Hűvös volt aznap. A ribizlibokor leveleit össze-vissza lengette a szél. Te kendert irtottál. Én ott ácsorogtam melletted. El akartam mesélni, hogy a kórházból jövök, elvégeztem az összes a tesztet, de a hangom hirtelen olyan lett, mint aki víz alá merült, és ez neked valószínűleg nem tetszett, mert csak annyit mondtál, egy férfi nem sír, és tovább gyomláltad a kertet .
Gyerekkoromban az egyik kedvenc sütim a napraszúrt volt: omlós vajassütemény két oldalt tojáshabbal bevonva, középen baracklekvárral összeragasztva. Olyan volt, mint egy hóval behintett napocska, közepén izzó maggal – nem is értettem, miért nem napraszórt a neve. Felnőtt koromban tudtam meg Horváth Ilona szakácskönyvéből, hogy a sütemény eredeti neve Non Plus Ultra, ami szó szerint azt jelenti: „ne tovább”.
Kicsit utána jártam a kifejezésnek, és megtudtam, hogy Jób könyvéből ment át a közbeszédbe. Az Úr a világ teremtéséről szólva mondja ezt Jóbnak: „Ki zárta el kettős kapuval a tengert, amikor felszökellt az anyaölből, s ruhául megalkottam neki a felhőket, és bepólyáztam a felhők homályába, amikor meghúztam a határvonalat számára, és gátat építettem, meg kettős kapukat? Mondtam neki: „Eddig jöhetsz, de tovább nem! Ezen a helyen törjön meg hullámaid gőgje!” Adtál életedben parancsot reggelnek? Jelölted már ki hajnalpírnak helyét, hogy zárja le szegélyként a földnek szélét, s a gonosztevőket kergesse el róla? Olyan lesz, mint az agyag a pecsét alatt, s úgy elszíneződik, mint egy ruhadarab. A gonosztevőktől megtagadják fényét, a már fölemelt kar két darabra törik. El tudnál jutni a tenger forrásához, sétáltál-e már a tenger fenekén?”
Nem tudom, honnan másznak elő, és miért, bizonyos szavak, amikor álmodom. Ma ez a „napraszúrt” ébresztett. Talán Isten üzen általa, hogy „ne tovább”. Ha igen, miben sértettem már megint határt? Vagy inkább azt üzeni, hogy jussak el végre a tenger forrásáig, sétáljak bátran a tengerfenéken? De az is lehet, hogy a csak gyomrom akart figyelmeztetni, hogy lement a vércukrom, be kell vinnem egy kis szénhidrátot, különben megfájdul a fejem.
Az első kocsiban egy parasztgazda ül. Földjei vannak, lovai, cselédei. Kitagadja az egyik lányát, mert az mást szeret, mint akihez feleségül akarja adni. Halála előtt két évvel stroke-t kap, amit akkor még szélütésnek neveznek. Ő az üknagyapám, Balogh István, a dinnyés. Szekérszámra hordják az árusok a dinnyéit a városokba. Ő terjesztette el a Körösök vidékén a sárga bélű, bolgárdinnyét. Annak a magjából (és még jó pár másfahta dinnye magjából is) több generáción keresztül vettek mintát az utódok. Én is őrzök egy maréknyi sárgadinnyemagot egy szalalkális dobozban, amit a nagymamám bízott rám a halála előtt pár héttel.
A második kocsiban egy termetes asszonyság ül egy katonaruhába öltözött, sovány, kis emberke mellett. Az asszony, mint a Száz év magány Ursulája: a világ legtalpraesettebb amazonja, mindenhez ért. Fiatal lány korában, amikor még Balogh Erzsébetnek hívták csipkét vert, zongorázni tanult, volt egy hatalmas ládája tele hímzett kelengyével. Még tartott a második világháború, amikor beleszeretetett egy szegény, hadirokkant fiatalemberbe. Az apja másnak szánta, ő nem tágított, inkább vállalta a cselédsorsot, minthogy a szerelmet az örökség oltárán feláldozza. Kitagadják. Romantikus lelkű lány volt a dédanyám, imádta az indiánregényeket. A háború után elszedték volna mindenét, amit örökölt volna, de ezt akkor még nem tudta. A semmiből épített a férjével házat; kecskét, tehenet, lovat tartott. A hímzéseiért és a horgolt terítőiért távoli falvakból érkeztek a szépre éhes asszonyok. Két férje volt, az első, a dédnagyapám, akit Krucsó Ferencnek hívtak, hamar meghalt. A háborúban szerzett hasi sérülése miatt rossz volt az étvágya, nem mintha lett volna mit enniük akkoriban. A második férj sem élt sokáig, ő is fele akkorának látszik a fényképeken, mint a dédnagymamám. Kubik István volt a neve, így lett a dédnagymamám Kubikné. De mi csak Tubi mamának hívtuk.
