NAPLÓK: PÁLÓCZI - SZABADVERSTAN II. Legutóbbi olvasó: 2026-01-20 05:30 Összes olvasás: 9390| 51. | [tulajdonos]: KÖLTÉSZET-ORVOSI LÓ | 2025-04-25 05:42 | A RÓZSAUJJÚ HAJNAL Homérosz Odüsszeia c. eposzának híres jelzős szerkezete („És hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből…” – a nyolcadik ének első sora, Devecseri Gábor fordításában. (Angolul rosy fingered-nek fordítható P. A.)
Ez volt az a szófordulat amely a legnagyobb benyomást tette rám a gimnázium első osztályának irodalomóráján.
Miért?
Mert a víztükörnek ezt az elváltozását minden pesti gyereknél jobban ismertem addigra Balatonnál született, Fonyódon érettségizett gyerekként hajnali vagy éppen alkonyi horgászatoknak, badacsonyi áthajózásoknak köszönhetően.
Utóbbi esetben a „rózsásujjú alkony” jelzős szerkezet szintén megáll, lásd a fenti Fonyódon készült fotót, bár én, Polgári per című hosszú versemben (fenn van a Dokk-on) a „nagymálnaszínű” jelzőt használtam gyerekvilágom ábrázolásához.
„attól függ hajóval jövünk-e
nagymálnaszínű vízen Badacsonyból
hol szüleink borozását úntuk
vattacukor-illatú cigányzenében”
Víztükörről kell itt beszélnünk tehát. Hogy így vizsgáljuk meg e „szóbűvészeti mellfekvencet” Filip Tamás tollából, amit a Minimál Planet naplójában találtam. Idézem: „A felhők alatt mindig kék a tenger”.
Valóban? Ha a víztükör szót helyettesítjük be akkor is?
Nézzük meg ezt az itt már bemutatott óceán átevezési fotót. Kék a „tenger” (vagyis a víztükör) a felhők alatt?
Egy fenét!
A Balaton, a Bajkál tó, a Csád tó, a Nagy Tavak, az összes tengerek és óceánok a felhők alatt mindig olyan színűek, amilyen tükröződést és fénytörést a fényviszonyok éppen lehetővé tesznek. Csak épp olyanak nem látszik a tenger, amilyennek „Rodolfo” láttatni akarja: „Figyeljék a kezeimet, mert csalok” – szokta mondani.
Figyelmen kívül hagytam volna ezt a téves meglátáson alapuló, ezért művészi illúziót kelteni is képtelen szemantikai kócolást, Filip egyik, Marnó Jánostól átvett, gyakran alkalmazott eszközét, ha néhány héttel korábban nem játssza az eszét szóbűvész mutatvány közepette az én káromra, amikor farkast próbált előrángatni a kalapból, de csak „álcája” jött elő.
(Mint már írtam itt, a Rorschach teszt című, egyik legújabb versemben a tesztképek gomolygását óhajtottam visszaadni a lassított megérthetőség imitálásával. Ezért a farkasra vonatkozó igét, „spéttel” (késleltetéssel) a versszak legutolsó szavának tettem meg. Hogy még nehezebben jöjjön elő a megértés (ahogy a mindenre és semmire nem hasonlító, a szemlélőt a tudatalattijáig felkavaró Rorschach ábráknál tapasztalható).
Karaffa Gyula nem is volt képes azonnal megérteni és „helye sírásó Hubára” gyanakodva üzekedő falán ezt szóvá is tette, Fűri Máriának kellett elmagyarázni a „helyes olvasatot”. Filip Tamás pedig, velem szembeni ellenszenvétől vakon még meg ezt az irodalmi kikötőnk szellemi színvonalához méltatlan figyelmetlenséget.” Idézet Filip naplójából:
„Volt, illetve van egy nemrégiben feltöltött versnek egy sután megfogalmazott versszaka, amit egyik társunk félreértett, és tévedését az egyik szerkesztő és maga a szerző igyekezett eloszlatni. Utóbbi nem túl elegáns módon.
Ez volt az eredeti versszak.
