NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2025-05-11 12:40 Összes olvasás: 74312| 559. | [tulajdonos]: Huxley XVI. | 2023-09-22 10:15 | XVI. fejezet
Az ember rejtett képességei
Ma a rejtett emberi képességek megvalósításának lehetőségéről, erről a mindenki számára hatalmas jelentőségű témáról szólok. Azt hiszem, szükségtelen azzal a képzelgéssel áltatnunk magunkat, hogy már minden velünk született képességünket kibontakoztattuk. Csaknem mindnyájan rengeteg olyan képességgel rendelkezünk, amelyet szabadjára engedhetnénk és működőképessé tehetnénk. Történelmi tény, hogy az emberi faj olyan képességeket és erőforrásokat bontakoztatott ki, amelyek a múltban teljességgel rejtve maradtak és így elképzelhetetlenek voltak. A késő kőkor óta biológiai meghatározottságunk nem igazán változott, ma azonban sokkal hatékonyabban használjuk ugyanazokat a természet adta képességeinket, mint tizenöt- vagy húszezer évvel ezelőtt. Ez a nagyon biztató tény azt mutatja számunkra, hogy az ember még sokkal-sokkal többre képes, anélkül, hogy biológiai változáson kellene keresztül mennie.
Mielőtt rátérnénk arra a kérdésre, hogyan hozhatjuk felszínre ezeket a rejtett tartalékokat, elöször is az emberi szükségletekről kell szót ejtenünk. Ugyanis képességekről csakis a szükségletekkel összefüggésben beszélhetünk. Kezdjük az ember alapvető biológiai szükségleteivel. Az embernek élelemre van szüksége, valamint arra, hogy a természeti elemektől, a természeti és emberi ellenségeitől megvédhesse magát. E két alapvető szükséglet kielégítésére az ember életben maradásához van szükség. Ezután, a skálán egy kicsit följebb egyértelmű pszichológiai szükséglet található: a szeretet adásának és kapásának szükséglete. Ez utóbbi szükségletet az utóbbi években az antropológusok és pszichológusok igen erőteljesen hangsúlyozták; ők mutattak rá arra, hogyha a csecsemő- és gyermekkorban nem elégítik ki az ember szeretet iránti igényét, akkor az pszichopatává vagy erkölcsi félkegyelművé fejlődik.
A szeretet iránti szükséglethez szorosan kapcsolódik a valahova tartozás igénye, az a szükséglet, amely kielégítését Adler Gemeinschaftgefühl-nak, a többi emberhez való tartozás érzésének hívott. Az embernek arra is igen erőteljes mértékben szüksége van, hogy a többi ember tisztelje és elismerje őt. Ennél kicsit ritkábban fordul elő az önbecsülés igénye, az hogy valamelyes önbizalommal gondolhassuk el magunkat.
Ezután egy még ritkábban előforduló, de mégis (bizonyos embereknél és kedvező körülmények között) igen erőteljes igény; a kíváncsiság és a nem feltétlenül a hasznos, hanem az önmagáért való tusás iránti vágy kielégítésének igénye; továbbá pedig a rend, az élet értelme és az önmagunk kifejezésének igénye. Az ember jelképteremtő állat, és érzéseink jelképekben való kifejezése nyilvánvalóan alapvető igényünk. Végül képességeink határáig kell fejlődnünk, és képességeink megújítására is szükségünk van. Ez az alapvető szükségletünk csupán kedvező körülmények között jelentkezik. Mallarmé Edgar Allan Poe-ról szóló szonettjének első sora jut eszembe, amely így hangzik:
,,Ahogy az örökkévalóság önmagává változtatja őt"1
Azonban nem kell szükségszerűen várnunk az örökkévalóságra, hitem szerint már ebben az életben is az egoizmust meghaladó legteljesebb módon önnönmagunkká válhatunk. A kísérlet legalábbis megéri a fáradságot.
A fenti felsorolásból kitűnik, hogy egyfajta hierarchiába rendeztem a szükségleteket. Amíg az elsődleges biológiai szükségletek kielégítetlenül maradnak, addig a többit egész egyszerűen nem is érzékeljük. Nem egyszerűen kielégítetlenül maradnak, hanem létük el sem jut tudatunkig. Az éhes embert csupán egyetlen gondolat, az étel gondolata foglalkoztatja. Valamilyen ember-alatti lénnyé redukálódik; üres gyomor lett és csont és bőr – semmi több. Ugyanez a biztonságra is igaz. Ha valakit állandóan üldöznek, akkor eléggé nehézkessé válik, hogy bármilyen magasabb rendű szükségletet érzékeljen. Ha az ember nem éhes, akkor érzékelheti és ki is elégítheti a szeretet és a valahová tartozás igényét, még akkor is, ha mindeközben állandó bizonytalanságban él, azonban a tudás és a fejlődés szükséglete, amelyek pedig mégiscsak alapvető emberi szükségletek, egészen biztosan nem jelentkeznek nála.
