NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2025-05-11 08:32 Összes olvasás: 74305| 556. | [tulajdonos]: Huxley XIII. | 2023-09-20 08:43 | XIII. fejezet
A művészet
Következő előadásom kimeríthetetlen témája a művészet, valamint a művészet és az individuum kapcsolata. Ha elgondoljuk, mekkora szerepet játszottak a művészetek az emberiség történetében, és azt, hogy az ember mindig is mekkora jelentőséget tulajdonított a művészetnek – akkor láthatjuk, hogy ez a legfurcsább dolgok egyike. Fel kell tennünk a kérdést, mi az oka ennek, és azt, hogy mi kapcsolja össze az emberi életet a művészettel. E terjedelmes tárgykör különböző vonatkozásait csupán óvatosan közelíthetem meg.
Láthattuk, hogy az ember rendalkotási és céltételezési kényszere általában igen erős. Idegrendszerünk a tapasztalás olyan bőséget biztosítja számunkra, hogy gyakran a bőség zavarát éljük át. Ezért sokszor még akkor is rémültek vagyunk, amikor idegrendszerünk már eltávolodott a pillanatnyi realitástól, és rémületünket kezelnünk kell valahogy. Arra vágyunk, hogy egy koherens, értelmezhető világban élő következetes lénynek gondolhassuk magunkat. Azonban annak érdekében, hogy egy ilyen világban élhessünk, meg kell teremtenünk azt; tapasztalati világunkat a rend és a cél mintázatával kell ellátnunk. Ezt jelképrendszerek alkalmazásával valósítjuk meg.
Azt mondhatjuk, hogy a tudomány, a művészet és a filozófia világunk értelmezésének három lehetséges útja. A tudomány és a filozófia a világ lehetséges legkevesebb általános fogalommal való leírására törekszik, amely egyszersmind lehetővé teszi az idegrendszerünk elénk tárta bőség értelmezését is. A művész által keresett cél és értelem, és annak a világ bőségére és zavarára való alkalmazása azonban más jellegű. Nem törekszik arra, hogy a szépség felől közelítve magyarázza azt. Clive Bell kifejezésével élve, a művész a világban ,,a szignifikáns forma" felől közelítve teremt rendet. Bár ez meglehetősen homályos megfogalmazás, mégis még mindig használhatónak tartom. A természetben található formák érzékelésével próbálkozik, majd jelképes megfelelőket keres ezekre, amelyeket ezután alkalmaz a világra, annak érdekében, hogy egy általa rendkívül fontosnak ítélt rendet teremtsen. És valóban, ez a rend mindannyiunknak nagyon fontos.
A művész a szépség és a szignifikáns forma e rendjét mind a külső, mind pedig a belső valóságra alkalmazza. Mindig arra törekszik, hogy saját magát a világ összefüggésében láthassa és, hogy ennek olyan harmóniáját teremtse meg, amelyben mindkettő megtalálható. így aztán a művészet a legtöbb tudományágtól feltűnően különbözik, mivel tudatosan egyszerre számol a külső és a belső világgal.
A művész alkalmazta rendezési elvek és célok természetesen nagyon különböző minőségűek. Jó és rossz rend alakulhat ki. Lehet jó és rossz cél. Elképzelhető, hogy a rend nem eléggé rendezett – ekkor kaotikus művészettel találkozunk; vagy túlságosan is rendezett lehet – ennek formalitása merev, konvencionális és unalmas művészetet eredményez. Vagy találkozhatunk olyan renddel, amelyben a jelképrendszer egyes elemei kiválóak, de a teljes elrendezettség hibás. Vagy fordítva: előfordul nem megfelelő elemek jó általános elrendezettsége is. Néhanapján pedig kiváló elemek kiváló elrendezésével találkozunk – és ekkor mesterműről kell beszélnünk. Azt azonban tudjuk, hogy a művészetben a mesterművek rendkívül ritkák.
