NAPLÓK: PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN II. Legutóbbi olvasó: 2025-03-20 06:50 Összes olvasás: 6161| 46. | [tulajdonos]: ARCHAIKUS TORZÓ KORR | 2025-03-19 12:17 | (Rossz kép került be: ismételni kell!)
------------
Ma lett kész ez a nyáron elkezdett, még lefogyásom előtti versem.
Akkori facebook-fotóval.
Ezért nem lehet kizárogatni senkit, tulajdonost meg pláne, a "saját lapjából".
Ha az illető, mint én, az úgynevezett "látványpékség műhely-ben" vizualizál, irodalmi kár éri-
Jogsértő kizárásom nélkül már ez a vers is régen kész lenne, illetve talán egy egész ciklus készült volna a Duna-versekből.
Pótlásuk momentán nem lehetséges.
Most más témák vannak soron.
-----------------------------------------
"Az archaikus torzó"-nak ez a végleges változata szerepel a bírálanDOKK-ban.
(A fotó nem kell hozzá. Arra az öregség (és a "megcsunyultság") jobb megértéséhez és elviseléséhez, mi több: a további öregség "megtervezéséhez" lesz szükség!)
___________________________________________________________
ARCHAIKUS TORZÓ
Ez a víz. Ez a szél. Ez az ég.
Ez a bőr.
Milyen volt legelőször… Milyen lesz legutoljára…
Combig folyóban. Egyedül.
Hiába dobálnak faágakat a kutyáknak többen.
Hiába horgásznak arrább.
Hiába ír verset a halálról értelmiségi-gyenge barátod
a facebookon, akinek ezzel a szöveggel üzensz.
Egyedül vagy.
Megelőzve kórodat, egyedül.
Rituális úszásoddal könyörögsz a Felettünk valóhoz:
mentse meg a Kizökkent Világot!
A Khaosz rendbetételét te kezded meg azzal,
hogy rendet raksz a hálószobádban!
A Kizökkent Világ elhízásának rendbetételét meg azzal,
hogy aznap tíz dekát lefogysz!
Ez három kiló egy hónap alatt, tíz hónap alatt harminc és rögtön
hetvennyolc kilós versenysúlyodnál lehetsz.
(Bokszedződ sosem engedte, hogy nagyváltósúlyról
a nyolcvankét kilós félnehézsúlyra hízz.)
Ha lefogysz felénekelheted a youtube-ra Simon & Garfunkel
The boxer című számát.
Hadastyán fiziognómiával a törökkori háborúk dalait is
hitelesebben adhatod elő.
Ne légy elhízott töritanár!
Milyen hideg a víz ahogy a szeméremtájékhoz ér!
Mekkora elszánás kell, hogy mégis belevesd magad a zsibbasztóan
hideg Dunába!
Szinte sokkol majd de nem csak magadért csinálod!
"Változtasd meg élted!" | |
| 45. | [tulajdonos]: ARCHAIKUS TORZÓ | 2025-03-19 12:07 | Ma lett kész ez a nyáron elkezdett, még lefogyásom előtti versem.
Akkori facebook-fotóval.
Ezért nem lehet kizárogatni senkit, tulajdonost meg pláne, a "saját lapjából".
Ha az illető, mint én, az úgynevezett "látványpékség műhely-ben" vizualizál, irodalmi kár éri-
Jogsértő kizárásom nélkül már ez a vers is régen kész lenne, illetve talán egy egész ciklus készült volna el a Duna-versekből.
Pótlásuk momentán nem lehetséges.
Most más témák vannak soron.
-----------------------------------------
"Az archaikus torzó"-nak ez a végleges változata szerepel a bírálanDOKK-ban.
(A fotó nem kell hozzá. Arra az öregség (és a "megcsúnyultság") jobb megértéséhez és elviseléséhez, mi több: a további öregség "megtervezéséhez" lesz szükségem.)
___________________________________________________________
ARCHAIKUS TORZÓ
Ez a víz. Ez a szél. Ez az ég.
Ez a bőr.
Milyen volt legelőször… Milyen lesz legutoljára…
Combig folyóban. Egyedül.
Hiába dobálnak faágakat a kutyáknak többen.
Hiába horgásznak arrább.
Hiába ír verset a halálról értelmiségi-gyenge barátod
a facebookon, akinek ezzel a szöveggel üzensz.
Egyedül vagy.
Megelőzve kórodat, egyedül.
Rituális úszásoddal könyörögsz a Felettünk valóhoz:
mentse meg a Kizökkent Világot!
A Khaosz rendbetételét te kezded meg azzal,
hogy rendet raksz a hálószobádban!
A Kizökkent Világ elhízásának rendbetételét meg azzal,
hogy aznap tíz dekát lefogysz!
Ez három kiló egy hónap alatt, tíz hónap alatt harminc és rögtön
hetvennyolc kilós versenysúlyodnál lehetsz.
(Bokszedződ sosem engedte, hogy nagyváltósúlyról
a nyolcvankét kilós félnehézsúlyra hízz.)
Ha lefogysz felénekelheted a youtube-ra Simon & Garfunkel
The boxer című számát.
Hadastyán fiziognómiával a törökkori háborúk dalait is
hitelesebben adhatod elő.
Ne légy elhízott töritanár!
Milyen hideg a víz ahogy a szeméremtájékhoz ér!
Mekkora elszánás kell, hogy mégis belevesd magad a zsibbasztóan
hideg Dunába!
Szinte sokkol majd de nem csak magadért csinálod!
"Változtasd meg élted!" | |
| 44. | [tulajdonos]: MÉG VALAMIT ASZÓBŰVÉSZETRŐL | 2025-03-17 20:35 | Még ezt meg akarom mutatni.
Én nem azt állítom, hogy a szóbűvészkedés, a szemantikai kócolás, nem érhet el művészi fokot.
Rodolfo is már-már művész volt.
Viszont én épp az ellenkezőjére törekszem. S ez a dialektikus ellentétkilengés a költészet legnagyobb előrevívője.
A költők, művészi érzékenységüknél fogva "herótot" kapnak egymás stílusától. Miközben az olvasók, sőt, a kiadók, meg a lapszerkesztők esetleg zabálják (!) az adott irányzatot.
Igazi költő, vagy nevezzük Rilke-típusúnak, ilyenkor azonnal valami egészen másba, valami azzal teljesen ellentételesbe kezd.
Én is így térek vissza saját alapjaimhoz, az ÉLMÉNYANYAG bűvöletében.
Walt Whitmannal fogok megint foglalkozni, de nem azért, hogy utánozzam, hanem hogy az utánozhatatlanságot sajátítsam tőle el.
Vagy legalább megkíséreljem.
Gépelütéseim helyesírássi hibáim pedig voltak, vannak és lesznek, de ez nem számít semmit.
A Gutemberg galaxis nem ismer Helye sírásó Hubát!
Borissza klasszikusaink is sokat köszönhetnek a korrektorok kommandóinak, hiszen az ő dolguk a nyomdakész szöveg kialakítása. Kassák (pedig ő nem volt borissza) egyenesen felajánlotta a szerkesztőnek, hogy ha tetszik neki írása, akkor hajlandó azt úgymond: "áttenni helyesbe". Osvát mégis közölte.
Ungvári Tamás pedig valamelyik Karinthy mű újabb kiadásának előszavában külön kitért arra, hogy ebben a kiadásban szakítanak a nagy író"sajátos helyesírásával".
Világszép napballadák adatközlő nótafái pedig, Torockótól Limerickig, 100 évvel ezelőtt még talán írni sem tudtak.
Mégis a szóművészet magas fokán adtak elő, annyira tehetségesek voltak.
Annyira magas fokon tudtak írül vagy magyarul.
Megtetszett ez a kis (linkelt) jelenet. Mert a szóbűvészet költőietlen ürességére mutat rá, amennyiben hiányzik belőle a "vérvaló".
Hangsúlyozom: én ezzel most nem akarok állítani semmit!
Én csak takarítok a fejemben. Mert ez kell az "óceán-átkeléshez".
(Ne a fotóra klikkeljetek, hanem a linkre!)
https://www.youtube.com/watch?v=lo0_JsrWI_A
| |
| 43. | [tulajdonos]: KORR | 2025-03-17 17:36 | | Nora Ephronnak | |
| 42. | [tulajdonos]: KORR | 2025-03-17 17:33 | Másolás közben véletlenül kimaradt a Nora Prhronnak írt twitetr-poémám utolsó sora. (Aki nem tanul angolul, annak lefordítja a google!)
------------------------------------------------------------------
87.
"From the street, it's lumpen, Middle European, and solid as a tanker." (N.E.)
Dear Nora Ephron! Why did you die? Now how do I write you a master-disciple letter?
In 2000, at the Central café in Budapest, I still had such a primitive telephone.
Too bad I didn't call you. | |
| 41. | [tulajdonos]: HA ALBATROSZ DEFEKÁL RÁNK | 2025-03-17 17:12 | HA ALBATROSZ DEFEKÁL RÁNK, miközben kenuval épp átevezni készülünk az óceánt (legalább is megkíséreljük), nem tesz semmit, Filip.
(Hogy „e mögött” milyen humán-etológiai jelenség húzódik meg, az csakis későbbi regényepizódként érdekes, ha lesz időm valamikor kibontom!)
RAKONCZAY GÁBOR 75 NAP ALATT EGYSZEMÉLYES LAKÓKENUVAL VISZONT TÉNYLEG ÁTEVEZTE AZ ATLANTI-ÓCEÁNT, PÁR NAPJA, S MÉG NAPNYUGTA ELŐTT ELÉRTE ANTIQUA SZIGETÉT, VAGY AHOGY ÉN HÍVOM: A „CARIB TIHANYT”.
EZ NEKEM – EGYBEN – METAFORA.
Mert az, hogy én egyszer csak angolul kezdtem írni (egy irodalmi sértődés miatt), nagyon hasonlít az óceán átevezéshez.
Reménytelenségében.
És a halk, titkos reménnyel együtt, hogy valahogy mégis sikerül…
Nem kértem a sorstól, sőt, meg is döbbentem tőle, hogy alig három évvel később, az első unokáim, egy fiú és egy lány, mindketten Londonban szülessenek meg.
Hogy „született angolok” legyenek (hiszen még nincs is magyar állampolgárságuk).
Attól, hogy én előtte angolul kezdtem írni, ó Sors, ezt igazán nem kellett volna!
De ha már így történt, vegyük komolyan az angolul írást!
Nagyon komolyan.
Még akkor is, ha ebből a törekvésemből a Dokk-on egyelőre csak ez (a 27.) twitter-poéma vált maradanDOKKÁ.
27.
I wanted to be a lover of the World, within poetry, but unfortunately I got old in the meantime, and the World is full of good and bad lovers anyway.
However, the World does not have a caring father, a loving grandfather.
Maybe can I help.
--------------------------------------------------------
Pedig nekem ez a másik a legszebb közülük:
59.
Who is this man on the night of May? What is he doing alone?
A young husband builds their house alone.
Did his wife leave him? Can't she stand anymore?
In sublet waits him, and breastfeeds their newborn.
-----------------------------------------------------------
Viszont talán ez az egyik legjobb:
24.
It's a torturous when one day you realize that because of wage slavery, building houses, raising children you don't write a poem, you don't make a movie, you don't play music, the same way as people who aren't talented about it.
Then what's the difference?
The pain.
-----------------------------------------------------------------
De azt még ezzel is „mondok valamit”. Ráadásul aktuális.
(Lévén, hogy amint lehet, visszamegyek az intézetbe kamasz fiúkat nevelni. S ezt lényegében „nekik” írtam.)
29.
I see is that it’s actually an erotic image. Although my wife and I haven't had a "bed problem" in 15 years.
Look boys!
Such is when a mature man, in bed or just on a trip does something with the woman that makes her feel happy.
Then we men can admire her!
----------------------------------------------------------------------------------
Még KELL a fotó.
Ezzel a „fogyatékkal” élek.
A képek viszont mégsem a szövegek illusztrációi, ahogy a szövegek sem képaláírások.
„EGYÜTTHATÓK”.
KÉP-MONDÁSOK.
Az Ajándék a hercegnek című kötet még ezekből a képmondásokból áll majd.
Mert „én sem tudni angol”, Karaffa!
Csakhogy a költői kreativitás TÖBB a „nyelvelésnél”.
Karaffánál sem a nyelvelés hiánya volt a baj, hanem a szövegértés elégtelensége.
S nem „pálcát törtem” fölötte, ahogy Filip tévesen tódítja, hanem a pálcát, amivel Karaffa helytelenkedett elvettem és „megsemmisítettem”.
Nyelvelés kontra ELHALLGATÁS?
Utóbbi akkor kell, ha a ki nem mondottal üzenünk. (Látjátok a nem tudom én hol ezt meg ezt? És mégis itt állt. Íme Pilinszky egyik nagy (kis)versének a „munkamenete”, nem magát a művet idézve. Így kell elhallgatással KIMONDANI a VALAMIT. Mellőzve például Filip szóbűvészkedését. Szemantikai kócolásnak hívják.)