Ezután következnek az elsődleges pszichológiai szükségletek. Amíg a szeretet, a valahová tartozás, az elismerés és az önbecsülés igénye kielégítetlen marad, addig érzékelnünk is nagyon nehéz a tudás, a rend és az értelem, a kifejezés és a növekedés iránti igényünket, a gyakorlatban is megvalósítani ezeket pedig szinte lehetetlen. Ezeket a kifejezetten velünk született szükségleteket, egyfajta kvázi ösztönöknek is hívhatjuk. Tisztában vagyok vele, hogy manapság az ,,ösztön" szó rosszul hangzik. A pszichológusok egyáltalán nem szeretik, én azonban a nagy német etológussal, Konrad Lorenzzel értek egyet, aki azt mondja, hogy az ösztön szóról le kell hántani a negatív rárakódásokat, hiszen akárminek is nevezzük ezt a dolgot, ez akkor is csak a velünk született hajlamainkat jelenti. Ebben az összefüggésben nagyon hasznosnak tartom A. H. Maslow azon gondolatát, miszerint alapvető szükségleteinket egyfajta gyenge ösztönként is leírhatjuk. Ezek nem azok a fajta minden vagy semmi ösztönök, mely például a madarat fészekrakásra készteti, hanem inkább egyfajta feltételes ösztönöknek nevezhetjük ezeket, hajlamok, amelyek akkor jelentkeznek, amikor az ,,alacsonyabb rendű" biológiai és pszichológiai szükségletek kielégültek. Amikor ezek a magasabb rendű szükségletek jelentkeznek, akkor megvalósíthatjuk, vagy legalábbis megkísérelhetjük ezek megvalósítását, és ily módon rejtett képességeinket is kibontakoztathatjuk.
Úgy tűnik számomra, hogy az eddig elhangzottak fényében most már realistább módon közelíthetjük meg a környezetet-öröklés komplex kérdéskörét. Teljesen nyilvánvaló, hogy sem az öröklés, sem a környezet nem létezhet függetlenül. Egy adott testben, adott, velünk született szükségletekkel jövünk a világra, és egy meghatározott környezet vesz minket körül. De fordítva is, a meghatározott környezet egy meghatározott örökletes mintára gyakorol hatást. Ez a kettő mindig, folyamatosan és folytonosan együtt működik. A lényeg az, hogy az örökletes tulajdonságok csak akkor kerülhetnek a felszínre és nyilvánulhatnak meg a legoptimálisabb módon, ha a környezeti feltételek a lehető legkedvezőbbek. Egy rossz környezet még a legelőnyösebb örökletes tulajdonságokat is elfedheti vagy háttérbe szoríthatja; tehát a lehető legjobb környezetre van szükségünk ahhoz, hogy velünk született, rejtett képességeinket megvalósíthassuk. Tehát ha eugenisták akarunk lenni, akkor társadalmi reformerekké is kell válnunk, ugyanis semmi értelme sincs annak, hogy egy kiváló lehetőségekkel rendelkező fajt tenyésszünk ki, amely aztán a rossz körülmények között csak szenved, de képességeit nem tudja kiteljesíteni. De ez fordítva is igaz: a csodálatos környezet semmit sem ér, ha az ebben a környezetben létező örökletes anyag sekélyes minőségű csupán. A természetről és nevelésről, vagy a környezetről és öröklésről tehát mindig csak mint két, teljes mértékben elválaszthatatlan dologról szabad gondolkodnunk, és mindkettőt a lehető legteljesebb mértékben fejlesztenünk kell.
Milyen körülmények között bontakoztathatja ki képességeit és hozhatja felszínre rejtett tartalékaikat leginkább az ember? Az empirikus tapasztalat azt mutatja, hogy az emberi erő maximális kifejeződését kétfajta körülmény teszi lehetővé. Az egyik a válság pillanata. Mindnyájan megfigyelhettük már azt a nagyon különös tényt, hogy a válság pillanatában a legtöbb ember nemcsak, hogy helyesen viselkedik, hanem olyan képességei is megmutatkoznak, amelyeket azelőtt soha senki sem látott. A másik körülmény, amikor az emberi erő kivételes megnyilvánulásának, az öröm és kreativitás feltörésének, annak, amit Homérosz menosznak hívott, lehetünk tanúi. Ekkor valami isteni erő száll meg minket, és egy, a saját szintünknél jóval magasabb szintre emel.
Ahhoz azonban, hogy egy válság válság lehessen, rövidnek kell lennie. Az elhúzódó, krónikussá váló válság elkerülhetetlenül összeomláshoz vezet. Válság esetén a társadalom gyengébb tagjai meglehetősen hamar összeomlanak, az erősebbek tovább kitartanak, azonban előbb vagy utóbb ők is dezintegrálódnak. A tanulság egyszerűen az, hogy az elhúzódó társadalmi feszültségeket el kell kerülnünk, már csak azért is, mert mielőtt az emberek ténylegesen összeomlanának a élet általában olyanannyira korlátozottá, beszűkültté válik, hogy a magasabb rendű egyéni és társadalmi szükségletek megvalósulása lehetetlen lesz. Ehhez hasonlóan, nem várhatunk egész egyszerűen a feltörő öröm és kreativitás pillanataira. A szellem ott jár, ahol neki tetszik; és fogalmunk sincs, hogy mikor talál ránk az ihlet. Elképzelhető, ahogy ezt később kifejtem majd, hogy a jövőben valamelyest ellenőrzésünk alatt tarthatjuk az ihletettség pillanatait és egy bizonyos határig elő is idézhetjük ezeket, de a jelen pillanatban erre nem vagyunk képesek. Tehát sem a válságra, sem a feltörő erőre nem számíthatunk. Egyedül az emberek meglehetősen elfogadható teljesítményére számíthatunk egy olyan társadalomban, amely alapvető szükségleteiket kielégíti, és legalábbis lehetővé teszi, hogy felsőbbrendű szükségleteiket kielégítsék. Tényszerűen: valamelyest elfogadható társadalomnak, amely az emberi képességek legoptimálisabb kibontakoztatását lehetővé teszi, azt tartjuk, amelyben az emberek megfelelően táplálkozhatnak, és ahol nincsenek szörnyű frusztrációknak kitéve.
