NAPLÓK: Kisvirág Legutóbbi olvasó: 2024-11-21 20:01 Összes olvasás: 24530| 9. | [tulajdonos]: 1 év | 2005-02-14 18:28 | Pénteken volt egy éve, hogy N meghalt. Azon gondolkodtam, vajon meddig kínoz még a lelkiismeretem. Valószínűleg örökre. Mégis valahogyan tovább kell lépnem. Persze vele kapcsolatban is vegyesek az érzelmeim már. Egyfajta tehetetlen düh tombol bennem, amiért nem lehet jóvátenni a dolgokat. Ez nem olyan, mint egy elesés, ami után fel lehet kelni. Dühít, mert velünk nevethetne. Néha hallom is. A másik, ami talán nem is szép dolog tőlem de folyton az jut eszembe, hogy ebben a fene nagy szerelemben N egyáltalán nem törődött azzal, vajon nekem hogy fog esni, ha elveszítem őt. Pontosan tudnia kellett, hogy mi a kollégái fogjuk megtalálni, sőt én voltam a legvalószínűbb esélyes. Mindig Ő volt bizonyosabb az én érzéseimben is. És itt maradni a tudattal talán nehezebb. Nos igen, ez tiszta önzés és önsajnálat. Szívesen visszamennék és másképp csinálnám. Persze nem biztos hogy el tudnám kerülni.
Ami még bánt, hogy soha egy szál virágot sem tehetek a sírjára. Talán jogom sincs hozzá.
Szóval megpróbálok új életet kezdeni. Munkahelyet váltani. Ez egyébként nem feltűnő, mivel félig-meddig megszűnik a mostani helyem. Azért félig-meddig, mert továbbra is lenne helyem, illetve ígéret van rá. És mégis valahogy mennem kell. Itt minden N-re emlékeztet, folyton az aláírásába botlom. A mostani életem mindig ugyanarra a pontra fordul, mint egy örökös körforgás. Így egyszerűen megpróbálok kilépni belőle. Nem szeretem a kudarcokat. Na ja, senki sem.
Új életem első lépcsőjeként eldöntöttem, hogy megsemmisítem a leveleit. Szép sorban egymás után. Eddig egyet sikerült. Kb. 10 van. Hülye érzés volt összetépni. Látni az összefonódott betűit széthullani...
Tehát készülök az újra!
Holnap találkozom az új főnökömmel és teszünk pontot a részletekre. Már ha lesznek. Persze majnem 100 % már, de még nem iszom előre.
Másabb lesz a munkám, sajnos be kell járnom Pestre, de szerencsére nincs messze.
Az egyetlen dolog amitől félek egy kicsit, hogy mostantól kb. 15 nő között kell dolgoznom. Ez borzaszt egy kissé. Egy ismerős mindig azt mondja, hogy 3 nő már piac. Eddig mindig elkerültem az ilyen munkahelyeket. Hogy most miért nem?
Mert nincs jobb választás. A mostani állapotnál ez is jobb. Ha nem működik jól, ez a hely egy ugródeszka lehet egy jobbhoz.
Várhatóan sokkal több munkám lesz, ami nem is baj. Az aktuális munkahelyem már úgyis csak vegetálunk.
Na fel a fejjel, így vígasztalom magam, néha sikerül... | |
| 8. | [tulajdonos]: sms | 2005-01-01 05:18 | Véletlenül letöröltem az egyetlen sms-t, ami még N-től származott. Oké, béna voltam, mert a telefonom persze rákérdezett én meg nyomtam neki, hogy jól van törölj le mindent.
Na mindegy.
Szóval leírom, mert elfelejtem és kár lenne érte. Mostanában már ez a napló a fő forrása az emlékeimnek. Már biztosan nem tudnám így leírni mint ahogy itt van. Nem tudom miért felejt ily hamar az ember. Talán egy kicsit önvédelemből is, nem tudom... Persze lassan eltelik egy év...
Ez az sms is 2003.12.30-án íródott:
"Mintha csak fekete-fehér emlékeket őriznék abból az időből, mielőtt megismertelek. Azóta nevetést, színes lufikat hoztál életembe. (Judith C. Grant)
csak mert idézet azért NEKED szól ám!"
Szerintem magáért beszél. | |
| 7. | [tulajdonos]: álmok | 2004-12-03 20:35 | ...megint eltelt egy csomó idő. Lassan gyógyul a lelkem, de a kérdések megmaradtak. Még mindig nagyon hiányzik, de néha van egy-egy nap, hogy nem jut eszembe. Este néha azzal fekszem le, hogy hátha ma újra álmodom a szép dolgokat, de ez nem így működik. Egyébként is ritkán álmodom. Illetve, ritkán emlékszem rá reggel. Amire igen arra mondjuk évekig. Szóval azért egyszer-kétszer meglátogatott álmomban. De a racionalitás sem hagyott el még az álmok között sem. Egyszer az irodában találkoztunk, és odanyújtottam neki egy papírt, hogy írja alá. Semmi jelentősége nem volt, csak én tudtam volna haladni tovább a munkámban. Erre közölte velem, hogy nem teheti, mert ő már 7 hónapja elment és semmi joga ilyeneket aláírni. Természetesen felébredtem az éjszaka közepén.