Hasonlóan az előzőekhez, a kiválóság különböző fokozatait figyelhetjük meg a tekintetben is, hogy milyen értelmet, célt tulajdonít a művész a világnak. Vannak nemes és nemtelen célok. Vannak olyan tartalmak, amelyek megfelelnek a természet igazságának és valóságosnak érezzük azokat. Vannak mélységesen valótlan tartalmak. Találkozhatunk alantas és kellemetlen tartalmakkal, és vannak kifinomultak és fontosak is. Ezen a ponton a művészet társadalmi jelentőségébe ütközünk. Azt mondhatjuk, hogy egy adott korban és társadalomban az életstílust, legalábbis egy bizonyos fokig, a korszak uralkodó művészete diktálja. Ha jó ez a művészet, ha az emberek törődnek is vele, akkor az is, amit életstílusnak nevezünk, nagyjából jó lesz. Ha az uralkodó művészet rossz, akkor az életstílus az elegancia és nemesség hiányában szűkölködik. így tehát azt láthatjuk, hogy esztétikai hibáknak és hiányosságoknak társadalmi következményei lehetnek. Egy rossz mű a társadalom elleni támadás is lehet, ugyanis árthat másoknak – vagy legalábbis nem képes arra, hogy jót tegyen. A legjobb művek valahogyan segítségünkre vannak saját magunk és a világgal való kapcsolatunk megismerésében, míg a rossz és alantas munkák gyengeségeinket, valamint egy teljességgel érdektelen és nem szignifikáns világlátás kialakulását erősítik.
Ebben az értelemben azt mondhatjuk tehát, hogy Julius Caesar polgárának igaza volt, amikor azt kiáltotta: ,,rossz verseiért marcangoljátok darabokra."1 valamilyen bűnt követ el a társadalom ellen az, aki rossz verset ír.
A nagy művész útja a megértésen és az együttérzésen keresztül vezet. A nagy művész nagysága éppen együttérzése mélységéből és intenzitásából fakad. Természetesen voltak olyan rendkívül tehetséges művészek, akik világlátása szerfelett szűk volt. Szerény keretek között alkottak rendkívülit, de általánosságban mégis azt mondhatjuk, hogy a világ mindig a legmélyebb együttérzésre képes művészeket tartotta a legnagyobbra. Azok, akik a művészi intenzitást szélesen kiterjesztve valósítják meg, nagyobb anyag felett rendelkeznek, nagyobb anyagban teremthetnek rendet, mint a náluk kisebb művészek.
Walt Whitman érdekes dolgokat mond az együttérzésről:
,,Minden nagy költő arra kéri a nőket és férfiakat, hogy egyenlő módon közeledjenek hozzá. Csak ekkor érthetik meg őt, hiszen semmivel sem vagyunk különbek. Amit mi megértettünk, ti is megérthettek, aminek mi örülünk, ti is örülhettek. Azt feltételeztétek volna, hogy csak egyetlen Legfelsőbb létezik? Biztosíthatlak titeket arról, hogy számtalan Legfelsőbb van, és az egyik nem zárja ki a másikat, ugyanúgy, ahogy az egyik szemhatár sem fedi el a másikat."2
Van a Magam énekének egy sora, ahol Whitman azt mondja, hogy:
,,bárki, aki akár csak egy ötöd kilométert is megtesz együttérzés nélkül, az, halotti leplébe burkolva, saját temetése felé halad"3
És a kötet másik híres sora így hangzik:
,,Az ember én vagyok (...) én szenvedtem (..) én voltam ott"4
Az együttérzés e sorait az azonosulások feltűnő sora követi, amikor a költő a szenvedő emberiség különböző osztályaival azonosítja magát. Azonosul az üldözött rabszolgával, az alamói vérfürdő áldozataival, Bonhomme Richard tengerészével. Érdekes összehasonlítanunk ezt a meghatározóan gyönyörű whitmani rapszódiát ugyanennek a gondolatnak egy klasszikusabb megfogalmazásával, ami Matthew Arnold Stmyed Reveller című művében található. A költő itt legalább olyan tisztán látja a világot, mint az istenek, de tőlük eltérően is látja azt, hiszen azonosul a látottakkal, és együtt szenved a szenvedőkkel.