A költői elhallgatás ezzel szemben angolul és magyarul is így hangzik:
…
Megismétlem:
…
Ide tényleg nem nyelvelés kell, hanem: költőiség.
----------------------------------
IGEN, ELŐBB-UTÓBB AMERIKÁBAN IS SZERETNÉK PUBLIKÁLNI! (ÉS PERSZE ÉNEKELNI, RHIANNON GIDDENS ÖSZTÖNZÉSÉRE)!
„Átevezvén” – innen – oda "az óceánon".
Minden „evezőcsapás” értük, az unokáimért is történik már: szülővárosuk nyelvén nekem írnom és énekelnem kell. Csak nem az angoloknak.
Hanem az amerikaiaknak. (S rajtuk keresztül mindenkinek aki megérti.)
Kell?
Igen.
Ez viszont akkora átlényegülést követel, hogy a rejtett erőforrások (természet, zene stb.) kiaknázása érdekében minden energiámat erre szeretném fordítani. A 40 perces úszás például minden egyes áldott reggelen mindehhez (!) például elengedhetetlen.
VALAMI "VISSZAVÁLTOZIK" TŐLE BENNEM, ÉS EZ NEM CSAK ILLÚZIÓ.
A csillagok állása, úgy látom, épp megfelelő. S minden, amit eddig tettem és tanultam az irodalomban, sőt még az is amit nem tettem és nem tanultam meg, mert majd most fogom, ezt az utat készítette elő.
Csak közben nem tudtam róla...
Mondom, még három éve sem hittem volna el, hogy nekem "angol" unokáim születnek majd, pedig akkor már írtam angolul!
És persze egyetem óta Walt Whitman-tanítvány vagyok.
Nélküle "sehol sem lennék".
..................
Nora Ephronhoz írt twitter-poémáim is Amerikához kapcsolnak. Aranyos filmet írt és rendezett szülőkről és gyerekekről, olyan valakik számára, akik (mint például én) „ért” valamicskét az állatok – de legalább a gyerekek – nyelvén.
87.
"From the street, it's lumpen, Middle European, and solid as a tanker." (N.E.)
Dear Nora Ephron! Why did you die?
Now how do I write you a master-disciple letter?
In 2000, at the Central café in Budapest, I still had such a primitive telephone.
88.
With my Caucasian-Mongoloid type I like a woman to have an erotic Jewish face. This is an old cult among non-Jewish Hungarian writers. And the heterosexuality. Passionate hetero is capable more understanding of a passionate homosexual than a homosexual who isn't passionate.
Aztán egyszer csak ott találtam magam az amerikai belpolitikában...
S nekem lett igazam.
Megint Trump az elnök.
Később erről is többet!
Jó érzés, hogy körülbelül 70 millió amerikai ember, azok akik Trumpra szavaztak, tudta meg Trumptól, hogy VAN Magyarország.
Hogy vannak MAGYAROK.
Akik egy olyan országban élnek, ahol mint kisérleti terepen, máris a woke-gender abszurditás legyőzésének köszönhetően élhetjük családi életünket. (Noha a Stanford egyetem két éve még a "nagyapa" szót is ki akarta törölni az angol nyelvből, kísérleti jelleggel, aztán vissza kellett lépnie.)
Az apa FÉRFI, az anya NŐ, szögezte le Orbán Viktor után Donald Trump amerikai is.
És pont "erről szól" A paráznabillegető (nudista) kötetborítója.
A twitter-poémáknak köszönhetően egyébként végig követhettem a twitteren, hogy tiltják ki Trump amerikai elnököt, azzal a hazugsággal, hogy üzeneteivel fellázítja a tömeget.
Történetesen az volt az utolsó megjelent bejegyzése, hogy a tüntetők tartózkodjanak az erőszaktól, mert az méltatlan az ügyhöz.
Még épp el tudtam olvasni a zárolás előtt.
Akkor fogant meg bennem a lelőtt Ashli Babbitt Trump aktivista haláláról szóló ballada.
Már a dallama és a szövegvázlata is megvan. Angolul – mármint a szöveg, mert a dallam ez az ír ballada lesz. Ezzel a saját ( barbaro ) gitárhangolással.
https://x.com/PalocziAntal/status/1356167187208298496
De nézzünk meg két politikai twitter-poémát is. (A TIME címlapon a sárga ruhás lány az az amerikai költő, Amanda Gorman, aki Whitman hatását is magán viselő hosszú versét az előző elnök beiktatásán felolvasta. Hogy aztán a kötetének műfordítása nemzetközi botrányba fulladjon. (BLM-aktivistákazt szorgalmazták, majd el is érték, hogy csak fekete költőnek szabadna megengedni a műfordítást, így több fehér (férfi) műfordítótól visszavonták a fordítás jogát! Erről többet később!)
81.
When I watched the siege of the Capitol, I remembered this old cover.
I know the siege is seen by the American elite as an attempt on democracy.
Ok.
Our communist elite called 1956 a fascist.
We wanted communism to end.
The Americans wanted it never to begin?
---------------------------------------
83.
(To Michelle Obama)
Here is a "Redneck". My head and neck seem to be red from the sun, my body whiter because of the shirt.
Such were the immigrants from Eastern Europe in the southern plantations.
The southern gentlemen and their black house slaves together mocked us.
_________________________________________
Amerikáról máskor majd többet.
Most térjünk vissza az óceán-átevezéshez, és a Rakonczay hajóját is a jó irányba sodró hullámokhoz.
Illetve a hullámélményt ábrázoló költeményemhez, a „Pillanat”-hoz'
Jól esik ezt a szöveget megint ide citálni a Rakonczay fotózta „Walt Whitman-hullám” és a „vonatkozó” családi fotóm közé.
Nem írtam még meg, de 38 évvel ezelőtt én egy tengerig tartó kenutúrára vittem a feleségemet a Dunán.
Az volt a nászutunk.
Balatoni gyermekkorom így köszönt vissza.
És most már látom, hogy egész életem metaforája az „evezés” (átevezés).
„Egy tollú” lapáttal.
_________________________
PILLANAT
"leejtettem
felejtettem"/Marno János/
amikor hirtelen rántással utolsót döf a vízbe mindenki
mert elkaptátok végre a ritmust és egyszerre rándul minden izom
s a Felettünk Való vagyis a Természet erejével
a te erőd s a hozzátartozóid ereje összeadódik
bekövetkezhet amire vársz
bár teljesítő képességük határára kényszeríted őket
s levegőért kapkodsz magad is
micsoda megpróbáltatás
mekkora közös erő kell a nehézkedés legyőzéséhez de jól tudtad sikerülni fog
emlékeztél rá hogy fiatalon nagyon szeretted
s most a fiaidnak és a feleségednek is meg akartad mutatni
a kanyarból előbukkanó szállodahajó magas orrvizet nyomva tűnt fel
azt hitték ki akarsz térni meglepte őket hogy folyással szembe kormányzod a kenut
háttal lefelé sodor a Duna mi a jó ebben a hajó elment te meg azt mondtad várjanak
és csak sodródtatok farral lefelé
ám ekkor hirtelen megemelkedett a kenu mert hátulról széles hullám
hengeredett alátok különös játékaként a Felettünk Valónak
ha a folyón mélymerülésű erős hajó jön feltolja maga előtt a vizet
s ez hosszan tartó utóhullámzással egyenlítődik ki nem a nyomdokvíz ferde
farhullámaival azok hamar elülnek de nagy széles hullámok kezdenek a hajó után szaladni
sokkal gyorsabban mint ahogy az ár fut lefelé
ez a szállodahajó most olyan nagy volt hogy szinte felpúposodott tőle a folyó
ekkor fordultatok meg ekkor szóltál a többieknek hogy evezzenek
de már jött is az első hullám
felemelte s letette a kenut majd tekintélyes hullámközzel jött a második
egy pillanatig úgy tűnt mintha dombon szánkázna a kenu de az kiszaladt még lassú
teste alól s ekkor úgy tűnt dombra mentek fel és gyötrelmessé vált az evezés
– Húzd! Húzd! – kiabáltad elveszett a lendületetek és tudtad
ha nem sikerül elkapni a ritmust a nehézkedés a meghiúsulásba húz de túl lassan eveztetek
– „Gyerünk! Gyerünk!”
a többieknek kellett volna hozzád igazodniuk de ha leghátul ülsz nem látnak csak te
látod őket tudtad még időben vagytok még csak a kenu hátulja emelkedett fel
– „Húzd! Húzd!” összevissza eveztetek nem sikerült felgyorsulni a bálnaoldalnyi hullám
ismét áthemperedett a kenu közepe alatt és megint mintha dombra eveznétek föl
– Húzd! Húzd! – megérezted: most kell kitartanotok ha nem lassultok le jön a következő
hullám s ha mindenki egyszerre evez és elkapjátok az elemi ritmust a Felettünk Való
ereje a hozzátartozóid ereje meg a te erőd egy pillanatra összeadódik és hirtelen
száguldani kezd a hullámmal a kenu olyan sebesen hogy nem is hittétek volna olyan
sokáig míg csak boldogok nem lesztek
ÍGY!
ÍGY!
ÍGY!
ÍGY!
ÍGY!
s ez megmarad.
------------------------
| |
| 40. | [tulajdonos]: HALADJUNK! | 2025-03-15 19:47 | MOST, NE CSAK ÉN BESZÉLJEK RÓLA, NÉZZÜNK EGY KORTÁRS WHITMAN-RAJONGÓT!
(Vagyunk néhányan.)
------------------------------------------------
Lövétei Lázár László:
WALT WHITMAN: ÜLÖK ÉS NÉZEM
1989-ben, 17 éves koromban vettem meg Székelyudvarhelyen Walt Whitman Ének magamról című, legszebb verseit tartalmazó kötetét (Szász János válogatásában), de csak nagyon nehezen, mostanában barátkoztam meg a költészetével. ( ... )
Ismertem az irodalomtörténeti közhelyeket vele kapcsolatban: megújította a formát, nagykorúvá tette az amerikai lírát stb. Tudtam, hogy kedves költőim, Kassáktól Füst Milánig, rajongtak Whitmanért; tudtam, hogy lázadó kamaszkorom nagy kedvence, Ginsberg Üvöltése mennyit köszönhet Whitmannek – mindezek ellenére én „provinciálisnak” éreztem a Whitman-féle verset.
Mi közöm nekem az amerikai „erő” és „lendület” és „energia” dicsőítéséhez? – kérdeztem magamtól, tudván tudva, hogy 1854-ben, amikor Whitman első kötete, a Fűszálak megjelent (tehát bőven az amerikai polgárháború előtt), még az „Amerikai Egyesült Státusok-ban” is csak módjával működött Whitman agyondicsért „demokráciája”, nemhogy Kelet-Közép-Európában.
Hol van itt az „általánosan emberi”? – fintorogtam Whitman antológiába illő darabjait, Az egyént énekelem-et és társait olvasva. És valószínűnek tartom, hogy ha nem szeretek bele ismét Szilágyi Domokosba, ugyanolyan előítéletes Whitman-olvasó maradtam volna, mint amilyen harminc éven át voltam. Egészen konkrétan: a félig lebénult, elszegényedett, mindenkitől elhagyott Whitman Kolumbusz imája című, megrázóan szép gyónása kellett (Szilágyi Domokos fordításában), hogy sokévnyi kihagyás után ismét elővegyem a Szász János-féle Whitman-kötetet. A Kolumbusz imája nem szerepel ugyan ebben, itt van viszont helyette az Ülök és nézem.
„Az 1850-es évek végén bekövetkezett eszmei és érzelmi válság egyik legjellemzőbb kifejezése” – olvasom Szász János jegyzetét az Ülök és nézem-mel kapcsolatban. És tényleg: ebben a versben egyetlen „dübörgő”, tényleg „cselekvő”, a legtávolabbi horizontokat is meghódítani vágyó whitmanes ige sincsen. Ne sajnáljuk a fáradságot, és sorról sorra haladva vegyük számba a vers igéit: „ülök”, „nézem”, „hallom”, „látom”, „látom”, „meglátom”, „látom”, „látok”, „látok”, „látom”, „meglátom”, „ülök”, „nézem”... És mi mindent lát és hall a költő, Uramisten! Időszerűek ma is, több mint 160 év után is a versben felsorolt „problémák”? De még mennyire!
És a vers utolsó sora: „Látom, hallom és hallgatok.” Micsoda gyönyörű ellentmondás az igék „passzivitása” és az okozott hatás között! Méghogy hallgat! Dehogy hallgat!
Az Ülök és nézem alighanem a világirodalom egyik legszenvedélyesebb vádbeszéde.