Aztán végre sikerült kisírnom magam. Érdekes módon egy film indította el és semmi halálról nem volt benne szó. A Good Will Hounting (nem biztos, hogy így írják) volt, mikor a pszichológus azt mondja a srácnak, hogy nem ő a hibás, amiért ennyi rossz történt vele. Bőgtem, mint egy óvodás. Talán, mert N volt az aki nekem ezt mondta. Hogy a szüleim hibáiért nem én vagyok a felelős, nem nekem kell jóvá tenni.
Azt hiszem mindenkinek kell néha, hogy valaki azt mondja: erről nem te tehetsz. Hogy néha nekünk okoznak fájdalmat és mégis mi szégyelljük magunkat miatta.
Akkor, ott a bőgés közepette viszont átjárt a felismerés, egy mondat, amiben minden benne volt.
Ha nem békélsz meg magaddal, a világ sem békél meg veled.
Akár N is mondhatta volna.... Akkor így is éreztem.
Másnaptól igyekeztem valahogy jobban hozzáállni a világhoz. Nem mindig megy. Néha magamba nézek, és én sem értem hogy bírom. Mert kívülről nem látszik semmi, tudom hogy nem. De valahol mégis csak ki kéne jönnie a szörnyűségnek. Lehet, hogy az örök optimizmus visz mindig előre...
Fogalmam sincs..
| |
| 6. | [tulajdonos]: túlélés... | 2004-09-22 21:30 | Azon a héten alig aludtam napi 1-2 órát. Nagy nehezen álomba merültem, aztán nem sokkal később felébredtem. Végül kínomban kiültem a WC-re olvasni, mert az legalább elterelte a gondolataimat. Folyton az járt az eszembe, mit tehettem volna, hogyan előzhettem volna meg. Mi történik, ha előbb megyek be. Megakadályozhattam volna-e? Mivel semmi értelme nem volt otthon maradni, bementem "dolgozni". Így utólag végiggondolva, mindenki vigyázott rám. Nem terhelően, csak figyelték, mikor borulok ki. És talán ezért sem volt alkalmam igazán kisírni magam. Otthon nem akartam, mert az a férjemet bántotta volna, de nem is nagyon tudtam. Bent meg nem hagytak rá alkalmat. Azóta is bennem ragadt az a mindent megtisztító sírás. Persze a közvetlen kollégákon kívül senki nem értett semmit, viszont mindent tudni akartak. Kérdezgettek és sajnáltak. Amiért én találtam meg. Valahogy mindenki sajnált egy kicsit ezért. Férjemet kérdezgették, túl vagyok-e rajta stb.
Én meg csak gyötrődtem, és nem jutottam semmire. Azt hiszem tulajdonképpen megértettem az indokait: nem élhetett velem, és nem tudott nélkülem. Elismerem ez egy megoldása volt ennek a paradox helyzetnek, de teljességgel elfogadhatatlan. A fájdalmon kívül valami belső dühöt is éreztem miatta, amiért így félbehagyta az életét. Azért mert mindent félbehagyott, csak felállt és kiment egy ajtón... Azért, mert az édesanyja is azt hitte boldog köztünk... Azért, mert semmit nem gondolt át előre, csak úgy megtette... Elképzeltem őt az utolsó pillanatokban. Talán butaság, de azt hiszem úgy gondolta végre megszabadul a fájdalomtól, a gonosztól. Hogy az utolsó pillanatban nem kínozta már tovább...
Rettenetesen hiányzott, és hiányzik ma is... Nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá. Két hét múlva volt a temetés. Szegény édesanyját, szinte úgy hozták oda. Több volt a kolléga, barát, mint a rokon. Sírtunk, mindannyian. Elképzeltem őt ahogy fekszik ott bennt összekulcsolt kézzel. A részvétnyilvánításnál az öccse mélyen a szemembe nézett, mintha tudta volna, hogy én vagyok a hibás.
Hazafelé a buszon úgy éreztem hazahoztuk N-t. Hazahoztuk és itthagytuk, és egyre távolodunk tőle. Szinte éreztem ahogy abból a kicsi domboldali temetőből néz utánunk.
Aztán élni kellett tovább. Eltelt újabb két hét és mérhetetlenül üresnek éreztem magam. Magányosnak. Nem védett már N szerelme, nem voltam már legszebb... A leveleit olvasgattam. Kicsit ott volt velem. Ott éreztem a papíron az illatát, a keze nyomát.
A férjem megnyugodott. Ezt becsülöm, soha nem rótt fel nekem semmit. Csak örül hogy vele vagyok. Persze meg van a véleménye. Azt mondta N behülyített engem és ennek fele sem volt igaz.
