NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-05-05 04:49 Összes olvasás: 72349| 108. | [tulajdonos]: nehéz foglalkozás | 2018-08-14 11:51 | „David, a squirrel call like this is in your bag?” A segédrendező két méterrel előttem a fényszóró és szűrővászon mögött áll, „David”, a félig feketére, félig hússzínűre festett indián a dobogókői Zsivány szikla platóján bőrszoknyában, mokaszinben, nyíltegezzel az oldalán, jobb öklét a szája elé emeli, a hüvelykujja és a marka közötti lyukon át cuppogó hangot hallat, úgy, ahogyan a segédrendezőtől látta. Kicsit gyengébben, halkabban, de benne volt a tarsolyában a mókus hangja.
A szikla alatti völgy közepén sátor alakú ketrec. Fehérre mázolt kamaszgyerekek imbolyognak benne, pelenkányi zsákdarabbal az ágyékuk előtt, mintha öntudatlanok lennének. Túl vannak a férfivá avatási szertartáson, most azt játsszák, hogy a teában, amivel az asszisztensek megitatták őket, varázsszert tettek, attól kerültek bódult állapotba. A ketrec közepén az egyik gyerek eksztatikus hangokat hallatva láthatatlan lepkék után kapkod, a kamera az arcára közelít, a több méter nyelű mikrofon a feje felett. A gyerekek közül a legcsenevészebb révült állapotban lóg a ketrec oldalán, mintha egy szőranyába csimpaszkodó kismajom lenne.
Az én gyermekem egy hangyabolynyi emberrel (a felvételért felelős stábbal) körülvéve a völgy mélyén vár a sorára. Ő is fehérre van meszelve, mint a többi gyerek. Liszt és agyag keverékével kenték be őket a lábujjuktól a fejük búbjáig, még a hajuk is – feketére festett gombafrizura – csirizes, csak a szemük látszik ki. A „fehérek” -- így nevezik őket a sminkesek, nekik csak a szín számít.
A gyerekszereplők szüleit „vendégként” emlegetik. Ez itt elég pejoratív jelzőnek számít, azt jelenti: hülye kíváncsiskodók. A forgatáson a büféstől kezdve a buszsofőrig mindenki bennszülött, még a gyerekeink, csak mi vagyunk megtűrt idegenek. Akárhová húzódunk, mindig láb alatt vagyunk, mégis úgy néznek rajtunk keresztül, mintha átlátszóak lennénk. Következetesen kerülik a szemkontaktust, mintha felesleges energiapazarlás lenne emberi viszonyba kerülni velünk. Eszembe jut a granadai ösztöndíjam, amikor spanyol környezetvédőkkel együtt kirándultam Andalúziában: „la guiri” – így neveztek a bennszülöttek egymás közt. (A „giri” cigány szó, eredetileg ugyanazt jelentette, mint a magyar cigányban a „góré”: fehér idegen.) Legiriztek, pedig még tüntetni is elmentem velük (előbb egy abortuszellenes törvénytervezet ellen, aztán egy nukleáris támaszpont ellen).
A nyeles mikrofon elindul hátra, oda ahol a gyermekem várakozik egy kanadai színész társaságában, akit a sminkesek az ifjú harcosok díszeivel láttak el: a feje egyik fele le van borotválva, a másik oldalon a haja csontokkal és tollakkal bokréta szerűen kontyba tűzbe, a testén a fekete és a hússzín váltakozik. Ez az ifjú vezeti a ketrechez a fiamat, a fejét lenyomva belöki egy nyíláson, a fiam térdre esik, de láthatólag nem érez fájdalmat, feltápászkodik, boldogan kergeti ő is a láthatatlan lepkéket.
Este belezuhanok az ágyba. Nehéz foglalkozás egy indián édesanyjának lenni.
