NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2025-05-11 12:40 Összes olvasás: 74311| 557. | [tulajdonos]: Huxley XIV. | 2023-09-20 15:45 | XIV. fejezet
Ember és vallás
Először János jelenésekről szóló könyvének 21. fejezetéből szeretnék felolvasni néhány sort. Ebben a fejezetben, mely az Új Jeruzsálem leírását tartalmazza, a következőket olvashatjuk:
,,A tizenkét kapu tizenkét drágagyöngy, és egy-egy kapu egy-egy drágagyöngyből áll. A város utcája színarany, mint az átlátszó üveg. Templomot nem láttam benne, mert az Úr, a mindenható Isten a temploma, és a Bárány."1
A szó közönséges értelmében ugyanígy az Édenben sem volt se templom, se vallás. A vallásgyakorlás szokásaira Ádámnak és Évának nem volt szüksége, hiszen mindkettőjük képes volt arra, hogy a kertben sétálva az Úr szavát hallja, ,,aki a kertben járkált az alkony hűvösén".2
Mózes könyvét elolvasva nyilvánvalóvá válik, hogy a szó konvencionális értelmében vett vallás csak Ádám és Éva Édenkertből való kiűzetése után kezdett kialakulni. A vallásgyakorlásra való első utalás megemlíti, hogy Káin és Ábel két oltárt épített. Ez egyben az első vallásháború kezdete is volt. Káin földműves volt és – csakúgy, mint Hitler – vegetáriánus, Ábel pedig vadász és húsevő. Különböző foglalatosságuk szenvedélyesen elválasztotta őket, és ez olyan fajta vallási kizárólagosságot eredményezett kettejük között, amelynek sajnálatos eredményét mindnyájan ismerjük.
Mózes 1. könyvének negyedik fejezete, Ádám harmadik fia, Szet születése után a vallás új szakaszának beköszöntét említi meg. Ezt olvashatjuk:
,,Szetnek szintén született fia, ezt Enósnak nevezte el; ő kezdte segítségül hívni az Úr nevét."3
Ez nyilvánvalóan annak kialakulását jelzi, amit a vallás fogalmi, verbalizált oldalának nevezhetünk.
Ez a kétfajta információ teljesen világosan illusztrálja, hogy a vallás két fő formában létezik. Létezik az azonnali tapasztalás vallása, azaz, Mózes könyvének szavaival élve az, amikor naplementekor a kertben sétálva Isten hangját halljuk. Ez a vallás a világ isteni részének közvetlen ismeretét jelenti. E mellett pedig létezik a jelképek vallása, a világ dolgaira való, verbális és nem verbális szimbólumokon keresztül, rend és jelentés tulajdonítása, ezek manipulációja; inkább az isteniről való tudás, mint Isten közvetlen ismeretének vallása. Ez a két vallás mindig is létezett, és a továbbiakban mindkettő természetet meg fogjuk vizsgálni.
Kezdjük a jelképek manipulálásán alapuló vallással, melynek célja, hogy a tapasztalatok áradatában rendet teremtsen és a dolgoknak értelmet tulajdonítson. A gyakorlatban kétfajta jelkép manipuláló vallást ismerünk: a mítoszt, valamint a hitvallás és a teológia vallását. A mítosz nyilvánvalóan egyfajta nem-logikus filozófia; amely valamilyen történet, vagy elég gyakran vizuális kép, sőt tánc vagy bonyolult szertartás formájában a világ természetéről, és az ember világgal kapcsolatos tapasztalatairól fejez ki valami általános érzést. A mítosz nem nagyratörő, nem törekszik kizárólagos igazságra. A mítosz a tapasztalatról szóló érzéseink csupasz kifejeződése. És bár filozófiája nem logikus, mégis gyakran nagyon is erőteljes filozófia ez, ráadásul pontosan azért, mert érvelése nem logikus és nem bizonyító jellegű. Lehetővé teszi, hogy történetben, képben, szoborban vagy táncban rakjuk össze tapasztalataink egymástól eltérő, egymástól jelentősen különböző, vagy akár egymással összeegyeztethetetlen különböző részeit. Mindezeket egyesíti, megmutatja, hogy ezek a dolgok pontosan úgy képeznek megbonthatatlan egységet, ahogyan megtapasztaljuk őket. Ebben az értelemben ez a legerőteljesebb szimbolizmus. Például a Nagy Anya mítosza, amely minden korábbi vallásban megtalálható, az anyát az élet, a gyümölcsözőség, a termékenység, a kedvesség és a tápláló együttérzés alapjaként ábrázolja; ugyanakkor azonban az Anya a halál és a rombolás alapja is. A hinduizmusban Káli egyszerre a végtelenül kedves és szerető anya, de ugyanakkor a rombolás félelmetes istennője is, akinek halálfejek vannak a nyakláncán, és aki koponyákból emberi vért iszik. Ez az ábrázolás mélységesen realista; aki életet ad, szükségszerűen halált is ad, hiszen az élet szükségszerűen halállal végződik, és csakis a halálon keresztül újulhat meg. Az a kérdés, hogy az ilyen mítoszok igazak-e vagy sem, teljességgel irreleváns, hiszen egyszerűen csak a világunk misztériumára adott reakciót fejezik ki.
