NAPLÓK: Kisvirág Legutóbbi olvasó: 2024-11-21 20:12 Összes olvasás: 24533| 6. | [tulajdonos]: ami a legnehezebb | 2004-08-06 17:19 | Azért nem írtam eddig, mert most jön a legnehezebb rész. Nem tudtam rávenni magam, hogy belekezdjek. Talán mégis szükség van rá...
Szóval először az anyagiak. N belátta hogy a "való" élethez nem elég a szerelem. Tehát hogy Őt válasszam fel akart mutatni valamit, meg akarta teremteni a háttéret. Tulajdonképpen az ötlet nem volt rossz. Kitalálta, hogy ír egy számítógépes programot és majd levédeti és eladja. Ez megint az én bűnöm, de sehogyan sem tudtam őt elképzelni, mint egy újabb Bill Gates-t. Azt mondta ebben milliók vannak, ami talán igaz is, de mégsem hittem, hogy sikerülhet. Valahogy nem úgy képzeltem el a programozó-zseniket mint ő. A legborzasztóbb ebben az volt, hogy mivel egy félig-meddig munkahelyi programot írt az összes munkatárs és kolléga le volt nyűgözve, csak én nem. Az elején még rohamléptekben haladt előre és elkészült a program váza. Aztán egyszer csak belátta, hogy sokkal tovább fog tartani mint gondolta és valószínűleg segítséget is kell kérnie valakitől. Nem tehetek róla, engem meg egyszerűen nem érdekelt. Ezzel megbántottam, de mint mindig azt mondta semmi baj és látszólag átlépett rajta. Azt is tudni kell, hogy még az utolsó éjjel is a programot írta, a mentésekből kiderült.
Ettől függetlenül az élet ment tovább. Persze a férjem rájött, hogy nincs vége, azt hiszem azt is sejtette, hogy magától soha nem is lesz. Ha véletlenül meglátott N irodájából kijönni veszekedés lett a vége. Próbáltam elkerülni a konfliktust. Persze N-nek is szüksége volt rám, és nekem is Őrá. Folyton a vágyra terelődött köztünk a szó, arra hogy ha együtt képzeljük el az életünket tudni kéne milyen együtt a szex. N sohasem volt erőszakos, pedig eltelt több mint fél év, egyszerűen elfogadta, hogy nincs lehetőségünk és kész. De mindig voltak félreérthető megjegyzései, ami elgondolkoztatott és nem tudtam hova tenni. Például, hogy még egyetlen nőnek sem tudott igazi örömet okozni, hogy neki csak akkor lesz jó, ha ez megtörténik. Hiába kérdezgettem, egyszerűen nem mondott többet, csak annyit, hogy nem sok tapasztalata van e téren.
Bennem is elég sok gátlás volt mindig is és egy kicsit féltem ettől a dologtól. Olyan ködös utalások voltak ezek N részéről, hogy nem tudtam mire gondoljak. Végülis pontot akartam tenni ennek a dolognak a végére. Megbeszéltük mikor hol találkozunk. Kicsit előbb jött, türelmetlen volt. A bevezetéssel nem is volt semmi baj, de valójában végül nem történt semmi. Egyszercsak azt vettem észre hogy sír, zokog a vállamon. Azt mondta, hogy annyira készült erre, hogy végül nem jött össze. Ekkor láttam megint azt az idegent a szemében. Most is a félelem járt át. Vagy két órát vígasztaltam, hogy nincs semmi baj. Felül kellett kerekednem a gonoszon, megnyugtatnom, elmulasztanom azt a fájdalmat amit belülről érzett. Azt hiszem sikerült, de nekem nagyon sok energiámba került. Rengeteg kétség dolgozott bennem, de még nem adtam fel.
A következő két hétben meggyőztem Őt is hogy nincs még minden elveszve. Aztán jött a következő alkalom és az újabb csőd. És a valódi ok amiért ő félt, nemcsak tőlem úgy általában a nőktől és a világtól. Ott közben rámtört a kétségbeesés, hogy N nekem nagyon nehezen vagy talán sohasem fog igazi örömet okozni, a méretkülönbség miatt. Azt hiszem tudta, mint mindig. Még két órát maradt, egyébként minden más jó volt vele. De mégis úgy éreztem magam, mint a szomjazó akinek két centire van a vízzel teli pohár a szájától érzi a víz illatát, de képtelen inni belőle.
A következő napokban menekülési vágy fogott el. Dühös voltam a világra, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Haragudtam N-re is magam sem tudom miért. De rájöttem a harag az egyetlen érzés, ami kirekeszti Őt a lelkemből. Most hogy haragudtam nem tudott, talán nem is akart a magam köré épített falon áttörni.
Azt hiszem ez már túl sok volt, nem maradt bennem több amivel megvígasztalhattam volna. Képtelen voltam többet adni, sugározni.
És feladtam... Tovább már nem hittem kettőnkben...
Ez volt a végkifejlet...
Aztán az utolsó napok:
Hétvégén döntésre jutottam, hogy ez így nem mehet tovább. Hétfőn bementem hozzá és elmondtam, hogy nem tudok így tovább élni. Nem tudom elviselni ezt a hazugságot, kettősséget ami körülöttem van. Utálom, hogy megcsalom mindkettőjüket, hogy nem tehetem így boldoggá egyikőjüket sem. És persze a szex. Hogy nem én vagyok az aki neki megadja amire vágyik, hogy annyi gátlás szakadt fel bennem amiről már rég azt hittem legyőztem őket. Hogy kettőnk gátlásai nem kioltják, hanem erősítik egymást. Hogy nem vagyok már elég fiatal vagy elég öreg, hogy ne számítson a szex, vagy reménykedjek, hogy jobb lesz.