Idealisztikusan, ahhoz, hogy minden ember egyéni képessége a legteljesebb mértékben kibontakozhasson, tökéletes társadalomra volna szükségünk. Ez, bármilyen forrón vágyakozunk is rá, valószínűtlen, hogy az előre látható időben megvalósulhat. így tehát ebben az előadásban egyáltalán nem foglalkozom azokkal a társadalmi reformokkal, amelyek elősegíthetnék az emberek egyéni képességeinek kibontakoztatását. Mindez ugyanis túlságosan messzire vezetne. Ehelyett egyes nyilvánvaló fogyatékosságokról beszélek majd, és fontolóra veszem, hogyan lehetne ezeket az egyén, és közvetve a társadalom hasznára fordítani. Egy olyan társadalom hasznára, amely nem különbözik túlságosan a miénktől.
Tehát hogyan javíthatnánk az egyéni életkörülményeken oly módon, hogy magasabb rendű szükségleteinket is kielégíthessük? Milyen módszerekkel valósíthatjuk meg képességeinket? Engedjék meg, hogy csupán nagyon röviden érintsem az egyik lehetőséget, amely eddig nem valósult meg. Ezt a probléma gyógyszerészeti megközelítésének hívhatjuk. Nagyjából egy évvel ezelőtt jelentették be szovjet tudósok, hogy az ötéves terv keretében a mentális hatékonyság és kitartás olyan gyógyszerészeti növelésének lehetőségét kutatják, amely az emberi testre nem káros. Gyógyszerészek azt mondták erről nekem, hogy ez nem lehetetlen, sőt könnyen elképzelhető, hogy vannak olyan vegyületek, amelyek nem károsítják komolyan, vagy egyáltalán nem az emberi testet, és amelyek elősegíthetik a képességek kibontakoztatását.
Azokhoz a pszichikus energetizálókhoz hasonló vegyületeket, de azoknál sokkal magasabb rendű anyagokat képzeljünk el, amelyek már olyan jelentős mértékben segítették a depressziós emberekkel végzett pszichoterápiás munkát. Létezhetnek fantasztikus eufóriát, az öröm feltörését előidéző anyagok, amely pedig az emberi hatékonyság egyik előfeltétele, és olyanok is, amelyek a tudatos és tudatelőttes elmét egymástól elválasztó távolságot csökkentik. Ez lehetővé tenné, hogy az, amit Lawrence Kubie tudatelőttes vagy kreatív elmének hív könnyebben a felszínre kerüljön és így a művészi alkotáshoz szükséges ihletettséget és a hatékonyságot biztosítsa számunkra, amely pedig a teljes emberi fejlődéshez elengedhetetlen.
Létezhetnek olyan vegyületek is, amelyek lehetővé teszik, hogy éberebbek legyünk, hogy az elhúzódó feszültség állapotát elviseljük, vagy olyanok, amelyek türelmesebbé és barátságosabbá varázsolnak bennünket. Mindnyájan tudjuk, hogy bölcsebb dolog ebéd után beszélni a főnökkel, mint ebéd előtt – hiszen a főnök valószínűleg ebéd után kiegyensúlyozottabb, mint ebéd előtt, amikor még éhes. És mindnyájan megtapasztaltuk már milyen nagy hatással lehet hangulatunkra egy csésze kávé vagy tea. Feltételezhetjük tehát, hogy vannak olyan anyagok, amelyek a teához vagy kávéhoz hasonlóan ártalmatlanok, azonban az elmére gyakorolt hatásuk jóval intenzívebb.
Ugyanakkor teljesen nyilvánvaló, hogy a gyógyszerészet egyedül nem fog csodát tenni. Ehhez kapcsolódóan valamilyen fajta nevelési folyamatot is alkalmazni kell. Jelen pillanatban hasznos dolgokra tanítjuk gyerekeinket, arra, hogy tudják mi micsoda, és hogy civilizált lényekként viselkedjenek, amennyiben ez lehetséges. Azonban nem képezzük azt az elmét-testet, amelynek tanulnia kell, és amelynek élnie kell. Tudást és erkölcsi előírásokat adunk gyermekeinknek, azonban nem tanítjuk meg őket arra, hogyan is valósíthatnák meg ezeket az erkölcsi előírásokat. Jelenlegi erkölcsi és oktatási rendszerünk nagy gyengesége ez.
Vegyük számba, hogy mely területeken lenne számunkra hasznos az ilyen specifikus elme-test képzés. Az alapvető legfontosabb terület nyilvánvalóan az érzékelés. A túlélésünkhöz, szükségleteink, akaratunk és rejtett képességeink megvalósításához egy igazán jól működő érzékelő rendszerre van szükségünk. És mégis, az érzékelés képzésének fontosságát csak mostanában kezdjük felfogni. Vegyük csak azt, ahogy a rossz látás ellehetetleníti az emberi lényt: elégtelen olvasást, rossz iskolai teljesítményt eredményez, és mindenféle neurotikus és antiszociális magatartás kialakulását vonja maga után, amely akár fiatalkori bűnözéshez is vezethet.