Azt láthatjuk, hogy a korábbi nem logikus, mitikus vallások nagyon gyakran olyan elemeket használnak fel, amelyeket spirituális gyakorlatoknak szoktak hívni, azonban valójában pszicho-fizikai gyakorlatok. Az éneklés, a tánc, a mozgás valódi, őszinte kinyilatkoztatáshoz juttatja az embert. A félelemteljes és ego-központú élet következtében kialakult fizikai feszültségek feloldódnak. Ez a fizikai mozgás segítségével megvalósuló feloldás magában foglalja azt is, amit a kvékerek az élet erőteljesebb erői felé való ,,nyitásnak" neveznek, és amely lehetővé teszi, hogy ez az erő bennünk, de rajtunk kívül is, szabadabban áramoljon. Nagyon érdekes a saját hagyományainkban is érzékelnünk, hogy milyen erőteljes és hasznos hatása lehet annak, ha _az ember vallási célból alkalmanként teljesen elengedi magát. A kvékereket egész egyszerűen azért hívták kvékereknek, mert remegtek.4 A korai kvéker összejövetelek gyakran úgy végződtek, hogy a társaság nagyobb része a vallás által engedélyezett furcsa és meglehetősen vad testmozgásokba fogott, amelyek rendkívül felszabadítóak voltak, ugyanakkor lehetővé tették azt is, hogy a Szentlélek a táncolókba hatoljon.
Történelmi tény, hogy a kvékerek, mindaddig, amíg remegtek, a sugalmazottság legmagasabb szintjén álltak és spirituális erejük teljében voltak. Ugyanígy ezt láthatjuk a Shakereknél5, de a Subud névre hallgató kortárs vallási mozgalomnál is, azaz azt, hogy az összegyűlteken különösen erőteljes és akaratlan fizikai mozgás vesz erőt, amely felszabadító jellegű, és ugyanakkor megnyitja az utat a (Szentlélek) beáramlása előtt, valamint hogy mélységesen erőteljes spirituális erők ragadják magával az embert. Itt szeretném idézni a kiváló francia iszlámtudós, Emil Dermenghem egy mondását, aki szerint a modern Európa – és ebben természetesen a modern Amerika is benne foglaltatik – csaknem egyedül áll abban a tekintetben, hogy kultúrkörében a burzsoá tiszteletreméltóság és a gall puritanizmus a testet a szellem megközelítéséből teljes mértékben kizárta.6 Indiában és az iszlám világban a dalok, a ritmusok és a táncok spirituális gyakorlatok. Nálunk azonban csak hagyományunk eldugott zugaiban figyelhető meg a test használatának engedélyezése, hogy a szellemet merik néha szabadon engedni, pedig ez a gyakorlat a keleti vallásokban teljességgel elfogadott.
A legfontosabb vallás Nyugaton, amely tulajdonképpen hittételek rendszere, teljesen más jellegű. A vallás két típusa, az istenivel való közvetlen kapcsolat vallása és a hittételek rendszerének vallása valaha egyaránt létezett Nyugaton. A misztikusok azonban a hivatalos jelkép-manipuláló vallások között mindig is kisebbséget alkottak, és a kettő közötti kapcsolat soha nem volt több egyfajta kényes szimbiózisnál. A hivatalos vallás képviselői a misztikusokra mindig is nehéz, bajkeverő emberekként tekintettek. Még a nevükből is viccet gyártottak, amikor a miszticizmust ,,ködös szakadásnak" (,,mystischism"), azaz zavaros, antinomista doktrínának hívták, amellyel a tekintélyelvű nézőpont vagy személy csak kevéssé tud megbékélni. A maguk részéről a misztikusok viszont nem igazán megvetéssel – hiszen ők nem vetnek meg senkit –, hanem inkább egyfajta szomorúsággal vegyes együttérzéssel beszéltek a jelképvallás követőiről, hiszen véleményük szerint a jelképteremtés és azok manipulációja egyszerűen elégtelen ahhoz, amit ők a legmagasabb célnak, az Istennel való egyesülésnek tekintenek. William Blake, aki a dolgok lényegét tekintve misztikus volt, elég erőteljes lenézéssel beszélt azokról, akik nem értettek vele egyet. Egyik kis versikéje így hangzik:
,,Jer csak ide fiacskám, mondd csak el, mit látsz ott."