Azt mondtam neki, mindegy már, de nem akarok semmi ellenérvet meghallgatni. Már nem változtat semmin, csak még jobban fáj, ha például leleplezek valami hazugságot.
Nekem ez a szerelem már így marad szép. Igen minden rossz ellenére is szép. Mert ennyire feltétel nélkül nem szeretett senki. Mert annyi szép dolgot elképzeltünk együtt, ha néha én is engedtem szárnyalni. Annyi szépséget és jót kaptam tőle, amire ha csak rágondolok is melengetnek. Például az az érzés, ahogy a szemében láttam magam. Vagy hogy elképzeltük, ahogy ülünk egy bárányfelhőn lóbáljuk a lábunkat és boldogok vagyunk. Ez mind ottmaradt a lelkem legmélyén. Rázártam az ajtót. De a kincseim ott vannak. Néha bemegyek szétnézek, kezembe veszek egyet-egyet, megtörölgetem, aztán visszarakom a többi közé...
| |
| 5. | [tulajdonos]: ami a legnehezebb | 2004-08-06 17:19 | Azért nem írtam eddig, mert most jön a legnehezebb rész. Nem tudtam rávenni magam, hogy belekezdjek. Talán mégis szükség van rá...
Szóval először az anyagiak. N belátta hogy a "való" élethez nem elég a szerelem. Tehát hogy Őt válasszam fel akart mutatni valamit, meg akarta teremteni a háttéret. Tulajdonképpen az ötlet nem volt rossz. Kitalálta, hogy ír egy számítógépes programot és majd levédeti és eladja. Ez megint az én bűnöm, de sehogyan sem tudtam őt elképzelni, mint egy újabb Bill Gates-t. Azt mondta ebben milliók vannak, ami talán igaz is, de mégsem hittem, hogy sikerülhet. Valahogy nem úgy képzeltem el a programozó-zseniket mint ő. A legborzasztóbb ebben az volt, hogy mivel egy félig-meddig munkahelyi programot írt az összes munkatárs és kolléga le volt nyűgözve, csak én nem. Az elején még rohamléptekben haladt előre és elkészült a program váza. Aztán egyszer csak belátta, hogy sokkal tovább fog tartani mint gondolta és valószínűleg segítséget is kell kérnie valakitől. Nem tehetek róla, engem meg egyszerűen nem érdekelt. Ezzel megbántottam, de mint mindig azt mondta semmi baj és látszólag átlépett rajta. Azt is tudni kell, hogy még az utolsó éjjel is a programot írta, a mentésekből kiderült.
Ettől függetlenül az élet ment tovább. Persze a férjem rájött, hogy nincs vége, azt hiszem azt is sejtette, hogy magától soha nem is lesz. Ha véletlenül meglátott N irodájából kijönni veszekedés lett a vége. Próbáltam elkerülni a konfliktust. Persze N-nek is szüksége volt rám, és nekem is Őrá. Folyton a vágyra terelődött köztünk a szó, arra hogy ha együtt képzeljük el az életünket tudni kéne milyen együtt a szex. N sohasem volt erőszakos, pedig eltelt több mint fél év, egyszerűen elfogadta, hogy nincs lehetőségünk és kész. De mindig voltak félreérthető megjegyzései, ami elgondolkoztatott és nem tudtam hova tenni. Például, hogy még egyetlen nőnek sem tudott igazi örömet okozni, hogy neki csak akkor lesz jó, ha ez megtörténik. Hiába kérdezgettem, egyszerűen nem mondott többet, csak annyit, hogy nem sok tapasztalata van e téren.
Bennem is elég sok gátlás volt mindig is és egy kicsit féltem ettől a dologtól. Olyan ködös utalások voltak ezek N részéről, hogy nem tudtam mire gondoljak. Végülis pontot akartam tenni ennek a dolognak a végére. Megbeszéltük mikor hol találkozunk. Kicsit előbb jött, türelmetlen volt. A bevezetéssel nem is volt semmi baj, de valójában végül nem történt semmi. Egyszercsak azt vettem észre hogy sír, zokog a vállamon. Azt mondta, hogy annyira készült erre, hogy végül nem jött össze. Ekkor láttam megint azt az idegent a szemében. Most is a félelem járt át. Vagy két órát vígasztaltam, hogy nincs semmi baj. Felül kellett kerekednem a gonoszon, megnyugtatnom, elmulasztanom azt a fájdalmat amit belülről érzett. Azt hiszem sikerült, de nekem nagyon sok energiámba került. Rengeteg kétség dolgozott bennem, de még nem adtam fel.
A következő két hétben meggyőztem Őt is hogy nincs még minden elveszve. Aztán jött a következő alkalom és az újabb csőd. És a valódi ok amiért ő félt, nemcsak tőlem úgy általában a nőktől és a világtól. Ott közben rámtört a kétségbeesés, hogy N nekem nagyon nehezen vagy talán sohasem fog igazi örömet okozni, a méretkülönbség miatt. Azt hiszem tudta, mint mindig. Még két órát maradt, egyébként minden más jó volt vele. De mégis úgy éreztem magam, mint a szomjazó akinek két centire van a vízzel teli pohár a szájától érzi a víz illatát, de képtelen inni belőle.