| |
| 107. | [tulajdonos]: indulok-a-fiúkkal-cső | 2018-08-08 14:34 | az éjjel csőtörés volt
az egész világot ellepte a víz
a halak nem győztek inni
a vízműves jött és intézkedett
azt mondta legközelebb
zárjam be jobban a kaput
2011. január 13. | |
| 106. | [tulajdonos]: valami-ájlávjúszó | 2018-08-08 12:45 | Ájlávjú, Szó
Szerelmes típus vagyok. Szövegekbe szeretek bele, a szerzőjük nem érdekel, ha tudom is, ki áll egy-egy név mögött, az inkább csak zavar az olvasásban. A legtöbb költőről szerencsére nem tudok semmi lényegeset. Eszembe jut a fiú az egyetemről, akivel egy orosz csoportba jártam, aztán másként is jártunk együtt, miután a kollégium tanulószobájában egyik este megcsókolt, csak előbb még jól összevesztünk. Hogy mondhatom valakiről, háborgott, hogy a kedvenc költőm, amíg nem ismerem az életét. Mit számít, hogyan élt, milyen családba született, vagy, hogy hány nőbe volt szerelmes, feleltem, ha én a verseibe vagyok belezúgva, nem bele. Nem bele, nem bele, vitatkozott a fiú, akkor biztosan az sem érdekel, kinek a „beleiben” halad boldogan az örök anyag József Attila Ódájában, ha már a „bele” szóba került. Nem tudom, nem emlékszem, tűnődtem, a Flóra-verseket mind ismerem, talán Juditéban. Hát nem, csattant fel a fiú, akivel másnaptól együtt jártam, tudod, kinek írta, egy másik nőnek, akivel Lillafüreden flörtölt, és amikor hazament, Judit megtalálta a kabátja zsebében az Ódát, gyönyörű, mondta, mire Attila: hiába olvasod, nem neked írtam, na, ehhez mit szólsz, kérdezte a fiú, és szájon csókolt belém fojtva az összes szót, amivel elmondhattam volna, hogy nem dőlt össze bennem az Ódával kapcsolatban semmiféle világ. Később megkérte a kezemet, és én nemet mondtam. Ha most olvasná valamelyik versemet, elégedett lehetne, hogy ismert. Ám hiába olvasná bármelyiket, egyiket sem neki írtam.
| |
| 105. | [tulajdonos]: fallout | 2018-08-06 23:06 | Még Mályiban voltunk, amikor a nagyobbik fiam, Balu felhívott, elmennék-e vele és Gabóval (a középső fiammal), plusz néhány barátjukkal egy pár napos túrára, bírná-e a hátam a cipekedést, mivelhogy sátorban aludnánk. El, miért ne, ezen a héten még ráérek. Úgy tettem, mintha a világ legtermészetesebb dolgának tartanám, hogy tizenhét és huszonöt év közötti fiatalemberek egy ötvenhárom éves asszonnyal óhajtanak együtt sátorozni. Szerdán indulunk.
Tegnap a MOM-ban a „Mission impossible” legújabb részét (Fallout) is megnéztem Balu kedvéért, eleinte legalábbis azt hittem, az ő kedvéért teszem, annyira jófej vagyok, az egyharmadánál el is bóbiskoltam néhányszor pár másodpercre, aztán felébredtem teljesen, mert elkezdett dobogni a szívem Ethan Huntért. A film utolsó harmadánál, a helikopteres üldözésnél már úgy éreztem, én magam vagyok Ethan Hunt. A józanul maradt én-részemmel megállapítottam, hogy Tom Cruise sem isten, ő is öregszik, ám, ha igaz, amit Balu mond, hogy a jelenetek nagy részét még mindig nem kaszkadőr játssza, hanem ő maga, minden elismerésem. Úgy nézd, Anya, hogy ő a szcientológia előretolt embere, ilyen lehetsz, ha a dianetikát magadévá teszed. Így néztem. Egy darabig. És egy kicsit unatkoztam. Aztán elfelejtkeztem az intelemről, mert egészen érdekessé kezdett válni a film. A film után a 21-essel felmentünk a Normafához, és átgyalogoltunk az erdőn. Balunak be nem állt a szája. A tolvajkergetőkről mesélt, akik biciklitolvajokra vadásztak, aztán matematikai elméleteket ismertetett, egy kukkot nem értettem belőle, pedig a gimiben jó matekos voltam, de élvezettel hallgattam, nem akarok már mindent megérteni, elég nekem az esztétikai élvezet is, gyönyörködni, milyen okos a fiam. Hét éves koráig ő volt az egyetlen gyerekünk, minden hétvégén felsétáltam vele a János hegyre. Mintha ez az idő jött volna vissza, most, hogy másik két gyerek nincs velünk. Pár hét, és B. utazik Heidelbergbe.
„Utolsó napok” – ez volt kiírva a MOM-ban az üzletek kirakata fölött. A film előtt betértünk az egyik boltba. B. vett egy „TESTOSTERONE” felíratú pólót 950 forintért.
