NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2025-05-11 12:37 Összes olvasás: 74307| 558. | [tulajdonos]: Huxley XV. | 2023-09-21 18:53 | XV. fejezet
A látomások természettörténete
Ezt az előadást egy kérdéssel kezdem. Ez az egyik olyan látszólag ártatlan, de rendkívül kutakodó és nagy jelentőségű kérdések egyike, amelyet kíváncsi gyerekek szoktak szüleiknek feltenni, és amelyekre a szülők egész egyszerűen nem tudják a választ, így azt mondják, hogy ne légy olyan butuska, csak játssz és rohangálj tovább. A kérdés így hangzik: Miért zöld a fű? Ahhoz, hogy megválaszolhassuk ezt a kérdést, a botanikában, a biokémiában, a fizikában, az asztronómiában, sőt a teológiában és a metafizikában is el kell mélyednünk. Ehhez hasonlóan most én is egy olyan kérdéssel kezdem, amely talán nem olyan sokrétű, mint a ,,miért zöld a fű?" kérdése, de hasonlóan messzire vezet minket. A kérdés az, hogy miért drágakövek a drágakövek? A rejtély megválaszolása során agyunk struktúrájának problematikáját, agyunk mélyebb, és elzártabb rétegeihez fűződő viszonyunkat, valamint életünk kulturális, vallásos és filozófiai vonatkozásait is számba kell vennünk.
Miért drágakövek a drágakövek? Abban a pillanatban, ha az ember elkezd gondolkodni erről a kérdésről, kimondhatatlanul furcsának tűnik, hogy a történelem során az ember ennyi rengeteg időt, energiát és pénzt áldozott arra, hogy átlátszó és különböző színű kavicsokat gyűjtsön, ezeket egybehordja, a legkülönbözőbb formákra csiszolja, és csatákat vívjon értük. Erre egészen nyilvánvalóan nincs megfelelő gazdasági magyarázat. Természetesen, abból a közmegegyezésből kiindulva, hogy a drágakövek drágakövek, akkor, ha valakinek van egy csomó drágaköve, ez számára gazdasági előnyt jelent. A drágakövek azonban semmilyen alapvető módon sem segítenek minket. Nem lehet őket megenni, nem lehet velük felásni a földet, tulajdonképpen haszontalanok.
A drágakövek drágasága kizárólagosan esztétikai nézőpontból nézve is nagyon különös. Az ember nem érti, miért találjuk olyan szépnek ezeket a tárgyakat. Nem állíthatjuk, hogy abban az értelemben gyönyörűek, ahogy például egy művészi alkotás gyönyörű. A műalkotás azért gyönyörű, mert egyes részei csodálatos harmóniában vannak egymással. Akár zenei, akár vizuális, akár költői alkotásról van szó, a műalkotás mindig rendszert alkot, míg a drágakő egyszerűen csak egy darab tárgy; olyan, mint egy zenemű kottájának egyetlen hangjegye. Na már most, ha egyetlen hangjegyet játszunk, akkor az elbűvölhet ugyan bennünket, mégsem érezzük azt mélységesen csodálatosnak. A drágakövek megszerzésére az emberek mégis rengeteg időt, energiát és pénzt fordítanak. Tehát kell, hogy legyen valami a drágakövekben, amelyhez az emberi agy sötét, és legyünk őszinték, megmagyarázhatatlan módon vonzódik.
A drágakövek iránti érdeklődésünk egyik magyarázatát különös módon a Phaidónban találhatjuk meg, ahol Szókratész az ideális világról, Platón alapvető metafizikai ideájáról szól. Szókratész azt mondja, hogy az anyagi világon túl és a fölött, van egy ideális világ, amelynek a mi világunk egy meglehetősen rossz másolata.
,,És ezen a földön, mely ilyenformán fest, ilyesféle növények is nőnek, fák és virágok és gyümölcsök; és a hegyeknek is ugyanúgy, meg a köveknek, ennek megfelelő a simaságuk és áttetsző mivoltuk, és a színeik is szebbek; ezeknek a részecskéi itteni kedvelt drágaköveiknek is, a karneol és a jáspis, meg a smaragd, és minden ilyesmi; ott pedig nincs semmi, ami ne ilyen lenne, vagy még ezeknél is szebb."1
Platón hozzáteszi, hogy:
,,ezek láthatóan teremnek ott, roppant nagyságban és mennyiségben, és temérdek helyén annak a földnek, úgyhogy azt a földet látni boldog szemlélőknek való látvány."2
Ez egy nagyon különös megjegyzés, hiszen ezáltal világossá válik számunkra, hogy amikor Platón az ideális világról beszél, akkor nem csupán egy metafizikai gondolatról szól. Ez a másik világ kövekkel és hegyekkel teli táj, kövei és hegyei pedig pontosan a mi világunkban fellelhető drágakövek minőségének felelnek meg. Sokkal több ez puszta filozófiai absztrakciónál. Ez a valami az emberi agyban létezik, belső világunk, gondolataink és érzéseink része, és ezt a valamit egy bizonyos értelemben láthatjuk is. Ezt a belső világot hívom én a látomások világának, amely valahogy nagyon közel van a drágakövek drágaságához. Azonban mielőtt hozzáfognék e kérdéskör tárgyalásához, engedjék meg, hogy általánosságban szóljak néhány szót az ember belső világának különböző területeiről.