Végül átöleltük egymást, majd megszakadt a szívem. Azt mondta Isten veled....
Kedden kaptam egy levelet, hogy mekkorát hibázott amiért nem mondta el nekem és én ábrándokat kergettem vele kapcsolatban, és hogy nem akart nekem fájdalmat okozni. Ő, nekem - nevetséges....
És persze, hogy megpróbál túlleni rajta, de nagyon nehéz és keres másik munkahelyet.
Úgy odamentem volna, megsimogattam volna, megnyugtattam volna, de úgy éreztem nem szabad, hiszen egy napja mondtam ki a végszót és most meg újabb reményt adok. Így utólag lehet hogy segített volna, már sosem derül ki.
A szerda reggel is úgy kezdődött mint bármely más nap. Szomorú volt, de nem is vártam mást. Végezte a munkáját mint mindig. Ahogy a többiek elmondták semmi jele nem volt a később történteknek. Sőt, megszervezte a másnapját is...
Vett 3 doboz cigit, előző este egy tál süteményt. Segített a főnökünknek valami számítógépes problémában. Beállított egy nyomtatót. Kicsit talán ingerültebb volt mint általában. Én alapvetően még ezt is normálisnak tartottam, ismerve az előzményeket.
10 óra körül csináltunk egy teát, hívtuk Őt is, igyuk meg együtt, de nem volt hajlandó, a saját asztalánál itta meg.
Aztán behozott nekem egy agyonragaszgatott borítékot, hogy ezt csak akkor bonthatom ki ha szól. Próbáltam tréfásan könyörögni, hogy hadd bontsam ki, mert kíváncsi vagyok stb... Kérlelhetetlen volt és otthagyott. Aztán később megtapogattam a borítékot és rájöttem a leveleim vannak benne. De nem bontottam ki. Pedig kellett volna. Bántott a dolog mert azokat a leveleket neki írtam, ezt visszakapni, számomra sértés megbántás volt. Azért is fájt, mert Ő is tudta ezt. Szóval duzzogtam egy sort aztán bejött valaki és nem foglalkoztam tovább a dologgal, gondoltam majd később megkérdezem miért kaptam vissza őket...
A szomszéd irodában voltunk de nem hallottunk semmit. Senki sem hallott semmit.
12 előtt 10 perccel gondoltam bemegyek és megkérdezem, hogy ugye a leveleim vannak a borítékban?
Kopogtam, és már nyitottam is az ajtót, mint mindig.
Ott feküdt vérbe fagyva...
Azt hiszem rögtön tudtam hogy meghalt. És azt is hogy mi történt.
Az első mozdulattal becsuktam az ajtót. Pont jött a nagyfőnök a folyosón. Kiabáltam neki hogy azonnal hívjon mentőt, mert N öngyilkos lett. Ő is megnézte és szerintem pánikba esett. Tény hogy végül nem Ő hívott mentőt, csak szaladgált fel-alá. Egy csajnak jutott végre eszébe - hogy talán meg kéne nézni tényleg meghalt-e. Bementünk ketten, én a nyomában. Én is tudni akartam....
Nem volt már pulzusa. Nem mertem közel menni, és csak az arcára emlékszem ma is. Csukva volt a szeme és nyugodt az arca.
Bementem a szemben lévő irodába és mondtam az ott dolgozó "csajnak". Később azt mondta nekem, hogy az iszonyat ült az elképesztően tágra nyitott szemeimben és mielőtt megszólalhattam volna, már tudta, hogy nagyon nagy baj van.
Jöttek a mentők, megállapították a halálát. Jöttek a rendőrök, az orvosszakértő és még tudom is én ki. Mindenki engem akart kihallgatni, mert én találtam meg.
Ma is azt gondolom ez volt a büntetésem, a sok fájdalomért amit neki okoztam. Már tudom mit jelent az hogy a vér szaga. Néha még mindig érzem azt az émelygős, semmihez sem hasonlítható szagot, amitől napokig hányingerem volt.
Senki sem értette miért...
Csak egyedül én... És én nem akartam senkinek sem elmondani.
Aztán a rendőrök megtalálták a mobilját, néhány üzenettel tőlem...
Kérdések, vallomás, jegyzőkönyv. És vád. Azt mondtam részemről őszinte mély barátság volt, részéről pedig szerelem. Nem nagyon hitték, de nem tehettek mást.
Este 8 óra volt mire vége lett. Nem ettem és ittam egész nap.
Mikor hazaértem felhívtam azokat akik közvetlen munkatársak voltak, akik hozzám is a legközelebb álltak és akiknek joguk volt tudni.
Elmondtam, amit amúgy is sejtettek, hogy N szerelmes volt belém, hogy én sem tudtam mit akarok ennek ellenére nemet mondtam, nem is egyszer. Hogy én jelentettem az életét és én nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel.
Próbáltak vígasztalni, de ez nem sokat segített az önvádon.
A férjem is aggódott, egyedül neki mondtam el hogy abban az agyonragasztott borítékban a leveleimen kívül egy búcsúlevél volt, amit apró darabokra téptem.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