És a fiú így válaszol:
,,Ott egy bolond, a vallás foglya."7
A nyugati keresztény hagyomány a misztikusokat a kora keresztény fejlődés során kialakult helyzet fenntartásával, amelyet kegyes csalásnak hívnak, tolerálta. A hatodik század környékén néhány keresztény neoplatonista írás jelent meg Areopagita Dionüsziosz tollából. Ezeknek az írásoknak azért tulajdonítottak csaknem apostoli értéket, mert Dionüsziosz Szent Pál első tanítványa volt. Valójában ezeket az írásokat az ötödik század végén, vagy a hatodik század elején írták Szíriában. Az ismeretlen szerző csak azért használta az Areopagita Dionüsziosz nevet, hogy az a hallgatóság körében jobban hangozzék. A szerző kereszténységre áttért neoplatonista volt, aki a kereszténység elveivel ötvözte a neoplatonista filozófia elveit és eksztatikus gyakorlatait. Ez a kegyes csalás nagyon sikeresnek bizonyult. A könyvet a kilencedik században a filozófus Scotus Erigena latinra fordította, és így az a nyugati egyház hagyományának részévé lett, majd pedig az Egyházon belüli misztikus kisebbség védőbástyájává vált. A csalás mibenlétét csak korunkban fedezték fel. Mindeközben a nyugati keresztény hagyományban, a történelem egyik páratlan, ironikus fordulata következtében, ez a különös kis csalás nagyon fontos és nagyon jótékony szerepet kapott.
Most vegyük szemügyre az azonnali tapasztalás vallása és az elsősorban jelképeket használó vallás közötti kapcsolatot. Ebben az összefüggésben idézzük fel John Chapman bencés apát, a huszadik század egyik nagy spirituális vezetőjének igen tanulságos megjegyzését. Spirituális levelei rendkívül érdekesek. Nyilvánvalóan maga is mélységes spirituális tapasztalattal bírt, és ráadásul arra is képes volt, hogy másokat segítsen ezen az úton. Egyik levelében arról ír, hogy milyen nehézségekkel jár a miszticizmus és a kereszténység nem csupán egyesítése, hanem valódi összehangolása.
,,Keresztelő Szent János akár egy szivacs, úgy van telítve a kereszténységgel: az utolsó cseppig kicsavarhatjuk belőle a kereszténységet, és akkor teljes egészében csak a misztikus elméletet találjuk ott. Ebből következően tizenöt éven keresztül gyűlöltem Keresztelő Szent Jánost, és ráadásul buddhistának hívtam őt. Imádtam Teréz anyát, és mindig újraolvastam írásait. Ö elsősorban keresztény, és csak másodsorban misztikus. Ezután hirtelen felfedeztem, hogy az imával kapcsolatban elvesztegettem tizenöt évet."8
Chapman apát itt az ,,ima" szó alatt természetesen nem a kérelmező imát értette. Arról beszélt, amit a csend imájának, az éber passzivitás állapotában az Úrra való várakozás imájának hívunk, amikor megengedjük, hogy az agyunk legmélyebb tartalmai is felszínre kerüljenek. A Misztikus teológiában, és más könyveiben is Areopagita Dionüsziosz sokszor hangsúlyozta, hogy annak érdekében, hogy közvetlen ismeretségbe kerüljünk Istennel, és ne csak tudjunk Róla, túl kell lépni a jelképeken és fogalmakon. Dionüsziosz szerint ezek ugyanis akadályozzák az isteni közvetlen megtapasztalását. Ezt a megállapítást tényszerűen minden keleti és nyugati mester egyaránt alátámasztja. Ennek feltűnő példáját a tizenhetedik század ismert spirituális vezetője, Jean Jacques Olier írásaiban találhatjuk meg, aki XIII. Lajos korában élve a francia ellenreformáció és a misztikus teológia terméke volt. A következőt írta:
,,A hit szent fénye olyannyira tiszta, hogy ezzel összehasonlítva még a különleges megvilágosodottság is tisztátalan. Még a szentek, az áldott Szűz, vagy akár Jézus Krisztus gondolatai is eltakarják előlünk a tiszta Istent,"9
Ez, különösen egy, az ellenreformációt képviselő teológustól igen furcsa és bátor kijelentés, mégis, egész világosan csupán azt ismétli meg, amit a misztikusok mindig is mondtak. Azt, amit Olier a ,,tiszta Isten látványának" hív, pszichológiai nyelven misztikus tapasztalatnak hívjuk. Ez az egyik dolog, és az Istenről szóló elképzelésekben, a dogmákban és teológiai kijelentésekben való hit, és az ezeken a kijelentéseken alapuló liturgiák rendszere valami teljesen más dolog.
Ebben az összefüggésben idézni szeretném egy kiváló kortárs dominikánus teológus victor White szavait. White rendkívül érdekes szerző, pszichológus és teológus egyszerre, sokat dolgozott Junggal, és nagyon jól ismeri a modern pszichológiai elméletet és gyakorlatot. Ezt mondja:
,,Az, hogy Freud a vallást egyetemes neurózisként fogja fel, nem teljesen hamis és értéktelen állítás – legalábbis, ha nyelvhasználatát pontosan megértjük. Emlékeznünk kell arra is, hogy számára nemcsak a vallás, hanem az álmok, a hívatlan fantáziák, az elszólások és félreírások, a teljes tudatosság megvalósíthatatlan ideájának hiánya, mind abnormális és patologikus.10 Azt azonban a teológia is megerősíti, hogy a hitvallások és a külsődleges kultuszok formájában megnyilvánuló vallás az ember relatív tudattalanjából, a világegyetemen túli kreatív elme meg nem értéséből, és az azzal való diszharmóniájából, továbbá saját belső konfliktusaiból és megosztottságából származik. így, a teológia nyelvén, a vallás az eredeti ártatlanság és integritás elvesztésének eredménye, annak, hogy ezen a földön az ember eltávolodott az isteni látvány(á)tól."11
Az isteni közvetlen megtapasztalásának vallását korábban csupán néhány ember privilégiumának tartották. Személy szerint nem gondolom, hogy ez szükségszerűen így van. Véleményem szerint gyakorlatilag mindenki képes a közvetlen megtapasztalásra, feltéve, ha megfelelőképpen áll hozzá, és hajlandó megtenni mindazt, ami ehhez szükségeltetik. Egyszerűen készpénznek vettük, hogy a misztikusok elenyésző kisebbséget alkotnak a nagy többség között, akiknek viszont meg kell elégedniük a hitvallások és jelképek, a szent könyvek, a liturgiák és a szervezetek vallásával.
