Azt olvastam az iszaptúró gébről, hogy a mellúszóit lábként használja, és azon kívül, hogy az iszaprétegben csúszkál, képes a mangrovegyökereken felmászni, és akár – most figyelj! – hatvan centimétert is tud ugrani. Én erre nem lennék képes! A szárazföldön az iszaptúró úgy marad meg, hogy vizet tart a szájában, és forgatja a fejét, mintha gargalizálna. Némi oxigént a bőrén keresztül is fel tud venni. Viszont ezek a lehetőségek korlátozottak számára. Perceken belül újra vissza kell térniük a vízbe, hogy benedvesítsék a bőrüket, és újra vizet vegyenek a szájukba. Ha veszélyforrásra lesznek figyelmesek, tüstént visszaugranak a biztonságot jelentő iszapba.
Tudtad ezt, Naplócskám? Én nem. Az élet szép.
Valami Lajos nevű kúszógébről is olvastam valahol. Szerintem Szörnyeteg Lajos az, csak gébnek álcázza magát. Nem tudom, miért kényszerült erre a korlátozott életmódra, csak sejtéseim vannak.
Megtaláltam a Bedebunk Sária és az iszaptúró elnevezés közötti etimológiai láncszemet. Az iszaptúrót sárhalnak is nevezik. Sárhal. Sária. Minden mindennel összefügg.
A kisebbik fiam, L. először hagyta le tegnap úszásban a legnagyobbikat. Az egy éve még duci kis srác, a nyáron rengeteget nyúlt. Már nem emlékszem, hogy júniusban vagy júliusban töltöttem öt napot Anyunál, mikor hazajöttem, esküdni mertem volna, hogy L. centiméterekkel magasabb, mint amikor utoljára láttam. Július elején volt ez, már emlékszem, amikor Majával az OPT-én jártunk.
Gondolkodtam tegnap, mi az, amit a világon a legjobban szeretek. A madártejen kívül. (A madártej a jelszavam valahol, ahol ilyen kérdésekre kellett felelni: kedvenc városa? kedvenc írója? kedvenc étele? Ehhez képest, azóta, hogy a második gyermekem megszületett, és a szomszéd asszonyom beadott az ablakon egy egész fazéknyit a habos sárga csodából, nem ettem madártejet. Október közepe volt, amikor a középső fiam született, aranyló ősz, mint most is.)
Szóval, gondolkodtam tegnap. A budaőrsi uszodában kaptam meg a választ, ahol a férjemmel egy teljes sáv a miénk lehetett, és felváltva átúszhattunk egymás alatt, ahogyan szoktunk: hol én merültem le a mélybe, hol ő, mint két összeszokott, öregedő delfin (vagy iszaptúró hal?). Az egyik körben én következtem volna, de azt hittem, ő jön, és elfelejtettem lemerülni. Majdnem egymásnak ütköztünk, de csak összeért az arcunk. Felnevettem. Olyan felszabadultan, ahogyan már régen. Szeretem ezt az egymás alatt átúszkálást, jobban, mint bármit. A madártejről le lehet mondani évtizedekre. Erről nem.
(Mellékszál: a nagyobbik fiam sokáig csúfolódott rajtunk hazafelé jövet, mert a „sávunk” szélén talált egy lefordított táblát, amelyen egy felirat arra kéri az úszókat, hogy fokozott figyelemmel közlekedjenek abban a sávban, mert ott hátrányos személy úszik.)
Megtaláltam a Bedebunk Sária és az iszaptúró elnevezés közötti etimológiai láncszemet. Az iszaptúrót sárhalnak is nevezik. Sárhal. Sária. Minden mindennel összefügg.
A kisebbik fiam, L. először hagyta le tegnap úszásban a legnagyobbikat. Az egy éve még duci kis srác, a nyáron rengeteget nyúlt. Már nem emlékszem, hogy júniusban vagy júliusban töltöttem öt napot Anyunál, mire haza jöttem, esküdni mertem volna, hogy L. centiméterekkel magasabb, mint amikor utoljára láttam. Július elején volt ez, már emlékszem, amikor Majával az OPT-én jártunk.
Gondolkodtam tegnap, mi az, amit a világon a legjobban szeretek. A madártejen kívül. (A madártej a jelszavam valahol, ahol ilyen kérdésekre kell felelni: kedvenc városa? kedvenc írója? kedvenc étele? Ehhez képest, azóta, hogy a második gyermekem megszületett, és a szomszéd asszonyom beadott az ablakon egy egész fazéknyit a habos csodából, nem ettem madártejet. Október közepe volt, amikor a középső fiam született, aranyló, sárga ősz, mint most is.)
Szóval, gondolkodtam tegnap. A budaőrsi uszodában kaptam meg a választ, ahol a férjemmel egy teljes sáv a miénk lehetett, és felváltva átúszhattunk egymás alatt, ahogyan szoktuk: hol én merültem le a mélybe, hol ő, mint két összeszokott, öregedő delfin (vagy iszaptúró hal?). Az egyik körben én következtem volna, de azt hittem, ő jön, és elfelejtettem lemerülni. Majdnem egymásnak ütköztünk, de csak összeért az arcunk. Felnevettem. Olyan felszabadultan, ahogyan már régen. Szeretem ezt az egymás alatt átúszkálást, jobban, mint bármit. A madártejről le lehet mondani évtizedekre. Erről nem.
(Mellékszál: a nagyobbik fiam sokáig csúfolódott rajtunk hazafelé jövet, mert a „sávunk” szélén talált egy lefordított táblát, amelyen egy felirat arra kéri az úszókat, hogy fokozott figyelemmel közlekedjenek abban a sávban, mivel ott hátrányos személy úszik.)