A mályi tóban reggel még csöndben lehet úszkálni. Kora délutántól az öt-tíz méterenként elhelyezett stégek felől különféle „népek” erősödő-halkuló zaja kíséri a karcsapások ritmusát, ahogy az ember a tó közepe felé halad, olyan az egész, mint egy kortárs zenemű, amihez fejben hozzá lehet gondolni Smetana Moldvá-ját. Hozzágondoltam, sőt, dúdoltam. Belebugyborékoltam a vízbe.
A bögölycsípés, amit a Vargyas-szorosban szereztem, nehezen gyógyul, még mindig akkora, mint egy régi 50 filléres. Olyan, mint egy égési seb, vagy mintha kifakadt volna az oldalam valamitől, amit nem mondhattam el. (Lásd Bornemisza Péter: »Egyfelől félek, másfelől ég a szívem, és talán az oldalamon is kifakadna, ha a számat föl nem tátanám«.)
| |
Olvasói hozzászólások nélkülOlvasói hozzászólások nélkül| 103. | Duma György: L.E. | 2018-08-04 15:41 | Kedves Anikó, bár a nyolc napból pont kicsúsztam, de azért mégis...
(Hátha nem ismeri)
Tulipán
A pasas az egykori szeméttelep beléndekkel benőtt hepehupáin lopakodott a templom felé. Valamit a zakója alá rejtett, a szövet dudoráról ítélve egy futball-labdánál alig nagyobb, de sokkal kényesebb holmi lehetett; a pasas lágy ívben meghajtott bal keze óvón emelkedett a dudor elé.
A beléndektenger szélén, a szemét lerakását tiltó táblánál megállt. Innen már jól láthatta a templom kerítésén belül álló Mária szobrot. Az utcai lámpa fénye éppen Máriára esett, a gyér fényben hótisztán fehérlett nappali világításban már meglehetősen kopottnak tűnő, agyonázott ruhája, és válláról leomló palástja is teltebb kék volt, mint nappal.
A pasas bal kézzel leemelte a sapkáját. Átment az úttesten, arcát a templomkerítés rozsdás vasának szorította. Nézte Máriát. A szobor - repedéseiről ítélve - fából lehetett. Hosszanti szakadások csíkozták a palástot és a ruhát, a Mária talpa alatt tátogó kígyó szája is tovább repedt. A pasas látta, hogy a réseket pókok és százlábúak lakják, s bizonyára fészkelt ott sok másfajta ízeltlábú is. Ez megnyugvással töltötte el. Sapkáját az aszfaltra dobta, s zakója alól előhúzta, amit addig rejtegetett. Egy csokor virágot. Nem akármilyen csokor volt, ezt a pasas is tudta, mert elmosolyodott, amikor a virágokat odamutatta Máriának.
A szarkalábak közt pipacsok virítottak, szende fehérségű violák, csomorika is volt benne és lila kígyószisz-sudár, néhány pici, kék tyúkhúr, s mint a hőscincér bajsza, kihajlott a virágok közül két illatos rozmaring vessző.
A pasas tanakodott, hogyan tegye a csokrot Mária elé. Ahhoz, hogy a rácson benyújtsa, túl messze volt a szobor, meg amúgy is sajnálta volna a csokor szép, borzas fejét áterőltetni két rozsdás vasrúd között. Dobni nem akarta, mert a tyúkhúr meg a csomorika kihullott volna a többi közül. Úgy gondolta, átmászik a kerítésen. Fél kézzel elég bajos volt - a másikkal a virágot kellett szorongatnia -, de azért hamar fent volt a tetején. A lándzsahegyek bökték a fenekét. Már leugrott volna, de ekkor Mária mögül egy ember ugrott elő. Fekete talárt viselt, a talár alatt rézgombos dolmányt. Villogtak a rézgombjai.
- Vissza! - kiáltotta.
- Ezt a virágot... Máriának - motyogta a pasas, és igyekezett megtartani az egyensúlyát.
- Takarodjék! - ordította a taláros, s ettől a pasas dühös lett.
- Azért is Máriáé - kiáltotta, és beugrott a templomkertbe.
Ekkor azonban még egy alak ugrott elő a szobor mögül, kezében perselyrúddal, a rúd végén ott fityegett az üres bársonyzsákocska, az aljára szerelt csöngettyű vékonykán csilingelt.