Koponyacsontjaink között egy hatalmas, nagyon változatos és rendkívül különös területekkel tarkított világegyetem helyezkedik el, amely területek legtöbbször rejtve maradnak előttünk, de mégis mindig ott vannak. Ott van az emlékezet, a fantázia, a képzelet és az álmok világa, amelyek szoros kapcsolatban vannak mindazzal, amelyet Freud és Jung személyes tudattalannak hív. Archetipikus formáival és szimbólumaival ott van az a világ is, amelyet Jung kollektív tudattalannak hív, és amely láthatóan szintén minden ember sajátja. És végül ott van belső világunk legrejtettebbje, amelyet én a látomások világának hívok. Ez a világ tapasztalataink személyes világától nagyon különbözik, a szó szoros értelmében egy más(ik) világ.
Engedjék meg, hogy foglalkozzam egy kicsit e fenti elrendezés egyes elemeivel, ezek közül is elsőként az emlékezettel. Az emlékezet kimondhatatlanul furcsa valami, amit bárki, aki valaha is kissé elgondolkozott ezen a kérdésen, nyilvánvalóan megállapított már magában. Az emlékezet egyik legkülönösebb jellemzője, hogy két nyilvánvalóan eltérő részre osztható. Van az a fajta emlékezet, amelyet teljes emlékezetnek hívunk; ez egy múltbéli tapasztalat jelen idejű teljes átélése. És aztán van az a fajta emlékezet, amit általában, normálisan emlékezetnek hívunk, és amely az előbbinél sokkal homályosabb és koncentráltabb.
A teljes emlékezet képességével csak egyes emberek rendelkeznek. A nagy amerikai regényíróról, Thomas Wolfe-ról állították, hogy teljes emlékezettel bírt. íróként azt mondhatom erről, hogy bizonyos szempontból ez hatalmas előnyt jelenthet, de másrészt nagyon nehéz lehet ezzel a képességgel együtt élni, hisz az ember nem tudhatja, hol szabjon határt emlékeinek. Ha valaki abszolút és teljes mértékben emlékezik arra, ami vele történt, akkor pontosan annyit és annyi ideig írhat, mint amennyit már addig élt, anélkül, hogy bármikor is a végére érne a dolognak. Wolfe könyveiben pont ez történik. Művei arról tanúskodnak, hogy mindent elképesztő életszerűséggel volt képes megjeleníteni.
A legtöbben nem rendelkezünk akaratlagosan a teljes emlékezet képességével, de bizonyos körülmények között, például a hipnózis segítségével ez sok emberben előidézhető. A hipnotizált személy, a legapróbb részletességgel felszínre hozhat rengeteg, tudatosan már rég elfelejtett anyagot. A teljes emlékezéshez hasonló valami a merengés állapotában is előidézhető, főleg, ha hozzáértő pszichiáter vagy pszichológus segíti a merengés állapotában lévő személyt. Végül pedig bizonyos drogok is elősegíthetik a teljes emlékezést. A második világháborúban az idegösszeomlással járó fáradtságot, amely gyakran hisztérikus vaksággal, süketséggel vagy bénultsággal járt együtt, hipnózissal, vagy, ha a hipnózisra nem volt idő, akkor drogokkal, nevezetesen szódium amytallal vagy éterrel kezelték. Ezek az anyagok a tudatos és tudattalan közötti határt csökkentették, és így lehetővé tették a betegséget előidéző traumatikus esemény felidézését. Ez képessé tette a pszichiátereket arra, hogy a szerencsétlen katonákat kihozzák traumatizált állapotukból, úgy, hogy a páciens az adott eseményt megszüntetve kiélte.
A hipnózis és a drogok szolgáltatta bizonyítékok birtokában semmi kétségünk sem lehet afelől, hogy minden tapasztalatunk az agyunkban tárolódik, és, hogy bizonyos kedvező körülmények között, teljes mértékben emlékezhetünk azokra. Legutóbb a kiváló kanadai sebész, Wilder Penfield agyműtét közben végzett érdekes kísérleteket, agykárosodás miatt epilepsziássá vált személyeken. Mint tudják, az agy nem érez semmilyen fájdalmat, így a műtéteket a koponya megnyitását lehetővé tévő helyi érzéstelenítés alatt végezték. Penfield egy apró elektródával érintette meg a műtőasztalon fekvő páciensek halántéklebenyét, így azok sok évvel azelőtti eseményeket idéztek fel. Így az a rendkívül furcsa jelenség állott elő, hogy a páciens egyszerre két világban létezett. Ott volt a műtószobában, és egy másik helyen is, sokszor több ezer kilométerrel távolabb, és sok évvel korábban, amely teljes intenzitású és érzelmekkel telített újraélését az elektróda érintése segített elő. Amikor az adott pontot újra megérintették, akkor ugyanaz az emlék ismét életre kelt, mintha csak egy lemezt játszottak volna újra. Hogy a helyhez kötött emlékezés e sajátos jelensége csak az epilepsziás emberekre jellemző vagy sem, azt gondolom, hogy senki sem tudja, és nagyon remélem, hogy nem is fog soha senki egészséges emberek fejébe lyukat fúrni, és így, kísérletek útján megtalálni a választ. Mindazonáltal azt azért láthatjuk, hogy a teljes emlékezés fizikai úton is előidézhető.
Azok a ritka alkalmak, amikor a teljes emlékezés megtörténik, különös jelentőséggel bírnak számunkra. Velem soha nem történt meg, de azok, akiknek volt már ilyen élményben részük, nagyon érdekesnek és gyógyító hatásúnak tartják. Minden olyan anyagtól megszabadulhatnak így, amelyek, hogy úgy mondjam, agyuk mélyebb részein rohadnak.
