NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-19 05:16 Összes olvasás: 71184Olvasói hozzászólások nélkül| 103. | Duma György: L.E. | 2018-08-04 15:41 | Kedves Anikó, bár a nyolc napból pont kicsúsztam, de azért mégis...
(Hátha nem ismeri)
Tulipán
A pasas az egykori szeméttelep beléndekkel benőtt hepehupáin lopakodott a templom felé. Valamit a zakója alá rejtett, a szövet dudoráról ítélve egy futball-labdánál alig nagyobb, de sokkal kényesebb holmi lehetett; a pasas lágy ívben meghajtott bal keze óvón emelkedett a dudor elé.
A beléndektenger szélén, a szemét lerakását tiltó táblánál megállt. Innen már jól láthatta a templom kerítésén belül álló Mária szobrot. Az utcai lámpa fénye éppen Máriára esett, a gyér fényben hótisztán fehérlett nappali világításban már meglehetősen kopottnak tűnő, agyonázott ruhája, és válláról leomló palástja is teltebb kék volt, mint nappal.
A pasas bal kézzel leemelte a sapkáját. Átment az úttesten, arcát a templomkerítés rozsdás vasának szorította. Nézte Máriát. A szobor - repedéseiről ítélve - fából lehetett. Hosszanti szakadások csíkozták a palástot és a ruhát, a Mária talpa alatt tátogó kígyó szája is tovább repedt. A pasas látta, hogy a réseket pókok és százlábúak lakják, s bizonyára fészkelt ott sok másfajta ízeltlábú is. Ez megnyugvással töltötte el. Sapkáját az aszfaltra dobta, s zakója alól előhúzta, amit addig rejtegetett. Egy csokor virágot. Nem akármilyen csokor volt, ezt a pasas is tudta, mert elmosolyodott, amikor a virágokat odamutatta Máriának.
A szarkalábak közt pipacsok virítottak, szende fehérségű violák, csomorika is volt benne és lila kígyószisz-sudár, néhány pici, kék tyúkhúr, s mint a hőscincér bajsza, kihajlott a virágok közül két illatos rozmaring vessző.
A pasas tanakodott, hogyan tegye a csokrot Mária elé. Ahhoz, hogy a rácson benyújtsa, túl messze volt a szobor, meg amúgy is sajnálta volna a csokor szép, borzas fejét áterőltetni két rozsdás vasrúd között. Dobni nem akarta, mert a tyúkhúr meg a csomorika kihullott volna a többi közül. Úgy gondolta, átmászik a kerítésen. Fél kézzel elég bajos volt - a másikkal a virágot kellett szorongatnia -, de azért hamar fent volt a tetején. A lándzsahegyek bökték a fenekét. Már leugrott volna, de ekkor Mária mögül egy ember ugrott elő. Fekete talárt viselt, a talár alatt rézgombos dolmányt. Villogtak a rézgombjai.
- Vissza! - kiáltotta.
- Ezt a virágot... Máriának - motyogta a pasas, és igyekezett megtartani az egyensúlyát.
- Takarodjék! - ordította a taláros, s ettől a pasas dühös lett.
- Azért is Máriáé - kiáltotta, és beugrott a templomkertbe.
Ekkor azonban még egy alak ugrott elő a szobor mögül, kezében perselyrúddal, a rúd végén ott fityegett az üres bársonyzsákocska, az aljára szerelt csöngettyű vékonykán csilingelt.
- Takarodjék - mondta a perselyrudas is, és birkózó állásba helyezkedett Mária előtt.
A pókok, és a százlábúak menekültek a repedésekbe.
- Azért is - mondta elszántan -, azért is Máriáé!
A csokrot úgy tartotta, mint egy Vécsey-kézigránátot.
A sekrestyésféle meglóbálta a perselyrudat, és a pasas felé sújtott. Finom mozdulattal tért ki az ütés elől, s abban a pillanatban észrevette, hogy a taláros lehajol egy kőért. Előreugrott, és a kezébe rúgott. A perselyrúd most talált, a pasas a vállán hallotta csilingelni a csengettyűt, hallotta a kettétörő bot reccsenését is, a bársonyzsákocska a törött botvéggel a gazba zuhant. A csengettyű elhallgatott.
Valaki dobogva futott az utcán, átvetette magát a kerítésen. Most már hárman voltak, de a pasas keményen harcolt, pedig közben elszántan óvta a virágokat, csak fél kézzel ütött, de meg kell hagyni, a rúgásai se voltak kutyák. A környező házakban sorra felfénylettek az ablakok, futó lábak döbögtek, árnyak szökelltek át a kerítésen.
- A mi Máriánkat akarja! A mi Máriánkat! - zúgták.
Bunkók, kábelek, gumibotok, homokzsákok csattogtak a pasas fején.
- Ne engedjük, testvéreim! - kiáltotta valaki.
És nem engedték. A pasas vérbe borult fejjel küzdött, egyre csak Máriához akart közel férkőzni, észre sem vette, hogy virágcsokra már a múlté, egy kocsányokból, szárakból álló, lecsupaszított vesszőseprűt szorongatott. De nem adta fel.
Egy védő, fegyvert keresve megrántotta a kerítés egyik vasrúdját. A kezében maradt. Rikkantott örömében, és a pasas fejére húzott vele. Mint a letaglózott ló, úgy esett össze. Jobb keze előrevágódott, és a vesszőseprű csokormaradvány odaesett Mária lába elé, a tátogó kígyó méregfogaihoz.
A csapat megrettent, báván nézték a földön kinyúlt pasast. Valamelyikűk ijedtségtől elvékonyodó hangon elsóhajtotta:
- Meghalt.
Mintha vezényszó lenne, hátat fordítottak, majomügyességgel másztak át a kerítésen, a harcmező pillanatok alatt elcsendesült. A pasas békésen feküdt a földbe taposott pipacs-, viola-, csomorika- meg tyúkhúrszirmok között, a rozmaringszálak meg a kígyószisz olyanok voltak, mint egy-egy felibül-harmadából lerágott halcsontváz.
A hivők - vagyis hát ki tudja, hivők voltak-e, mindenesetre azok, akik megvédték Máriát a virágtól - sokáig ébren lapultak házaikban. Végül aztán, hajnalfelé, egyikük mégiscsak föltárcsázta a rendőrséget. Egy hulla fekszik a templomkertben, a Mária-szobor előtt.
Az URH-s kocsi sivítva érkezett a templomkerthez. A két marcona törzsőrmester fogta a rácsot, és bebámult a szobor elé.
- Átvágtak bennünket - mondta egyikük.
- Át - toldotta meg a másik, és káromkodni akart, de Máriára való tekintettel visszatartotta.
A szobor előtt vadvirágok nőttek - az egyik rendőrnek úgy tűnt, hogy az az apró kék, tyúkhúr, és felismerni vélte a csomorikát is.
A virágtenger közepén egy tulipán virított. Akkora, mint egy tejesköcsög.
A pasast soha többé nem látta senki. Talán nem is létezett.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