- Takarodjék - mondta a perselyrudas is, és birkózó állásba helyezkedett Mária előtt.
A pókok, és a százlábúak menekültek a repedésekbe.
- Azért is - mondta elszántan -, azért is Máriáé!
A csokrot úgy tartotta, mint egy Vécsey-kézigránátot.
A sekrestyésféle meglóbálta a perselyrudat, és a pasas felé sújtott. Finom mozdulattal tért ki az ütés elől, s abban a pillanatban észrevette, hogy a taláros lehajol egy kőért. Előreugrott, és a kezébe rúgott. A perselyrúd most talált, a pasas a vállán hallotta csilingelni a csengettyűt, hallotta a kettétörő bot reccsenését is, a bársonyzsákocska a törött botvéggel a gazba zuhant. A csengettyű elhallgatott.
Valaki dobogva futott az utcán, átvetette magát a kerítésen. Most már hárman voltak, de a pasas keményen harcolt, pedig közben elszántan óvta a virágokat, csak fél kézzel ütött, de meg kell hagyni, a rúgásai se voltak kutyák. A környező házakban sorra felfénylettek az ablakok, futó lábak döbögtek, árnyak szökelltek át a kerítésen.
- A mi Máriánkat akarja! A mi Máriánkat! - zúgták.
Bunkók, kábelek, gumibotok, homokzsákok csattogtak a pasas fején.
- Ne engedjük, testvéreim! - kiáltotta valaki.
És nem engedték. A pasas vérbe borult fejjel küzdött, egyre csak Máriához akart közel férkőzni, észre sem vette, hogy virágcsokra már a múlté, egy kocsányokból, szárakból álló, lecsupaszított vesszőseprűt szorongatott. De nem adta fel.
Egy védő, fegyvert keresve megrántotta a kerítés egyik vasrúdját. A kezében maradt. Rikkantott örömében, és a pasas fejére húzott vele. Mint a letaglózott ló, úgy esett össze. Jobb keze előrevágódott, és a vesszőseprű csokormaradvány odaesett Mária lába elé, a tátogó kígyó méregfogaihoz.
A csapat megrettent, báván nézték a földön kinyúlt pasast. Valamelyikűk ijedtségtől elvékonyodó hangon elsóhajtotta:
- Meghalt.
Mintha vezényszó lenne, hátat fordítottak, majomügyességgel másztak át a kerítésen, a harcmező pillanatok alatt elcsendesült. A pasas békésen feküdt a földbe taposott pipacs-, viola-, csomorika- meg tyúkhúrszirmok között, a rozmaringszálak meg a kígyószisz olyanok voltak, mint egy-egy felibül-harmadából lerágott halcsontváz.
A hivők - vagyis hát ki tudja, hivők voltak-e, mindenesetre azok, akik megvédték Máriát a virágtól - sokáig ébren lapultak házaikban. Végül aztán, hajnalfelé, egyikük mégiscsak föltárcsázta a rendőrséget. Egy hulla fekszik a templomkertben, a Mária-szobor előtt.
Az URH-s kocsi sivítva érkezett a templomkerthez. A két marcona törzsőrmester fogta a rácsot, és bebámult a szobor elé.
- Átvágtak bennünket - mondta egyikük.
- Át - toldotta meg a másik, és káromkodni akart, de Máriára való tekintettel visszatartotta.
A szobor előtt vadvirágok nőttek - az egyik rendőrnek úgy tűnt, hogy az az apró kék, tyúkhúr, és felismerni vélte a csomorikát is.
A virágtenger közepén egy tulipán virított. Akkora, mint egy tejesköcsög.
A pasast soha többé nem látta senki. Talán nem is létezett.
| |
| 102. | [tulajdonos]: utoljára | 2018-07-31 00:47 | Kövek a Vargyas-szorosból és a Szelters-forrás környékéről borkányban – ezt kellene a befőttes üvegre írnom, amibe a legújabb kőgyűjteményet rakom (száraz dunsztba). A borkány a befőttes üveg székely neve. A leostyaant (lestányt) sóval és ecettel tesszük el télire borkaanyban, annak a levétől ollyan savanykaas ízű a csorbaleves, magyarázza a szentegyházi pincérnő, és elpirul, amikor megkérdeztem, mi az a borkány. Nekem kellett volna elpirulnom, gondolom, miközben ezt írom, ugyanabba a tévedésbe esve, mint a pincérnő, mintha bárkinek szégyenkezni kellene. Pedig ez történt minden alkalommal, elpirultak vagy a szájukra csaptak, amikor más szót használtak, mint „itthon” Magyarországon szoktak. L. Gyurka felesége a „murok” szónál javította ki magát röstelkedve, arra is én kérdeztem rá, azt hittem valamilyen gyógynövényről beszél, pedig emlékezhettem volna rá, ittam már Erdélyben vásárolt sárgarépaitalt. A pityókát tudtam, a havasi meggyet (áfonyát) és a lúdordát (pöfeteg gomba) megint nem.