A harmadik kocsiban egy tizenhét éves lány ül: Krucsó Zsuzsánna. Hajszálon múlt, hogy erre a vonatra szállt, és nem arra, amire 1944-ben egy szép tavaszi napon a nagyváradi zsidók nagy részét felpakolták. A ház alatt, ahol a nagymamám szolgált a testvérével, volt egy vas-és festékkereskedés. A bolt kuncsaftjai közé tartozott egy sarkadi zsidó ember, akinek a feleségével és a két lányával együtt be kellett vonulnia a váradi gettóba. Megrakott szekérrel érkeztek, mégsem maradt semmijük. A vaskereskedő Zsuzsánnát, a cselédlányt küldte be hetente egyszer egy kosár élelemmel a gettóba. A legkedvesebb üzletfelei voltak, nem ártottak neki soha. Az egyik héten nagymosás volt a háznál. Zsuzsánna nem ért rá élelmet vinni a gettóba a két vele egykorú lánynak és a szüleinek. Később tudta meg, hogy a gettó lakóit, amíg ő a ruhákat mosta, vonatra pakolták, és elvitték valahova messze, ahol bizonyára meghaltak, mert a háború után hiába tudakozódott utánuk, nem akadt nyomukra. Sokszor emlegette, hogy ha aznap nincs nagymosás, őt is elviszik. Pár nappal a nagymosás után az oroszok bombázni kezdik Váradot. Zsuzsánna gyalog indul haza a Komádi melletti kis faluba, Újirázra. Egy fiatal katonának, Hegedűs Istvánnak, akivel Zsuzsánna pár héttel a bombázás előtt ismerkedett meg, elege lesz a háborúból, ott hagy csapot-papot-csapatot, és a lány után indul. Útközben majdnem lelövik a románok, de szerencsére tud románul, ki tudja magyarázni magát. Mehet tovább. Biztos ami biztos, belebújik egy halott német katona ruhájába, amiben hemzsegnek a tetvek. Újiráz határában elfogják az oroszok, kis híján agyonlövik, de kézzel-lábbal valahogyan ezúttal is kimagyarázza magát. Első napja Zsuzsánnáéknál tetűirtással telik.
A negyedik kocsiban Anyu és Apu ül a lakodalmuk másnapján, a nászéjszakájukat követően. Kilenc hónap múlva születek meg Budapesten, így kerülök az ötödik kocsiba. A hatodikban ülnek a gyerekeim. A hetedik kocsit még csak ezután fogják a szerelvényhez csatolni.
Az első kocsiban egy parasztgazda ül. Földjei vannak, lovai, cselédei. Kitagadja az egyik lányát, mert nem az mást szeret,mint akihez feleségül akarja adni. Halála előtt két évvel szélütést kap – ma stroke-nak nevezik. Ő az üknagyapám, Balogh István, a dinnyés. Dinnyéit szekérszámra hordták az árusok a városokba. Ő terjesztette el a Körösök vidékén a sárga bélű, bolgárdinnyét. Annak a magjából, meg a többi fajta dinnye magjából is több generáción keresztül vettek mintát az utódok, én is őrzök még egy maréknyi sárgadinnyemagot egy szalalkális dobozban, amit a nagymamámtól kaptam halála előtt pár héttel.