A hit hatalmas jelentőségű kérdés. Az utóbbi évek egyik sikerkönyvének címe A hit ereje. Ez egy nagyon jó cím, hiszen a hit hatalmas erőforrás. Erőt ad a hívőnek, és azt is lehetővé teszi, hogy erejét másokon gyakorolja. Egy bizonyos értelemben hegyeket is megmozgathat. A hit, mint az erő vagy hatalom bármely más forrása, használható jóra és rosszra is. Korunkban láthattuk Hitler rémisztő mutatványát, melyben majdnem az egész világot legyőzte. Ebben egy olyan hit ereje segítette, amely nemcsak nyilvánvalóan téves, hanem rémségesen gonosz is volt.
A hit ilyen szörnyűségesen erős ténye, amelyre pedig a jelkép-manipuláló vallások oly jelentős mértékben építenek, szükségszerűen ambivalens. Ebből következik, hogy a vallás mint hittételek rendszere, mindig is nagyon ambivalens erőt képviselt. Egyszerre szüli meg az alázatot, és azt, amit a középkori költők ,,kevély főpapnak", egyházi tirannusnak hívnak. A művészet legmagasabb formáit és a legsötétebb babonát egyaránt megszüli. Meggyújtja a jótékonyság tüzét, de az inkvizíció lángját is fellobbantja, azt a lángot, amely Kálvin Genfében elégette Servetiust. Megszüli Szent Ferencet és Elizabeth Fiyt, de világra hozza Torquemadát, Kramert és Springert is, a Malleus Maleficorum, a boszorkányüldözők azon kézikönyvének szerzőit, amelyet pontosan abban az évben jelentettek meg, amikor Columbus felfedezte Amerikát. Megszüli George Foxot, de világra hozza Laud érseket is. A vallásnak mint teológiai rendszernek e hatalmas ereje mindig is ambivalens volt, ráadásul pontosan a hit különös természetéből és az ember azon furcsa képességéből következően, hogy amikor filozófiai spekulációkba fog, akkor gyakran kirívóan furcsa és fantasztikus eredményekre jut.
Mindent összevetve, a mítoszok, abból következően, hogy pontatlanabbak és kevésbé nagyra törőek, mint a teológiai rendszerek, azoknál sokkal veszélytelenebbek is. A teológiai rendszerek a múlt és a jövő eseményeiről, valamint a világegyetem szerkezetéről szóló állításait abszolút mértékben igaznak tartják, ezek el nem fogadását pedig olyan Isten elleni véteknek, amely jogosan vonja maga után a legszörnyűbb büntetéseket is. Tényszerűen azt látjuk pedig, hogy a történelem során ezeket a rendszereket minden fajta erőszakos és imperialista terjeszkedés igazolására használták fel. Alig van a történelemben olyan nagyarányú bűntett, amelyet ne Isten nevében követtek volna el. Ezt sok évszázaddal ezelőtt már Lucretius is megfogalmazta egy hexameterében.
,,Tantum religio potuit suudere malorum"12
Azt is hozzá kellett volna tennie, hogy ,,Tantum religio potuit suadere bonorum." (A vallás a legjobb dolgok megtételére késztette az embert.) A jó azonban aligha elégséges az elkövetett rossz jóvátételére.
A vallás, mint teológiai rendszer viszályt szító jellege nemcsak az egyik vallás a másik ellen folytatott dzsihádjait és keresztes hadjáratait hívta életre, hanem rengeteg benső feszültséget is okozott ugyanazon a valláson belül. Az odium theologicum, a teológiai gyűlölet egyik jellemzője rendkívüli életképessége, a tizenhatodik és tizenhetedik század vallásháborúi a kegyetlenség egy olyan szintjén működtek, amelyen minden vallásnak keresztül kell mennie. Szerintem ebben az összefüggésben emlékeznünk kell arra, amit régebben mondogatni szoktunk, hogy ,,a naturalista filozófia milyen rengeteg kárt okozott a világnak" – de a történelmi hűség kedvéért azt is meg kell állapítanunk, hogy a naturalizmus-felettiség legalább annyi rosszat, ha nem még többet idézett elő. Nem szabad megengednünk, hogy ilyen retorika befolyása alá kerüljünk.
