NAPLÓK: Kisvirág Legutóbbi olvasó: 2026-03-25 00:15 Összes olvasás: 25665| 1. | [tulajdonos]: így kezdődött... | 2004-04-18 23:57 | Eddig sosem írtam naplót. Gyerekkoromban sem. Talán mert azt gondoltam, amit beleírnék azok a legtitkosabb gondolataim. Egy naplót meg óhatatlanul elolvas valaki kívülálló is előbb-utóbb. Hogy most mégis miért? Mert mindezt nem mondhatom el senkinek és mégis feszít itt belül... Így hát elmondom mindenkinek.
Tehát: Két hónapja meghalt valaki aki nagyon közel állt hozzám. Öngyilkos lett. Nagyrészt miattam. De ne rohanjunk így előre.
Az első "találkozásunk" egy telefonbeszélgetés volt 2001 szeptemberében. Akkor került arra a munkahelyre ahol én is dolgozom. Valamiért hozzám kapcsolta a központ mert senkit nem ért el. Ez egyébként általános, ha valaki végképp tanácstalan valamiben tök mindegy mi az, a végén hozzám telefonál.
Arról volt szó, hogy meghalt az élettársa és nem tud bejönni és mondjam meg a főnökének - aki egyébként az én főnököm is. Nem nagyon tudtam mit mondani, hallottam hogy ki van akadva, talán ivott is valamit. Persze mindenki óvakodott kérdezősködni később is erről, hiszen nem is ismertük.
Azt hiszem akkoriban az italba menekült. Egyébként fapofa, nulla magánéleti információ, soha nem beszélt semmit magáról. Átláthatatlan kőfalak vették körül.
Az első hibát valószínűleg én követtem el. Mert én tudni akartam ki van a fal mögött. Ismerni akartam az embert. Kíváncsi voltam, mint mindig. Azt hiszem ez egy meglehetősen rossz tulajdonságom. Mert nem mindig ismerem a mértéket. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy talán épp ezért van az hogy oly sokan elmondják nekem a problémáikat. Mert érdekelnek az emberek és az érzéseik.
Vele is beszélgettünk. Egyre többet. Nem nagyon emlékszem az átmenetre. Csak azt vettem észre, hogy nem mindig kell végigmondanom egy mondatot mert Ő érti mire gondolok. Sokszor előfordult, hogy mi hamarabb nevettünk valamin mint a társaság többi tagja.
(Reggel ugyanis kész társasági élet kerekedik a kávéivás köré. Aki fontos az mind együtt van, akár kávézik, akár nem, néha átmegyünk munkaértekezletbe.)
Ahogy így végiggondolom, semmi vészterhes témát nem érintettünk akkor még.
Mindegyikőnk beszélt a gyerekkoráról. Egyik történet sem volt mindennapi. Neki is elég hányatott gyerekkora volt ugyanúgy mint nekem. Tényleg sokat beszélgettünk. Persze néha nehéz volt mert azért ez mégis csak egy munkahely. És hát sokan nem azért jöttek-jönnek be az irodába, mert akarnak valamit, hanem csak úgy beszélgetni pár szót - velem. A félreértések elkerülése végett azért dolgozni is szoktam. De a munkámmal jár hogy mindenkit ismerek, és "kiszolgálok". Ugyanis minden elkészült papírnak ami jön vagy megy keresztül kell mennie a kezemen. Nyilvántartások tömkelege stb.
Aztán már hiányzott is, szóval vártam hogy másnap találkozzunk.
A történethez hozzátartozik, hogy férjnél vagyok. És a férjem is ugyanitt dolgozik. Kettőjüknek az elején tulajdonképpen semmi bajuk nem volt egymással. Utána is csak miattam. Lassan tíz éve vagyunk együtt és komolyan soha nem jutott eszemben hogy el kellene őt hagynom, vagy meg kéne csalnom. Alkalmam lett volna rá, de tökéletesen megbízunk egymásban és ez így is van jól.Persze így utólag valaki elmesélte bennt, hogy - nevezzük N-nek egyszer rákérdezett, hogy miért adok puszit a testvéremnek. A nevemből ugyanis nem egyértelmű hogy férjnél vagyok, mivel a férjem vezetéknevét és a saját keresznevemet használom. Szerintem eléggé megdöbbent mikor mondták neki hogy ő nem a testvérem hanem a férjem.
Elég hosszú idő telt el közben. Én jól el voltam a saját kis világomban. Hazudnék ha azt mondanám nem játszottam el a gondolatban, hogy mi lenne ha mondjuk N érezne a barátságnál többet is irántam. De ez csak olyan kislányos rózsaszín álmodozás volt semmi több. Amúgy is eleve elvetettem ezt a dolgot, mert és ezt most is így gondolom külsőleg abszolút nem illettem hozzá. Én legalábbis egy sokkal szebb és vékonyabb nőiesebb nőt képzeltem el mellé.
Szinte kizárólag munkaidőben találkoztunk csak, néha egy munkatársamnál, mivel összejárunk családosan is.
Az egyik ilyen alkalommal történt (2003 március) a következő fontos esemény. Nem egyedül érkezett, hanem egy lánnyal akit én régről ismertem valamikor ő is itt dolgozott, és évek óta nem láttam.
Minden ment a maga útján, aztán kihívott az erkélyre. Először általánosságokról volt szó, aztán egyszercsak közölte velem hogy ő már egy éve szerelmes belém és most már nem bírja magában tartani. Hát nem nagyon jutottam szóhoz. Megdöbbentett. Őszintén. Csak annyit tudtam mondani, hogy most akkor mi lesz? Vagy most mit vár tőlem. Ezt egyébként azóta sem értem. Mert még ha tényleg ott rögtön el is döntöttem volna, hogy igen nekem is ő az igazi, bemegyünk az erkélyről és bejelentjük hogy össze fogunk házasodni? Nem tudom. Végülis elutasítottam, hogy részemről barátság és egy határon én úgysem fogok átlépni. Természetesen kiakadt, fogta a kabátját és elrohant. Aztán később visszajött, de nem volt alkalom hogy beszéljünk. A másik hülye dolog volt hogy a lány akivel érkezett megpróbált meggyőzni, hogy miért utasítom el. Hogy így szerelmes meg úgy. És hogy neki az is elég ha úgymond második, csak ne lökjem el magamtól. Persze később kisakkoztam hogy ez a lány viszont N-be szerelmes, csak hát nem ő kellett. Napokon keresztül hívogatott hogy meggyőzzön. Végül amitől betelt a pohár közölte velem hogy N tulajdonképpen azért szerelmes belém mert mi hasonlítunk és tulajdonképpen őt látja bennem. Erre aztán mondtam, hogy jó akkor inkább hagyjuk egymást és engem ne hívogasson hülyeségekkel. Azóta sem beszélünk.
Na mára ennyi.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