Közönséges emlékeinket, amelyek tökéletesen más nagyságrendűek, a teljes emlékezésen túl és azzal szemben kell elhelyeznünk. A közönséges emlékezet a múltbeli események egyfajta összegzése vagy emésztett változata, amelyet agyunk egyes részei, az, amit a pszichológusok tudatelőttesnek hívnak, a teljes emlékezetből állít elő számunkra. Ez az emésztett változat rendkívül hasznos számunkra, hiszen mindennapi életünket segíti, és nyilvánvalóan biológiai és társadalmi értékkel is bír. Teljes emlékezetünk ezen a tudatelőttes által előállított válogatása általános életfilozófiánk alapján készül, és alkalmazkodik a boldogságról alkotott általános elképzelésünkhöz. A közönséges emlékezetből kimarad mindaz, amely ugyan a teljes memória része, de amelyet traumatikusnak vagy lényegtelennek tartunk. Csakis a biológiailag vagy szociálisan releváns részek válnak a közönséges emlékezet részévé is.
Most pedig forduljunk a fantázia és a képzelet világához. Itt az egyes emberek közötti hatalmas különbségekkel találkozunk, de ugyanaz az ember különböző időben is nagy eltéréseket mutathat. A leghomályosabb fantáziákban, képzelődésekben és álmodozásokban lehet részünk, de a legbonyolultabbakat és legrészletesebbeket is megtapasztalhatjuk. A delíriumban tapasztalható teljes összefüggéstelenségtől a dramatikusan vagy elbeszélő módon elrendezett részletes és strukturált történetekig terjedhetnek. Részletesebb formájában ez egy olyan történetmesélő képességet rejt magában, amellyel kezdetleges és fejletlen formában ugyan minden ember rendelkezik, de amely csak nagyon keveseknél válik kifinomulttá.
Mielőtt azokkal foglalkoznék, akiknél a történetmesélő képesség igen fejlett, meg kell jegyeznem, hogy a hipnózis vagy a merengés (amely végül is nagyon hasonlít a hipnózishoz) állapotában ez a képesség olyanoknál is előidézhető, akik normálisan nem ilyenek. Az ilyen részletes történeteket gyakran olyanok magyarázzák, akik a korábbi atlantiszi vagy a lemuriai élet bizonyítékának tartják ezeket. Nem hiszem, hogy ezeket szükségszerűen igaznak kell tartanunk, hiszen a történetmesélés képességével mindnyájan. rendelkezünk, mások pedig még inkább mint mi, és ők könnyebben is létesítenek kapcsolatot az agy tudatelőttes részével, és könnyebben hozzák felszínre az ott található tartalmakat. Emlékszem, amikor kisfiú voltam, a kollégiumban lámpaoltás után gyakran meséltünk történeteket egymásnak. Szükségtelen is mondanom, hogy a legtöbb történet nagyon bugyuta volt, de volt egy fiú, akit soha nem felejtek el. Nem volt különösebben értelmes, de megvolt az a különleges képessége, hogy éjszakáról éjszakára, órákon keresztül, végeérhetetlenül a legkülönösebb kalandokkal szórakoztasson minket.
A regény világa ismer ilyen hatalmas történetmesélőket. Alexander Dumas a legkisebb nehézség nélkül, gyakorlatilag lélegzetvételnyi szünetet sem tartva írta meg a Monte Christo grófját vagy A három muskétást, ezek szó szerint kifolytak belőle. A művészet egy magasabb szintjén a történetmesélő-képesség egy nagyon érdekes példáját láthatjuk Robert Louis Stevenson esetében, aki nyilvánvalóan a tudattalan vagy tudatelőttes szintjén mozgott. Stevenson az Across the Plains című könyvében elmeséli, hogy elbeszéléseit tudattalanjából kapta, merengései közepette, vagy miközben aludt. Agya e másik részét a ,,kis barnák"-nak hívta. Kicsiny, a koponyájában lakó tündérek voltak ezek, akik olyan anyaggal látták el, amit tudatos állapotában aztán egyszerűen kidolgozott és leírt. Azt mondja, hogy gyermekkorában ezek a ,,kis barnák" elég esetlegesen juttatták anyaghoz, de amikor arra kényszerült, hogy íróként keresse meg kenyerét, akkor együttműködtek vele és jól eladható történeket meséltek.
Most elérkeztünk az álmok világához, amely a történetmesélés egy meglehetősen összefüggéstelen formája. Vannak közönséges álmok, melyek a személyes tudattalanunkat foglalkoztató kérdéseket jelenítik meg. Aztán ott vannak azok az álmok, amelyeket Jung nagy álmoknak hív; ezek a kollektív tudattalannal – az emberiség egész történetén keresztülvonuló és minden kultúrában megtalálható nagy és állandó emberi jelképekkel – mutatnak összefüggést.
Végül pedig mindezeken túl, ott van a látomásos tapasztalat világa, amely egy bizonyos értelemben egy valódi másik világ, amely elképesztő módon különbözik a személyes tudattalantól, de még a kollektív tudattalantól is. Van ezekben valami nagyon furcsa. Mielőtt azzal foglalkoznánk, hogy mi történik az agy e rejtett részében, hadd szóljak néhány szót arról, hogy mennyire megközelíthetők egyáltalán e távoli régiók tudatos részünk számára. Ha kiváló költők, zeneszerzők és festők életrajzait olvassuk, akkor láthatjuk, hogy közülük néhányuknak spontán bejárása volt a látomások világába. William Blakenek ez szinte bármikor sikerült. Igaz, hogy élete közepén jó néhány évig képtelen volt belépni ebbe a világba, de aztán később visszanyerte e képességét, és aztán egész életében oda-Vissza járt az asztalok és székek közönséges világa, és valami egészen más között. Ezt a világot költeményeiben és profetikus műveiben írja le, és kevésbé szerencsésen vizuálisan is megjeleníti, hiszen festőnek sokkal rosszabb volt, mint költőnek.