Már említettem korábban a filozófusok és teológusok azon különös képességét, mely lehetővé teszi számukra, hogy fantasztikus dolgokat ötöljenek ki, amelyeknek aztán a dogma vagy a kinyilatkoztatás nevében próbálnak tiszteletet keríteni. Ennek példájaként szeretnék néhány tényt idézni a kereszténység egyik alapvető ideája, a bűnbánat gondolatköréből. Az itt következők egy kiváló íráson, Hastings Encyclopedia of Religion and Ethics című művében található hosszú esszén alapulnak, melyet Adam Brown írt, aki a New York-i Union Theological Seminary teológia professzora volt, Rendkívül érzékletesen tárgyalta, majd foglalta össze e doktrína történetét. Engedjék meg, hogy itt röviden ismertessem mondandóját, hiszen nagyon jól érzékelteti a jelkép-manipuláló vallások veszélyességét.
A kereszténység legkorábbi időszakaiban Krisztus halálát vagy egyezményes áldozatnak tekintették, azaz valami ahhoz hasonlónak, ami a húsvéti bárány volt a zsidóknál, vagy váltságdíjnak, ahhoz hasonlatosnak, amit a rabszolgának vagy a hadifogolynak kellett fizetnie szabadsága megszerzése érdekében. Az evangéliumok mind a két lehetőségre utalnak. Később, csak az evangéliumok utáni teológiában bukkant fel az a gondolat, hogy Krisztus halála az áteredő bűn miatti bűnhődés volna. Ez azon a rendkívül ősi gondolaton alapult, hogy minden helytelen cselekedetet vagy a bűnös, vagy a bűnöst helyettesítő személy vezeklése kell, hogy kövessen. Az Ótestamentumban azt olvashatjuk, hogy Dávid azon bűnét, hogy népét megszámlálta egy szörnyű járvány követte, amely alattvalói közül hetvenezer embert megölt, azonban Dávid maga életben maradt.
A korai egyházatyák idejében hatalmas különbséget tapasztalunk a görög és a latin teológusok között. A görög teológusokat Krisztus halála kevéssé foglalkoztatta, ők az életet tanulmányozták, és számukra a halál csupán az élet egyik eseménye volt. A vezeklésről az volt a véleményük, hogy annak nem az a célja, hogy az embert a bűntől megóvja, hanem, hogy megszabadítsa őt attól a romlottságtól, amelybe Ádám és Éva bűnbeesése után került. Ebből következően tehát az élet fontosabb volt, mint a halál. Ireneusz azt mondja, hogy Krisztus azért jött el, hogy az ember életét élje, hogy aztán az ember is hozzá hasonló életet élhessen – és a vezeklés megváltó jellege is ebben rejlik.
A latin atyák teljesen máshová helyezték a hangsúlyt. Ők azt mondták, hogy az ember már megváltódott, és nem elsősorban a romlottságtól, hanem a bűntől. Attól a büntetéstől váltódott meg, amely Ádám bűne miatt hárult reá. Amíg a görög teológusok Istent az elsődleges Abszolút Szellemnek tartották, addig a latinok Istent Kormányzónak és Törvényhozónak tekintették, akinek elméje egy római jogászéhoz volt hasonlatos. A doktrína lassanként alakult, de Szent Ágoston már folytonosan hangsúlyozza az áteredő bűn szörnyűséget, és azt, hogy az emberi faj minden tagja teljes mértékben örökölte a bűnt, amely következtében egy megkereszteletlen gyermek szükségszerűen és közvetlenül a pokolra jut.
Ez a gondolat századokon keresztül fejlődött, és hosszú időszakon keresztül a váltságdíj kérdésén vitatkoztak. Krisztus halálának váltságdíjat tulajdonképpen kinek fizették meg? Sok teológus azt hangoztatta, hogy a váltságdíjat a Sátánnak fizették meg, mert Isten átadta a világot a Sátánnak, azonban vissza akarta azt venni, de ezért a Sátán hatalmas árat követelt tőle. Más teológusok szerint viszont a váltságdíjat Isten dicsőségének kielégítésére kellett megfizetni. Istent végtelen módon támadták, és e végtelen támadás jóvátételének egyetlen módja a végtelen kiegyenlítés, mégpedig Krisztus, az Istenember halála által.
Ez utóbbi álláspont található meg abban a többé-kevésbé hivatalos doktrínában is, melyet Szent Anzelm fogalmazott meg a tizenkettedik században. Anzelm azt állította, hogy a végtelen Személy halála a kiegyenlítés egy olyan fölösleget, és így az érdemek egy olyan tárházát hozta létre, amely a bűnök általi megváltásra is használható. A középkori Egyház e tanítás alapján terjesztette ki a bűnbocsátó cédulák áruba bocsátásának gyakorlatát, mely gyakorlat később aztán a reformációhoz vezetett.
A reformáció Kálvinja szerint a büntető igazságosság Isten jellemének lényegi része, és Krisztusnak az ember büntetése jutott osztályrészül. E szavakat használta:
,,Krisztusra az isteni harag súlya nehezedett (...) és a bosszúálló és mérges Isten minden jelét megtapasztalta."13
Ezt a nézetet a tizenhatodik, tizenhetedik századi arminiaiak és socininaiak, valamint Grotius módosították valamelyest, és így a modern protestantizmust egy etikusabb és spirituálisabb irányba mozdították el.