A verset e szavak foglalják össze:
,,Az Istenek azt kérik a dalért fizetségül, hogy azzá legyünk, amit dalolunk."5
Az átalakulás folyamatának ábrázolása a lehető legerőteljesebb és legáthatóbb jelképekkel való kifejezése annak, amivé váltunk. Az együttérzés azonnali megtapasztalásának jelképes megfelelőjét kell megtalálni és azt a lehető legnemesebb és legfinomabb formába önteni. A rossz művészet problémájával és ennek lehetséges társadalmi következményeivel akkor szembesülünk, amikor a művész képtelennek bizonyul arra, hogy tapasztalatait általunk nemesnek érzékelt módon formálja meg.
Most egy rövid kitérő erejéig a művészet két, mindig jelenlévő vonását érinteném. A művészet lehet kommunikáció és terápia is. Minden költő kiemeli a tényt, hogy a művészet gyógymód is egyben. Újból és újból hangsúlyozzák a művészet erejét, hogy az képes megszabadítania költőt az őt kínzó fájdalmas érzelmektől és gondolatoktól – egyszerűen az azokra való odafigyeléssel, majd kifejezésük segítségével. A művészet e katartikus, terápiás oldalát a modern pszichoterápia igen nagyra értékeli. Számtalan pszichológiai problémával küzdő ember számára hatalmas felszabadulást jelent gondolataik művészi megfogalmazása. A fájdalmas belső nyomás így lazulhat valamelyest ezekben az emberekben, és ennek következtében képesek sokkal hatékonyabban folytatni életüket.
Sajnálom, hogy így van, de a tapasztalat azt mutatja, hogy sokan, akik amatőrként művészettel foglalkoznak és ez számukra nagyon élvezetes, a művészet két funkcióját összekeverik. Csupán azért mert az általuk előállított művészet számukra terápiás értékű, azt képzelik, hogy az mások számára is élvezhető. Ez, 6 borzalom, nem szükségszerűen igaz. Lehet, hogy nekem nagyon jót tett a kép, amit festettem, látványa azonban megbetegítheti a másikat – és ezt sajnálatos módon. sok ember nem képes felfogni. Véleményem szerint egyértelműen tisztázni kell, hogy á művészet, mint kommunikáció csak különösen tehetséges emberek számára adatott meg; ellenben a művészet, mint terápia olyasvalami, amit saját jól felfogott érdekében vélhetően mindenkinek gyakorolnia kellene. Ha tisztázzuk tehát, hogy a terápiás művészet nem szükségszerűen egyenlő a kommunikációs művészettel, akkor ezzel elkerülhetjük azt a csüggesztő zavarodottságot és csalódottságot is, amely sok amatőr művészre oly rossz hatással van.
Most térjünk vissza ahhoz: miben különbözik a művészet a tudománytól és filozófiától. A tudomány és filozófia a valóság magyarázatának két fő módját ismeri. Az egyik az elemi részecskékre koncentrált figyelem metódusa.
A klasszikus korból ezt Demokrétosz és Lucretius munkái reprezentálják, de ez a Galileivel és Newtonnal kezdődő modern fizika és kémia alapmódszere is. A pszichológia területén a behaviorizmus alkalmazza.
A másik módszer a természet formáira, mintázataira való koncentrált figyelmen alapszik. Itt a nagyobb arányokban előforduló formák és mintázatok tanulmányozásáról van szó. A klasszikus korban Platón és Arisztotelész különbözőképpen alkalmazta ezt a formális megközelítést, a modern tudományokban pedig a taxonómia (osztályozástan), az összehasonlító anatómia és a morfológia használja. A "morfológia" (alaktan) kifejezés egyébként Goethe találmánya, így az jelentős művészi és költői felhanggal is bír. Egyébiránt pedig a modern pszichológiában a Gestalt iskola alkalmazza.