----------------------------------------------------------
Walt Whitman:
ÜLÖK ÉS NÉZEM
Ülök és nézem a világ minden bánatát és minden
elnyomást és szégyent,
Hallom a fiatalemberek titkos, görcsös zokogását bűnbánó gyötrelmeikben cselekedeteik miatt,
Látom a sivár életben a gyermekeitől bántalmazott anyát meghalni elhagyatottan, összeaszva, kétségbeesetten, Látom a férjétől bántalmazott feleséget, látom a fiatal nők hitszegő csábítóit,
Meglátom a féltékenység sajgását s a rejtezni igyekvő, viszonzatlan szerelmet, látom a földnek látványait,
Látom a csata, a dögvész, a zsarnokság munkálkodását, látok vértanúkat és rabokat,
Látok éhínséget a tengeri úton, látom a matrózokat sorsot húzni, kit öljenek meg, hogy a többiek élete megmaradjon, Meglátom a gőgös alakok lenéző, megalázó viselkedését a munkásokkal, szegényekkel, négerekkel és sorukbeliekkel, Ülök és nézem mindezt – mindemez aljasságot és végenincs haláltusát,
Látom, hallom és hallgatok.
(Szilágyi Domokos fordítása) | |
| 39. | [tulajdonos]: KORR | 2025-03-14 20:09 | Megtréfált az elektronika.
Törölni akartam az írólapról átvett szöveget, de az előzmények mégsem törlődtek.
A mai mondandóm ezzel végződik (a többi nem szándékolt ismétlés)
"Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod,
Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon,
Valahol megállok, és várok reád."
| |
| 38. | [tulajdonos]: WALT WHITMAN II. | 2025-03-14 20:05 | SZERB ANTAL ÍRJA:
„A 19. század folyamán (…) az irodalom elvesztette kijelölt helyét a nagy hierarchiában: az író számára, ha értelmet akart adni annak, miért ír, két állásfoglalás maradt: az aktivizmus és az esztétizmus. Az aktivista álláspont, hogy a művészetnek a Ma kérdéseivel és csak azokkal kell foglalkoznia, cselekvően kell részt vennie a társadalom életében. (…) Írásaikban szépítés nélkül akarják bemutatni a polgári társadalom romlottságát és az alsóbb osztályok szenvedéseit, hogy ezzel is az osztályharc ügyét szolgálják. Ez a naturalizmus, társadalmi szempontból. A másik táborban, az esztéták közt, a modernség fogalma azt jelenti, hogy az írónak feltétlenül újat, eredetit kell mondania, még ha nem is értik meg, annyira új. (…) A költők nem elégednek meg a készen kapott nyelvi eszközökkel, újfajta élményeiket új nyelven akarják elmondani, mindenki egyéni stílust keres (…)
(3.) A „század betegsége”, a világfájdalom helyébe most a neuraszténia fogalma lép. Tünetei nagyobbára azonosak a világfájdaloméval. A lényegbevágó különbség az, hogy míg a világfájdalomban szenvedők metafizikai és lelki okokat kerestek bánatuk magyarázatára, a neuraszténiának fiziológiai, testi okai vannak: ez már a természettudomány és a materializmus eredménye. (…)
(4.) Minthogy az emberek kint a világban nem látnak maguk előtt célokat, befelé fordulnak és önmagukkal foglalkoznak.
A századforduló embere szélsőséges individualista; a protestantizmus fellépése óta egyre növekvő egyéniségtisztelet most éri el csúcspontját. Az önszemlélet a modernségnek a dekadenciánál is lényegesebb vonása a századforduló korának.
(5.) …érték szempontjából ez a kor nem a hanyatlás kora. Verlaine és Gide, Nietzsche és Bergson, Rodin és Van Gogh, George és Rilke ideje ez, mérhetetlenül gazdag, merész, beteljesítő kor, a Nyugat gyönyörű ősze…” (Idézet vége.)
Walt Whitman - teszem hozzá - ekkorra már elhunyt (1819-1892), de a modernségnek mégis olyan előfutára ő, akitől, természetes életösztönének és a korabeli Amerika még természetközeli életformájának köszönhetően, az Európában divó világfájdalmak, a valódi vagy megjátszott neuaszténiák olyan távol álltak, mint a párizsi Louvre-tól New-York építeni kezdett felhőkarcolói.
Majd kikeresem azt a szakaszt is, ahol Szerb Antal Walt Whitmanról azt írja: „ő volt az, aki örülni tanította a múzsát”, de addig is hadd jöjjön hatalmas főművének (az Ének magamról című költeménynek) impozáns befejezése.
free pic uploader
43
Papok, én nem gyűlöllek titeket mindenkor s mindenütt,
Az én hitem a legnagyobb hit és a legcsekélyebb,
Mert bennfoglaltatik minden isten hite, ősi és újkori; s minden hit az ősi és újkori között.
Hiszem hogy újra eljövök e földre, ötezer év után,
S orákulumoktól várok jóslatot, leborulok az istenek előtt, s a napot köszöntöm,
S bálványt faragok az első tuskóból, sziklatömbből, s pálcákkal hókusz-pókuszolok varázs-körökben,
A lámával vagy a bráminnal ékesítem a lámpásokat istenura tiszteletére,
Vagy táncolok én a falloszi menetben, erdőkbe bújok, mint zordul rajongó aszkéta hindu,
Mérget iszom koponyából vagy a Shastákat meg a Védákat hiszem én, vallom a Koránt,
Vagy azték templomba megyek, ahová alvadt vér fröccsent a késről, a kőről, vagy verem én a kígyóbőr dobokat,
Vallom a Szentírást és őt kit megfeszítettek s tudom bizonyosan: isteni ő,
Misén térdepelek vagy imát mormolok puritánnal, ülök a templomi padban,
Habzó szájjal hörgök őrült rohamokban, vagy halottként várom mikor ébred bennem a lélek,
Nézem az utcát, nézem a földet, s azt mi kivül van földön és utcán,
S én is megszabom az örök forgást, körforgást.
Pörög a tábor, forgásuk centripetális, centrifugális; egyikhez odaszólok, mint utas, ki osztja búcsú-parancsát.
Ó, sok csüggedt kételkedő, bús, kirekesztett,
Mord, hetyke, szenvelgő, letört, bánatos istentagadó,
Ismerlek titeket, ismerem én a kín, a kétely, a hitetlen gyötrelem tengerét.
Hogy csapkodnak az uszonyok!
Görcsbe torzulnak gyorsan mint a villám és kibuggyan a vér!
Békével, ti véresuszonyu Tamások, komor töprenkedők,
Közöttetek is ott vagyok én,
A múlt hajt titeket, s engem is mindünket, ugyanúgy;
S mi hátra van, az ismeretlen vár titeket s engem is mindünket, ugyanúgy.
Én nem tudom mi az, mi hátra van, az ismeretlen,
De tudom, ha eljön, jó lesz s el nem kerülhető.
Ki továbbmegy - megméretik, s ki megáll - megméretik - s ez senkinek el nem kerülhető.
Nem fogja elkerülni az ifjút, ki meghalt és eltemették,
Sem az ifju nőt, ki meghalt és mellette fekszik,
Sem a kicsit, ki bekukkantott az ajtón, visszahőkölt, s többé nem látta senki,
Sem a vénembert, ki élt céltalan és keserve rosszabb, mint a düh,
Sem azt, ki a rumtól s rossz életétől tüdőbajt kapott,
Sem a számtalan áldozatot, nyomorultat, sem azt, minek neve ember-ganaj,
Sem a lebegő tömlőket, kik tátott szájjal falatra lesnek,
Semmit a földön, vagy lenn a föld ősi sírjaiban,
Semmit a szférák miriádjaiban sem, a miriádok miriádnyi lakóját,
Sem a jelent, sem a legparányibb tudott szalmaszálat.
44
Ideje fölfedni magam - kiki álljon fel.
Az ismertet elsöpröm,
Minden férfit és nőt magammal ragadok az Ismeretlenbe,
Az óra mutatja a pillanatot - de mit mutat az öröklét?
Telek és nyarak trillióit merítettük ki eddig,
Trilliók állnak még előttünk és trilliók amazok előtt.
A születések gazdagságot, sokféleséget hoztak nekünk,
És más születések hoznak még majd gazdagságot és sokféleséget.
Nem mondok semmit nagyobbnak vagy kisebbnek,
Ami betölti korát és helyét, akármivel felér.
Gyilkos vagy féltékeny volt irántad az emberi nem, testvérem, nővérem?
Sajnállak, irántam nem gyilkos és nem féltékeny,
Hozzám mindenki kedves volt, nekem nincs okom panaszra,
(Minek volna nekem a panasz?)
Beteljesedett dolgok csúcsa vagyok én és eljövendők magambanfoglalója.
Lábam magas lépcsők magaslatára lép,
Minden fokon kor-nyalábok és fokok közt még nagyobb nyalábok,
Lenn minden kellőképpen bejárva és én hágok, egyre hágok
Feljebb, egyre feljebb árnyak hajlonganak mögöttem,
Messze lenn látom az eredendő roppant semmit, tudom, én is itt voltam,
Láthatatlanul és folyton vártam és átaludtam a kábító ködöt,
Vártam soromra, és nem ártott nekem a bűzös szénsav.
Soká fogtak át szorosan - soká, soká.
Véghetetlenek voltak a nekem szánt előkészületek,
Hívek és barátiak a segítő karok.
Körforgások hordták bölcsőmet, víg evezősökként evezve,
A csillagok távol maradtak köreikben, hogy nekem helyem lehessen,
Erőiket küldték kikeresni azt, ami engem volt irányítandó.
Mielőtt anyám megszült volna, nemzedékek vezettek,
Embrióm sohasem volt zsibbadt, semmisem tudta lenyomni.
Érte sűrűsödött gömbbé az ősköd,
A hosszú lomha földrétegek felhalmozódtak, hogy rajtuk pihenjen,
Roppant növények adtak neki tápot,
Ormótlan nagy ősgyíkok vitték szájukba és tették le gonddal.
Minden élő folyton azon munkált, hogy engem kiegészítsen és gyönyörködtessen,
Most itt állok ezen a helyen robusztus lelkemmel.
45
Ó, arasznyi ifjúság! Mindig felajzott rugalmasság!
Ó, egyensúlyos, virágzó és teljes férfiasság!
Szeretőim megfojtanak,
Ajkamhoz tolonganak, bőröm pórusaiban sűrűsödnek,
Utcákon és nyilvános helyeken lökdösnek keresztül, éjjelente meztelenül jönnek hozzám,
Nappal hahót kiabálnak a folyó szikláiról, himbálóznak és csiripelnek fölöttem,
Virágágyakról, venyigékről, kusza bozótokból kiáltják nevemet,
Életem minden pillanatára lecsapnak,
Puha balzsamos nyaldosással nyaldossák testemet,
Hangtalanul markolják ki szívüket és nekem adják, legyen enyém.
Büszkén felkelő öregkor! Légy üdvöz, haldokló napok kimondhatatlan bája!
Minden állapot nemcsak magát nyilvánítja ki, azt is kinyilvánítja, ami utána és belőle jő,
És a sötét csönd ugyanannyit nyilvánít ki, mint bármi.
Éjente kinyitom padlásablakom, és látom a messzeömlő világrendszereket,
És minden, amit sokszorozva látok, ameddig csak számolni tudok, csak más rendszerek szélét szegélyezi.
Mind távolabbra nyúlnak, terjedve, egyre csak terjedve,
Kifelé, kifelé és mindig csak kifelé.
Napomnak megvan a napja, és engedelmesen kering körülötte,
Társaival együtt egy nagyobb körzetű csoporthoz szegül,
És még nagyobb rajok következnek, melyek mellett a belsők közül a legnagyobbak is csak parányok.
Nincs itt megállás és soha nem is lehet megállás,
Ha én, te és az összes világok és ami csak fölszínük alatt vagy fölött van,
még e percben halvány lebegő köddé zsugorodnának, mit sem jelentene a hosszú körforgásban,
Bizonnyal odaérnének megint, ahol most állunk,
És bizonnyal éppúgy tovább mennénk és tovább és még tovább.
Néhány kvatrilliónyi korszak, néhány oktrilliónyi köbmérföld, nem veszélyezteti az arasztávolt, türelmetlenné sem teszi,
Csak részek ők, minden csak rész.
Nézz bármilyen messze, azon túl még határtalan tér van,
Számolj bármennyit, körülötte még határtalan idő van.
Az én találkozóm ki van jelölve, annyi biztos,
Az Úr ott lesz és vár, míg én megjövök a kellő feltételek közt,
A nagy pajtás, az igazi szerető, akiért epedek, ott lesz.
46
Tudom, enyém a tér és idő legjava és engem soha meg nem mértek és meg nem fognak mérni.
Örök vándorúton vagyok én (jöjjenek és hallják mindenek!)