A látás olyan, mint a beszéd és a járás: tanult cselekvés. Nem születtünk tökéletes látással. A tökéletes látást tanuljuk, és a látás cselekvése csak részben fiziológiai, nagy részben pedig mentális dolog. így tehát e képesség kibontakoztatásában nagy segítségünkre lehet, ha megtanítjuk a gyerekeknek, azt, amit egy néhány évvel ezelőtt írt könyvemben a ,,látás művészetének"2 hívtam. A látás e művészete az utóbbi években sok ortodox szakember figyelmét magára vonta, és meglehetősen jól szórakozom, amikor azt látom, hogy a téma úttörőjének, dr. W. H. Batesnak elképzelései, aki 1930-ban halt meg, hogyan törnek utat maguknak ma. Annak idején mindkettőnket bolondnak és sarlatánnak kiáltottak ki, most pedig nagyrészt az ő gondolatait alkalmazzák azok, akik a látással, ennek az oktatással való összefüggéseivel és az általános szociális problémákkal hivatásszerűen foglalkoznak.
Itt most nincs mód arra, hogy a látás művészetének és a gyógyító olvasás képességének tréningjével részletesebben is foglalkozzam. Hogy milyen hatással van a gyerekekre a rossz látás, és nem csupán a gyógyító olvasást, de más technikákat is, egy nagyon rövid, ám kiváló cikkben ismertet dr. James Curran. Az írás két évvel ezelőtt jelent meg az Optometrical Weekly című szaklapban. A cikkhez kiváló bibliográfia csatlakozik. Teljességgel nyilvánvaló, hogy ez a fajta tréning nem csupán terápiásan, hanem megelőző jelleggel is használható. Sőt minden tanítási módszer kiegészítőjeként is alkalmazható.
Azt hiszem általánosítva is kijelenthetjük, hogy minél részletesebb és pontosabb a megfigyelésünk, általános intelligenciánk annál magasabb lesz, Azt hiszem, a legtöbb ember egyetért ezzel a kijelentéssel. Tökéletesen igaz, hogy az intelligencia egyes formái, mint például a logikus elemzéshez szükséges intelligencia, létezhet egy különösebben fejlett érzékelő rendszer nélkül is. Azonban azt gondolom, hogy az élethelyzetekhez és a mentális tevékenységekhez kapcsolódó intelligencia kevésbé ritka és kevésbé specializált, mint ami a logikus gondolkodáshoz szükséges intelligencia. Ehhez az intelligenciához igenis kívánatos a magasan fejlett érzékelő képesség. Meg kell tanulnunk világosan érzékelni, hogy mik vagyunk, hol vagyunk. Ismernünk kell a minket körülvevő dolgokat ahhoz, hogy ezekre reagálhassunk, tudnunk kell mi történik a testünkben, és világosan tudnunk kell, hogy mit gondolunk, érzünk, mire vágyakozunk és mit akarunk. Más szavakkal, egész egyszerűen követnünk kell Szókratész utasítását – mely már az ő korában is ősrégi felszólítás volt – ,,Ismerd meg önmagad".
Mielőtt önismeretünk fejlesztésének pozitív módjait megtárgyalnánk, vegyük szemügyre az önismeret korunkban leggyakrabban előforduló akadályait. A tudatosság – az általános vagy az azonnali, elkülönítő jellegű tudatosság legfőbb akadálya a neurózis. A neurózis egyik aspektusa az élet egyetlen területére való fixációként is meghatározható. A világot egy torzító lencsén keresztül szemléljük, ami ezzel szorosan összefonódva azt is eredményezi, hogy képtelenek vagyunk az életet tágabb összefüggéseiben látni, valamint azt is, hogy nem érzékeljük reálisan, mi történik körülöttünk. Ahogy azt láthattuk, a neurózis a legtöbb esetben múltbeli, gyakran kora gyermekkorban bekövetkezett eseményeknek köszönhető. Egyszerűen az van, hogy most az akkor megtörtént események befolyásolnak bennünket, a jelenre a múlt fogalmaival reagálunk. A neurózis gyógyítása – akárhogy is történjen ez – abból áll, hogy az embert valahogy kisegítik ebből a tudattalan megszállottságból, és így lehetővé válik, hogy a jelen eseményeinek teljes mértékben, éberen legyen tudatában, továbbá lehetővé teszik, hogy megfelelően és reálisan viszonyuljon ezekhez a jelenben lejátszódó eseményekhez.
A nem neurotikus vagy viszonylag kevéssé neurotikus emberek tudatosságát is gátolja néhány dolog; ezeket az akadályokat az irodalom gyakran tárgyalja. Például az egyetlen dolog iránt mutatott monomániás érdeklődés, vagy egyetlen szenvedély, mint például a hatalomimádat vagy az önmagáért való szexuális élvhajhászat (tehát nem a szeretet) dominanciája. Mindaz, amit az ódivatú moralisták ,,szenvedély"-nek hívnak lényegében szűkíti tudatosságunkat és éberségünket. Olyan szemellenzők ezek, amelyek látásunkat egy szűk területre korlátozzák, és megakadályoznak minket abban, hogy önmagunkat és a körülöttünk zajló dolgokat tudatosan érzékeljük.