A következő napokban menekülési vágy fogott el. Dühös voltam a világra, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Haragudtam N-re is magam sem tudom miért. De rájöttem a harag az egyetlen érzés, ami kirekeszti Őt a lelkemből. Most hogy haragudtam nem tudott, talán nem is akart a magam köré épített falon áttörni.
Azt hiszem ez már túl sok volt, nem maradt bennem több amivel megvígasztalhattam volna. Képtelen voltam többet adni, sugározni.
És feladtam... Tovább már nem hittem kettőnkben...
Ez volt a végkifejlet...
Aztán az utolsó napok:
Hétvégén döntésre jutottam, hogy ez így nem mehet tovább. Hétfőn bementem hozzá és elmondtam, hogy nem tudok így tovább élni. Nem tudom elviselni ezt a hazugságot, kettősséget ami körülöttem van. Utálom, hogy megcsalom mindkettőjüket, hogy nem tehetem így boldoggá egyikőjüket sem. És persze a szex. Hogy nem én vagyok az aki neki megadja amire vágyik, hogy annyi gátlás szakadt fel bennem amiről már rég azt hittem legyőztem őket. Hogy kettőnk gátlásai nem kioltják, hanem erősítik egymást. Hogy nem vagyok már elég fiatal vagy elég öreg, hogy ne számítson a szex, vagy reménykedjek, hogy jobb lesz.
Végül átöleltük egymást, majd megszakadt a szívem. Azt mondta Isten veled....
Kedden kaptam egy levelet, hogy mekkorát hibázott amiért nem mondta el nekem és én ábrándokat kergettem vele kapcsolatban, és hogy nem akart nekem fájdalmat okozni. Ő, nekem - nevetséges....
És persze, hogy megpróbál túlleni rajta, de nagyon nehéz és keres másik munkahelyet.
Úgy odamentem volna, megsimogattam volna, megnyugtattam volna, de úgy éreztem nem szabad, hiszen egy napja mondtam ki a végszót és most meg újabb reményt adok. Így utólag lehet hogy segített volna, már sosem derül ki.
A szerda reggel is úgy kezdődött mint bármely más nap. Szomorú volt, de nem is vártam mást. Végezte a munkáját mint mindig. Ahogy a többiek elmondták semmi jele nem volt a később történteknek. Sőt, megszervezte a másnapját is...
Vett 3 doboz cigit, előző este egy tál süteményt. Segített a főnökünknek valami számítógépes problémában. Beállított egy nyomtatót. Kicsit talán ingerültebb volt mint általában. Én alapvetően még ezt is normálisnak tartottam, ismerve az előzményeket.
10 óra körül csináltunk egy teát, hívtuk Őt is, igyuk meg együtt, de nem volt hajlandó, a saját asztalánál itta meg.
Aztán behozott nekem egy agyonragaszgatott borítékot, hogy ezt csak akkor bonthatom ki ha szól. Próbáltam tréfásan könyörögni, hogy hadd bontsam ki, mert kíváncsi vagyok stb... Kérlelhetetlen volt és otthagyott. Aztán később megtapogattam a borítékot és rájöttem a leveleim vannak benne. De nem bontottam ki. Pedig kellett volna. Bántott a dolog mert azokat a leveleket neki írtam, ezt visszakapni, számomra sértés megbántás volt. Azért is fájt, mert Ő is tudta ezt. Szóval duzzogtam egy sort aztán bejött valaki és nem foglalkoztam tovább a dologgal, gondoltam majd később megkérdezem miért kaptam vissza őket...
A szomszéd irodában voltunk de nem hallottunk semmit. Senki sem hallott semmit.
12 előtt 10 perccel gondoltam bemegyek és megkérdezem, hogy ugye a leveleim vannak a borítékban?
Kopogtam, és már nyitottam is az ajtót, mint mindig.
Ott feküdt vérbe fagyva...
Azt hiszem rögtön tudtam hogy meghalt. És azt is hogy mi történt.
Az első mozdulattal becsuktam az ajtót. Pont jött a nagyfőnök a folyosón. Kiabáltam neki hogy azonnal hívjon mentőt, mert N öngyilkos lett. Ő is megnézte és szerintem pánikba esett. Tény hogy végül nem Ő hívott mentőt, csak szaladgált fel-alá. Egy csajnak jutott végre eszébe - hogy talán meg kéne nézni tényleg meghalt-e. Bementünk ketten, én a nyomában. Én is tudni akartam....
Nem volt már pulzusa. Nem mertem közel menni, és csak az arcára emlékszem ma is. Csukva volt a szeme és nyugodt az arca.