Nyugodtan állíthatjuk, hogy ezeken a nagy festőkön és költőkön kívül, akikkel most nem áll módomban részletesebben foglalkozni, meglehetősen sok olyan közönséges ember van – itt a közönségességet kizárólag kifejezőképességük fejlettségére értem –, akik szintén képesek arra, hogy belépjenek a látomások világába, és onnan ismét kilépjenek. Nem képesek ugyan arra, amit az ihletett költők és festők tudnak, hogy meg is jelenítsék azt, amit látnak, de ettől függetlenül arra azért képesek, hogy az agy e furcsa világába belépjenek.
A múltban a látomások látásának képességét nagyra értékelték, és az, akinek látomásai voltak, büszke lehetett erre. Manapság azok, akiknek látomásaik vannak, gyakran, attól való félelmükben, hogy elmegyógyintézetbe zárják őket, legtöbbször inkább befogják a szájukat. Azonban a látomásokban lényegében semmi egészségtelen sincs. A látomást látó személy csak akkor válik elmebeteggé, ha nem tudja, hogy látomást lát, és azt összekeveri a valóságos világgal, vagy ha annyira a látomás hatása alá kerül, hogy nem képes a valóságos világba visszatérni. Azok, akik képesek belépni a látomások világába, és onnan vissza is jönni, mind a két világot a legteljesebb mértékben élvezik.
Hogyan lépnek be az emberek a látomások világába? Eddig csak azokról beszéltünk, akik bármi okból is, de úgy vannak beállítva, hogy szabad átjárásuk van a közönséges világ és a látomások világa között. Nem tudják hogyan, egyszerűen csak közlekednek a két világ között. Azonban különböző módszerek is léteznek arra, hogy eljuttassák azokat az embereket a látomások világába, akik maguktól nem képesek erre. E módszerek egy része pszichológiai, más része pedig, amelyek működési mechanizmusát nem értjük, a test kémiai folyamatainak átalakításával teszi lehetővé, hogy az agy távoli területeinek tartalma tudatossá váljon. Azt is látjuk, hogy egyes emberek előtt a hipnózisban nem egyszerűen csak a történetmesélés, hanem a látomások világa is feltárul. Ez a jelenség meglehetősen ritka, de egyszer-egyszer igenis megtörténik.
A látomások pszichológiai eszközökkel való kiváltásának egyik módját, a teljes elszigetelődést empirikusan a világ több vallási hagyománya is felfedezte. Krisztus után a harmadik, negyedik században a thébai, egyiptomi keresztény szerzetesek felfedezték, hogy a sivatagba visszavonulva látomások előidézésére képesek. Ezek egy része mennyei minőséget képviselt, másik része pedig pokoli jellegű volt. Bárki, aki a világ nagy festménygyűjteményeit meglátogatja, rengeteg képet talál a középkori és kora reneszánsz festők kedvenc témájáról, Szent Antal megkísértéséről, amelyeken azt láthatjuk, hogy a remetét a legszörnyűbb látomások lepik meg.
Indiában a teljes elszigetelődés technikáját emberemlékezet óta alkalmazzák. A régi hindu és tibeti hagyomány rendszeresen beszámol a Himalája magasságaiban található barlangokban élő hegylakókról, akik, magukat a teljes elszigetelés erejének kitéve, megnyitották magukat a látomások világa előtt. Az az érdekes, hogy az utóbbi években ezeket a folyamatokat különböző pszichológiai laboratóriumokban pontosan lemásolták és egy bizonyos értelemben tökéletesítették is. Itt elsősorban D. O. Hebb a McGill Egyetemen és John Lilly a Nemzeti Egészségvédelmi lntézetben3 végzett ,,korlátozott környezet" kutatásaira gondolok. Az embereket olyan helyre zárták, ahol se nem láthattak, se nem hallhattak semmit, és egyes esetekben langyos fürdőkbe fektették őket, hogy még a bőr érzékelésének változásait is kizárják. A résztvevőknek néhány óra múlva különös és erőteljes látomásaik támadtak.
Nyilvánvaló tehát, hogy csupán a külvilág folyamatos megtapasztalása akadályozza meg azt, hogy folyamatos látomásos tapasztalatokban legyen részünk. Amikor a külsődleges stimulánsok megszűnnek, akkor az agy és az elme, ezt a kettőt mindenképpen összetartozónak érezzük, olyan figyelemre méltó látomásokat produkál, amelyek egy része különösen elrettentő. Az előbb említett kísérletek egy részét azért kellett ideje korán befejezni, mert a látomások túlságosan kellemetlenek voltak. Azonban jelentkeztek csodálatos és pozitív látomások is.
A látomások világát pszichológiailag ezen a két módon közelíthetjük meg. Ezen kívül ismerjük azokat a módszereket is, amelyek a test kémiájának megváltoztatásával hívnak elő látomásokat. Ezek a kémiai változások közvetlen és közvetett úton is előidézhetők. A közvetett változások eszközével, böjt formájában, mely egy bizonyos idő elmúltával jelentős kémiai változásokat okoz a szervezetben, és így nyilvánvalóan elősegíti a látomások kialakulását, emberemlékezet óta minden kultúrában találkozhatunk. Ahogy azt az antropológusok kimutatták, a látomások elérése érdekében végzett böjtöt az indiánok ezen a földrészen4 mindenütt gyakorolták. A világ más nagy vallási hagyományai a böjtöt az önsanyargatás egy eszközeként tekintették, mely mögött az a gondolat húzódott meg, hogy ha itt, ezen a földön megbüntetjük a testet, akkor az a másvilágon elkerülheti a büntetést. Másrészt azért is böjtöltek, mert empirikusan bebizonyosodott, hogy a böjt elősegíti a látomások világába, sőt az azon túlra, a misztikum világába való belépést is.
