Ocsovai Ferenc : Szlavuska sírjánál

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2841 szerző 39041 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Mórotz Krisztina
  Hét perc fény
Új maradandokkok

Bátai Tibor: a különbözők egyformaságáról
Tamási József: túl az Igazság-zuhatagon
Tamási József: titkaim
Tamási József: F 3210
Tamási József: idő
Tamási József: félperces versek
Kiss-Teleki Rita: Veled
Kiss-Teleki Rita: lépések
Kiss-Teleki Rita: hiány
Kiss-Teleki Rita: összeáll
FRISS FÓRUMOK

DOKK_FAQ 2 órája
Egry Artúr 4 órája
Bátai Tibor 4 órája
Vasi Ferenc Zoltán 6 órája
Mórotz Krisztina 19 órája
Serfőző Attila 1 napja
Ocsovai Ferenc 1 napja
Kiss-Teleki Rita 2 napja
Gyurcsi - Zalán György 2 napja
Karaffa Gyula 2 napja
Tóth János Janus 2 napja
Tamási József 2 napja
Duma György 4 napja
Albert Zsolt 6 napja
Vadas Tibor 6 napja
Szakállas Zsolt 7 napja
Pálóczi Antal 8 napja
Ötvös Németh Edit 10 napja
Paál Marcell 12 napja
Kosztolányi Mária 12 napja
FRISS NAPLÓK

 PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN II. 1 órája
A SZERKESZTŐSÉGI FŐEMLŐS 9 órája
Gyurcsi 12 órája
Bátai Tibor 18 órája
Zúzmara 1 napja
Hetedíziglen 1 napja
fény árnyék 2 napja
nélküled 2 napja
Baltazar 3 napja
Játék backstage 5 napja
ELKÉPZELHETŐ 7 napja
Párbeszéd a DOKK jövőjéről 7 napja
az univerzum szélén 7 napja
Párbeszéd egy jobb Dokkról 7 napja
mix 9 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK

Ocsovai Ferenc
Szlavuska sírjánál

Itt ez a jeltelen sír. Senki más nem áll meg
itt, senki más nem ont könnyeket e hanton.
Csak én zokogok. Csak kettőnkre borítja
fekete tölgyfasátrát ez a némán
vigasztaló és megszentelt alkony:
főleg Rád, aki soha nem is léteztél,
mégis minden más leánynál valódibb,
szebb, igazabb és hűségesebb voltál;
szemeid mélységes hullámtengerében
szívemből minden durva, falánk,
kamaszodó hímszennyet kimostál,
amíg csókjaiddal égő homlokomat
annyi száműzött éjszakán át borogattad,
és ha senki sem maradt mellettem:
gondoskodó figyelmedet és tiszta,
égi szerelmedet te akkor is nekem adtad,
hiába nevettek sokan, hogy csak bálvány
és délibáb vagy: egy csalóka,
képzeletem-szülte érzemény,
aki csak pótolni próbál egy világot,
hogy hazudjon a költőnek egy zsenge
álmot, ami véget majd sohasem ér –
pedig lám, ennek is így kellett lennie,
még ha te is kereszteltél meg és ütöttél
lovaggá bűvös, éneklő szavaiddal.

Ifjú dalia tüze éledt föl bennem,
akinek végtelen lelkében lassan
elmerült, aki voltam: a régi nyikhaj,
mert megigézett ez a homályos,
tűzrőlpattant hegyi szellem; ez
az egyszerre tót és magyar nőalak;
éppen ezért alkottam meg szívemben a kettőnk
titkos jelnyelvét, amivel harsány pásztordalaim
zúgása közben lágyan, becézve hívogattalak,
miután megtanítottad nekem: nem minden
a fürge vágy, és ha engedjük, annál sokkal
nagyobb s nemesebb erők irányítanak minket.

Jó előre éreztem már közeledésedet,
és ha küzdöttem is: megbabonázott
ez az északi, sziporkázó sarkcsillagtekintet,
amivel rám néztél szféráidból – így nem érdekelt,
mennyire volt életképes vagy húsvér
a köztünk rózsaként bimbózó románc:
hagytam a jóslatot beteljesedni, mivel nem is
gondoltam volna, hogy első múzsám angyalarcán
is a Léttől fagyosan fog kiütközni egy csomó ránc
és, hogy csak meddőn építgetem neked majd
a csinos erdei oltárokat, hogy ott imádjalak,
mert úgyis elvetélsz a süldő reménnyel;
sem azt, hogy az Ígéret Földje, amit egykor
ketten jártunk, idegen, meddő irtványpuszta
lesz csupa fel nem fedezett veszéllyel,
pedig most itt vagyunk. Vádoltalak,
hogy elkényeztettél, és nem álltam készen,
amikor az Anyagvilág menádjai táncoltak felém,
pedig csak arról volt szó, hogy beteg testecskéd
nem bírta súlyát tovább a romlott
felnőttkornak, te kis szép-szegény;
én szegénykém, aki egykor nyárfalombok
szelíd ágyában biztattál, jobb lesz harmatos
nektárodtól eltelve és féltő nászoddal átölelve.

Most mégis a puha pázsit egyetlen vánkosod,
és még ártatlan emlékedre is dohos,
kemény koporsófödél lett rászögelve,
paplanod pedig egy kósza, őszi felleg csupán,
ami foszlányokban takarja világ felé tárult,
méltatlan, márványhideg meztelenségedet,
hogy ne is tudja többé senki, itt, ez ágak alatt,
szűz kezed koszorúzta meg először az akkor
még halkan, alig pislákoló mécsesfényemet,
ahol azóta csak ez az árva, viharvert halom
jelzi, hogy itt régen talán (de nem is biztos)
valami, vagy valaki felettébb fontos lehetett;
mert nem élt soha, mégis élt itt egy tündéri lény,
aki egyedüliként, bűneimmel együtt is szeretett –
akit viszont az Idő kereke azóta összezúzott
és minden őszinte kedvességével
együtt örökre maga alá temetett…





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.

Publikálva: Szövet, 2022.12.13
Kötetben: Varsótól Madridig (, 2024.)
Kiadó: Underground
Feltöltés ideje: 2024-08-07 14:15:54
Utolsó módosítás ideje: 2024-08-07 14:15:54


Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2024-05-30 08:23 l
2024-01-06 21:31 Sokadik
2023-07-15 16:45 Kosztolányi M. szerint
2023-07-10 12:57 Genovéva ajánlása
2022-10-13 10:07 lilis
2022-05-13 09:03 lili
2021-11-05 08:42 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55 furim
2019-11-21 14:36 nélküled
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2025-05-18 15:40   Napló: PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN II.
2025-05-18 12:08   Új fórumbejegyzés: Egry Artúr
2025-05-18 12:04   új fórumbejegyzés: Bátai Tibor
2025-05-18 10:07   új fórumbejegyzés: Vasi Ferenc Zoltán
2025-05-18 07:53   Napló: A SZERKESZTŐSÉGI FŐEMLŐS
2025-05-18 04:03   Napló: Gyurcsi
2025-05-18 01:55   új fórumbejegyzés: DOKK_FAQ
2025-05-17 22:48   Napló: Bátai Tibor
2025-05-17 22:44   új fórumbejegyzés: Bátai Tibor
2025-05-17 22:07   új fórumbejegyzés: Bátai Tibor