Jelvényeim esőálló köpeny, jó cipők és egy erdőben nyesett bot,
Egy barátom sem ül kényelmesen székemben,
Nincs székem, nincs templomom, nincs filozófiám,
Senkit sem viszek az ebédlőasztalhoz, könyvtárba vagy a tőzsdére,
Hanem férfit és nőt egyaránt egy dombra viszek,
Balkezemmel szorosan átfogva derekadat,
Jobbommal kontinensek tájaira és országutakra mutatok.
Sem én, sem más nem járhat helyetted ezen az úton,
Neked magadnak kell rajta járni.
Nincsen messze, lábadügyébe esik,
Talán születésed óta rajta éltél és nem is tudtad,
Talán mindenütt ott van, vízen és szárazon,
Vedd a cókmókodat, édes fiam, én is veszem az enyémet és nosza előre,
Csodálatos városokat és szabad népeket látunk majd utunkban.
Ha elfáradsz, add mind a két batyut és nyugtasd kezeidet csípőmön,
És kellő időben majd visszaadod nekem a kölcsönt,
Mert ha elindultunk, nem pihenünk meg többé.
Ma pitymallat előtt felmásztam egy dombra és néztem a nyüzsgő eget,
És így szóltam lelkemhez: Ha magunkba foglaljuk mindezen világokat és minden
bennünk lévőnek gyönyörét és tudását, teltek és elégedettek leszünk akkor?
És lelkem így szólt: Nem, csak azért hágunk a magasba, hogy elhagyjuk és túlnan folytassuk.
Te is kérdezel engem s én hallom szavad,
Azt felelem, hogy nem felelhetek, magadnak kell rájönnöd.
Ülj le kissé, édes fiam,
Ihol kétszersült étkül és tej italul,
De mihelyt elalszol és felfrissülsz finom ruháidban, megcsókollak búcsúzóul és kinyitom neked az ajtót.
Elég soká álmodtál megvetendő álmokat,
Most lemosom a csipát szemeidről,
Hozzá kell szoknod a fény és életed minden pillanatának káprázatához.
Soká gázoltál félénken a vízben, a parti palánkba kapaszkodva,
Most azt akarom, hogy merész úszó légy,
Ugorj a tenger kellős közepébe, bukkanj fel újra, bólints oda hozzám, kiálts és nevetve rázd le fejedről a vizet.
47
Atléták tanítója vagyok én,
Aki általam szélesebbre feszíti mellét az enyémnél, az enyémnek szélességét igazolja,
Legjobban az tiszteli stílusomat, aki általa tanulja legyűrni mesterét.
A fiú, akit szeretek, nem másodlagos erőből, hanem önjogán lesz férfi,
Inkább gonosz, mint simulékonyságból vagy félelemből erényes,
Kedvesét szerető, pecsenyéjét élvező,
Viszonzatlan szerelem vagy lenézés élesebb kín neki az éles penge vágásánál,
Nagyszerű lovas, vívó, céllövő, vitorlás, énekes vagy bendzsójátékos,
Forradásokat, szakállt és himlőhelyes arcot minden tejfölös szájnál többre becsül,
És a napbarnítottakat is azoknál, akik félnek a napsütéstől.
Azt tanítom, hogy menjetek el tőlem, de ki tud elmenni tőlem?
E perctől kezdve követlek, akárki is légy,
Szavam addig bizsereg füledben, míg meg nem érted.
Nem egy dollárért mondom én ezt, sem hogy kitöltsem az időt, míg egy csolnakra várok,
(Te vagy az, aki beszélsz, nem én egyedül, én csak nyelved vagyok,
Mely a te szájadban letapad, de az enyémben megoldódik.)
Esküszöm, sohasem említem többé a szerelmet vagy halált házon belül,
És esküszöm, sohasem magyarázkodom többé, csak annak
a férfinak, vagy nőnek, aki szabad ég alatt áll meg külön velem.
Ha meg akarsz érteni, menj a hegyekbe vagy a tengerpartra.
Az első szúnyog magyarázat és a hullámok esése vagy mozgása kulcs hozzám,
A sulyok, az evező, a kézi fűrész szavamat erősíti.
Zárt szoba és iskola egy sem érintkezhetik velem,
De a csavargók és kisgyermekek annál jobban,
A fiatal kézműves áll hozzám legközelebb, jól ismer ő engem,
A favágó, aki magával viszi fejszéjét és korsóját, engem is egész napra magával visz,
A parasztfiúnak, aki a mezőn szánt, jól esik hangom csengése,
Vitorlás hajókban vitorláznak szavaim, halászokkal és matrózokkal járok, és szeretem őket.
Enyém a táborozó és menetelő katona,
Éjszaka az ütközet küszöbén sokan keresnek engem s én nem hiányzom onnan,
Azon az ünnepélyes éjszakán (soknak utolsó) felkeres, aki ismer.
Arcom súrolja a vadász arcát, amint magányosan lefekszik takarója alatt,
A fuvaros, ha rám gondol, oda se néz a kocsi zökkenéseinek,
A fiatal anya és öreg anya megértenek engem,
A leány és feleség egy pillanatra leteszik a tűt és elfelejtik, hol vannak,
Ezek és mindenek átgondolják, amit nekik mondtam.
48
Mondottam, hogy a lélek nem több a testnél,
És mondottam, hogy a test nem több a léleknél,
És hogy semmi, még Isten sem nagyobb nálunk magunknál,
És ha ki rokonszenv nélkül jár be egy nyolcmérföldet, halottas leplében megy önnön temetésére,
És hogy én, vagy te garas nélkül megvásárolhatjuk a föld legjavát,
És hogy szemünkkel körülnézni vagy hüvelyes babot mutatni annyi, mint minden idők tudományát megzavarni,
És hogy nincs ipar vagy foglalkozás, melyet követve az ifjú ne válhatnék hőssé,
És, hogy nincs olyan puha tárgy, mely a világegyetem kerekének agya ne volna,
És azt mondom férfinak és nőnek: Hagyd lelked hűsen és nyugodtan állani millió világegyetem előtt.
És azt mondom az emberiségnek: Ne légy kíváncsi Istenre,
Mert én, aki mindenre kíváncsi vagyok, nem vagyok kíváncsi Istenre,
(Nincs az a szótenger, amely megmondhatná, mennyire nem érdekel Isten és a halál.)
Hallom és látom Istent minden tárgyban, de a legkevésbé sem értem Istent,
És azt sem értem, ki lehet csodálatosabb mit én.
Miért kívánnám jobban látni Istent, mint ma?
A huszonnégy óra mindegyikében látok valamit Istenből és minden másodpercben,
A férfiak és nők arcán látom Istent, saját tükörbéli arcomon,
Istenről lehullajtott leveleket találok az uccán és mindegyiken rajta az isteni kézvonás,
És ott hagyom őket helyükön, mert tudom, hogy bárhová megyek,
Mások követik azokat pontosan, örökkön-örökké.
49
Te pedig, Halál, és te halandóság keserű ölelése, engem hiába akartok rémíteni.
A szülész habozás nélkül megy dolgára,
Látom jobbját, amint szorongat, elvesz, támogat,
Lehajlom a pompás csapóajtók küszöbén,
És nézem a kijövetelt, és nézem a megkönnyebbülést és megmenekülést.
Rólad pedig, hulla, azt hiszem, jó trágya vagy, de ez engem nem sért,
Szívom az illatos, feslő fehér rózsák szagát,
Odakapok a leveles ajkakhoz, a narancsok csiszolt kebléhez.
Felőled pedig, Élet, az a véleményem, hogy sok halál eredménye vagy,
(Semmi kétség benne, én magam is meghaltam már tízezerszer).
Hallom suttogástokat ott fönn, mennyei csillagok,
Ó, napok - ó, sírhalmok füve - ó, örök át- és előbbrevitel;
Ha ti nem mondtok valamit, hogyan mondhassak én valamit?
A zavaros tócsából, mely az őszi erdőben fekszik,
A holdból, mely a sivító homály meredélyén száll alá,
Csapjatok ki, nap és alkony szikrái - csapjatok ki az üszkös törzsekre, melyek a sárban korhadnak,
Csapjatok ki a száraz ágak nyöszörgő recsegése közben.
Szállok fel a holdtól, fel az éjszakától,
Látom, hogy a kísérteties villogás a déli napsugarak visszavetődése,
És a kicsi vagy nagy eredetből az állandóba és centrálisba torkollok.
50
Van valami bennem - nem tudom, micsoda - nem tudom, bennem van.
Ficamos és verejtékes testem csendes és hűs lesz ilyenkor,
Alszom - hosszan alszom.
Nem ismerem - névtelen - kimondatlan ige,
Nincs sem szótárban, sem kijelentésben, sem szimbólumban.
Valami körül forog, gyorsabban, mint a föld,
A teremtés neki a barát, kinek ölelése fölébreszt engem.
Talán többet is mondhatnék. Körvonalak! Védőbeszédet tartok testvéreimért és nővéreimért.
Látjátok testvéreim és nővéreim?
Nem kaosz és nem halál - alak az, egység, célzat - örök élet - boldogság az.
51
A múlt és a jelen tünedezik - megtöltöttem, kiürítettem őket,
És továbbmegyek, hogy a jövő legközelebbi redőjét megtöltsem.
Figyelőm odafönn! mi közölnivalód van számomra?
Nézz arcomba, míg én az esti levegőt szippantom,
(Beszélj becsülettel, senki más nem hall és én csak egy pillanattal maradok tovább.)
Ellentmondok magamnak?
Jól van hát, ellentmondok magamnak,
(Én nagy vagyok, sokaságok vannak bennem.)
Azok vonzanak, akik közel vannak, az ajtólécnél várakozom.
Ki végezte el napi munkáját? Ki lesz legelőbb készen estebédjével?
Ki akar velem járni?
Akarsz beszélni, mielőtt elmentem? vagy talán már el is késtél?
52
A pettyes karvaly mellettem röpül el és vádol, felpanaszolja fecsegésem és őgyelgésem.
Én se lettem csöppet se szelídebb, én is lefordíthatatlan vagyok,
A világ tetői fölött harsogom el barbár kiáltásaimat.
A nap végső sugara hátramarad még kedvemért,
A többi után és híven, mint a többit, ráveti hasonmásomat az árnyékülte vadonra,
Odahívogat a ködbe és homályba.
Elmegyek, mint a levegő, fehér fürtjeimet rázom a szökevény napra,
Örvényekbe árasztom húsomat és rostos sávokban hömpölyögtetem.
Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből, melyet szeretek,
Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt.
Aligha fogod tudni, ki vagyok én és mit jelentek,
De én mindazonáltal egészségedre válok majd,
És szűröm és erősítem véredet.
Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod,
Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon,
Valahol megállok, és várok reád.
SZERB ANTAL ÍRJA:
„A 19. század folyamán (…) az irodalom elvesztette kijelölt helyét a nagy hierarchiában: az író számára, ha értelmet akart adni annak, miért ír, két állásfoglalás maradt: az aktivizmus és az esztétizmus. Az aktivista álláspont, hogy a művészetnek a Ma kérdéseivel és csak azokkal kell foglalkoznia, cselekvően kell részt vennie a társadalom életében. (…) Írásaikban szépítés nélkül akarják bemutatni a polgári társadalom romlottságát és az alsóbb osztályok szenvedéseit, hogy ezzel is az osztályharc ügyét szolgálják. Ez a naturalizmus, társadalmi szempontból. A másik táborban, az esztéták közt, a modernség fogalma azt jelenti, hogy az írónak feltétlenül újat, eredetit kell mondania, még ha nem is értik meg, annyira új. (…) A költők nem elégednek meg a készen kapott nyelvi eszközökkel, újfajta élményeiket új nyelven akarják elmondani, mindenki egyéni stílust keres (…)
(3.) A „század betegsége”, a világfájdalom helyébe most a neuraszténia fogalma lép. Tünetei nagyobbára azonosak a világfájdaloméval. A lényegbevágó különbség az, hogy míg a világfájdalomban szenvedők metafizikai és lelki okokat kerestek bánatuk magyarázatára, a neuraszténiának fiziológiai, testi okai vannak: ez már a természettudomány és a materializmus eredménye. (…)
(4.) Minthogy az emberek kint a világban nem látnak maguk előtt célokat, befelé fordulnak és önmagukkal foglalkoznak.
A századforduló embere szélsőséges individualista; a protestantizmus fellépése óta egyre növekvő egyéniségtisztelet most éri el csúcspontját. Az önszemlélet a modernségnek a dekadenciánál is lényegesebb vonása a századforduló korának.
(5.) …érték szempontjából ez a kor nem a hanyatlás kora. Verlaine és Gide, Nietzsche és Bergson, Rodin és Van Gogh, George és Rilke ideje ez, mérhetetlenül gazdag, merész, beteljesítő kor, a Nyugat gyönyörű ősze…” (Idézet vége.)
Walt Whitman ekkorra már elhunyt (1819-1892), de a modernségnek mégis olyan előfutára ő, akitől, természetes életösztönének és a korabeli Amerika még természetközeli életformájának köszönhetően, az Európában divó világfájdalmak, a valódi vagy megjátszott neuaszténiák olyan távol álltak, mint a párizsi Louvre-tól New-York építeni kezdett felhőkarcolói.