Az elől lévő hegyek még biztosan földből vannak, a hátul lévők már csak fényből, nedvességből és levegőből. Vagy üvegből. Sose gondoltam, hogy az üveghegyeknek köze lenne a valósághoz. Most értettem meg, a Hargita mögül előtűnő Fogarasi havasok csúcsait látva, hogy az üveghegy még nem mese (ha látszik), csak azért meseszerű, mert már az ismert és az ismeretlen világ határán van, ugyanúgy, mint az Óperenciás tenger. A mese azon túl kezdődik.
Csillámló sziklafalak. Két napja még fent ültem az Almási-barlang felett a bércetőn, holnapután már József Attila szobra mellett szoktatom szívemet a csendhez, már ha találok (székelyül: kapok) egy kis csendet a lillafüredi nyüzsgésben. (Magamban? Nem oly nehéz? Nem volt elég a csendből.)
A márvánnyal és arannyal díszített cigánypaloták árnyékában bádogglóriás Krisztusok néznek maguk elé lehajtott fejjel, és ez így van rendjén.
| |
| 101. | [tulajdonos]: most eldől, sikerül-e végre | 2018-07-31 00:44 | Kövek a Vargyas-szorosból és a Szelters-forrás környékéről borkányban – ezt kellene a befőttes üvegre írnom, amibe a legújabb kőgyűjteményet rakom (száraz dunsztba). A borkány a befőttes üveg székely neve. A leostyaant (lestányt) sóval és ecettel tesszük el télire borkaanyban, annak a levétől ollyan savanykaas ízű a csorbaleves, magyarázza a szentegyházi pincérnő, és elpirul, amikor megkérdeztem, mi az a borkány. Nekem kellett volna elpirulnom, gondolom, miközben ezt írom, ugyanabba a tévedésbe esve, mint a pincérnő, mintha bárkinek szégyenkezni kellene. Pedig ez történt minden alkalommal, elpirultak vagy a szájukra csaptak, amikor más szót használtak, mint „itthon” Magyarországon szoktak. L. Gyurka felesége a „murok” szónál javította ki magát röstelkedve, arra is én kérdeztem rá, azt hittem valamilyen gyógynövényről beszél, pedig emlékezhettem volna rá, ittam már Erdélyben vásárolt sárgarépaitalt. A pityókát tudtam, a havasi meggyet (áfonyát) és a lúdordát (pöfeteg gomba) megint nem.
Az elől lévő hegyek még biztosan földből vannak, a hátul lévők már csak fényből, nedvességből és levegőből. Vagy üvegből. Sose gondoltam, hogy az üveghegyeknek köze lenne a valósághoz. Most értettem meg, a Hargita mögül előtűnő Fogarasi havasok csúcsait látva, hogy az üveghegy még nem mese (ha látszik), csak azért meseszerű, mert már az ismert és az ismeretlen világ határán van, ugyanúgy, mint az Óperenciás tenger. A mese azon túl kezdődik.
Csillámló sziklafalak. Két napja még fent ültem az Almási-barlang felett a bércetőn, holnapután már József Attila szobra mellett szoktatom szívemet a csendhez , már ha találok (székelyül: kapok) egy kis csendet a lillafüredi nyüzsgésben. (Magamban? Nem volt elég a csendből?)