Bementem a szemben lévő irodába és mondtam az ott dolgozó "csajnak". Később azt mondta nekem, hogy az iszonyat ült az elképesztően tágra nyitott szemeimben és mielőtt megszólalhattam volna, már tudta, hogy nagyon nagy baj van.
Jöttek a mentők, megállapították a halálát. Jöttek a rendőrök, az orvosszakértő és még tudom is én ki. Mindenki engem akart kihallgatni, mert én találtam meg.
Ma is azt gondolom ez volt a büntetésem, a sok fájdalomért amit neki okoztam. Már tudom mit jelent az hogy a vér szaga. Néha még mindig érzem azt az émelygős, semmihez sem hasonlítható szagot, amitől napokig hányingerem volt.
Senki sem értette miért...
Csak egyedül én... És én nem akartam senkinek sem elmondani.
Aztán a rendőrök megtalálták a mobilját, néhány üzenettel tőlem...
Kérdések, vallomás, jegyzőkönyv. És vád. Azt mondtam részemről őszinte mély barátság volt, részéről pedig szerelem. Nem nagyon hitték, de nem tehettek mást.
Este 8 óra volt mire vége lett. Nem ettem és ittam egész nap.
Mikor hazaértem felhívtam azokat akik közvetlen munkatársak voltak, akik hozzám is a legközelebb álltak és akiknek joguk volt tudni.
Elmondtam, amit amúgy is sejtettek, hogy N szerelmes volt belém, hogy én sem tudtam mit akarok ennek ellenére nemet mondtam, nem is egyszer. Hogy én jelentettem az életét és én nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel.
Próbáltak vígasztalni, de ez nem sokat segített az önvádon.
A férjem is aggódott, egyedül neki mondtam el hogy abban az agyonragasztott borítékban a leveleimen kívül egy búcsúlevél volt, amit apró darabokra téptem.
| |
| 4. | [tulajdonos]: szerelem2 | 2004-06-13 08:54 | | Képtelenség leírni azt az érzést ahogy N szeretett engem. Talán néha súrolta az őrültség határát is. Tény és való nem nagyon tudtam vele mit kezdeni. N annyit elért, hogy legalább elhittem. De egy kicsit mindig reménykedtem, hogy nem úgy van, vagy valahogy elmúlik. Persze a másik oldalról kíváncsi is voltam. Májusban két napra elküldtek minket fejtágításra. Este egy darabig a többiekkel voltunk, aztán elmentünk sétálni. Holdfény, nagy fák egy kis szél, susogó lombok. Kész romantika. Egy csók. Aztán hirtelen félelem. Felnéztem rá és valaki mást láttam. Valami hideg keménységet, idegent a szemében. Persze sötét volt és mégis. Átjárt valami megmagyarázhatatlan félelem, de ma sem tudom miért nem hátraléptem, hanem közelebb bújtam. Erről később sokat beszéltünk. Mármint, hogy mi történt valójában. Először nem mondta el. Kitalált valami magyarázatot. Ezt mindig is utáltam. Én a lehetőségekhez mérten sohasem szépítem a dolgokat. Mindig igyekszem igazat mondani. N egyszer azt mondta nekem, sportot űzök az igazmondásból. Pedig szerinte néha jobb egy kicsit szépíteni, hogy ne fájjon annyira. Nekem mindig jobban fáj, ha utána rájövök a valóságra. Szóval - persze egy pszichológus, pszichiáter vagyis hozzáértő nyilván jobban tudná miről van szó - N elmesélte végül hogy évek óta küzd valamivel, vagy valakivel ami benne van és folyton felszínre akar törni. Én úgy mondanám a gonosz énje. Átcsaphatnánk valami horrorfilmbe, de egyáltalán nem volt vicces. Azt mondta ez a belső valami neki fizikai fájdalmat okoz. Olyannyira, hogy egyszer orvoshoz is fordult de semmi szervi eredetű elváltozást nem találtak. Gondolom nyilván nem mondta el ezt a lelki dolgot, úgyhogy az orvosnak szerintem esélye sem volt megtalálni a probléma okát. Szerintem rajtam kívül elég kevesen tudtak a valóságnak erről az oldaláról. Szóval én a "másikkal" találtam szembe magam. Jóval később láttam még egyszer a szemében ezt az idegen keménységet, de csak pillanatokra. Minden esetre a romantikának ott az árnyas fák alatt egy csapásra vége lett. De valami mégis megváltozott. Kettőnk közé állt a vágy. Ha végre loptunk néhány perc magányt kettőnknek, akkor az erről szólt. Nekem hiányzott a barát, meg a beszélgetések. Ő tudta ezt, de távolság kellett hozzá hogy csak a szerelem legyen vágy nélkül. Így aztán ettől fogva beszélgetni, igazából csak telefonon beszélgettünk. Augusztustól három hónapig továbbképzésen voltam, úgyhogy gyakorlatilag nem találkoztunk. Minden nap beszéltünk pár percet