Majd kikeresem azt a szakaszt is, ahol Szerb Antal Walt Whitmanról azt írja: „ő volt az, aki örülni tanította a múzsát”, de addig is itt a Mester következő verse.
Most jöjjön hatalmas főművének (az Ének magamról című költeménynek) impozáns befejezése.
43
Papok, én nem gyűlöllek titeket mindenkor s mindenütt,
Az én hitem a legnagyobb hit és a legcsekélyebb,
Mert bennfoglaltatik minden isten hite, ősi és újkori; s minden hit az ősi és újkori között.
Hiszem hogy újra eljövök e földre, ötezer év után,
S orákulumoktól várok jóslatot, leborulok az istenek előtt, s a napot köszöntöm,
S bálványt faragok az első tuskóból, sziklatömbből, s pálcákkal hókusz-pókuszolok varázs-körökben,
A lámával vagy a bráminnal ékesítem a lámpásokat istenura tiszteletére,
Vagy táncolok én a falloszi menetben, erdőkbe bújok, mint zordul rajongó aszkéta hindu,
Mérget iszom koponyából vagy a Shastákat meg a Védákat hiszem én, vallom a Koránt,
Vagy azték templomba megyek, ahová alvadt vér fröccsent a késről, a kőről, vagy verem én a kígyóbőr dobokat,
Vallom a Szentírást és őt kit megfeszítettek s tudom bizonyosan: isteni ő,
Misén térdepelek vagy imát mormolok puritánnal, ülök a templomi padban,
Habzó szájjal hörgök őrült rohamokban, vagy halottként várom mikor ébred bennem a lélek,
Nézem az utcát, nézem a földet, s azt mi kivül van földön és utcán,
S én is megszabom az örök forgást, körforgást.
Pörög a tábor, forgásuk centripetális, centrifugális; egyikhez odaszólok, mint utas, ki osztja búcsú-parancsát.
Ó, sok csüggedt kételkedő, bús, kirekesztett,
Mord, hetyke, szenvelgő, letört, bánatos istentagadó,
Ismerlek titeket, ismerem én a kín, a kétely, a hitetlen gyötrelem tengerét.
Hogy csapkodnak az uszonyok!
Görcsbe torzulnak gyorsan mint a villám és kibuggyan a vér!
Békével, ti véresuszonyu Tamások, komor töprenkedők,
Közöttetek is ott vagyok én,
A múlt hajt titeket, s engem is mindünket, ugyanúgy;
S mi hátra van, az ismeretlen vár titeket s engem is mindünket, ugyanúgy.
Én nem tudom mi az, mi hátra van, az ismeretlen,
De tudom, ha eljön, jó lesz s el nem kerülhető.
Ki továbbmegy - megméretik, s ki megáll - megméretik - s ez senkinek el nem kerülhető.
Nem fogja elkerülni az ifjút, ki meghalt és eltemették,
Sem az ifju nőt, ki meghalt és mellette fekszik,
Sem a kicsit, ki bekukkantott az ajtón, visszahőkölt, s többé nem látta senki,
Sem a vénembert, ki élt céltalan és keserve rosszabb, mint a düh,
Sem azt, ki a rumtól s rossz életétől tüdőbajt kapott,
Sem a számtalan áldozatot, nyomorultat, sem azt, minek neve ember-ganaj,
Sem a lebegő tömlőket, kik tátott szájjal falatra lesnek,
Semmit a földön, vagy lenn a föld ősi sírjaiban,
Semmit a szférák miriádjaiban sem, a miriádok miriádnyi lakóját,
Sem a jelent, sem a legparányibb tudott szalmaszálat.
44
Ideje fölfedni magam - kiki álljon fel.
Az ismertet elsöpröm,
Minden férfit és nőt magammal ragadok az Ismeretlenbe,
Az óra mutatja a pillanatot - de mit mutat az öröklét?
Telek és nyarak trillióit merítettük ki eddig,
Trilliók állnak még előttünk és trilliók amazok előtt.
A születések gazdagságot, sokféleséget hoztak nekünk,
És más születések hoznak még majd gazdagságot és sokféleséget.
Nem mondok semmit nagyobbnak vagy kisebbnek,
Ami betölti korát és helyét, akármivel felér.
Gyilkos vagy féltékeny volt irántad az emberi nem, testvérem, nővérem?
Sajnállak, irántam nem gyilkos és nem féltékeny,
Hozzám mindenki kedves volt, nekem nincs okom panaszra,
(Minek volna nekem a panasz?)
Beteljesedett dolgok csúcsa vagyok én és eljövendők magambanfoglalója.
Lábam magas lépcsők magaslatára lép,
Minden fokon kor-nyalábok és fokok közt még nagyobb nyalábok,
Lenn minden kellőképpen bejárva és én hágok, egyre hágok
Feljebb, egyre feljebb árnyak hajlonganak mögöttem,
Messze lenn látom az eredendő roppant semmit, tudom, én is itt voltam,
Láthatatlanul és folyton vártam és átaludtam a kábító ködöt,
Vártam soromra, és nem ártott nekem a bűzös szénsav.
Soká fogtak át szorosan - soká, soká.
Véghetetlenek voltak a nekem szánt előkészületek,
Hívek és barátiak a segítő karok.
Körforgások hordták bölcsőmet, víg evezősökként evezve,
A csillagok távol maradtak köreikben, hogy nekem helyem lehessen,
Erőiket küldték kikeresni azt, ami engem volt irányítandó.
Mielőtt anyám megszült volna, nemzedékek vezettek,
Embrióm sohasem volt zsibbadt, semmisem tudta lenyomni.
Érte sűrűsödött gömbbé az ősköd,
A hosszú lomha földrétegek felhalmozódtak, hogy rajtuk pihenjen,
Roppant növények adtak neki tápot,
Ormótlan nagy ősgyíkok vitték szájukba és tették le gonddal.
Minden élő folyton azon munkált, hogy engem kiegészítsen és gyönyörködtessen,
Most itt állok ezen a helyen robusztus lelkemmel.
45
Ó, arasznyi ifjúság! Mindig felajzott rugalmasság!
Ó, egyensúlyos, virágzó és teljes férfiasság!
Szeretőim megfojtanak,
Ajkamhoz tolonganak, bőröm pórusaiban sűrűsödnek,
Utcákon és nyilvános helyeken lökdösnek keresztül, éjjelente meztelenül jönnek hozzám,
Nappal hahót kiabálnak a folyó szikláiról, himbálóznak és csiripelnek fölöttem,
Virágágyakról, venyigékről, kusza bozótokból kiáltják nevemet,
Életem minden pillanatára lecsapnak,
Puha balzsamos nyaldosással nyaldossák testemet,
Hangtalanul markolják ki szívüket és nekem adják, legyen enyém.
Büszkén felkelő öregkor! Légy üdvöz, haldokló napok kimondhatatlan bája!
Minden állapot nemcsak magát nyilvánítja ki, azt is kinyilvánítja, ami utána és belőle jő,
És a sötét csönd ugyanannyit nyilvánít ki, mint bármi.
Éjente kinyitom padlásablakom, és látom a messzeömlő világrendszereket,
És minden, amit sokszorozva látok, ameddig csak számolni tudok, csak más rendszerek szélét szegélyezi.
Mind távolabbra nyúlnak, terjedve, egyre csak terjedve,
Kifelé, kifelé és mindig csak kifelé.
Napomnak megvan a napja, és engedelmesen kering körülötte,
Társaival együtt egy nagyobb körzetű csoporthoz szegül,
És még nagyobb rajok következnek, melyek mellett a belsők közül a legnagyobbak is csak parányok.
Nincs itt megállás és soha nem is lehet megállás,
Ha én, te és az összes világok és ami csak fölszínük alatt vagy fölött van,
még e percben halvány lebegő köddé zsugorodnának, mit sem jelentene a hosszú körforgásban,
Bizonnyal odaérnének megint, ahol most állunk,
És bizonnyal éppúgy tovább mennénk és tovább és még tovább.
Néhány kvatrilliónyi korszak, néhány oktrilliónyi köbmérföld, nem veszélyezteti az arasztávolt, türelmetlenné sem teszi,
Csak részek ők, minden csak rész.
Nézz bármilyen messze, azon túl még határtalan tér van,
Számolj bármennyit, körülötte még határtalan idő van.
Az én találkozóm ki van jelölve, annyi biztos,
Az Úr ott lesz és vár, míg én megjövök a kellő feltételek közt,
A nagy pajtás, az igazi szerető, akiért epedek, ott lesz.
46
Tudom, enyém a tér és idő legjava és engem soha meg nem mértek és meg nem fognak mérni.
Örök vándorúton vagyok én (jöjjenek és hallják mindenek!)
Jelvényeim esőálló köpeny, jó cipők és egy erdőben nyesett bot,
Egy barátom sem ül kényelmesen székemben,
Nincs székem, nincs templomom, nincs filozófiám,
Senkit sem viszek az ebédlőasztalhoz, könyvtárba vagy a tőzsdére,
Hanem férfit és nőt egyaránt egy dombra viszek,
Balkezemmel szorosan átfogva derekadat,
Jobbommal kontinensek tájaira és országutakra mutatok.
Sem én, sem más nem járhat helyetted ezen az úton,
Neked magadnak kell rajta járni.
Nincsen messze, lábadügyébe esik,
Talán születésed óta rajta éltél és nem is tudtad,
Talán mindenütt ott van, vízen és szárazon,
Vedd a cókmókodat, édes fiam, én is veszem az enyémet és nosza előre,
Csodálatos városokat és szabad népeket látunk majd utunkban.
Ha elfáradsz, add mind a két batyut és nyugtasd kezeidet csípőmön,
És kellő időben majd visszaadod nekem a kölcsönt,
Mert ha elindultunk, nem pihenünk meg többé.
Ma pitymallat előtt felmásztam egy dombra és néztem a nyüzsgő eget,
És így szóltam lelkemhez: Ha magunkba foglaljuk mindezen világokat és minden
bennünk lévőnek gyönyörét és tudását, teltek és elégedettek leszünk akkor?
És lelkem így szólt: Nem, csak azért hágunk a magasba, hogy elhagyjuk és túlnan folytassuk.
Te is kérdezel engem s én hallom szavad,
Azt felelem, hogy nem felelhetek, magadnak kell rájönnöd.
Ülj le kissé, édes fiam,
Ihol kétszersült étkül és tej italul,
De mihelyt elalszol és felfrissülsz finom ruháidban, megcsókollak búcsúzóul és kinyitom neked az ajtót.
Elég soká álmodtál megvetendő álmokat,
Most lemosom a csipát szemeidről,
Hozzá kell szoknod a fény és életed minden pillanatának káprázatához.
Soká gázoltál félénken a vízben, a parti palánkba kapaszkodva,
Most azt akarom, hogy merész úszó légy,
Ugorj a tenger kellős közepébe, bukkanj fel újra, bólints oda hozzám, kiálts és nevetve rázd le fejedről a vizet.
47
Atléták tanítója vagyok én,
Aki általam szélesebbre feszíti mellét az enyémnél, az enyémnek szélességét igazolja,
Legjobban az tiszteli stílusomat, aki általa tanulja legyűrni mesterét.
A fiú, akit szeretek, nem másodlagos erőből, hanem önjogán lesz férfi,
Inkább gonosz, mint simulékonyságból vagy félelemből erényes,
Kedvesét szerető, pecsenyéjét élvező,
Viszonzatlan szerelem vagy lenézés élesebb kín neki az éles penge vágásánál,
Nagyszerű lovas, vívó, céllövő, vitorlás, énekes vagy bendzsójátékos,
Forradásokat, szakállt és himlőhelyes arcot minden tejfölös szájnál többre becsül,
És a napbarnítottakat is azoknál, akik félnek a napsütéstől.
Azt tanítom, hogy menjetek el tőlem, de ki tud elmenni tőlem?
E perctől kezdve követlek, akárki is légy,
Szavam addig bizsereg füledben, míg meg nem érted.
Nem egy dollárért mondom én ezt, sem hogy kitöltsem az időt, míg egy csolnakra várok,
(Te vagy az, aki beszélsz, nem én egyedül, én csak nyelved vagyok,
Mely a te szájadban letapad, de az enyémben megoldódik.)
Esküszöm, sohasem említem többé a szerelmet vagy halált házon belül,
És esküszöm, sohasem magyarázkodom többé, csak annak
a férfinak, vagy nőnek, aki szabad ég alatt áll meg külön velem.
Ha meg akarsz érteni, menj a hegyekbe vagy a tengerpartra.
Az első szúnyog magyarázat és a hullámok esése vagy mozgása kulcs hozzám,
A sulyok, az evező, a kézi fűrész szavamat erősíti.