A légzőgyakorlatokat, mely a test kémiájának másik megváltoztatási módja, Indiában széles körben gyakorolják. Hosszú távon ezek a légzés elnyújtott visszatartásával járnak együtt. Tudjuk, hogy a hosszan visszatartott lélegzet a vér magas szén-dioxid koncentrációját eredményezi, a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy a szén-dioxid koncentrációja látomásos élményeket idéz elő. A szén-dioxid és oxigén keverékének belégzése nagyon gyorsan olyan különös mentális állapotot idéz elő, amely vagy rejtett mentális tartalmakat vagy látomásokat hoz felszínre.
Ismeretes továbbá a test kémiája megváltoztatásának közvetlen módja is. Vallástörténészek felfedték, hogy ezt a módszert, a látomásos élmények kábítószerek segítségével való előidézését, a világ csaknem minden vallási hagyománya alkalmazta időnként. A Közel-Keleten és az ókori görögök az alkoholt szabadon használták erre a célra – még az Ótestamentumban is találunk erre vonatkozó utalásokat. Sok kisebb próféta, akiket a más iskolákhoz tartozók mélyen lenéztek, azért fogyasztott alkoholt, hogy valahogy ennek segítségével közelítse meg a látomások világát. Nagyon sok más szert is, a hasist, az ópiumot és szinte minden egyebet felhasználtak erre a célra, amelyek többsége rendkívül káros. Egy része azonban olyan természetben is előforduló tudatmódosító szer, amely képes arra, hogy megnyissa a tudatot a látomások előtt, és amely fiziológiailag viszonylag ártalmatlan, és semmiképpen sem okoz függőséget. A leginkább ismert viszonylag ártalmatlan látomáselőidéző szer a mexikói szent gomba, amelyet Gordon Wasson barátom a Life magazinban mutatott be néhány évvel ezelőtt.5 E gombák psilocybinnek nevezett aktív hatóanyagát az a svájci Albert Hoffman állította elő tavaly szintetikus úton, aki a lysergic acid (LSD-25) névre hallgató különleges drogot is felfedezte. A másik, természetben is előforduló látomáselőidéző szer, amelyet Amerika délkeleti részén emberemlékezet óta használtak, és amelynek használata most már egészen Kanadáig terjedt, a peyote kaktusz. Ennek aktív hatóanyagát, a meszkalint, harminc-negyven éve szintetizálták. Manapság az elme rejtett területeinek felfedezői a leggyakrabban az LSD-t használják, amely már például a 0,0001 grammnyi mennyiségében is különös látomásos élményeket idéz elő.
Tehát ezek a látomások világának megközelítési módjai. Most pedig vegyük szemügyre e világ jellegzetességeit, és vizsgáljuk meg, hogyan kapcsolódik mindez eredeti kérdésünkhöz, miért drágakövek a drágakövek? A látomások világának vizsgálatakor néhány nagyon érdekes ténnyel szembesülünk. Például a látomások nagyon furcsák ugyan, de nem véletlenszerűek, bizonyos törvényszerűségeket követnek. Minden személy látomása páratlan, hiszen minden személy páratlan, mégis minden látomás nagyjából ugyanannak a családnak a tagja, mondhatnánk, egyetlen faj tagjai. Ezt a jelenséget meglehetős egyértelműséggel mutatják meg Heinrich Klüver a peyote kaktuszról szóló, több mint húsz évvel ezelőtt publikált monográfiájában olvasható esettanulmányok, valamint a közelmúltban az LSD-vel és a meszkalinnal végzett kísérletek eredményei.
A látomásos tapasztalatok leggyakrabban jelentkező közös jellemzője a szubjektív fény tapasztalata. Ez a látomás legáttetszőbb formájában jelenik meg, a látomás azon formájában, amely az egész kiteljesedett misztikus tapasztalatot is modulálja. E látomások legmagasabb rendű formáiban ez a fény meghatározatlan, olyan, amelyet a buddhista irodalom ,,az üres tér tiszta fényének" nevez. Különös erejű, bámulatos fehér fény. Az előttünk leginkább ismert hasonló tapasztalat Szent Pállal történt meg, aki a Damaszkusz felé vezető úton hirtelen megpillantotta ezt a mindent elöntő fényt, és ugyanakkor ezt hallotta:
,,Saul, Saul, miért üldözöl engem?"6
E szubjektív fény hatása olyannyira erőteljes volt, hogy Pál néhány napra teljesen megvakult. Szent Pál esete nem volt kivételes. A neoplatonista filozófus, Plotinus életében több hasonló tapasztalat is volt. Elmondja, hogy mindegyiket ugyanaz az erőteljes fény kísérte, és a saját tapasztalatai megvilágítására ugyanazt a szót használja, mint Platón is ötszáz évvel korábban az ideális világ leírásakor. Plotinus azt mondja, hogy a világon minden a legtisztább értelmet sugározza (ki magából), és hogy az érzékek világában a legszebb dolog a tűz.7 Ez a kijelentés már megvilágítja valamelyest, hogy miért is drágakövek a drágakövek: a látomások világának briliáns és ragyogó minősége a mi világunkban az olyan ragyogó dolgokban tükröződik vissza, mint a tűz.