A márvánnyal és arannyal díszített cigánypaloták árnyékában bádogglóriás Krisztusok néznek maguk elé lehajtott fejjel, és ez így van rendjén.
| |
| 100. | [tulajdonos]: üveghegyeken innen2 | 2018-07-31 00:14 | Kövek a Vargyas-szorosból és a Szelters-forrás környékéről borkányban – ezt kellene a befőttes üvegre írnom, amibe a legújabb kőgyűjteményet rakom (száraz dunsztba). A borkány a befőttes üveg székely neve. A leostyaant (lestányt) sóval és ecettel tesszük el télire borkaanyban, annak a levétől ollyan savanykaas ízű a csorbaleves, magyarázza a szentegyházi pincérnő, és elpirul, amikor megkérdeztem, mi az a borkány. Nekem kellett volna elpirulnom, gondolom, miközben ezt írom, ugyanabba a tévedésbe esve, mint a pincérnő, mintha bárkinek szégyenkezni kellene. Pedig ez történt minden alkalommal, elpirultak vagy a szájukra csaptak, amikor más szót használtak, mint „itthon” Magyarországon szoktak. L. Gyurka felesége a „murok” szónál javította ki magát röstelkedve, arra is én kérdeztem rá, azt hittem valamilyen gyógynövényről beszél, pedig emlékezhettem volna rá, ittam már Erdélyben vásárolt sárgarépaitalt. A pityókát tudtam, a havasi meggyet (áfonyát) és a lúdordát (pöfeteg gomba) megint nem.
Az elől lévő hegyek még biztosan földből vannak, a hátul lévők már csak fényből, nedvességből és levegőből. Vagy üvegből. Sose gondoltam, hogy az üveghegyeknek köze lenne a valósághoz. Most értettem meg, a Hargita mögül előtűnő Fogarasi havasok csúcsait látva, hogy az üveghegy még nem mese (ha látszik), csak azért meseszerű, mert már az ismert és az ismeretlen világ határán van, ugyanúgy, mint az Óperenciás tenger. A mese azon túl kezdődik.
Csillámló sziklafalak. Két napja még fent ültem az Almási-barlang felett a bércetőn, holnapután már József Attila szobra mellett szoktatom szívemet a csendhez , már ha találok (székelyül: kapok) egy kis csendet a lillafüredi nyüzsgésben. (Magamban? Nem volt elég a csendből?)
A márvánnyal és arannyal díszített cigánypaloták árnyékában bádogglóriás Krisztusok néznek maguk elé lehajtott fejjel, és ez így van rendjén.
| |
| 99. | [tulajdonos]: az üveghegyeken innen | 2018-07-31 00:12 | Kövek a Vargyas-szorosból és a Szelters-forrás környékéről borkányban – ezt kellene a befőttes üvegre írnom, amibe a legújabb kőgyűjteményet rakom (száraz dunsztba). A borkány a befőttes üveg székely neve. A leostyaant (lestányt) sóval és ecettel tesszük el télire borkaanyban, annak a levétől ollyan savanykaas ízű a csorbaleves, magyarázza a szentegyházi pincérnő, és elpirul, amikor megkérdeztem, mi az a borkány. Nekem kellett volna elpirulnom, gondolom, miközben ezt írom, ugyanabba a tévedésbe esve, mint a pincérnő, mintha bárkinek szégyenkezni kellene. Pedig ez történt minden alkalommal, elpirultak vagy a szájukra csaptak, amikor más szót használtak, mint „itthon” Magyarországon szoktak. L. Gyurka felesége a „murok” szónál javította ki magát röstelkedve, arra is én kérdeztem rá, azt hittem valamilyen gyógynövényről beszél, pedig emlékezhettem volna rá, ittam már Erdélyben vásárolt sárgarépaitalt. A pityókát tudtam, a havasi meggyet (áfonyát) és a lúdordát (pöfeteg gomba) megint nem.
Az elől lévő hegyek még biztosan földből vannak, a hátul lévők már csak fényből, nedvességből és levegőből. Vagy üvegből. Sose gondoltam, hogy az üveghegyeknek köze lenne a valósághoz. Most értettem meg, a Hargita mögül előtűnő Fogarasi havasok csúcsait látva, hogy az üveghegy még nem mese (ha látszik), csak azért meseszerű, mert már az ismert és az ismeretlen világ határán van, ugyanúgy, mint az Óperenciás tenger. A mese azon túl kezdődik.
Csillámló sziklafalak. Két napja még fent ültem az Almási-barlang felett a bércetőn, holnapután már József Attila szobra mellett szoktatom szívemet a csendhez, már ha találok (székelyül: kapok) egy kis csendet a lillafüredi nyüzsgésben. (Magamban? Nem volt elég a csendből?)
A márvánnyal és arannyal díszített cigánypaloták árnyékában bádogglóriás Krisztusok néznek maguk elé lehajtott fejjel, és ez így van rendjén.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