Zárt szoba és iskola egy sem érintkezhetik velem,
De a csavargók és kisgyermekek annál jobban,
A fiatal kézműves áll hozzám legközelebb, jól ismer ő engem,
A favágó, aki magával viszi fejszéjét és korsóját, engem is egész napra magával visz,
A parasztfiúnak, aki a mezőn szánt, jól esik hangom csengése,
Vitorlás hajókban vitorláznak szavaim, halászokkal és matrózokkal járok, és szeretem őket.
Enyém a táborozó és menetelő katona,
Éjszaka az ütközet küszöbén sokan keresnek engem s én nem hiányzom onnan,
Azon az ünnepélyes éjszakán (soknak utolsó) felkeres, aki ismer.
Arcom súrolja a vadász arcát, amint magányosan lefekszik takarója alatt,
A fuvaros, ha rám gondol, oda se néz a kocsi zökkenéseinek,
A fiatal anya és öreg anya megértenek engem,
A leány és feleség egy pillanatra leteszik a tűt és elfelejtik, hol vannak,
Ezek és mindenek átgondolják, amit nekik mondtam.
48
Mondottam, hogy a lélek nem több a testnél,
És mondottam, hogy a test nem több a léleknél,
És hogy semmi, még Isten sem nagyobb nálunk magunknál,
És ha ki rokonszenv nélkül jár be egy nyolcmérföldet, halottas leplében megy önnön temetésére,
És hogy én, vagy te garas nélkül megvásárolhatjuk a föld legjavát,
És hogy szemünkkel körülnézni vagy hüvelyes babot mutatni annyi, mint minden idők tudományát megzavarni,
És hogy nincs ipar vagy foglalkozás, melyet követve az ifjú ne válhatnék hőssé,
És, hogy nincs olyan puha tárgy, mely a világegyetem kerekének agya ne volna,
És azt mondom férfinak és nőnek: Hagyd lelked hűsen és nyugodtan állani millió világegyetem előtt.
És azt mondom az emberiségnek: Ne légy kíváncsi Istenre,
Mert én, aki mindenre kíváncsi vagyok, nem vagyok kíváncsi Istenre,
(Nincs az a szótenger, amely megmondhatná, mennyire nem érdekel Isten és a halál.)
Hallom és látom Istent minden tárgyban, de a legkevésbé sem értem Istent,
És azt sem értem, ki lehet csodálatosabb mit én.
Miért kívánnám jobban látni Istent, mint ma?
A huszonnégy óra mindegyikében látok valamit Istenből és minden másodpercben,
A férfiak és nők arcán látom Istent, saját tükörbéli arcomon,
Istenről lehullajtott leveleket találok az uccán és mindegyiken rajta az isteni kézvonás,
És ott hagyom őket helyükön, mert tudom, hogy bárhová megyek,
Mások követik azokat pontosan, örökkön-örökké.
49
Te pedig, Halál, és te halandóság keserű ölelése, engem hiába akartok rémíteni.
A szülész habozás nélkül megy dolgára,
Látom jobbját, amint szorongat, elvesz, támogat,
Lehajlom a pompás csapóajtók küszöbén,
És nézem a kijövetelt, és nézem a megkönnyebbülést és megmenekülést.
Rólad pedig, hulla, azt hiszem, jó trágya vagy, de ez engem nem sért,
Szívom az illatos, feslő fehér rózsák szagát,
Odakapok a leveles ajkakhoz, a narancsok csiszolt kebléhez.
Felőled pedig, Élet, az a véleményem, hogy sok halál eredménye vagy,
(Semmi kétség benne, én magam is meghaltam már tízezerszer).
Hallom suttogástokat ott fönn, mennyei csillagok,
Ó, napok - ó, sírhalmok füve - ó, örök át- és előbbrevitel;
Ha ti nem mondtok valamit, hogyan mondhassak én valamit?
A zavaros tócsából, mely az őszi erdőben fekszik,
A holdból, mely a sivító homály meredélyén száll alá,
Csapjatok ki, nap és alkony szikrái - csapjatok ki az üszkös törzsekre, melyek a sárban korhadnak,
Csapjatok ki a száraz ágak nyöszörgő recsegése közben.
Szállok fel a holdtól, fel az éjszakától,
Látom, hogy a kísérteties villogás a déli napsugarak visszavetődése,
És a kicsi vagy nagy eredetből az állandóba és centrálisba torkollok.
50
Van valami bennem - nem tudom, micsoda - nem tudom, bennem van.
Ficamos és verejtékes testem csendes és hűs lesz ilyenkor,
Alszom - hosszan alszom.
Nem ismerem - névtelen - kimondatlan ige,
Nincs sem szótárban, sem kijelentésben, sem szimbólumban.
Valami körül forog, gyorsabban, mint a föld,
A teremtés neki a barát, kinek ölelése fölébreszt engem.
Talán többet is mondhatnék. Körvonalak! Védőbeszédet tartok testvéreimért és nővéreimért.
Látjátok testvéreim és nővéreim?
Nem kaosz és nem halál - alak az, egység, célzat - örök élet - boldogság az.
51
A múlt és a jelen tünedezik - megtöltöttem, kiürítettem őket,
És továbbmegyek, hogy a jövő legközelebbi redőjét megtöltsem.
Figyelőm odafönn! mi közölnivalód van számomra?
Nézz arcomba, míg én az esti levegőt szippantom,
(Beszélj becsülettel, senki más nem hall és én csak egy pillanattal maradok tovább.)
Ellentmondok magamnak?
Jól van hát, ellentmondok magamnak,
(Én nagy vagyok, sokaságok vannak bennem.)
Azok vonzanak, akik közel vannak, az ajtólécnél várakozom.
Ki végezte el napi munkáját? Ki lesz legelőbb készen estebédjével?
Ki akar velem járni?
Akarsz beszélni, mielőtt elmentem? vagy talán már el is késtél?
52
A pettyes karvaly mellettem röpül el és vádol, felpanaszolja fecsegésem és őgyelgésem.
Én se lettem csöppet se szelídebb, én is lefordíthatatlan vagyok,
A világ tetői fölött harsogom el barbár kiáltásaimat.
A nap végső sugara hátramarad még kedvemért,
A többi után és híven, mint a többit, ráveti hasonmásomat az árnyékülte vadonra,
Odahívogat a ködbe és homályba.
Elmegyek, mint a levegő, fehér fürtjeimet rázom a szökevény napra,
Örvényekbe árasztom húsomat és rostos sávokban hömpölyögtetem.
Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből, melyet szeretek,
Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt.
Aligha fogod tudni, ki vagyok én és mit jelentek,
De én mindazonáltal egészségedre válok majd,
És szűröm és erősítem véredet.
Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod,
Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon,
Valahol megállok, és várok reád.
SZERB ANTAL ÍRJA:
„A 19. század folyamán (…) az irodalom elvesztette kijelölt helyét a nagy hierarchiában: az író számára, ha értelmet akart adni annak, miért ír, két állásfoglalás maradt: az aktivizmus és az esztétizmus. Az aktivista álláspont, hogy a művészetnek a Ma kérdéseivel és csak azokkal kell foglalkoznia, cselekvően kell részt vennie a társadalom életében. (…) Írásaikban szépítés nélkül akarják bemutatni a polgári társadalom romlottságát és az alsóbb osztályok szenvedéseit, hogy ezzel is az osztályharc ügyét szolgálják. Ez a naturalizmus, társadalmi szempontból. A másik táborban, az esztéták közt, a modernség fogalma azt jelenti, hogy az írónak feltétlenül újat, eredetit kell mondania, még ha nem is értik meg, annyira új. (…) A költők nem elégednek meg a készen kapott nyelvi eszközökkel, újfajta élményeiket új nyelven akarják elmondani, mindenki egyéni stílust keres (…)
(3.) A „század betegsége”, a világfájdalom helyébe most a neuraszténia fogalma lép. Tünetei nagyobbára azonosak a világfájdaloméval. A lényegbevágó különbség az, hogy míg a világfájdalomban szenvedők metafizikai és lelki okokat kerestek bánatuk magyarázatára, a neuraszténiának fiziológiai, testi okai vannak: ez már a természettudomány és a materializmus eredménye. (…)
(4.) Minthogy az emberek kint a világban nem látnak maguk előtt célokat, befelé fordulnak és önmagukkal foglalkoznak.
A századforduló embere szélsőséges individualista; a protestantizmus fellépése óta egyre növekvő egyéniségtisztelet most éri el csúcspontját. Az önszemlélet a modernségnek a dekadenciánál is lényegesebb vonása a századforduló korának.
(5.) …érték szempontjából ez a kor nem a hanyatlás kora. Verlaine és Gide, Nietzsche és Bergson, Rodin és Van Gogh, George és Rilke ideje ez, mérhetetlenül gazdag, merész, beteljesítő kor, a Nyugat gyönyörű ősze…” (Idézet vége.)
Walt Whitman ekkorra már elhunyt (1819-1892), de a modernségnek mégis olyan előfutára ő, akitől, természetes életösztönének és a korabeli Amerika még természetközeli életformájának köszönhetően, az Európában divó világfájdalmak, a valódi vagy megjátszott neuaszténiák olyan távol álltak, mint a párizsi Louvre-tól New-York építeni kezdett felhőkarcolói.
Majd kikeresem azt a szakaszt is, ahol Szerb Antal Walt Whitmanról azt írja: „ő volt az, aki örülni tanította a múzsát”, de addig is itt a Mester következő verse.
Most jöjjön hatalmas főművének (az Ének magamról című költeménynek) impozáns befejezése.
43
Papok, én nem gyűlöllek titeket mindenkor s mindenütt,
Az én hitem a legnagyobb hit és a legcsekélyebb,
Mert bennfoglaltatik minden isten hite, ősi és újkori; s minden hit az ősi és újkori között.
Hiszem hogy újra eljövök e földre, ötezer év után,
S orákulumoktól várok jóslatot, leborulok az istenek előtt, s a napot köszöntöm,
S bálványt faragok az első tuskóból, sziklatömbből, s pálcákkal hókusz-pókuszolok varázs-körökben,
A lámával vagy a bráminnal ékesítem a lámpásokat istenura tiszteletére,
Vagy táncolok én a falloszi menetben, erdőkbe bújok, mint zordul rajongó aszkéta hindu,
Mérget iszom koponyából vagy a Shastákat meg a Védákat hiszem én, vallom a Koránt,
Vagy azték templomba megyek, ahová alvadt vér fröccsent a késről, a kőről, vagy verem én a kígyóbőr dobokat,
Vallom a Szentírást és őt kit megfeszítettek s tudom bizonyosan: isteni ő,
Misén térdepelek vagy imát mormolok puritánnal, ülök a templomi padban,
Habzó szájjal hörgök őrült rohamokban, vagy halottként várom mikor ébred bennem a lélek,
Nézem az utcát, nézem a földet, s azt mi kivül van földön és utcán,
S én is megszabom az örök forgást, körforgást.
Pörög a tábor, forgásuk centripetális, centrifugális; egyikhez odaszólok, mint utas, ki osztja búcsú-parancsát.
Ó, sok csüggedt kételkedő, bús, kirekesztett,
Mord, hetyke, szenvelgő, letört, bánatos istentagadó,
Ismerlek titeket, ismerem én a kín, a kétely, a hitetlen gyötrelem tengerét.
Hogy csapkodnak az uszonyok!
Görcsbe torzulnak gyorsan mint a villám és kibuggyan a vér!
Békével, ti véresuszonyu Tamások, komor töprenkedők,
Közöttetek is ott vagyok én,
A múlt hajt titeket, s engem is mindünket, ugyanúgy;
S mi hátra van, az ismeretlen vár titeket s engem is mindünket, ugyanúgy.
Én nem tudom mi az, mi hátra van, az ismeretlen,
De tudom, ha eljön, jó lesz s el nem kerülhető.
Ki továbbmegy - megméretik, s ki megáll - megméretik - s ez senkinek el nem kerülhető.
Nem fogja elkerülni az ifjút, ki meghalt és eltemették,
Sem az ifju nőt, ki meghalt és mellette fekszik,
Sem a kicsit, ki bekukkantott az ajtón, visszahőkölt, s többé nem látta senki,
Sem a vénembert, ki élt céltalan és keserve rosszabb, mint a düh,
Sem azt, ki a rumtól s rossz életétől tüdőbajt kapott,
Sem a számtalan áldozatot, nyomorultat, sem azt, minek neve ember-ganaj,
Sem a lebegő tömlőket, kik tátott szájjal falatra lesnek,
Semmit a földön, vagy lenn a föld ősi sírjaiban,
Semmit a szférák miriádjaiban sem, a miriádok miriádnyi lakóját,
Sem a jelent, sem a legparányibb tudott szalmaszálat.
44
Ideje fölfedni magam - kiki álljon fel.
Az ismertet elsöpröm,
Minden férfit és nőt magammal ragadok az Ismeretlenbe,
Az óra mutatja a pillanatot - de mit mutat az öröklét?