A lenyűgöző fény megtapasztalásának másik ismert esete Mohameddel történt meg. Az őt prófétává tevő kinyilatkoztatás álmából ébresztette fel őt, és olyan hatalmas fénnyel párosult, hogy látásától elájult. Korban közelebb hozzánk, a tizenhatodik századból ismerjük a nagy katolikus misztikus, Keresztelő Szent János esetét. Megpróbálta megreformálni a rendet, melyhez tartozott, azonban szerzetestársai nem kívántak megreformálódni, így börtönbe csukták őt. A börtönben többször is volt része egy lenyűgöző erejű fény megtapasztalásában. Úgy tartják, hogy az egyik tapasztalat fényét fogvatartója, a rend egy másik szerzetese is látta. Végül is úgy szabadult ki börtönéből, hogy egy, a kivezető utat mutató fénysugarat követett. Nem sokkal később a nagy protestáns misztikus Jacob Boehme hasonló tapasztalatokról számol be; lenyűgöző erejű fény vette őt körül, és ölelte magába.
Az üresség tiszta fényének tapasztalata a legmagasabb rendű, a leginkább misztikus jellegű látomásos tapasztalat. Egy ennél jóval alacsonyabb szinten a fény inkább töredezetté válik, azaz különböző tárgyakban, személyekben és alakokban testesül meg. Mintha ez a hatalmas erejű fehér fény egy prizmán haladna keresztül és így megtörve különböző színű fényekké válna. A látomások ezen alacsonyabb rendű fajtájában a fény intenzitása valamilyen módon kapcsolódik a történetmesélési képességhez. Itt tehát nagyon komplex és részletes látomásokkal van dolgunk, amelyekben a fény ugyan fontos szerepet játszik, azonban ez nem a nagy isteni anyagiasulás tiszta fehér fénye.
A látomások alacsonyabb rendű fajtájainak színes fényeire hadd hozzam fel Weir Mitchell, a múlt század végi ismert pszichológus példáját, aki leírta a peyote kaktusszal kapcsolatos tapasztalatait. Először is színes háromdimenziós geometriai formákat írt le, amelyek később metszetekben, mozaikokban és szőnyegekben konkretizálódtak, később pedig egy hatalmas építészeti forma, egy gótikus torony jelent meg előtte, amelyet olyan hatalmas ékkövekkel raktak ki, hogy azok áttetsző gyümölcsöknek tűntek, majd mélységes és gyönyörűséges tájak tűntek fel a szeme előtt, amelyek szintén tele voltak ékkövekhez hasonló, fényt kibocsátó tárgyakkal. Az egész látomás az óceán képével ért véget, melynek hullámai csodálatos színűek voltak és tetejükön mintha csillogó drágakövek fodrozódtak volna.
Sok más ember is látott hasonló látomásokat, Blake spontán víziói például lényegében teljesen hasonló jellegűek voltak. E látomások egyik érdekes jellemzője, hogy amikor alakok is megjelennek abban, és gyakran megjelennek, akkor azok nem egyszerűen különösen fenségesek – Blake Seraphimnek nevezi ezeket és azt mondja, hogy százhúsz láb magasak – hanem, amennyiben arcuk is láthatóvá válik, akkor ez az arc nem olyan, amit a látomást látó ismert, vagy valaha is ismerhetett volna. Ehelyett elméje egy teljesen ismeretlen alakkal szembesíti őt.
Teológiai szempontból ez rendkívül érdekes, mégpedig azért, mert az angyalok teológiája szerint az angyalok nem eltávozott lelkek, ahogy ezt manapság sokan feltételezik. Az angyalok egy teljesen különböző faj, egyáltalán nem emberi jellegűek. Véleményem szerint az angyalok természetének e teológiai megközelítésének valódi pszichológiai alapja az, hogy amikor a látomásokban alakokat látunk, akkor azok számunkra ismeretlen emberek. Bármi is hozza létre fejünkben ezeket a látomásokat, akkor az alakok egy olyan teljesen új formában jelentkeznek, amelynek semmi köze sincs sem a magánéletünkhöz, sem az emberiség egészének archetípusos életéhez. Itt a szó szoros értelmében egy másik világ mutatkozik meg.
Biztonsággal feltételezhetjük, hogy sok gyereknek, nem csak csukott szemmel van ilyen jellegű látomásos tapasztalata, hanem természetes élénkséggel a külvilágban is képesek meglátni a látomásos világot. A látomásos tapasztalattal rendelkezők mind beszámolnak ilyen élményekről. Mintha a platóni ideális világ fénye valahogy átsugározna a normális világba is, amit mi, így átalakulva is, csodálatos szépségűnek tartunk. Azt hiszem, hogy elég sok gyermek képes így érzékelni a világot, de az idő előrehaladtával valahogy elveszítik ezt a képességüket. Ezt a veszteséget rendkívül élőn írja le Wordsworth a ,,Halhatatlanság intimitásai" című ódájában, amely így kezdődik:
,,valaha forrásokon, berkeken,
a földön, s mit csak láthatok,
úgy tűnt nekem,
hogy mennyei fényár ragyog,
álom, mely tündöklő és eleven"3
És mindez aztán tovatűnt lassacskán. Ahogy az idő haladt, Wordsworth szavaival ,,a börtön árnyéka"9 bezárult körülötte, és a világ, tükröződés nélkülivé, olyanná vált, ahogy azt közönségesen láthatjuk; poros és unalmas lett.
Szeretnék felolvasni egy csodálatos bekezdést Thomas Traherne A meditáció századai című művéből. Traherne másfél évszázaddal élt Wordsworth előtt, és prózában írta le gyermekkori tapasztalatait.