telefonon, én mégis egy kicsit reménykedtem, hogy a távolság végre segít. Végre pontot tesz az én kettős életemre, amit nem tudok megoldani. Igen ez gyengeség. Választanom kellett volna, de képtelen voltam. Bűn vagy nem, de szinten tartottam mindkettőt. Ha a férjemmel voltam igyekeztem teljesen vele lenni és fordítva. Természetesen ez lehetetlenség volt. Márcsak azért is mert N belelátott a gondolataimba. Legalábbis elhitette velem. Igy aztán folytonosan valamiféle nyomást éreztem a lelkemben. Néha úgy éreztem agyonnyom a szerelme. Néha úgy éreztem N az igazi és nélküle nem tudok élni. Máskor egy tiszta pillanatban el akartam felejteni, megszabadulni ettől az érzéstől és visszatérni a kényelmes berendezett nyugodt családi életembe. A racionalitás is folyton beleszólt és azt mondogatta, hol fogtok élni, dolgozni, a közösség nem fogja elfogadni, mi lesz azokkal a dolgokkal amit eddig elértél, megteremtettél, stb. Ezt mindig elmondtam neki is. Csak azt értem el hogy meg akart felelni az elvárásnak. | |
| 3. | [tulajdonos]: a szerelem | 2004-05-21 19:40 | Kicsit előrerohantam a végkövetkeztetéssel, hiszen akkor még ezt nem akartam elfogadni. Jártattam az agyamat és nem jutottam semmire. Számomra megdöbbentő módon N. nem volt meglepve, hogy nem tudok dönteni. Azt mondta, miért van lelkiismeretfurdalásom azért, mert két embert szeretek. Nekem nem volt ez ilyen egyértelmű. Ő jobban tudta, hogy szeretem, mint én magam. Százszor végiggondoltam, de nem láttam a biztosítékot arra, ha N.-t választom, minden nagyon szép lesz. Mert az egy dolog, hogy lelkileg megértjük egymást, de mi van a hétköznapokkal. Arról nem beszélve, hogy tudtam, mindent elölről kellene kezdenünk, még lakni sem tudtunk volna hol. Amikor N. élettársa meghalt - rákos volt - mindent feladott maga körül. Eladta a lakását, felélte tartalékait, csak úgy volt bele a nagyvilágba. Ő sem hitte, hogy egyszer még új életet akar majd kezdeni. Egy szó, mint száz, újra nemet mondtam. Nekem legalább annyira fájt, mint neki. Egyedül a férjem nyugodott meg kissé. Nem tudtam hogyan viselkedjek vele ezután, de megkönnyitette a helyzetem. Ugyanolyan volt mint előtte. Semmi neheztelés harag vagy ilyesmi. Ezt soha nem értettem benne: ha valami bántót mondtam neki ő inkább a közelségemben látta a vigasztalást, én meg úgy éreztem, mivel megbántottam hátrébb kell lépnem. Szóval mindig azt vártam, majd haragszik, vagy visszavág de semmi. Csak a szomorúság ült a szemében mindahányszor. Még valami baj volt velem-s-vele.
Szar bevallani, de mint férfi sohasem volt az esetem. Ő tudta ezt, mint annyi mindent rólam. És ennek ellenére sem adta fel. Megbűvölve figyeltem ezt a mindent elsöprő érzést amit én okoztam, és nem értettem hogyan.
A következő hetekben kerestem a kiutat ebből a helyzetből. Hátha valamelyik pasi feladná, de eszük ágában sem volt elveszíteni engem. N.-t megpróbáltam meggyőzni, hogy az egy álom amit ő szeret, hiszen én nem vagyok az a tündér akinek ő beállít. Hajthatatlan volt. Sőt. Néha még én is elhittem, hogy szép vagyok, meg minden. Úgy éreztem magam mint a légy aki belekeveredett a pókhálóba. Minél inkább kapálózik, annál inkább elveszett. Persze volt némi álomszerű is ebben az egészben. Ha más mondaná én sem hinném el. Egyébként is inkább földhözragadt, racionális, és általában a legutolsó pillanatig józan szoktam lenni. N. ezt sokszor a fejemhez is vágta. És mégis... fel nem foghatom hogyan történt, de N. képes volt felébreszteni a legmélyebb álmomból is csak azzal hogy erősen rám gondolt. Mindegy hány kilométerre volt tőlem, mindegy mennyit aludtam előtte. Ezt teszteltük, mikor ébredtél óra perc, egyezett. Sokszor azt is megéreztem, ha valami baj volt vele, ha hülyeségeken törte az agyát. Ő állítólag még többet is érzett tőlem. Ezt nem tudom, hittem is meg nem is. Ja és még valami érdekesség, találtam valami ősrégi 20 kB-os bioritmus programot és az jött ki belőle, hogy N.-nel teljesen együtt fut a sinus-görbe, sohasem tér el, a férjemmel viszont pontosan egymás ellenkezői, vagyis csak a legalacsonyabb ponton találkoznak. Na igen, ha az ember látni akar valamit, akkor látja is. | |