A tudatosság másik igen gyakran előforduló akadálya az egyfajta rosszul alkalmazott intellektualizmus. Ez a fajta intellektualizmus a szavakat és fogalmakat valahogy fontosabbnak tartja az aktuális történéseknél és dolgoknál. Goncourt naplójában nagyon mulatságos történetet olvashatunk egy igen kiváló férfiúról, aki ebben az intellektualizmusban szenvedett. A tizenkilencedik századi nagy francia tudós, Ernest Renan imádott az esztétikáról beszélgetni, és hosszasan tudott szónokolni a gyönyörű, az igaz és a többi mibenlétéről. Egy ilyen alkalommal Edmond Goncourt félbeszakította, és ezt kérdezte tőle: ,,Milyen színű a tapéta az ebédlőd falán?" Renannak fogalma sem volt. Nyilvánvalóan semmi tényszerű alapja sem volt annak, hogy a szépségről beszélhessen; és a szóhalmazok forgatásánál nem is jutott tovább. A szépség tapasztalatának egyetlen formája, az azonnali megtapasztalás, távol maradt tőle.
A tudatosság és éberség másik akadálya a szokás és a rutin. Ezek rendkívül hasznos dolgok, és rengeteg időt megspórolunk azzal, hogy lényegtelen dolgokat – már amennyiben lényegtelen dolgok vannak egyáltalán – gyorsan és hatékonyan elvégezzünk. Azonban nagyon veszélyesek is. Ha szokásaink és rutinjaink áldozataivá válunk, akkor a jelen eseményeire spontaneitás nélkül reagálunk. Arra hajlunk, hogy a múltban megtanult módon reagáljunk dolgokra, ahelyett, hogy az itt és most történéseire reagálnánk.
Ideálisan valahogy a két lehetőségből a legjobbat kell kihoznunk; valahogy mindig ez a tanulság jut osztályrészünkül. Hatékonyan tudatában kell lennünk minden egyes történés itt és most előforduló újdonságának és egyedüliségének, annak érdekében, hogy kellő spontaneitással reagálhassunk azokra. Ugyanakkor hatékonyan tudatában kell lennünk az egyedüli esemény múltbeli történésekhez való hasonlóságának is, annak érdekében, hogy így az azonnali tapasztalatra hatékonyabban reagálhassunk. Azonban túlságosan is sokszor az történik, hogy a szokásainkra, a szavakra és fogalmakra való hagyatkozásunk egyszerűen elhomályosítja előttünk az azonnali valóságot. Nagyon jó lenne, ha minden nevelési rendszerben megtanítanak a gyerekeket a szokás és a nem szokás fontosságára, bár, hogy ezt hogy lehetne elérni, nem tudom pontosan.
Most vegyük sorra azokat a dolgokat, amelyek segítségével érzékelő tudatosságunkat fejleszthetjük. Olvasásra ajánlok egy rendkívül értékes könyvet, melynek állításaiban nincs semmi új, ahogy azt majd néhány perc múlva bemutatom, több ezer éves hagyományokhoz nyúl vissza, de amely, tekintettel arra, hogy sajnálatos módon sok mindent elfelejtettünk, a jelen összefüggésben mégis újnak mondható. Perls, Hefferline és Goodman Gestalt terápia3 című művére gondolok. A neurotikus problémákat úgy kezelik,) hogy egyszerűen tudatosságra tanítják az embereket – ez terápiájuk kezdete – és aztán olyan dolgokat írnak elő, melynek segítségével az emberek külső eseményeket tudatosíthatnak. Azt ajánlják például, hogy a mondatainkat így kezdjük: ,,itt és most érzékelem a fényt a szememben, az előttem csillogó tárgyakat, ezt a vörös dolgot, azt a sárga papírt, hogy viszketek és különbözőfájdalmaim vannak" és a többi. Az ilyen rendkívül egyszerű és nyilvánvalóan gyermekded tudatossági gyakorlatok nagy segítségünkre lehetnek, hogy megszabaduljunk a múltra és jövőre való abszurd fixáltságunktól, az álmodozástól, a kellemetlen vagy kellemes emlékektől, amelyek pedig annyi időt és energiát rabolnak el tőlünk. Röviden elvezetnek bennünket a nem aktualitás mocsarából a jelenbe, és legalábbis lehetőséget kapunk arra, hogy reálisan és megfelelő módon reagáljunk életünk történéseire. A szerzők néhány más gyakorlatot is meghatároznak. Például megtanítják, hogy figyelmünk fókuszát a tárgyak hátterével való összefüggésére irányítsuk. A meglehetősen homályos dolgok határozottabbá válnak, ha odafigyelünk rájuk, és az addig előtérben lévő valami részletté vagy háttéré változik. Fontosnak tartják a test és az elme aktuális eseményeinek érzékelését is. Röviden az egész általuk alkalmazott folyamat nem más mint egy mindenre kiterjedő alapvető érzékelési, tudatossági tréning, azé az érzékelése és tudatosságé, amely azért létfontosságú számunkra, hogy az elme-test egyéb funkciói megfelelőképpen kibontakozhassanak.
A gestalt-terapeuták ilyen jellegű megközelítése századunkban korántsem új. Egy figyelemre méltó svájci terapeuta, az 1925-ben elhunyt dr. Roger vittoz, akinek módszeréről hallottam ugyan akkoriban, de soha nem találkoztam vele, nagyon nagy sikerrel gyógyított neurotikusokat. Amennyire ezt felmérhetjük, sokkal, de sokkal sikeresebb volt, mint a pszichoanalitikusok. A módszere abból állt, hogy egész egyszerűen megtanította a pácienseit a legtriviálisabb események tudatosítására is – de különben is, egyetlen esemény sem teljesen triviális – és arra, hogyan használhatják akaratukat helyesen cselekvéseikben. Halála után módszere teljesen feledésbe merült. Ez azon tragikus dolgok egyike, amely a gondolatok történetében folyamatosan ismétlődik. Kiváló gondolatok keletkeznek, és meg is valósulnak valamelyest, de különböző szociológiai okok miatt hosszú időre teljesen feledésbe merülnek. Vittoz gondolatai nem illeszkedtek a kor pszichológiai elképzeléseibe. Az emberek vittoz egyértelmű és egyszerű megközelítése helyett inkább a pszichoanalízis sokkal bonyolultabb és ritkábban alkalmazható módszerét részesítették előnyben, még akkor is, ha minden korabeli beszámoló szerint vittoz módszere sikeresebb volt.