Most pedig idézni szeretnék egy bekezdést, amelyben Brown professzor ezt az egész furcsa történetet összefoglalja:
,,Krisztus halálának vezeklő jellegét egyrészt szenvedésének bűnhődő, másrészt engedelmességének erkölcsi minősége adja. Egyszer a Sátán fogságából való megmenekülésnek mutatják be azt, másszor Isten dicsőségének elismeréseként, megint másszor pedig igazságossága által megkövetelt büntetésnek, Szükségességét egyszer a dolgok természetével igazolják, máskor pedig Isten kedvtelésének megfelelő elrendezés eredményének, vagy annak megválaszolásának tartják, hogy valójában kit tartott megfelelőnek. A mód, ahogy ennek jótéteményei az emberhez eljutnak igen. különböző lehet. A görög szakramentum teológusok szerint mindez misztikus úton éri el az embert. A protestánsok szerint azonban törvényesen, úgy, ahogy ezt a tulajdonítás gondolatában megfogalmazták. Az újabb kori személyesebb protestáns elméletekben ismét inkább erkölcsi és spirituális úton jut mindez az emberhez. Az ilyen feltűnő különbözőségeket figyelembe véve, az embert megkísérti a kérdés, ahogy az sok kritikust is megkísértett már, hogy valóban a keresztény tanítás egy lényegi elemével állunk-e szemben, vagy valamilyen primitív gondolat továbbélésével, amelynek a keresztény rendszerben való további jelenléte inkább döbbenetet okoz, semhogy a hit kialakulásához vagy fennmaradásához hozzájárulhatna. Azonban az itt tapasztalt különbözőségek semmivel sem nagyobbak, mint bármely más, a keresztény tanításon belül megfigyelhető eltérés."14
E különbözőségek, és egyes más tanítások közötti eltérések oka abban a nagyon alapvető különbözőségben rejlik, ahogy az ember Istent, és az Isten a világhoz való kapcsolatát elképzeli. Ott, ahol Istent az Abszolút Szellemnek tartják, a megváltás pontosan úgy éri el az embert, ahogy a görög teológusokat is elérte; a római katolicizmus és a korai protestantizmus teológiája Istent pedig elsősorban irányítónak és ítélkezőnek tartotta, és e jogi szóhasználat a vallásos hit természetes kifejezőeszközének tűnt. Ahogy pedig a megváltás modernebb elméleteiben az etikai tanítások kerültek előtérbe, úgy inkább etikai és spirituális nyelvezetet kezdtek használni. Ez a zavar teljesen világosan megmutatja azokat a nehézségeket, amelyekkel akkor szembesülünk, amikor fogalmi és jelképi terminusok segítségével akarjuk elvégezni a tapasztalat szisztematikus teologizálását. Mindazokat az előnyöket, amelyek a pontos teológiai megfogalmazásból kétségtelenül fakadnak, számomra nyilvánvalóan ellensúlyozzák azok a tényezők, amelyekkel a szervezett vallások története tanulmányozása során sajnálatos módon találkozhatunk.
Milyen attitűdökkel találkozhatunk az azonnali megtapasztalás vallásában a jelképekben megnyilvánuló vallással szemben? Eckhart mester, a középkor nagy misztikusa igen határozottan fogalmaz:
,,Miért kéne Istenről beszélni? Bármit mondunk
Róla, az úgysem igaz."15
Itt érdemes egy rövid kitérőt tennünk az "igazság" szó vallásos irodalomban való használatáról. Az ,,igazság" szót legalább három értelemben használják. Használják a valóság szinonimájaként, amikor azt mondjuk ,,Isten az Igazság", ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy Isten az első tény. Használják ugyanakkor az azonnali tapasztalás értelmében is, hiszen János evangéliumában azt olvashatjuk, hogy ,,Az Isten lélek, és akik őt imádják, lélekben és igazságban kell őt imádniuk"16, azaz az Isteni valóság azonnali érzékelésének értelmében. Végül a szó köznapi értelmében is használják, a jelképi megfelelés és a tény, amelyre a jelképi megfelelés mutat, közötti kapcsolat értelmében is. Eckhart teológus is volt, nem csupán misztikus, így biztos elismerte volna, hogy a szó harmadik értelmében vett igazság valamilyen módon a teológiában is elképzelhető. Azt biztosan elismerhette, hogy egyes teológiai kijelentések igazabbak másoknál. Azonban azt a nézetet valószínűleg elutasította volna, hogy az Istennel való egyesülés, az ember végső célja (a második értelemben vett igazság) teológiai jelképek manipulálása által elérhető lehetne.