A foltok megjuhászodva ülnének
le a lábaihoz, mind a kétfelől
mint ebek, ha elkergették a farkast
és ma már biztos, hogy senkit meg nem öl?
Megmondom őszintén, megsajnáltam a szerzőt. Miért nem képesek elfogadni az emberek, hogy ő ennyire képes? Miért kell a kákán is csomót keresni? Sajnálatom átfordult a segíteni akarásba, és írtam egy új versszakot az eredeti helyett.
A foltok megjuhászodva ülnének
le a lábaihoz, mint két komondor,
akik elkergették a gonosz farkast,
hogy jobb legyen, mert a félelem rombol?
Aztán a komondoros után írtam egy kuvaszosat is.
A foltok megjuhászodva ülnének
le a lábaihoz, mint két jó kuvasz,
hiszen elkergették a gonosz farkast,
s a zordon tél után jöhet új tavasz?”
Idézett szakasz vége.
Érezzük a „Piroska illúzió” tűrhetetlenségét? A színvonaltalan versbutaságot?
„Gonosz farkas”! Ilyet merészelt írni Filip Tamás, nekem! Nekem!
NEKEM!
Miért, ki vagyok én?
Valamilyen költői kitüntetés birtokosa?
Vagy valamilyen társadalmi cím resektálandó várományosa?
Dehogy! Ezekkel szemben Filip nyugodtan játszhatná az eszét.
Én A MEGFIGYELŐ vagyok!
Aki ezen a képen épp egy farkast ölelek át, amely később a pécsi állatkertből szökött gyilkos farkas lehetett volna (lásd a montázs rendőrújságból vett másik fotóját, és majd az is lesz „majdnem” a következő „farkasos” novellámban), de amely minden volt, hangsúlyozom, hogy MINDEN (éhes, meghajszolt stb.) csak gonosz nem.
S ilyen smoncát írt Filip a Megfigyelőnek. Jól illusztrálva, hogy tényleg fi(LI)ngja sincs, kivel is áll szemben.
De ezt most, itt a Dokkon, végül meg fogja (mert meg kell) tanulnia!
Erről szól, és erről fog szólni az összes róla írt filippikám.
Túlságosan messzire ment, egészen sikeresen elért féléves kizáratásomig. Élemedett koromnál fogva ezt többet nem engedhetem meg „neki”. És másnak sem.
Erről próbaperben várom a megfelelő jogi precedenst szolgáltató bírói ítéletet, a későbbi miheztartás végett. Filippikáimban azonban addig sem a személyes leszámolás, hanem a MEGFIGYELÉS újbóli munkára fogása a fő cél, az általam kiüresedőnek érzett szóbűvészkedéssel szemben. Mert ha Filipet sosem ismertem volna, a szemantikai kócolással akkor is elégedetlen lennék és küzdenék ellene. Ne merészelje tehát az ő személye elleni orvtámadásnak interpretálni ezt a naplóbejegyzést sem.
Ráadásul igazolhatóan mindegyik vele kapcsolatos megszólalásom reakció, az ő valamelyik akciójával szemben. A Dokk nem felejt (ha csak mesterséges, s neki e vitában jogtalan előnyt biztosító utólagos törlés nem következik be, amiért az elkövetőnek a bíróságon felelnie kell, sajnos egyszer már bekövetkezett!)
Nem fontos ő annyira. Hiszen csak „állat – jav. költészet-orvosi ló”.
A szemantikai kócolás mint szóbűvészeti mutatvány a „túlfontos” a kortárs költészetben, ezért akarom az elhanyagoltnak rémlő KÖLTŐI MEGFIGYELÉST vele szemben ismét csatasorba állítani. Hogy illúzióskodó szóbűvészet helyett („A felhők alatt mindig kék a tenger”.) igazi szóművészetben gyönyörködhessünk. („Rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből”. Vagy… „Az ember végül szomorú vizes síkra ér”. Pont ilyen volt a szárszói Balaton part – akkor. Ezért jelenthet ÖNMAGÁNÁL többet. Mert a megfigyelés pontosságát észlelve azonnal „hiszünk” neki.)
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