Ebben az egészben az a rendkívül érdekfeszítő, hogy vittoz és a gestalt-terapeuták egyaránt olyan módszereket keltettek életre, amelyek a keleti filozófia egyes ágaiban és az ezer vagy kétezer évvel ezelőtti pszichológiában is megtalálhatók. Az a törekvés, hogy az ember aktuálisan tudatában legyen mindannak, ami belül vagy kívül történik, a buddhista, a tantrikus és a zen pszichológia alaptétele. Például van egy szöveg, amelyet a hatalmas Isten Shiva és felesége, Parvati közötti párbeszéd vezet be. Parvati megkérdezi Shivától mi a titka mélységes tudatosságának – a Tat Twam asi4, a megmérettetés tudatosságának, annak a tudatosságnak, amely tudja, hogy Atman Brahmannal egyenlő. Válaszul Shiva egy 108 tudatossági gyakorlatból álló listát nyújtott át neki, és azt mondta, e gyakorlatok végzése a végső tudatosság eléréséhez segíti hozzá a gyakorlót. Ezek a gyakorlatok a mindennapi élethelyzetek – olyan egyszerű dolgok, mint a vacsora elfogyasztása, tüsszentés, alvás, szeretkezés, álmodás és álmodozás tudatosítására szolgálnak. Ez az általam ismert összes tudatossági gyakorlatsor közül a legátfogóbb – és nagyon különösnek tartom, hogy ezt a mélységesen értékes pszichológiai felfedezést mind ez idáig valamilyen homályos keleti babonának tartottuk, amivel igazából nem is érdemes foglalkoznunk. Most, oly sok év után mi is megismerkedhetünk ezzel a tudással, mely értékét számunkra is kétségtelenül bebizonyítja majd.5
Engedjék meg, hogy most a tudatosság egy más gyakorlási módjával foglalkozzam, azzal, amely John Deweyt különösen foglalkoztatta. Arra a technikára gondolok, amelyet a nyolcvanévesen elhunyt Alexander dolgozott ki, és amely a helyes testtartás tudatosítására, elsősorban a törzs és a nyak helyes kapcsolatának kialakítására irányul, és amely pszichofizikai organizmusunk legjobb működését teszi lehetővé. Dewey, aki tanulmányozta Alexander módszerét és három könyvéhez is bevezetőt írt, az egyik bevezetőben meglehetős határozottsággal jelenti ki, hogy ezt a technikát az életre való nevelésnek tartja, annak, aminek a nevelésnek valójában lennie kell, és, hogy e módszer lehetővé teszi, hogy a neveléssel ténylegesen valami jót is tegyünk. És mégis, Dewey több ezer, az oktatásban tevékenykedő követője közül, amennyire én tudom, egyetlenegy sem alkalmazta az elme-test fejlesztésének e technikáját. így mindaz, amit Dewey pedig egyszerűen a nevelésben a legfontosabbnak tartott, feledésbe merült. Ma pedig az egész Egyesült Államokban csupán egyetlen iskola alkalmazza ezt a módszert. Ez tehát egy másik példa arra, hogy egy nagyon fontos gondolat, amit ráadásul egy elsőrangú filozófus nagy elméleti és gyakorlati jelentőségű felfedezésnek könyvelt el, feledésbe merülhetett, csakis azért, mert nem illeszkedett a kor akadémiai keretei közé.
Most az elme-test fejlesztésének más módszereire térek át. A képzés egyik kétségtelenül fontos eszköze a képzelet fejlesztése. Ajánlom, hogy olvassák el Herbert Read Education Through Art című művét, amelyben Read kifejti, hogy a gyermekek képzelete oly módon fejleszthető, hogy vizuális képzeletüket – amellyel a legtöbb gyermek magától rendelkezik – későbbi életkorukban is megőrizhetik. A vizuális képzelőerő a pubertáskorban általában eltűnik, azonban semmi sem indokolja, hogy miért ne lehetne ezt a felnőtt emberi lények örömére és intellektuális boldogulására később is megőrizni. A gestalt terápia is nagyon sok olyan érdekes gyakorlatot használ, melyeknek az a célja, hogy megszabadítsa az elmét régi, berögzött gondolkodási és érzékelési szokásaitól. Mindent nem részletezhetek itt, de az utánajárás megéri a fáradságot. A gyakorlatok kimenekítenek bennünket rossz szokásaink teremtette hamis személyiségünk illúziójából.
