vagyok a girbegurba faluban, ahol egy kocsma van és ötven fillérért
kapható a fagyi: puncs és vanília. Reggelente tejért küld el katonás
nagyanyám, de még utánam szól, hogy húzzam ki a hátamat, hogy egyenes
legyen a tartásom. Szokásos intelme volt: ha másod nincs, legalább
tartásod és büszkeséged legyen! Ki a mellet, be a hasat, a gerinc
egyenes! Csak így mehettem ki az utcára. Nagyanyám termetes asszony
volt, és szép volt a bőre. Nagy mellekkel bírt, s persze egyenes
tartással. Höveji csipkét hímzett és rajzolt, ebből élt a család.
Emlékszem a rajzaira, volt stílusérzéke. Ő találta ki a csipkék
mintáit, amit kis sárga ceruzával rajzolta elő. Szívesen figyeltem őt.
Biztos vonalvezetése volt. Ha, élne, művész lenne ő is, mint a lánya,
az én anyám. Nekem minden kincs volt az udvaron. Felfedeztem
üvegdarabokat, s fél napokat képes voltam nézegetni, gyönyörködni és
elképzelni, hogy drágaköveket találtam. Amikor egy kétforintosra
bukkantam, rögtön ásni kezdtem, hogy további kincseket leljek. De azok
túl mélyre lettek elásva, így én hoppon maradtam. Na, majd a
japántyúkok, gondoltam egyszer csak kiássák. Életemben nem láttam
rondábbat, mint a pöttyös japánkakasunk. Ez nem egyszer, egészen a
hátsó kertig kergetett. (Volt nekem egy jó mesém is. Mindig az
ablaknak meséltem, de ezt más úgysem értheti. A titok volt a jó
benne!) A padláson lakott a rádió, a háborús. Egyszer megtekertem és
megszólalt.
Rettenetesen megijedtem. De, aztán egyre többször jártam fel a
csilighez. Jól összebarátkoztunk. Ő vigyázott rám a kacatok között.
Ugyanilyen nagy titoktudó volt a nyitott veranda is, a muskátlikkal,
meg a nagy karéj kenyérrel, a tejjel, vagy az aludttejjel. Jól
elvoltam. A gémeskút volt a szörny! Alacsony kút volt. Tiltottak tőle,
pedig én nem akartam barátkozni a kútágas-szörnnyel. Hallottam a
felnőttektől, hogy volt egy ősöm, aki kocsmai verekedésben halt meg.
Leszúrták. Később minden öreggel elmeséltettem. Mindegyiknek másképp
járt a szája. Aztán meguntam a himodi és höveji késes legények
balladáját. Sokat jártunk Jutkával az artézi kúthoz Volt, hogy a forró
nyárban, mire hazaértünk, megittuk az összes vizet, hogy
visszamehessünk még egyszer. Ez többször megismétlődött. Viszont, nem
tudjátok azt, hogy milyen gyönyörű volt, amikor a vízfüggönyön
átsütött a napsugár. Sokat nevettünk. Minden napsárga és fehér volt,
és végigfolyt rajtunk a víz. A vízzel jót lehet játszani. A vízben
csodálatos fények vannak. Ez az artézi víz több ezer méterről tör fel,
és ez a víz valamit megtisztított bennem. Mindig mezítláb sétáltunk,
igen, mert már tudtuk, hogy erősödnie kell a lábboltozatnak. (Ezt is
nagyanyámtól) Sokat kacagtunk, Annyira egyszerű volt minden, el sem
hiszem! Egy biztos, hogy a vízzel jókat lehetett játszani. Egy
magamfajta lánykának ez a falu kimeríthetetlen élményforrás volt.
Ráadásul hétpofára zabálhattam a fényt
Eső kell ahhoz ,
hogy belélegezhessük
a föld illatát.
|