| 2. | [tulajdonos]: újabb | 2004-05-12 21:19 | | A következő héten sem találkoztunk, mivel N hazautazott az édesanyjához.Annyit azért elért az a lány, hogy lelkiismeretfurdalásom támadt, hogy miattam újra összeroppan. Meg persze birizgálta a fantáziámat, ez a szerelmes vagyok beléd mondat. Eleve a lehetőség, hogy mivel is érdemeltem én ezt ki. Szóval azért egyszer felhívtam, csakhogy tudjam hogy van. És hát írtam egy levelet is, hogy hogyan is legyen most, meg ő miként képzelte ezt el. Természetesen számomra elsősorban barát volt, akinek nem kell mindent megmagyarázni, aki velem nevet, mert érti mire gondolok. A férjemnek kamuztam valamit, hogy ők ketten, mármint az a lány és N közti viszonyról, amibe én is belekeveredtem. Azt ő is tudta, hogy N-nel sokat beszélgetünk. Megbízott bennem én meg mégsem mondhattam el neki mindent még nekem is meg kellett emésztenem. Eltelt a hét és mintha áttört volna valamiféle gát, N egyre többször felhívott, igazából nem törődött semmivel. Nekem kellemetlen volt hiszen otthon keres egy másik pasi, folyton hazudnom kellett valamit és ez nagyon zavart. Aztán végül kiböktem, miről van szó. Most a férjem döbbent le, a csapás elemi volt. Pláne hogy azt mondtam tulajdonképpen én sem tudom mit is érzek. Közölte velem hogy esze ágában sincs engem elengedni és harcolni fog értem. Hiszen azért vett feleségül, hogy velem élje le az életét. Ahogy a nagykönyvben le van írva. Valamiért sosem gondoltam, hogy ilyen erős köztünk a kapocs, vagy hogy így ragaszkodik hozzám. Én azt gondoltam, ha menni akarok simán belenyugszik. Valójában kiderült, hogy neki éppúgy az életét jelentem, mint N-nek. Pedig addig ha tükörbe néztem egy lyukas garast sem adtam volna magamért. Most meg két pasi is ostromolt. A férjem szerelme elgondolkoztatott. Vajon miért kellene őt elhagynom. Nincs és nem volt rá okom. Az életünk rendben volt, én elfogadtam őt olyannak amilyen, és ő volt az első, aki mellett biztonságban éreztem magam. Nem kellett jobbnak lennem, mint ami vagyok. Az egyetlen felróható hiba, hogy ő sohasem látott a lelkembe. Csak annyit tud rólam, amit elmondok neki. N viszont a lelkemet érintette meg, olyan "ajtókon" jutott át, ahol nagyon kevesen. Legszívesebben kettészakadtam volna, hogy mindkettőjüket boldoggá tegyem, vagy kiszaladtam volna a világból. N számomra egy tündérvilágot jelentett, amiről, vagy amilyen kapcsolatról lánykoromban álmodoztam. A nagy szerelem volt csak nem jókor. Hiszen én már rég lemondtam erről az álomról. | |
| 1. | [tulajdonos]: így kezdődött... | 2004-04-18 23:57 | Eddig sosem írtam naplót. Gyerekkoromban sem. Talán mert azt gondoltam, amit beleírnék azok a legtitkosabb gondolataim. Egy naplót meg óhatatlanul elolvas valaki kívülálló is előbb-utóbb. Hogy most mégis miért? Mert mindezt nem mondhatom el senkinek és mégis feszít itt belül... Így hát elmondom mindenkinek.
Tehát: Két hónapja meghalt valaki aki nagyon közel állt hozzám. Öngyilkos lett. Nagyrészt miattam. De ne rohanjunk így előre.
Az első "találkozásunk" egy telefonbeszélgetés volt 2001 szeptemberében. Akkor került arra a munkahelyre ahol én is dolgozom. Valamiért hozzám kapcsolta a központ mert senkit nem ért el. Ez egyébként általános, ha valaki végképp tanácstalan valamiben tök mindegy mi az, a végén hozzám telefonál.
Arról volt szó, hogy meghalt az élettársa és nem tud bejönni és mondjam meg a főnökének - aki egyébként az én főnököm is. Nem nagyon tudtam mit mondani, hallottam hogy ki van akadva, talán ivott is valamit. Persze mindenki óvakodott kérdezősködni később is erről, hiszen nem is ismertük.
Azt hiszem akkoriban az italba menekült. Egyébként fapofa, nulla magánéleti információ, soha nem beszélt semmit magáról. Átláthatatlan kőfalak vették körül.
Az első hibát valószínűleg én követtem el. Mert én tudni akartam ki van a fal mögött. Ismerni akartam az embert. Kíváncsi voltam, mint mindig. Azt hiszem ez egy meglehetősen rossz tulajdonságom. Mert nem mindig ismerem a mértéket. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy talán épp ezért van az hogy oly sokan elmondják nekem a problémáikat. Mert érdekelnek az emberek és az érzéseik.
