Haza és ember (reflexvers)

A hazát mentenék meg oly sokan,
pedig az él, virul, oly boldogan,
csak az ember az, ki szenved rajta,
hánykódik ide-oda rozoga hajója.
Munka tengerén, adózátonyon
fennakadt oly rég tolvajhorgonyon.
Ez a szép, magyar síkok tengere,
melyre egykoron Árpádunk szeme
merengve bámult, és otthonra lelt,
tán mindig gyászolt, sosem ünnepelt.
Mert a hazát mentenék oly sokan,
pedig az emberlét bizonytalan,
a betegség fogja, a nincs gyötri,
nem jön senki, ki a könnyét törli,
nincs, ki hozzon fényes igazságot,
emberséget, lelki magasságot.
Petőfi bátyám, hallod-e ott fent,
mily szörnyű földben nyugszol idelent,
véreid, nagyjaid, mind csupa átok,
micsoda szégyent hoztak reátok!
Ti a hazáért vért hullattatok,
ezek itt lopnak közpénzt és napot,
tolvaj szájukon nincsen már hitel,
semmi az, miben hittél és hiszel.
Petőfi bátyám, küldj egy szép jelet,
rajzolj szivárványt fenyvesek felett,
ne legyen szín, csak az a szép három,
piros, fehér, zöld, a magyar álom,
és az ív alatt legyen új egység,
a magyar szívben, magyar emberség!





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Feltöltés ideje: 2025-03-15 12:53:59
Utolsó módosítás ideje: 2025-03-15 12:53:59