,,A kavicsok és az utca pora olyan drágaságos volt, mint az arany... A zöld fák, amikor egy kapun keresztül először megpillantottam őket, elvarázsoltak és lenyűgöztek, edésségüktől és szokatlan szépségüktől majd kiugrott a szívem, és az eksztázistól majdnem megbolondultam. Ilyen furcsák és gyönyörűek voltak a fák. És az ember! ! Milyen tiszteletre méltónak tűntek a felnőttek! Akár a halhatatlan kerubok! A fiatalemberek pedig angyali fényességben ragyogtak, a lányok az élet és a szépség különös, üdvözült megtestesülései voltak. Az utcán tolongó, játszó fiúk és lányok mozgó drágakövek voltak… Az örökkévalóság megnyilvánul t a napfényességében, és mindenben valami végtelen mutatkozott. (...) Aztán minden további nélkül korrumpáltak engem, megtanultatták velem a világ mocskát, amit most el kell felejtenem, és újból gyerekké kell válnom ahhoz, hogy beléphessek Isten Királyságába."10
Egy másik bekezdésben úgy beszél Isten Királyságáról, mint a látomásos módon megtapasztalt külső világról:
,,A világ csodálatos szépségű tükör, mégis, senki sem látja így. A magasztosság temploma, mégis, senki sem tiszteli így. A Béke és a Fény országa, és az ember felveri csendjét. (A világ) Isten paradicsoma. (...) az Angyalok lakhelye és a Mennyország kapuja."11
A látomásos tapasztalat ilyenné alakítja a világot, és ezt a világot sok költő, és nem költő is, megpillantotta már. Ez olyan tapasztalat, amelyben az embernek egy súlyos betegség végén lehet része, amikor hirtelen újra beleszületik a világba, és ezzel a látomásos képességgel megáldva, megpillantja annak varázslatos szépségét.
A közönséges napfény is hozzájárulhat a világ e látomásos megtapasztalásához. Wordsworth egy másik csodálatos költeményét olvasom fel, azt, amelyikben a napfény hatását írja le:
,,Hang sem hallik,
Csak csendes harmónia úszik
Lépésről lépésre mélyülő völgy
járja át a mezőt
Távoli képek közelednek
Fénylő sugárzással átitatott
Csodás erő hívja őket
Minden ékkőként csillog!
A lát(om)ásban minden tiszta,
Csordák rohannak a domboldalon,
Agancsikon fény csillan
Arany-nyáj érkezik
Tied ez a nyugodt óra, e Bíbor est,
És ha Isten, a szentséges úgy kívánja
Felvilágosítja szellemem
Nem hihetem, hogy ez a csoda
Csakis tiétek!
Hiszen a világot a nap sosem gyorsította,
Ajándékot kaptatok,
És az összeolvadó Menny pompája szétárad
A földön, melyen angol pásztorok járnak!"12
Ez gyönyörű, és megmutatja azt a spontaneitást, ahogy a költő a naplemente természetes jelenségét természetfeletti módon értelmezi. Ez teljességgel elkerülhetetlennek tűnik számunkra.
Most végül elgondolkozhatunk azon, hogy miért is drágakövek a drágakövek. Szerintem azért drágakövek, mert ezek a külvilág olyan tárgyai, amelyek leginkább emlékeztetnek minket azokra a dolgokra, amiket az emberek a látomások világában láthatnak. A rubin vagy a smaragd olyanok, mint az áttetsző gyümölcsök, amelyeket a misztikusok a látomások világának épületein és szikláin látnak. Ékkő minőségüket bizonyos körülmények között a külvilágban is megláthatják azok, akik maguk mögött hagyták látásuk természetes homályát. Az ékkövek nem csupán azért értékesek számunkra, mert emlékeztetnek minket a látomások világának eseményeire, hanem azért is, mert magukban is képesek valamilyen látomásszerű tapasztalat előidézésére. Legtöbbünknek meglehetősen ritkán van látomásos tapasztalata, de potenciálisan mindnyájunknak lehetne, és úgy vélem, hogy az olyan tárgyak, mint az ékkövek is, valahogy az agyunk hátsó régióiban zajló eseményekre emlékeztetnek, és mindeközben pedig e világ felé terelnek bennünket. Van egy, a régebbi irodalomban állandóan visszaköszönő kifejezés. Ez azt mondja, hogy a látomás ,,utaztató". A külvilág látomásos tárgyai a látomások világa felé utaztatnak, visznek minket, abba a bennünk található világba, amely emlékezetünk része, és amely valahogy mégis mindig tudatos. Pontosan ez a kettős funkció az, amely a drágaköveket drágává teszi: a látomások világának eseményeire emlékeztet minket, de ugyanakkor el is visz minket abba a világba.
A művészetnek vannak olyan aspektusai, amelyeket igazán csak akkor érthetünk meg, ha számolunk agyunk e furcsa, látomáslátó képességével is. Különböző módon készíthetünk látomásos műalkotásokat. Legnyilvánvalóbban olyan anyagok felhasználásával hozhatunk létre efféle alkotásokat, amelyek már maguktól is látomásgerjesztők. Ilyenek a drágakövek és a nemesfémek. Azt látjuk például, hogy minden vallás oltárát e látomásgerjesztő anyagok felhasználásával készítik el. A kelyheket drágakövekkel ékesítik, és a csillogó felületek kettős módon hatnak ránk. Egyrészt emlékeztetnek minket arra a különös világra, amelyet magunkban hordozunk, és legalábbis egy darabig, elkísérnek oda.
Még nagyon sok módon lehet látomásos műalkotásokat létrehozni, de mindezeket most sajnos nem áll módomban részletezni. Ehelyett arra a nagyon különös és érdekes tényre hívom fel a figyelmet, hogy a történelem legtöbb népszerű műalkotása valahogyan látomásos tapasztalaton alapszik. Vegyük például a középkorban rendkívül népszerű üvegberakás művészetét, amely különben az összes művészetek közül az egyik legcsodálatosabb.