Telek és nyarak trillióit merítettük ki eddig,
Trilliók állnak még előttünk és trilliók amazok előtt.
A születések gazdagságot, sokféleséget hoztak nekünk,
És más születések hoznak még majd gazdagságot és sokféleséget.
Nem mondok semmit nagyobbnak vagy kisebbnek,
Ami betölti korát és helyét, akármivel felér.
Gyilkos vagy féltékeny volt irántad az emberi nem, testvérem, nővérem?
Sajnállak, irántam nem gyilkos és nem féltékeny,
Hozzám mindenki kedves volt, nekem nincs okom panaszra,
(Minek volna nekem a panasz?)
Beteljesedett dolgok csúcsa vagyok én és eljövendők magambanfoglalója.
Lábam magas lépcsők magaslatára lép,
Minden fokon kor-nyalábok és fokok közt még nagyobb nyalábok,
Lenn minden kellőképpen bejárva és én hágok, egyre hágok
Feljebb, egyre feljebb árnyak hajlonganak mögöttem,
Messze lenn látom az eredendő roppant semmit, tudom, én is itt voltam,
Láthatatlanul és folyton vártam és átaludtam a kábító ködöt,
Vártam soromra, és nem ártott nekem a bűzös szénsav.
Soká fogtak át szorosan - soká, soká.
Véghetetlenek voltak a nekem szánt előkészületek,
Hívek és barátiak a segítő karok.
Körforgások hordták bölcsőmet, víg evezősökként evezve,
A csillagok távol maradtak köreikben, hogy nekem helyem lehessen,
Erőiket küldték kikeresni azt, ami engem volt irányítandó.
Mielőtt anyám megszült volna, nemzedékek vezettek,
Embrióm sohasem volt zsibbadt, semmisem tudta lenyomni.
Érte sűrűsödött gömbbé az ősköd,
A hosszú lomha földrétegek felhalmozódtak, hogy rajtuk pihenjen,
Roppant növények adtak neki tápot,
Ormótlan nagy ősgyíkok vitték szájukba és tették le gonddal.
Minden élő folyton azon munkált, hogy engem kiegészítsen és gyönyörködtessen,
Most itt állok ezen a helyen robusztus lelkemmel.
45
Ó, arasznyi ifjúság! Mindig felajzott rugalmasság!
Ó, egyensúlyos, virágzó és teljes férfiasság!
Szeretőim megfojtanak,
Ajkamhoz tolonganak, bőröm pórusaiban sűrűsödnek,
Utcákon és nyilvános helyeken lökdösnek keresztül, éjjelente meztelenül jönnek hozzám,
Nappal hahót kiabálnak a folyó szikláiról, himbálóznak és csiripelnek fölöttem,
Virágágyakról, venyigékről, kusza bozótokból kiáltják nevemet,
Életem minden pillanatára lecsapnak,
Puha balzsamos nyaldosással nyaldossák testemet,
Hangtalanul markolják ki szívüket és nekem adják, legyen enyém.
Büszkén felkelő öregkor! Légy üdvöz, haldokló napok kimondhatatlan bája!
Minden állapot nemcsak magát nyilvánítja ki, azt is kinyilvánítja, ami utána és belőle jő,
És a sötét csönd ugyanannyit nyilvánít ki, mint bármi.
Éjente kinyitom padlásablakom, és látom a messzeömlő világrendszereket,
És minden, amit sokszorozva látok, ameddig csak számolni tudok, csak más rendszerek szélét szegélyezi.
Mind távolabbra nyúlnak, terjedve, egyre csak terjedve,
Kifelé, kifelé és mindig csak kifelé.
Napomnak megvan a napja, és engedelmesen kering körülötte,
Társaival együtt egy nagyobb körzetű csoporthoz szegül,
És még nagyobb rajok következnek, melyek mellett a belsők közül a legnagyobbak is csak parányok.
Nincs itt megállás és soha nem is lehet megállás,
Ha én, te és az összes világok és ami csak fölszínük alatt vagy fölött van,
még e percben halvány lebegő köddé zsugorodnának, mit sem jelentene a hosszú körforgásban,
Bizonnyal odaérnének megint, ahol most állunk,
És bizonnyal éppúgy tovább mennénk és tovább és még tovább.
Néhány kvatrilliónyi korszak, néhány oktrilliónyi köbmérföld, nem veszélyezteti az arasztávolt, türelmetlenné sem teszi,
Csak részek ők, minden csak rész.
Nézz bármilyen messze, azon túl még határtalan tér van,
Számolj bármennyit, körülötte még határtalan idő van.
Az én találkozóm ki van jelölve, annyi biztos,
Az Úr ott lesz és vár, míg én megjövök a kellő feltételek közt,
A nagy pajtás, az igazi szerető, akiért epedek, ott lesz.
46
Tudom, enyém a tér és idő legjava és engem soha meg nem mértek és meg nem fognak mérni.
Örök vándorúton vagyok én (jöjjenek és hallják mindenek!)
Jelvényeim esőálló köpeny, jó cipők és egy erdőben nyesett bot,
Egy barátom sem ül kényelmesen székemben,
Nincs székem, nincs templomom, nincs filozófiám,
Senkit sem viszek az ebédlőasztalhoz, könyvtárba vagy a tőzsdére,
Hanem férfit és nőt egyaránt egy dombra viszek,
Balkezemmel szorosan átfogva derekadat,
Jobbommal kontinensek tájaira és országutakra mutatok.
Sem én, sem más nem járhat helyetted ezen az úton,
Neked magadnak kell rajta járni.
Nincsen messze, lábadügyébe esik,
Talán születésed óta rajta éltél és nem is tudtad,
Talán mindenütt ott van, vízen és szárazon,
Vedd a cókmókodat, édes fiam, én is veszem az enyémet és nosza előre,
Csodálatos városokat és szabad népeket látunk majd utunkban.
Ha elfáradsz, add mind a két batyut és nyugtasd kezeidet csípőmön,
És kellő időben majd visszaadod nekem a kölcsönt,
Mert ha elindultunk, nem pihenünk meg többé.
Ma pitymallat előtt felmásztam egy dombra és néztem a nyüzsgő eget,
És így szóltam lelkemhez: Ha magunkba foglaljuk mindezen világokat és minden
bennünk lévőnek gyönyörét és tudását, teltek és elégedettek leszünk akkor?
És lelkem így szólt: Nem, csak azért hágunk a magasba, hogy elhagyjuk és túlnan folytassuk.
Te is kérdezel engem s én hallom szavad,
Azt felelem, hogy nem felelhetek, magadnak kell rájönnöd.
Ülj le kissé, édes fiam,
Ihol kétszersült étkül és tej italul,
De mihelyt elalszol és felfrissülsz finom ruháidban, megcsókollak búcsúzóul és kinyitom neked az ajtót.
Elég soká álmodtál megvetendő álmokat,
Most lemosom a csipát szemeidről,
Hozzá kell szoknod a fény és életed minden pillanatának káprázatához.
Soká gázoltál félénken a vízben, a parti palánkba kapaszkodva,
Most azt akarom, hogy merész úszó légy,
Ugorj a tenger kellős közepébe, bukkanj fel újra, bólints oda hozzám, kiálts és nevetve rázd le fejedről a vizet.
47
Atléták tanítója vagyok én,
Aki általam szélesebbre feszíti mellét az enyémnél, az enyémnek szélességét igazolja,
Legjobban az tiszteli stílusomat, aki általa tanulja legyűrni mesterét.
A fiú, akit szeretek, nem másodlagos erőből, hanem önjogán lesz férfi,
Inkább gonosz, mint simulékonyságból vagy félelemből erényes,
Kedvesét szerető, pecsenyéjét élvező,
Viszonzatlan szerelem vagy lenézés élesebb kín neki az éles penge vágásánál,
Nagyszerű lovas, vívó, céllövő, vitorlás, énekes vagy bendzsójátékos,
Forradásokat, szakállt és himlőhelyes arcot minden tejfölös szájnál többre becsül,
És a napbarnítottakat is azoknál, akik félnek a napsütéstől.
Azt tanítom, hogy menjetek el tőlem, de ki tud elmenni tőlem?
E perctől kezdve követlek, akárki is légy,
Szavam addig bizsereg füledben, míg meg nem érted.
Nem egy dollárért mondom én ezt, sem hogy kitöltsem az időt, míg egy csolnakra várok,
(Te vagy az, aki beszélsz, nem én egyedül, én csak nyelved vagyok,
Mely a te szájadban letapad, de az enyémben megoldódik.)
Esküszöm, sohasem említem többé a szerelmet vagy halált házon belül,
És esküszöm, sohasem magyarázkodom többé, csak annak
a férfinak, vagy nőnek, aki szabad ég alatt áll meg külön velem.
Ha meg akarsz érteni, menj a hegyekbe vagy a tengerpartra.
Az első szúnyog magyarázat és a hullámok esése vagy mozgása kulcs hozzám,
A sulyok, az evező, a kézi fűrész szavamat erősíti.
Zárt szoba és iskola egy sem érintkezhetik velem,
De a csavargók és kisgyermekek annál jobban,
A fiatal kézműves áll hozzám legközelebb, jól ismer ő engem,
A favágó, aki magával viszi fejszéjét és korsóját, engem is egész napra magával visz,
A parasztfiúnak, aki a mezőn szánt, jól esik hangom csengése,
Vitorlás hajókban vitorláznak szavaim, halászokkal és matrózokkal járok, és szeretem őket.
Enyém a táborozó és menetelő katona,
Éjszaka az ütközet küszöbén sokan keresnek engem s én nem hiányzom onnan,
Azon az ünnepélyes éjszakán (soknak utolsó) felkeres, aki ismer.
Arcom súrolja a vadász arcát, amint magányosan lefekszik takarója alatt,
A fuvaros, ha rám gondol, oda se néz a kocsi zökkenéseinek,
A fiatal anya és öreg anya megértenek engem,
A leány és feleség egy pillanatra leteszik a tűt és elfelejtik, hol vannak,
Ezek és mindenek átgondolják, amit nekik mondtam.
48
Mondottam, hogy a lélek nem több a testnél,
És mondottam, hogy a test nem több a léleknél,
És hogy semmi, még Isten sem nagyobb nálunk magunknál,
És ha ki rokonszenv nélkül jár be egy nyolcmérföldet, halottas leplében megy önnön temetésére,
És hogy én, vagy te garas nélkül megvásárolhatjuk a föld legjavát,
És hogy szemünkkel körülnézni vagy hüvelyes babot mutatni annyi, mint minden idők tudományát megzavarni,
És hogy nincs ipar vagy foglalkozás, melyet követve az ifjú ne válhatnék hőssé,
És, hogy nincs olyan puha tárgy, mely a világegyetem kerekének agya ne volna,
És azt mondom férfinak és nőnek: Hagyd lelked hűsen és nyugodtan állani millió világegyetem előtt.
És azt mondom az emberiségnek: Ne légy kíváncsi Istenre,
Mert én, aki mindenre kíváncsi vagyok, nem vagyok kíváncsi Istenre,
(Nincs az a szótenger, amely megmondhatná, mennyire nem érdekel Isten és a halál.)
Hallom és látom Istent minden tárgyban, de a legkevésbé sem értem Istent,
És azt sem értem, ki lehet csodálatosabb mit én.
Miért kívánnám jobban látni Istent, mint ma?
A huszonnégy óra mindegyikében látok valamit Istenből és minden másodpercben,
A férfiak és nők arcán látom Istent, saját tükörbéli arcomon,
Istenről lehullajtott leveleket találok az uccán és mindegyiken rajta az isteni kézvonás,
És ott hagyom őket helyükön, mert tudom, hogy bárhová megyek,
Mások követik azokat pontosan, örökkön-örökké.
49
Te pedig, Halál, és te halandóság keserű ölelése, engem hiába akartok rémíteni.
A szülész habozás nélkül megy dolgára,
Látom jobbját, amint szorongat, elvesz, támogat,
Lehajlom a pompás csapóajtók küszöbén,
És nézem a kijövetelt, és nézem a megkönnyebbülést és megmenekülést.
Rólad pedig, hulla, azt hiszem, jó trágya vagy, de ez engem nem sért,
Szívom az illatos, feslő fehér rózsák szagát,
Odakapok a leveles ajkakhoz, a narancsok csiszolt kebléhez.
Felőled pedig, Élet, az a véleményem, hogy sok halál eredménye vagy,
(Semmi kétség benne, én magam is meghaltam már tízezerszer).
Hallom suttogástokat ott fönn, mennyei csillagok,
Ó, napok - ó, sírhalmok füve - ó, örök át- és előbbrevitel;
Ha ti nem mondtok valamit, hogyan mondhassak én valamit?
A zavaros tócsából, mely az őszi erdőben fekszik,
A holdból, mely a sivító homály meredélyén száll alá,
Csapjatok ki, nap és alkony szikrái - csapjatok ki az üszkös törzsekre, melyek a sárban korhadnak,
Csapjatok ki a száraz ágak nyöszörgő recsegése közben.
