Ocsovai Ferenc : Szlavuska sírjánál


 
2841 szerző 39121 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Bajtai András
  A küldetés lehetetlensége
Új maradandokkok

Pataki Lili: Fényt hoz, színt visz el
Tímea Lantos: Bűneinkért
Gyurcsi - Zalán György: No. 21
Paál Marcell: Lakoma
Zsolt Szakállas: Szinkópák és védjegy
Gyurcsi - Zalán György: máté szerint
Metz Olga Sára: ez még mindig ugyanaz a víz
Szőke Imre: Bucc
Köves István: DÉLELŐTT, INDIÁN NYÁR
Pálóczi Antal: Kertben
FRISS FÓRUMOK

Filip Tamás 53 perce
Ötvös Németh Edit 1 órája
Mórotz Krisztina 1 órája
Gyurcsi - Zalán György 3 órája
Szilasi Katalin 4 órája
Kosztolányi Mária 5 órája
Bara Anna 6 órája
DOKK_FAQ 8 órája
Serfőző Attila 8 órája
Bátai Tibor 11 órája
Tímea Lantos 11 órája
Szakállas Zsolt 15 órája
Duma György 17 órája
Misinszki Hanna 17 órája
Vadas Tibor 17 órája
Albert Zsolt 18 órája
Pataki Lili 19 órája
Tamási József 1 napja
Paál Marcell 1 napja
Metz Olga Sára 1 napja
FRISS NAPLÓK

 Bátai Tibor 4 órája
Minimal Planet 9 órája
Sin 9 órája
Conquistadores 9 órája
N. D. S. L. (Vajdics Anikó) 10 órája
Metz-Művek 11 órája
Hetedíziglen 14 órája
az univerzum szélén 1 napja
PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN 1 napja
az utolsó alma 2 napja
nélküled 2 napja
Az amazonok rejtett zugai 2 napja
Baltazar 2 napja
Bara 2 napja
különc 3 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK

Ocsovai Ferenc
Szlavuska sírjánál

Itt ez a jeltelen sír. Senki más nem áll meg
itt, senki más nem ont könnyeket e hanton.
Csak én zokogok. Csak kettőnkre borítja
fekete tölgyfasátrát ez a némán
vigasztaló és megszentelt alkony:
főleg Rád, aki soha nem is léteztél,
mégis minden más leánynál valódibb,
szebb, igazabb és hűségesebb voltál;
szemeid mélységes hullámtengerében
szívemből minden durva, falánk,
kamaszodó hímszennyet kimostál,
amíg csókjaiddal égő homlokomat
annyi száműzött éjszakán át borogattad,
és ha senki sem maradt mellettem:
gondoskodó figyelmedet és tiszta,
égi szerelmedet te akkor is nekem adtad,
hiába nevettek sokan, hogy csak bálvány
és délibáb vagy: egy csalóka,
képzeletem-szülte érzemény,
aki csak pótolni próbál egy világot,
hogy hazudjon a költőnek egy zsenge
álmot, ami véget majd sohasem ér –
pedig lám, ennek is így kellett lennie,
még ha te is kereszteltél meg és ütöttél
lovaggá bűvös, éneklő szavaiddal.

Ifjú dalia tüze éledt föl bennem,
akinek végtelen lelkében lassan
elmerült, aki voltam: a régi nyikhaj,
mert megigézett ez a homályos,
tűzrőlpattant hegyi szellem; ez
az egyszerre tót és magyar nőalak;
éppen ezért alkottam meg szívemben a kettőnk
titkos jelnyelvét, amivel harsány pásztordalaim
zúgása közben lágyan, becézve hívogattalak,
miután megtanítottad nekem: nem minden
a fürge vágy, és ha engedjük, annál sokkal
nagyobb s nemesebb erők irányítanak minket.

Jó előre éreztem már közeledésedet,
és ha küzdöttem is: megbabonázott
ez az északi, sziporkázó sarkcsillagtekintet,
amivel rám néztél szféráidból – így nem érdekelt,
mennyire volt életképes vagy húsvér
a köztünk rózsaként bimbózó románc:
hagytam a jóslatot beteljesedni, mivel nem is
gondoltam volna, hogy első múzsám angyalarcán
is a Léttől fagyosan fog kiütközni egy csomó ránc
és, hogy csak meddőn építgetem neked majd
a csinos erdei oltárokat, hogy ott imádjalak,
mert úgyis elvetélsz a süldő reménnyel;
sem azt, hogy az Ígéret Földje, amit egykor
ketten jártunk, idegen, meddő irtványpuszta
lesz csupa fel nem fedezett veszéllyel,
pedig most itt vagyunk. Vádoltalak,
hogy elkényeztettél, és nem álltam készen,
amikor az Anyagvilág menádjai táncoltak felém,
pedig csak arról volt szó, hogy beteg testecskéd
nem bírta súlyát tovább a romlott
felnőttkornak, te kis szép-szegény;
én szegénykém, aki egykor nyárfalombok
szelíd ágyában biztattál, jobb lesz harmatos
nektárodtól eltelve és féltő nászoddal átölelve.

Most mégis a puha pázsit egyetlen vánkosod,
és még ártatlan emlékedre is dohos,
kemény koporsófödél lett rászögelve,
paplanod pedig egy kósza, őszi felleg csupán,
ami foszlányokban takarja világ felé tárult,
méltatlan, márványhideg meztelenségedet,
hogy ne is tudja többé senki, itt, ez ágak alatt,
szűz kezed koszorúzta meg először az akkor
még halkan, alig pislákoló mécsesfényemet,
ahol azóta csak ez az árva, viharvert halom
jelzi, hogy itt régen talán (de nem is biztos)
valami, vagy valaki felettébb fontos lehetett;
mert nem élt soha, mégis élt itt egy tündéri lény,
aki egyedüliként, bűneimmel együtt is szeretett –
akit viszont az Idő kereke azóta összezúzott
és minden őszinte kedvességével
együtt örökre maga alá temetett…





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Szövet, 2022.12.13
Kötetben: Varsótól Madridig (, 2024.)
Kiadó: Underground
Feltöltés ideje: 2024-08-07 14:15:54
Utolsó módosítás ideje: 2024-08-07 14:15:54


Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2025-06-02 18:30 Jók
2024-05-30 08:23 l
2024-01-06 21:31 Sokadik
2023-07-15 16:45 Kosztolányi M. szerint
2023-07-10 12:57 Genovéva ajánlása
2022-10-13 10:07 lilis
2022-05-13 09:03 lili
2021-11-05 08:42 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55 furim
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2025-07-04 02:05   új fórumbejegyzés: Filip Tamás
2025-07-04 01:07   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit
2025-07-04 01:00   új fórumbejegyzés: Mórotz Krisztina
2025-07-04 00:38   új fórumbejegyzés: Ötvös Németh Edit
2025-07-03 23:26   új fórumbejegyzés: Mórotz Krisztina
2025-07-03 23:25   új fórumbejegyzés: Gyurcsi - Zalán György
2025-07-03 22:46   Napló: Bátai Tibor
2025-07-03 22:22   új fórumbejegyzés: Gyurcsi - Zalán György
2025-07-03 21:59   új fórumbejegyzés: Kosztolányi Mária
2025-07-03 21:59   új fórumbejegyzés: Kosztolányi Mária