A második kocsiban egy termetes asszonyság ül egy katonaruhába öltözött sovány, kis emberke mellett. Az asszony, mint a Száz év magány Ursulája, a világ legtalpraesettebb amazonja, mindenhez ért. Fiatal lány korában, amikor még Balogh Erzsébetnek hívták csipkét vert, zongorázni tanult, volt egy hatalmas ládája tele hímzett kelengyével. Még tartott a második világháború, amikor beleszeretetett egy szegény, hadirokkant fiatalemberbe. Az apja másnak szánta, ő nem tágított, inkább vállalta a cselédsorsot, minthogy a szerelmet feláldozza az örökség oltárán. Romantikus lelkű lány volt a dédanyám, imádta az indiánregényeket. A háború után elszedték volna mindenét, amit örökölt volna, de ezt akkor még nem tudta. A semmiből épített a férjével házat; kecskét, tehenet, lovat tartott. A hímzéseiért és a horgolt terítőiért távoli falvakból érkeztek a szépre éhes asszonyok. Két férje volt, az első, a dédnagyapám, akit Krucsó Ferencnek hívtak, hamar meghalt. A háborúban szerzett hasi sérülése miatt rossz volt az étvágya, nem mintha lett volna mit enniük. akkoriban. A második férj sem élt sokáig, ő is fele akkorának látszik a fényképeken, mint a dédnagymamám. Kubik István volt a neve, így lett a dédnagymamám Kubikné. De mi csak Tubi mamának hívtuk. A harmadik kocsiban egy tizenhét éves lány ül: Krucsó Zsuzsánna. Hajszálon múlt, hogy jó vonatra szállt, és nem arra, amire 1944-ben egy szerdai napon a nagyváradi zsidók nagy részét felpakolták. A ház alatt, ahol a nagymamám szolgált a testvérével, volt egy vas-és festékkereskedés. A bolt kuncsaftjai közé tartozott egy sarkadi zsidó ember, akinek a feleségével és a két lányával együtt be kellett vonulnia a váradi gettóba. Megrakott szekérrel érkeztek, mégsem maradt semmijük. A vaskereskedő Zsuzsánnát, a cselédlányt küldte be szerdánként egy kosár élelemmel a gettóba. A legkedvesebb üzletfelei voltak, nem ártottak neki soha. Az egyik szerdán nagymosás volt a háznál. Zsuzsánna aznap nem ért rá élelmet vinni a gettóba a két vele egykorú lánynak és a szüleinek. Másnap tudta meg, hogy a gettó lakóit, amíg ő a ruhákat mosta, vonatra pakolták, és elvitték messzire valahova, táborokba, ahol bizonyára meghaltak, mert a háború után hiába tudakozódott utánuk, nem akadt nyomukra. Sokszor emlegette, hogy ha aznap nincs nagymosás, őt is elviszik. Pár nappal a nagymosás után az oroszok bombázni kezdik Váradot. Zsuzsánna gyalog indul haza a Komádi melletti kis faluba, Újirázra. Egy fiatal katonának, Hegedűs Istvánnak, akivel Zsuzsánna pár héttel a bombázás előtt ismerkedett meg, elege lesz a háborúból, ott hagy csapot-papot-csapatot, és a lány után indul. Útközben majdnem lelövik a románok, de szerencsére tud románul, kimagyarázza magát, de ijedtében belebújik egy halott német katona ruhájába, amiben hemzsegnek a tetvek. Újiráz határában elfogják az oroszok, kis híján agyonlövik, de kézzel-lábbal, valahogy ezúttal is kimagyarázza magát. Első napja Zsuzsánnáéknál tetűirtással telik.
A negyedik kocsiban Anyu és Apu ül a lakodalmuk másnapján, a nászéjszakájukat követően. Kilenc hónap múlva születek meg Budapesten, így kerülök az ötödik kocsiba. A hatodikban ülnek a gyerekeim. A hetedik kocsit még csak ezután fogják a szerelvényhez csatolni.
Három éves volt a középső fiam, Gabó, amikor először nyaralt Debrecenben Zsuzsa mamánál, az édesanyámnál. Első este kilenc körül csörög a telefon. Anyu szól bele fáradt hangon:
– Diktáld már le nekem a csacsis meg a verebeset verset, amiket elalvás előtt szoktál Gabónak mondogatni, mert hiába olvasok neki, csak azokat követeli. A Táncol a holdat is kéri Weöres Sándortól, de azt megtaláltam, a többire nem tudok rájönni.