Na már most, számomra teljességgel egyértelmű, hogy a tudatosság fejlesztése nyelvi és fogalmi tudásunk fejlesztésével kell, hogy együtt járjon. Ha tisztában vagyunk azonnali tapasztalásainkkal, akkor az azonnali tapasztalat, valamint a jelképek, a nyelv és a fogalmak világa közötti kapcsolattal is tisztában kell lennünk. Olyanok vagyunk, mint egy jéghegy. Az azonnali tapasztalásban lebegünk, de a doktrína szelei hajtanak bennünket, amikor az azonnali tapasztalás világából a fogalmak világába lépünk át. Ugyanis az is teljesen nyilvánvaló, hogy az abszolút azonnali tapasztalás nem létezik, hogy minden tapasztalatunkat valamilyen lingvisztikai sál ölel át, mint ahogy az sem kérdéses, hogy az azonnali tapasztalat világát sokkal jobban megközelíthetjük, mint amennyire általában megtesszük ezt. Tehát életbevágóan fontos, hogy tisztában legyünk az elénk táruló tapasztalat és azok között a szavak és fogalmak közötti kapcsolattal, amelyekkel ezeket kifejezni és magyarázni igyekszünk. Más szavakkal, a huszadik század általános nyelvészeti és szemantikai fejlődésének eredményeit az oktatás minden szintjén hasznosítani kellene. Azt gondolom, hogy az elme-test érzékelés tréningjét, a képzelet fejlesztését és a nyelvhasználatot párhuzamosan kéne tanítani. Mindezek egy adott lényegi ponton találkoznak egymással.
Vegyük észre, hogy a tudatosság problémájával szoros összefüggésben van a szeretet problémája. A tudás és a szeretet kéz a kézben járnak. A tudás nélküli szeretet nagyrészt impotens, és a szeretet nélküli tudás gyakran embertelen. A mai világunkban nyilvánvalóan rengeteg szeretettelen tudás és tudástalan szeretet van – hogy a minden nélküli tudatlanságról és, a szerencsétlenségünkre nagyon is markánsan felismerhető, tudatos gyűlöletről ne is beszéljünk. Az a feladatunk, hogy találjunk valamilyen utat, amely az emberi lények számára lehetővé teszi, hogy tudatosan és tudással irányított módon szerethessenek.
A szeretetet illetően csodálatos módon rengeteget tanulhatunk a primitív népektől. Az antropológusok az utóbbi években rengeteg olyan pszichológiai és társadalmi elrendezést tanulmányoztak, amelyek megfigyelésére laboratóriumi körülmények között soha sem lenne módunk. (Ezért nagyon fontos, hogy óvatosan és barátságosan figyeljük meg ezeket a primitív embereket, mielőtt teljesen elnyelné őket a homogenizált technológia és propaganda folyamatosan emelkedő dagálya.) A szeretettel kapcsolatban a primitív intelligencia gyönyörű példáival találkozhatunk. Margaret Mead leírta az arapeshek, egy pirinyó Új Guinea-i törzs fantasztikus életét, akik lényegében egy erőszakmentes és együttműködő társadalmat építettek fel. A szeretet és barátságosság a legfontosabb értékük, és a nevelésben a legkorábbi évektől gyakorolják a szeretet ideájának megvalósítását. A gyermekét szoptató arapesh anya folyamatosan suttogja a gyermeke fülébe, hogy ,,jó, jó" – és miközben ezt mormolgatja, odadörgöli a gyermeket a család kutyájához, disznójához, egy másik családtaghoz vagy egy családon kívüli emberhez, úgyhogy a gyermekben szinte feltételes reflexszerűen alakítja ki a bizalom, a szeretet és a másik ember jóként való elgondolásának érzését.
Azt mondhatják, hogy ez csupán feltételes reflex, azonban mindnyájunkat állandóan feltételes reflexek befolyásolnak, tehát érdemes volna arra törekednünk, hogy feltételes reflexeink inkább jók, mint rosszak legyenek. Úgy gondolom, ahogy ezt sok szociológus is megállapította már, mióta az arapeshekről szóló beszámoló megjelent, rengeteg tanulni valónk van ezektől az egyszerű emberektől, akik felfedezték azt a módszert, ahogy a társadalomban a szeretet mennyisége és minősége növelhető.
A primitív társadalmak egy másik elrendezése, amelyet szintén átvehetnénk, és amely szintén képes a szeretet növelésére és a frusztráció csökkentésére, az a polinéziai társadalmak összetett családformája. Ott a gyereknek potenciálisan sok otthona van. Egy egész embercsoport felel a gyermekért, akinek, attól a pillanattól fogva, hogy járni tud, szabadságában áll, hogy egyik helyről a másikra menjen. Mindenhol van valami joga és kötelessége. Ez a berendezkedés kiküszöböli mindazokat a szörnyű hátulütőket, amelyeket attól az extrém módon merev és szűk családi életformától szenvedünk el, amelyben felnőni kényszerülünk. A múltban a nyugati családformához is sokkal több ember tartozott, mint most, hiszen a faluban mindig több generáció élt, de ott voltak az unokatestvérek és a nagynénik is. Azonban a polinéz módszer jobb, mint ami itt valaha is volt, és sokkal jobb, mint amiben most élünk. Talán mulatságosnak tartják, de nem látom be, miért is ne lehetne például egy kölcsönös örökbefogadási rendszert kialakítanunk a mostanában a nyugati világban egyre népszerűbbé váló baby-sitting szövetségekből. Szerintem ez hatalmas előnyökkel járna.