Az Istennel való egyesülés végső céljának elérésében a szimbolikus vallás hatástalanságát minden keleti vallás hangsúlyozza. A hindu irodalom, a mahayana buddhizmus és a taoizmus is ezt írja. Huineng azt állítja, hogy Buddha soha nem hirdette az igazságot, hiszen belátta, hogy azt mindenkinek saját magában kell megtalálnia. Amit Buddha tanításaként ismerünk, az nem Buddha tanítása, mert Buddha tanítása szerint annak belső megtapasztalásnak kell lennie. Ekkor a következő paradox kijelentéssel szembesülünk: ,,Mi Buddha végső tanítása? Nem értheted meg, amíg el nem éred." A szerző még ennél is tovább megy, amikor azt mondja, hogy ,,ne légy oly tudatlan, hogy a holdat összekevered a rá mutató ujjal", és azt állítja, hogy az a szokás, hogy a holdat összetévesztjük a rá mutató ujjal, minden, a valósággal való egyesülést szolgáló törekvés teljes kudarcát okozza. Sőt, egyes zen mesterek azt tanácsolják, hogy mindenki, aki kiejti száján a ,,Buddha" szót, azonnal szappannal mossa ki száját, mert ezáltal igen távol került az azonnali megtapasztalástól.
A misztikusok mindig mindenhol így vélekedtek, de főleg keleten, ahol a filozófia egy nagyon fontos ponton lényegében különbözik a nyugati filozófiától. A keleti filozófia mindig is, ahogy én hívom, egyfajta transzcendentális operacionalizmus volt; valaki elkezd csinálni valamit saját Énjével, és aztán, tapasztalatai birtokában, végiggondolja és elméleti keretbe önti e tapasztalás jelentőségét. A nyugati filozófia, és főként a modern nyugati filozófia ezzel ellentétben elméleti tudáson alapuló tiszta spekuláció, amely sajnálatos módon kizárólag elméleti következtetéseket eredményez. Természetesen, elsősorban a misztikusok között, sok kivételt találunk, akik, csakúgy, mint keleti társaik, pontosan ugyanolyan határozottan hangsúlyozták a közvetlen tapasztalás szükségességét, valamint a jelképek és a szokásos leíró gondolkodás teljes hatástalanságát. Keresztelő Szent János határozottan kijelenti:
,,Amit elképzelhetünk, vagy amit az értelmünk felfoghat, nem visz minket közelebb az Istennel való egyesüléshez ebben az életben."17
Ugyanezt fogalmazta meg a 18. századi nagy anglikán misztikus, William Law is:
,,Istent a valóságban ismerni, vagy megtalálni, bármi külsődleges bizonyíték, vagy bármi egyéb által, amit nem maga Isten nyilvánított ki, vagy tett magától értetődővé számodra, teljességgel lehetetlen akár itt, akár bárhol máshol. Sem Istent, sem a mennyországot, sem a Poklot, sem az ördögöt, sem a húst nem értheted meg másképp, csakis saját létezésük által, és, ha benned azok megnyilvánulnak. Minden tettetett tudás, vagy bármi hasonló, a magától értetődő érzékenység saját magunkon belüli megszületése nélkül, olyan, mint a vak tudása a fényről, amit sohase látott."18
Mi a misztikus tapasztalat? Úgy tartom, hogy a misztikus tapasztalat az, amikor az élőlény tud a tiszta tudatosságról, és egészen addig, amíg a tapasztalat tart, azonosul is a tiszta tudatosság egy formájával, a strukturálatlan, transzperszonális tudatossággal, amely, hogy így mondjam, a mindennapi, közönséges, diszkurzív tudatosság felett helyezkedik el. Ez nem egoista, formátlan és időtlen tudatosság, amely az időben létező, elkülönülő ego tudatossága alatt van, és egyben annak alapját is képezi.
Miért tartanánk az ilyen tudatosságot értékesnek? Azt gondolom két okból. Először is az értékek magától értetődő érzékenysége miatt tartjuk ezeket fontosnak. Ahogy William Law mondaná, ez lényegében értékelendő, csakúgy, ahogy a szépség tapasztalata is lényegében értékelendő, csak annál sokkal inkább. Másodszor pedig azért értékelendő, mert az empirikus tapasztalás okán olyan gondolati, jellembeli és érzésbeli változásokat okoz, amelyet a tapasztaló és azok, akik tudnak erről, határozottan kívánatosnak tartanak. A világgal való egység és szolidaritás érzését teszi lehetővé. Lehetővé teszi azt a nem értékelő, és nem megítélő szeretetet és együttérzést, amelyet az evangéliumok olyannyira hangsúlyoznak. Krisztus ezt mondja:
,,Ne ítéljetek, hogy el ne ítéljenek titeket."19
Sienai Szent Katalin halálos ágyán határozottan hangsúlyozta ezt:
,,Soha, semmilyen okból ne ítéljük meg más lények tetteit vagy motivációit. Még akkor is, ha azt látjuk, hogy ez bűn, ne ítéljük azt meg, hanem szent és őszinte együttérzés legyen bennünk, és alázatos és jámbor imával ajánljuk azt fel Istennek."20
A misztikus képes arra, hogy így éljen. Képes arra, hogy szervesen értse meg az olyan csodás kijelentéseket, amelyeket a közönséges emberek csak nagy nehézségek árán tudnak felfogni; mint például az ilyen kifejezést, hogy ,,Isten a szeretet"?1
A misztikus tapasztalat más gyümölcsöt is terem. Egyszerűen elmúlik a haláltól való félelem, kialakul a meggyőződés, hogy a lélek eggyé vált az Abszolút Elvvel, és ez a meggyőződés a továbbiakban is, az Ó teljességében minden pillanatban kifejeződik. Eredményezi még a szenvedés elfogadását, ugyanakkor mások szenvedését szenvedélyesen szeretné csökkenteni. A Prajnaparamita (a túlpart bölcsessége) és Mahakaruna (egyetemes együttérzés), ahogy a buddhisták nevezik, kombinációja alakul ki. Eckhart pedig azt mondja, hogy amit a kontemplációval veszünk magunkhoz, azt szeretetben adjuk tovább. Ez a tapasztalás értéke. Ennek teológiája csodálatosan egyszerű, összefoglalható három szóban, amely a szó szoros értelmében minden indiai vallás és filozófia alapja. A ,,Tat Twam asi"22 az az érzet, hogy a lélek legmélyebb része egyenlő az Isteni természettel, hogy az Atman, a mélylélek egyenlő Brahmannal, az Egyetemes Elvvel. Vagy Eckhart szavaival élve, a lélek földje ugyanaz, mint Isten földje. Ez a belső fény, a scintilla animae (a lélek szikrája) gondolata, amelyet a skolasztikusok technikai terminussal ,,synderisnek" hívtak.