Úgy döntöttem, kibékülök Nagy Feróval, a nemzet csótányával, és a példáját követve felveszem a DOKK iszaptúrója nevet. De hogy senkit ne sértsek e nyilvánvaló blaszfémiával (a DOKK nevét szájadra hiába ne vedd), csak a betűeltolásos változatot használnám: Kiszaptúró. Elég undorító, nem? (Sokkal kifejezőbb, mint a Bedebunk Sária, amit a Hetedíziglenben használok.)
A „kiszap” és a „túró” konnotációit is figyelembe véve, épp’ nekem való, hiszen nagyon jól tükrözi, milyen perszóna (non grata) tudok lenni, ha akarok. Ha nem vigyázok. Iste némbere én vagyok. Ne membere, vigyázat, óriási a különbség! (Ki gondolná, mekkora jelentősége van egy ékezetnek?)
Gondolkodtam a DOKK dzsókere elnevezésen is (úh, megint kimondtam – ebből kövezés lesz!), betűeltolással: kdzsóker. Kicsit nehéz kimondani, de ha igyekszem, még elnyerhetem ezt a címet. Talán még embert is ölök. Ha kell. Hanem most már elég a viccelődésből, fordítsuk komorra a szót: megerem van, akarom mondani melegem. Kérek egy folyót jéggel a tetején!
Gyűlik a kertben az avar. Mint testemen az öregség védőrétegei.
Isten tehénkéje fekete pettyes, vörös paizskájú bogárka, (Cantharis rubra), vagyis a nünüke. Ki tudta ezt eddig? Én nem. A maga a nünüke szó az Isten ünükéje elnevezésből született a szóhatár eltolódásával és a második tag önállósulásával. Az ünő: kis tehén. A bogár esetlen alakjáról és nehézkes mozgásáról kapta ezt a nevet.
Tetszik ez a szóhatár-eltolódásos megoldás. Elképzelek szavakat, amelyek hasonlóképpen keletkeznek:
Az Isten ürgéje: a nürge. A templom egere: a megere. Az ördög ölebe: a göleb. A menny ebihala: a nyebihal. A pokol ugrifülese: a lugrifüles. A DOKK iszaptúrója: a kiszaptúró. (Aki bárki lehet egy adott pillanatban, akár én is – még mielőtt valaki félreértené!)
A zűrhajót és a zavart ne felejtsem ki! De nem minden a zaminek látszik. A zorro például csak egy róka. És tényleg az.
A zavarról
A zavar gyűlik, ez a természete. Előbb-utóbb kezdeni kell vele valamit. Speciális zsákokba tömve zöldhullákként rábízható a kukásokra, a vállalkozó kedvűek azonban házilag is megszabadulhatnak tőle, mondjuk, elégethetik. De nem akármikor! Egyes kisvárosokban például csak péntek délután és szombat délelőtt lehet zöldhullákat égetni. Ilyenkor boldog-boldogtalan rágyújt egy-egy zavarhalomra. Nehogy már ilyenkor szellőztessenek vagy teregessenek a túlbuzgó háziasszonyok! Tanulják meg a rendet. Az égetési engedély egyben hallgatólagos ablaknyitási és ruhateregetési tilalom is. Meg kell várni, amíg mindenki jól kifüstölgi magát.
1) … mert mikor megszólal mintha madár rikoltana a sivatagban…
2) Kikéredzkedik: micsoda szó! Életemben először írtam le (fordítás közben) e helyett: engedélyt kér, hogy kimehessen. Négy szót helyettesítve. Magyar nyelv!
3) A szitakötők a levegőben párzanak – mindegy, hogy ez most miről jut eszembe, hiszen ezek is csak szavak. A gúny, a rosszindulat, az álnokság, az ármány és az epe – ezek is mind: egy-egy szó. Le lehet írni őket az összes szinonimájukkal együtt, és ugyanezzel az erővel le lehet írni olyan szavakat is, mint az emberséges, a barátságos, a jóindulatú vagy a türelmes.
Miről hallgatok, amikor valamit leírok. Miről írok, amikor hallgatok. Meg lehet próbálni lebecsülni az oximoronokat, sőt, gúnyolódni is lehet rajtuk, attól azok még alkalmasak maradnak a valóság feloldhatatlan ellentéteinek érzékeltetésére. Az ábrázolás szót nem merem leírni. Annyira már nem vagyok naiv.
„A kísérteties – írja Freud, idézi Bán Zsófia egy esszében – olyasvalami, aminek rejtve kellett volna maradnia, de mégis előtérbe nyomult.” „Az eredeti német „das Unheimliche” kifejezés zavarbaejtően sokféle jelentésárnyalatát – folytatja Bán Zsófia – a különböző nyelveken sokféleképpen igyekeztek visszaadni (így pl. angolul „uncanny”, franciául pedig „l’inquiétante étrangeté” lett belőle, az arab és héber nyelvben viszont egybeesik a „démoni”, illetve „hátborzongató” szavakkal, ám egy változat sem tudta visszaadni az eredetiben rejlő unikális, etimológiai kettősséget, nevezetesen azt, hogy olyasvalamiről van szó, ami az ismerősnek, a familiárisnak, az otthonosnak és az idegennek egyfajta zavarba ejtő keveréke. Mindenesetre a magyar változat képes kifejezni legalább azt a jelentésrétegét, amely valaminek a visszatérő, kísértő jellegére utal, valamire, ami nem hagy nyugodni, ami nem ereszt, bárhogy is szeretnénk.”
A „kísérteties” szó a fenti értelemben önmagában is oximoron. Hát, ezért szeretem én a magyar nyelvet! (Ezért is.)