Végül egy nagyon fájdalmas problémát vizsgáljunk meg az országon belüli és a nemzetközi előítélet, és a kölcsönös utálat problémáját. Az előítélet, és annak lehetséges csökkentése, a különböző vallási, faji és osztálycsoportok egymással kapcsolatos jó érzésének növelése tárgykörben már eddig is hatalmas munkát végeztek. A kutatások jellegét, a módszereket és az eredményeket Gordon Allport Az előítélet című könyve foglalja össze. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de Allport következtetése mérsékelten pesszimista. Azt mondja, hogy az amerikai felnőttek körülbelül négyötöde különböző mértékben előítéletes, és, hogy a kemény tudományos eredmények azt mondatják vele, hogy elképesztően nehéz lenne e ,,hatalmas arány" megváltoztatása. Az eddig használt módszerek – mégha komolyan vesszük is őket – a törvénykezés, a propaganda, a csoport-együttműködés, az egyéni terápia, az iskolai oktatás, és a többi, mind elégtelenek. Egyes módszerek hatékonyabbak ugyan, mint mások, és a jövőben újabbakat is felfedezhetünk, mégis, még így együttesen is elégtelenek. Allport úgy gondolja, hogy bár a dolog nem fest túlságosan rózsásan, mégis kötelességünk, hogy komolyan alkalmazzuk a jó érzések növelésére és a rossz érzések, valamint az előítéletek csökkentésére alkalmas technikákat.
William Blake következő epigrammája kiválóan érzékelteti az alapproblémát:
,,Le a fűzővel. Éljen a lazaság."6
Ez természetesen azt jelenti, hogy a negatív érzelmek pszichológiai jutaléka magasabb, mint amit a meglehetősen langyos pozitív érzelmekből nyerhetünk. A legnagyobb pszichológiai jutalékot kétségtelenül a szeretetből nyerhetjük, azonban a gyűlölet jutaléka sokkal nagyobb, mint az egyszerű toleranciáé vagy elfogadásé. Tragikus tény, hogy nagyobb pszichológiai nyereségünk származik a gyűlöletből, mint ezekből a meglehetősen szelíd erényekből. A kérdés az, hogy felválthatjuk-e az egyszerű tolerancia langyosságát valami melegebb és erőteljesebb dologgal? Pótolhatjuk-e a rossz érzések helyét – nem csupán a rossz érzések hiányával, hanem határozott jó érzésekkel? Azt gondolom, hogy hosszú távon a negatív érzelmek iránti vágyakozásunk minimumra csökkentését pont az érzékelés jobb fejlesztése szolgálhatja.
Semmi kétség sem fér ahhoz, hogy egy fejlett érzékelőképességgel rendelkező személy a világot sokkal érdekesebbnek tartja, mint az az ember, akinek érzékelőképessége fejletlen, és így sokkal kisebb szüksége van a westernfilmek, a gyilkossági történetek, vagy az ezeknél sokkal veszélyesebb faji előítéletek és nacionalista orgiák kínálta izgalmaknál. Úgy vélem, ha – és most ismét Blake egy megfogalmazását használom – mindenki letisztogatná érzékelése kapuit, akkor mindent olyannak láthatnánk, amilyen valójában: végtelen. És ha mindnyájan megtisztítottuk érzékelésünk kapuit, és ha világunkat végtelennek és szentnek látjuk, akkor nyilvánvalóan sokkal kisebb szükségünk lesz arra, hogy bikaviadalokra járjunk, hogy kisebbségeket üldözzünk, vagy hogy idegenek ellen gyűlöletet szítsunk. Mindezek a dolgok tehát összefüggenek egymással. Reménykedjünk, hogy előbb vagy utóbb megtaláljuk azt a módot, amely segítségével a tudatosságot a jó érzések fejlesztésével elegyíthetjük, és amely az emberi jóság mértékét valahogy növeli majd, sőt rejtett képességeink megvalósítását is lehetővé teszi.
Ezzel elérkeztünk a befejezéshez, és megköszönöm a türelmet, amivel ezeket, az attól tartok meglehetősen szerteágazó fejtegetéseket végighallgatták. Mindenki nagyon kedves volt velem. Az egyetlen kritikai megjegyzést W. H. Sheldonnal kapcsolatban kaptam, aki szerintem jelentőset alkotott. Tévedhetek ugyan, és természetesen Sheldon is tévedhet, de szerintem igaza van. Ezzel kapcsolatban csak megismétlem, amit egyszer már mondottam, nevezetesen, az, hogy egy adott elképzelés egy adott pillanatban ortodox, még nem jelenti szükségszerűen azt, hogy igaz is. Túl sok múltbeli tapasztalat mutatja, hogy a kor ortodoxiái később hamisnak bizonyultak. Ezt csak azok kedvéért teszem hozzá, akik szükségesnek tartják, hogy mindenből az ortodoxot részesítsék előnyben.
Oliver Cromwell a Skót Egyház közgyűléséhez 1650. augusztus 3-án kelt levele egy megjegyzésével zárom a mai alkalmat:
,,Krisztusra, könyörgök nektek, fontoljátok meg, tévedhettek."
Azt gondolom, hogy ezeket a szavakat aranyfestékkel kellene felfesteni minden szónoki emelvényre, minden előadóterem összes asztalára, és minden templomajtóra. Ez végső soron nem más, mint a modern idők nagy jelentőségű felfedezésének, a munkahipotézisnek egy sajátos megfogalmazása. A munkahipotézis felváltotta a dogmát és a doktrínát. Hipotézist fogalmazunk meg, de tökéletesen készen állunk arra, hogy elvessük azt, ha új tények kerülnek birtokunkba. Nem kell minden áron ragaszkodnunk hozzá, és nem is kell miatta másokból mártírt csinálnunk.
Remélem, el tudom képzelni, hogy tévedhetek – ezekkel a szavakkal hagyom önöket magukra.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