Vele is beszélgettünk. Egyre többet. Nem nagyon emlékszem az átmenetre. Csak azt vettem észre, hogy nem mindig kell végigmondanom egy mondatot mert Ő érti mire gondolok. Sokszor előfordult, hogy mi hamarabb nevettünk valamin mint a társaság többi tagja.
(Reggel ugyanis kész társasági élet kerekedik a kávéivás köré. Aki fontos az mind együtt van, akár kávézik, akár nem, néha átmegyünk munkaértekezletbe.)
Ahogy így végiggondolom, semmi vészterhes témát nem érintettünk akkor még.
Mindegyikőnk beszélt a gyerekkoráról. Egyik történet sem volt mindennapi. Neki is elég hányatott gyerekkora volt ugyanúgy mint nekem. Tényleg sokat beszélgettünk. Persze néha nehéz volt mert azért ez mégis csak egy munkahely. És hát sokan nem azért jöttek-jönnek be az irodába, mert akarnak valamit, hanem csak úgy beszélgetni pár szót - velem. A félreértések elkerülése végett azért dolgozni is szoktam. De a munkámmal jár hogy mindenkit ismerek, és "kiszolgálok". Ugyanis minden elkészült papírnak ami jön vagy megy keresztül kell mennie a kezemen. Nyilvántartások tömkelege stb.
Aztán már hiányzott is, szóval vártam hogy másnap találkozzunk.
A történethez hozzátartozik, hogy férjnél vagyok. És a férjem is ugyanitt dolgozik. Kettőjüknek az elején tulajdonképpen semmi bajuk nem volt egymással. Utána is csak miattam. Lassan tíz éve vagyunk együtt és komolyan soha nem jutott eszemben hogy el kellene őt hagynom, vagy meg kéne csalnom. Alkalmam lett volna rá, de tökéletesen megbízunk egymásban és ez így is van jól.Persze így utólag valaki elmesélte bennt, hogy - nevezzük N-nek egyszer rákérdezett, hogy miért adok puszit a testvéremnek. A nevemből ugyanis nem egyértelmű hogy férjnél vagyok, mivel a férjem vezetéknevét és a saját keresznevemet használom. Szerintem eléggé megdöbbent mikor mondták neki hogy ő nem a testvérem hanem a férjem.
Elég hosszú idő telt el közben. Én jól el voltam a saját kis világomban. Hazudnék ha azt mondanám nem játszottam el a gondolatban, hogy mi lenne ha mondjuk N érezne a barátságnál többet is irántam. De ez csak olyan kislányos rózsaszín álmodozás volt semmi több. Amúgy is eleve elvetettem ezt a dolgot, mert és ezt most is így gondolom külsőleg abszolút nem illettem hozzá. Én legalábbis egy sokkal szebb és vékonyabb nőiesebb nőt képzeltem el mellé.
Szinte kizárólag munkaidőben találkoztunk csak, néha egy munkatársamnál, mivel összejárunk családosan is.
Az egyik ilyen alkalommal történt (2003 március) a következő fontos esemény. Nem egyedül érkezett, hanem egy lánnyal akit én régről ismertem valamikor ő is itt dolgozott, és évek óta nem láttam.
Minden ment a maga útján, aztán kihívott az erkélyre. Először általánosságokról volt szó, aztán egyszercsak közölte velem hogy ő már egy éve szerelmes belém és most már nem bírja magában tartani. Hát nem nagyon jutottam szóhoz. Megdöbbentett. Őszintén. Csak annyit tudtam mondani, hogy most akkor mi lesz? Vagy most mit vár tőlem. Ezt egyébként azóta sem értem. Mert még ha tényleg ott rögtön el is döntöttem volna, hogy igen nekem is ő az igazi, bemegyünk az erkélyről és bejelentjük hogy össze fogunk házasodni? Nem tudom. Végülis elutasítottam, hogy részemről barátság és egy határon én úgysem fogok átlépni. Természetesen kiakadt, fogta a kabátját és elrohant. Aztán később visszajött, de nem volt alkalom hogy beszéljünk. A másik hülye dolog volt hogy a lány akivel érkezett megpróbált meggyőzni, hogy miért utasítom el. Hogy így szerelmes meg úgy. És hogy neki az is elég ha úgymond második, csak ne lökjem el magamtól. Persze később kisakkoztam hogy ez a lány viszont N-be szerelmes, csak hát nem ő kellett. Napokon keresztül hívogatott hogy meggyőzzön. Végül amitől betelt a pohár közölte velem hogy N tulajdonképpen azért szerelmes belém mert mi hasonlítunk és tulajdonképpen őt látja bennem. Erre aztán mondtam, hogy jó akkor inkább hagyjuk egymást és engem ne hívogasson hülyeségekkel. Azóta sem beszélünk.
Na mára ennyi.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