Szállok fel a holdtól, fel az éjszakától,
Látom, hogy a kísérteties villogás a déli napsugarak visszavetődése,
És a kicsi vagy nagy eredetből az állandóba és centrálisba torkollok.
50
Van valami bennem - nem tudom, micsoda - nem tudom, bennem van.
Ficamos és verejtékes testem csendes és hűs lesz ilyenkor,
Alszom - hosszan alszom.
Nem ismerem - névtelen - kimondatlan ige,
Nincs sem szótárban, sem kijelentésben, sem szimbólumban.
Valami körül forog, gyorsabban, mint a föld,
A teremtés neki a barát, kinek ölelése fölébreszt engem.
Talán többet is mondhatnék. Körvonalak! Védőbeszédet tartok testvéreimért és nővéreimért.
Látjátok testvéreim és nővéreim?
Nem kaosz és nem halál - alak az, egység, célzat - örök élet - boldogság az.
51
A múlt és a jelen tünedezik - megtöltöttem, kiürítettem őket,
És továbbmegyek, hogy a jövő legközelebbi redőjét megtöltsem.
Figyelőm odafönn! mi közölnivalód van számomra?
Nézz arcomba, míg én az esti levegőt szippantom,
(Beszélj becsülettel, senki más nem hall és én csak egy pillanattal maradok tovább.)
Ellentmondok magamnak?
Jól van hát, ellentmondok magamnak,
(Én nagy vagyok, sokaságok vannak bennem.)
Azok vonzanak, akik közel vannak, az ajtólécnél várakozom.
Ki végezte el napi munkáját? Ki lesz legelőbb készen estebédjével?
Ki akar velem járni?
Akarsz beszélni, mielőtt elmentem? vagy talán már el is késtél?
52
A pettyes karvaly mellettem röpül el és vádol, felpanaszolja fecsegésem és őgyelgésem.
Én se lettem csöppet se szelídebb, én is lefordíthatatlan vagyok,
A világ tetői fölött harsogom el barbár kiáltásaimat.
A nap végső sugara hátramarad még kedvemért,
A többi után és híven, mint a többit, ráveti hasonmásomat az árnyékülte vadonra,
Odahívogat a ködbe és homályba.
Elmegyek, mint a levegő, fehér fürtjeimet rázom a szökevény napra,
Örvényekbe árasztom húsomat és rostos sávokban hömpölyögtetem.
Örökül hagyom magamat a sárnak, hogy kihajtsak a fűből, melyet szeretek,
Ha újra szükséged lesz rám, keress csizmatalpad alatt.
Aligha fogod tudni, ki vagyok én és mit jelentek,
De én mindazonáltal egészségedre válok majd,
És szűröm és erősítem véredet.
Ha nem is találsz rám rögtön, ne veszítsd el bátorságod,
Ha egyik helyen nem találsz, keress a másikon,
Valahol megállok, és várok reád.
SZERB ANTAL ÍRJA:
„A 19. század folyamán (…) az irodalom elvesztette kijelölt helyét a nagy hierarchiában: az író számára, ha értelmet akart adni annak, miért ír, két állásfoglalás maradt: az aktivizmus és az esztétizmus. Az aktivista álláspont, hogy a művészetnek a Ma kérdéseivel és csak azokkal kell foglalkoznia, cselekvően kell részt vennie a társadalom életében. (…) Írásaikban szépítés nélkül akarják bemutatni a polgári társadalom romlottságát és az alsóbb osztályok szenvedéseit, hogy ezzel is az osztályharc ügyét szolgálják. Ez a naturalizmus, társadalmi szempontból. A másik táborban, az esztéták közt, a modernség fogalma azt jelenti, hogy az írónak feltétlenül újat, eredetit kell mondania, még ha nem is értik meg, annyira új. (…) A költők nem elégednek meg a készen kapott nyelvi eszközökkel, újfajta élményeiket új nyelven akarják elmondani, mindenki egyéni stílust keres (…)
(3.) A „század betegsége”, a világfájdalom helyébe most a neuraszténia fogalma lép. Tünetei nagyobbára azonosak a világfájdaloméval. A lényegbevágó különbség az, hogy míg a világfájdalomban szenvedők metafizikai és lelki okokat kerestek bánatuk magyarázatára, a neuraszténiának fiziológiai, testi okai vannak: ez már a természettudomány és a materializmus eredménye. (…)
(4.) Minthogy az emberek kint a világban nem látnak maguk előtt célokat, befelé fordulnak és önmagukkal foglalkoznak.
A századforduló embere szélsőséges individualista; a protestantizmus fellépése óta egyre növekvő egyéniségtisztelet most éri el csúcspontját. Az önszemlélet a modernségnek a dekadenciánál is lényegesebb vonása a századforduló korának.
(5.) …érték szempontjából ez a kor nem a hanyatlás kora. Verlaine és Gide, Nietzsche és Bergson, Rodin és Van Gogh, George és Rilke ideje ez, mérhetetlenül gazdag, merész, beteljesítő kor, a Nyugat gyönyörű ősze…” (Idézet vége.)
Walt Whitman ekkorra már elhunyt (1819-1892), de a modernségnek mégis olyan előfutára ő, akitől, természetes életösztönének és a korabeli Amerika még természetközeli életformájának köszönhetően, az Európában divó világfájdalmak, a valódi vagy megjátszott neuaszténiák olyan távol álltak, mint a párizsi Louvre-tól New-York építeni kezdett felhőkarcolói.
Majd kikeresem azt a szakaszt is, ahol Szerb Antal Walt Whitmanról azt írja: „ő volt az, aki örülni tanította a múzsát”, de addig is itt a Mester következő verse.
Most jöjjön hatalmas főművének (az Ének magamról című költeménynek) impozáns befejezése.
43
Papok, én nem gyűlöllek titeket mindenkor s mindenütt,
Az én hitem a legnagyobb hit és a legcsekélyebb,
Mert bennfoglaltatik minden isten hite, ősi és újkori; s minden hit az ősi és újkori között.
Hiszem hogy újra eljövök e földre, ötezer év után,
S orákulumoktól várok jóslatot, leborulok az istenek előtt, s a nap | |
| 37. | [tulajdonos]: WALT WHITMAN AGAIN | 2025-03-13 11:07 | WALT WHITMAN HOSSZÚ VERSEI KÖVETKEZNEK
Itt az ideje, hogy ennek a nagy amerikai mesternek a költészetével ismét foglalkozzunk.
Egyetlen kötete FŰSZÁLAK címmel újabb és újabb ciklusokkal gyarapodott hosszú élete során (már szélütött bénultságban írta legéletigenlőbb műveit), ami bennem is felveti: miért ne lehetne nekem is egyetlen kötetem.
Hiszen A PARÁZNABILLEGETŐ márt eleve két kötet. Benne a fiatal versek "fiatalembere" találkozik a veteránkori versek "veteránjával".
Miért ne lehetne a tervezett újabb köteteim anyagát ("Ajándék a hercegnek twitter-poémák", vagy a "Balaton- és Duna-versek"-et, mind-mind egyetlen kötetben megjelentetni. Ahogyan ő is, az újabbakat, a régebbiekkel együtt, mindig egyetlen könyvben kiadni.
Amely a halálával véglegessé vált.
Ez a ma ismert Lives of Grass című kötet.)
Petőfinek ma "hány kötete" van? Egy.
Adynak? Neki is.
Kosztolányinak? Szintén.
Mi ez a sokkötetűségi bolondéria?
Túl sok a vers?
"Papírt! Papírt, mert nem bírom visszatartani?"
Az elég nagy baj.
Mert már Lukács György is legfőbb intelemként írta Kosztolányinak: Sajnos elfelejti a legfontosabbat! Keveset írni!
Igen.
Csak a válogatott műveinket lenne szabad...
A többi hiúság és "közönségesség" — a közönségfilm — "köznségvers" fogalmának értelmében.
Igazi művésznek nem szabadna közönségfilmet készíteni és kozönségverset írni.
Csak művészfilmet és művészverset, mert utóbbit többen nézik meg és többen olvassák.
VÉGÜL!
Tarkovszkíj filmjeit — végül — többen megnézik, többen fogják látni, mint az ő korának tömegízlést kielégítő közönségfilmjeit.
Mert századszorra is katarzist tudnak okozni. Nem mennek ki a divatból, míg a közönségfilmek (pl. Ben Hur) igen.
Utóbbiak "egyéjszakás kalandok".
A művészfilmek "örök szerelmek".
Walt Whitman sem képes elavulni.
Pontosabban: van a költészetének egy olyan rétege, ami "átsüt" az időn.
Az alábbi (és néhány következő) műve is ilyen.
Mint tudjuk, Walt Whitman szabadverssorai korántsem "szabadok". Nagyon is "kötöttek": mértékük a légzés mérték, de az óceánhullámok partra sodródásának ritmusai is megihlették ebben.
Később erről többet.
A Woke-genderizmus és az eltörléskultúra Amerikában az ő költészetét is megpróbálta kikezdeni.
Túltolva a biciklit, nem véletlen, hogy súlyos politikai vereséget szenvedett.
Itt az idő tehát, hogy újra foglalkozzunk Walt Whitman költészetével, mert ő az, akiről Szerb Antal találóan azt írta: "örülni tanította a múzsát".
Ez most jól nagyon jól jön a Woke-genderizmus hamis áldozatkultuszával szemben, hiszen álprófétáinak füléből képzelt vér folyik.
_________________________________
VOLT EGY GYEREK AKI ELINDULT
Volt egy gyerek, aki elindult naponta
S amit először meglátott azzá lett ő maga is,
S az a valami a gyermek része lett azon a napon át vagy a nap egy részén át
Vagy sok éven át vagy évek elnyúló láncolatán át.
És a korai orgona része lett ennek a gyereknek,
És a fű meg a fehér és piros délignyitó meg a fehér és piros lóhere meg a bibic-sírás
És a harmadik hónapi bárány és a koca halványrózsaszín malaca és a kanca csikaja
meg a tehén borja
És a baromfilárma a szérűn vagy a pocsolyánál a halastó mellett
És a mélyben a furcsán függve maradt hal meg a furcsán szép vízitükör
És a vízinövények kecses, lapos szirma — minden a része lett.
A negyedik hónapi meg az ötödik hónapi mezei zsengék a részei lettek,
A sarjadó téligabona meg az aranysárga búza meg a kerti gumók, gyökerek
És a virágzó almafák, s a gyümölcs azután és az erdei bogyók meg a legsilányabb
útszéli gaz
És a részeg öreg, aki a kocsma fészere alól tápászkodik fel és tántorog hazafelé,
És a tanítónő iskolábamenet
És a fiúk, a jóbarátok, meg a fiúk, a verekedők,
És a pirospozsgás, takaros lányok és mezítláb a négerfiú, a négerlány
És a város meg a vidék változásai mindenütt, ahova elment.
És a saját szülei, az, aki nemzette, s az, aki foganta s megszülte őt,
De nem csupán ezt adták magukból ennek a gyereknek,
Minden napot aztán neki adtak, és ők is a részei lettek.
Az anya, ki otthon nyugodtan megterít vacsorára,
Az anya szelíd szava, tiszta kalapja, ruhája, a jóleső illat, mely személyéből s öltözetéből
árad elmenőben.
Az apa, az erős, az öntelt, a férfias, fösvény, dühös és igaztalan,
Az ütés, a hirtelen, hangos szó, fukar alkudozás, a csábítás fortélyai,
A családi szokások, a nyelv, a társaság, bútor, a sóvárgó, áradó szív,
Az ellentmondást nem tűrő szeretet, a valóság érzéke s a gondolat, hogy mi lesz, ha
végülis kiderül, hogy nem ez a valóság,
A nappal kételye s az éjszaka kételye s a különös hogyan és miképpen,
Hogy az, ami látszik, olyan-e, vagy minden csak folt és villanás.
Utcákon nyüzsgő férfiak, asszonyok — ha nem csupán folt és villanás, mi egyéb?
Maguk az utcák, a házak homlokzata, áruk a kirakatokban,
Kocsik, fogatok, a kikötők súlyos deszkái, az átkelés kompon,
Naplementekor a távoli hegyi falu, közben a folyóval,
Két mérföldnyire az árnyak, a sugár, a pára, a házormokra, tetőkre hulló fény,
Közel a hajó, mely álmosan úszik az árral s dereglyét vontat hosszú kötélen,
A torlódó hullámok gyorsan megtörő, tajtékzó taréja,
Égen a színes felhők rétege, mint hosszan elnyúló tisztaság, melyben mozdulatlan lebeg,
A láthatár széle, a fregattmadár röpte, s illata a sós mocsárnak, a parti iszapnak,
Minden része lett a gyereknek, aki elindult naponta és most és mindvégig
naponta elindul.
(Ford: Vas István)
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