Nyugat-Európában a drágakövek meglehetősen ritkák voltak, így a látomásos tapasztalatok megjelenítésére nagyon sokszor az üveget használták fel. A walesi hagyományban például az áldottak szigetét Ynisvitrinnek, az Üvegek Szigetének hívták. Ehhez hasonlóan a germán hagyományban volt egy üvegtündér és egy Üveghegy is, ahol pedig az eltávozott lelkek éltek. Az Apokalipszis Üvegtengerről és Jeruzsálem aranyutcáiról szól, amelyek pedig olyan áttetszők voltak, akár az üveg. De megtaláljuk ezt a hindu, a japán és a kínai irodalomban is. Visszatérően mindig, szinte szó szerint ugyanazzal a képpel találkozunk, azzal, amit a peyote hatása alatt, Weir Mitchell is látott.
Az üvegberakás művészetének népszerűségét nagyon világosan mutatja, hogy a tizenkettedik és tizenharmadik századi Európában, amikor a legtöbb nagy üvegberakás készült, minden templomban külön perselyben gyűjtöttek az üvegberakásos ablakok készítésére. A kortársaktól megtudhatjuk, hogy ezek a perselyek mindig telve voltak. Az emberek nyilvánvalóan szenvedélyesen vonzódtak ezek iránt a különös műalkotások iránt, amelyek képesek voltak arra, hogy egy egész katedrálist egyetlen hatalmas drágakővé változtassanak. Mindenki, aki valaha is betette a lábát Chartres-ba vagy a párizsi Szentek Kápolnájába, tudja milyen érzés egy olyan épületbe belépni, amely tulajdonképpen és valójában ékszer. A tapasztalat látomáselőidéző.
Más, emberemlékezet óta létező népszerű művészetek szintén különösen látomáselőidézők. A Római Birodalomban a nagy alapossággal előkészített tűzijáték rendkívül népszerű volt, majdnem olyan népszerű, mint a gladiátorjátékok. A kémia fejlődésével a tizenkilencedik században a tűzijáték tetőfokára hágott, az Egyesült Államokban ezzel emelték július 4-e, Franciaországban pedig július 14-e13, a koronázások és a szentté avatások fényét, amikor a tűzijáték központi szerepet kapott a szórakoztatásban, és amelyet a tömegek nagyra értékeltek.
A másik közkedvelt művészet a pompa művészete, amelyet a királyok és egyházi személyek előszeretettel használtak tekintélyük emelésére. Az egyházi és királyi személyek rendkívüli részletgazdagsággal elkészített gyönyörű ruhája nagymértékben növeli az ilyen viseletet hordható személy tekintélyét, ugyanakkor az is világos, hogy mindez hatalmas tömegeket nyűgözött le, akik hosszú mérföldeket utaztak például azért, hogy ezeket a vallási látványosságokat megszemlélhessék. A hozzánk közelebb álló idők egyik legkülönösebb ilyen eseménye, eltérően a múlt más, hasonló látványosságaitól, az utókor számára is megőrződött. II. Erzsébet megkoronázására gondolok, amely a fényszóróknak, a filmfelvevő gépeknek és a színes filmeknek köszönhetően csodálatos gazdagságban és részletességgel maradt ránk, és amelyre az emberiség így a pompa egy sajátos példájaként emlékezhet.
A látványossághoz szorosan kapcsolódik a színházi előadás, amely mindig is kéz a kézben járt a drámával. A dráma az emberi élet cselekvő pillanata, az előadás pedig az a látomás, ahogy ezt a színpadon bemutatjuk. Ennek legmagasabb rendű megnyilvánulásai a tizenhatodik és tizenhetedik századi Erzsébet- és Jakab-kori maszkok. Az utóbbi évek technikai fejlődése következtében az előadások sokkal inkább látomásosak lettek. A tizennyolcadik század végén, szűk fénynyaláb sugárzását lehetővé tévő parabolikus tükör felfedezése miatt, és a fényszóró 1824-es, valamint az elektromosság 1880-as években történt felfedezésének köszönhetően olyan fényt vethetünk színpadi, szárazföldi és a tengeri alakokra, mint korábban soha – és így intenzív természetfölötti színek és fények látomásos hatását varázsolhatjuk a színpadra. Mindennek végső megdicsőülését azoknak a nagyszerű színes filmeknek és nagy dokumentumfilmeknek megtekintésekor tapasztalhatjuk meg, amelyek valóban úgy hatnak ránk, akár a látomások.
Jóval szerényebb mértékben valami hasonlót láthatunk akkor is, amikor decemberben a karácsonyi díszekben úszó utcákon járunk. Ezek a dekorációk egy bizonyos értelemben a népszerű látomásos művészet példái. A kis, mágikusnak tűnő vibráló fények a más(ik) világra emlékeztetnek bennünket. Tündérlámpácskáknak hívjuk őket, ahogy a diapozitíves vetítőgépet varázslámpásnak14 nevezzük. Azt látjuk tehát, hogy köznapi tudatunk furcsa módon mindig is tisztában van és volt e látomásos világ létével, és a legnyersebb, legalpáribb látomásos művészetre is érzékenyen reagál. Van valami különösen megható a karácsonyi díszekben. Meglehetősen kommercializáltak ugyan, és szerencsétlenségünkre eléggé abszurdak is, azonban mégis azt a különös tényt jelzik számunkra, hogy agyunk hátsó felében mindnyájan magunkban hordozzuk azt a misztikus másik világot, amit en a látomások világának hívok.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