Most, nagyon röviden arról is szólnom kell, hogyan érhető el ez az állapot. Folyamatosan hangsúlyozták, hogy ez nem érhető el értelmi aktivitás vagy diszkurzív okoskodás által, hanem a folyamat lényeges része, az, amit Roger Fry a művészetről beszélve ,,éber passzivitásnak", a modern amerikai misztikus, az írások nagy magyarázója és tanítója, Frank Laubach ,,determinált érzékenységnek" hívott. Semmit sem teszel, de elkötelezetten érzékeny vagy, és hagyod, hogy történhessen veled valami. Ezt a spirituális élet nagy mesterei Nyugaton is hangsúlyozták. Szalézi Szent Ferenc tanítványához, Szent Jeanne Chantalhoz a következőket írja:
,,Azt mondod, semmit nem teszel, miközben imádkozol. De mi mást szeretnél tenni az imával, minthogy Istennek semmiséged felmutasd ?"23
Szent Jeanne Chantal pedig így ír egyik levelében:
,,Isten jóságában adományozta nekem az imádat e módját, amely egyszerűen csak isteni jelenlétének érzékeléséből és felfogásából áll, amelyben teljesen elmerültem, és amely teljesen magába szívott, és amelyben benne pihentem. És ez a kegy még tovább is folytatódott, bár hitetlenségem nagyban gátolt, és megengedte, hogy a haszontalanságtól valófélelem költözzön értelmembe, az az érzés, hogy ebben az állapotban haszontalan vagyok. így, az a vágy, hogy én is tegyek valamit, mindent tönkre tett."24
Az imádság mestereinek e hozzáállása végső olvasatban pontosan ugyanaz, mint amelyet bármely pszichofizikai készség tanára is tanácsol. Aki golfozni vagy teniszezni, énekelni vagy zongorázni tanít ugyanezt mondja: valahogy össze kell egyeztetni a tevékenységet az ellazultsággal, annak érdekében, hogy megtalálhassuk magunkban ezt a mélyebb ént, amely, ha kapcsolatba kerülünk vele, csodákat tesz majd, és valahogy meg kell szabadulni a ragadozó személyes éntől.
Egy bizonyos értelemben azt állíthatjuk, hogy mindnyájan csak a saját fényünk közelébe szeretnénk férkőzni. Felületes Énünk elhomályosítja mélyebb Énünket, így gátolja e fény erejét, azt, hogy e pártatlan és tárgyilagos részünk megnyilvánulhasson. Hatásában az előremenetel ezen egész technikája minden területen, beleértve a spirituális előremenetel legmagasabb formáit is, egy homályosulásellenes folyamat, annak a folyamata, hogy megpillanthassuk saját fényünket. Természetesen nem fontos, hogy ezt az egész folyamatot teológiai fogalmakkal írjuk le. A magam részéről azt hiszem, hogy a bennünk található mélyebb Én valamilyen módon a világegyetem értelmének folytatása; de bármilyen más névvel is illethetjük. Ahogy már mondottam, nem fontos, hogy elfogadják ezt.
Láthattuk, hogy a vallás misztikus és tudományos megközelítése nem áll konfliktusban egymással, mert a miszticizmus nem kötődik egyetlen száraz és kész, a világegyetem szerkezetéről szóló kijelentéshez sem. A miszticizmus kizárólag pszichológiai alapon, és – az ortodox vallások fogalmi rendszereitől eltérően – teljesen vallástalan alapon is gyakorolható, és mégis eljutunk majd a tudáshoz, a gnózishoz. És e tudás gyümölcse a lélek gyümölcse lesz majd: szeretet, öröm, béke és a mások szeretésének képessége. És, ahogy azt Krisztus mondotta az evangéliumokban:
,,A fát ugyanis a gyümölcséről lehet megismerni."25
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