Lediktáltam Anyunak telefonon a csacsis és a verebes verset. Tudtam fejből akkoriban vagy negyven „gyerekverset”, azokat váltogattam, mikor melyikhez volt nagyobb kedvem, de Gabó három kedvence mindig elhangzott.
Szepesi Attila: Kikiáltó
Tessék, vegyenek fehérmázas cserepet, szamaruknak szekeret, szekerükbe kereket, kamrájukba egeret, ereszükbe verebet, kalapjukra felleget s egyéb hasznos szereket: martilapu-levelet, nadragulya-gyökeret!
Tarbay Ede: Országúton
Országúton baktat a csacsi, senki sem tudja, mit visz a kocsi. Kérdi az árok az útszélen: Mit viszel, kis csacsi, mondd nékem! Répát, rezedát, salátát, gyolcsot, köcsögöt, hasábfát? Országúton baktat a csacsi, nem mondja meg, mit visz a kocsi.
Weöres Sándor: Táncol a Hold
Táncol a Hold fehér ingben. Kékes fényben úszik minden.
Jár az óra, tik-tak tik-tak. Ne szólj, ablak, hogyha nyitlak.
Ne szólj, lány, ha megcsókollak – fehér inge van a Holdnak.
A város emlékezete. A Stúdió K Színház és a Rijekai Kulturális Központ előadása. Nyilvános főpróba a Színházak Éjszakáján. Az első percben eldől, hogy jó a darab. Ahogy Nyakó Juli feltűnik a színen, egy század eleji babakocsit tologatva, mint egy nyilvánvalóan hibbant, de végig rokonszenves clochard, akinek nem csak (és főleg nem csak) az öltözékén meg a rizsporos arcán látszik, hogy egykor úrinő volt, ahogyan a Monarchia élő relikviájaként előtűnik a ködből (mint később kiderül, a kivándorlókat szállító gőzhajó füstjéből) – az önmagában is mestermunka. A színpadon való jelenlét szobrát lehetne róla megfaragni. Ha nem szólna meg, csak a kitört kezű-lábú játékbabákat gyűjtögetné a babakocsiba némán, az is elég lenne. De megszólal, azon a hátborzongatóan mély, rekedtes hangján, amilyen nincs a világon senkinek, akit ismerek, és ahogyan a csendet megtöri, mintha egy város ablaküvegei törnének be, egyszerre mind. Italo Calvino Láthatatlan városok című könyvéből hangzanak el szépséges szövegek. A többit nincs időm elmesélni. Pedig történt még ott egy s más.
1) jött a vihar tombolt a szél dőltek a fák törtek az ágak zúdult a világra a szent elmebaj ahogy az orkán torkán kifért
2) „Remember, remember the fifth of November, gunpowder, treason and plot. I see no reason why gunpowder treason should ever be forgot.”
A középső fiunk tegnap este megnézette velünk a „V for Vendetta” című filmet. Ha hamarabb látom, a „Tűzijáték hangokkal” című versem egészen másként alakul.
3) Azonnal tudtam, hogy nem lehetnek igaziak azok a levelek. Túl színesek voltak. A sárgákat, a zöldeket és a rozsdabarnákat még elhittem volna, de a kékekről még álmomban is tudtam, hogy valószerűtlenek. Az elrendezésük is gyanús volt. Szabályos rendben, mintaszerűen ismétlődtek, világos volt, hogy nem véletlenül hullottak a medencébe: valaki szándékosan helyezte oda őket éppen abban a sorrendben. És ahogyan a vízben ringatóztak: mintha egy előre megkomponált zene ritmusára mozogtak volna egy láthatatlan zenész ujjainak érintése nyomán. Nem jöttem rá, hogy álmodom. Azt gondoltam, filmforgatáson vagyok, valami jelenet zajlik, a medence, a víz, a levelek, a színek és a ritmus – mind csak díszlet. Ülök a medence szélén, a szemem a leveleken, gyönyörű, gondolom, de nem hiszem el.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