A művészetet legtöbbször a valóság második típusú értelmezése izgatja, bár elemi részecske típusú megközelítésekkel is találkozhatunk. A modern irodalomban erre láthatunk példát D. H. Lawrence: Women in Love című művében, Dorothy Richardson regényeiben és James Joyce regényeinek egyes részeiben, amelyekben az apró, szinte atomi szintű pszichológiai elemekre való figyelem-koncentráció oly erős, hogy egy jellem és elbeszélés alatti szinten találjuk magunkat.
Itt a fizika és kémia által vizsgált legkisebb elemi részekkel való analógiára bukkanunk. A kémiában a molekulák szintje a szín és a hőmérséklet szintje alatt található. Az atomi és szubatomi részek még ennél is alacsonyabban, már a kémia kutatási területe alatt helyezkednek el. Mégis az ,,elemi részecskék" mind a tudományban, mind az irodalomban, amennyiben megfelelően közelítenek hozzájuk, képesek a valóságról alkotott képünk figyelemre méltó gazdagítására.
A zenében valami hasonlóra bukkanhatunk a francia zeneszerző, Pierre Boulez munkáiban, aki jóval a dallam és szokványos szerkesztési módok alatt található – csaknem atomi – tónusokat használ. Ilyesmit figyelhetünk meg a nem reprezentatív művészet egyes megnyilvánulásainál is. Szerintem Jackson Pollock egyes festményei is ilyenek, tekintettel arra, hogy a művész a forma elemi részeire koncentrált – melyek jóval a szokványos értelemben vett minta szintje alatt találhatók, és amelyek teljes bizonyossággal a természeti tárgyak megjelenítésének szintje alatt vannak.
Bár ezek az elemi megközelítések, helyes megvalósításuk esetén rendkívül érdekesek lehetnek, egy idő múltán mégis unalmassá válnak. Általában tehát a művészet nem arra koncentrál, ahogyan az atomok létrehozzák a valóságot, hanem a formai elemekre, azaz a dolgok általános mintázatára. A művészet a külvilágban is ezeket a mintázatokat, valamint jelképes megfelelések segítségével a zavarba ejtő valóság rendjét és értelmét keresi.
Itt egy rövid kitérő erejéig szót kell ejtenünk a művészek választotta jelképes formák természetéről. A művészetet két fő csoportba oszthatjuk. Egyes műalkotások a térben, mások az időben megnyilvánuló realitással foglalkoznak. Megfigyelhetjük, hogy a művészek mindkét esetben olyan jelképeket használnak, melyek kapcsolatba hozhatók a külvilágban is megtalálható mintázatokkal. Legelőször a szimmetria és aszimmetria kérdését figyeljük meg, amely nem csupán a térbeli művészet, hanem az élő természeti világ egyik alapeleme is. Élőlények vizsgálatakor a szimmetria két fő formájával találkozhatunk. A szabadon mozgó állat szimmetriája bilaterális. Az állat két oldala egyforma, azonban feje és farka különbözik és irányváltó mozgásra képes. Ez radikálisan különbözik a sugaras típusú szimmetriától, mely a virágok és az olyan állatok sajátja, amelyek vagy letapadtak valahova és így nem mozognak, vagy szabadon mozognak ugyan, de csak lebegni képesek, és szándékolt helyváltoztatásra alkalmatlanok.
Ha megvizsgáljuk, hogyan használják a művészek a szimmetriát jelképeikben, akkor láthatjuk, hogy a sugaras szimmetria jelképes használata mindig a nyugalom és nyugtalanság ideájával hozható összefüggésbe. A bilaterális szimmetria jelképei inkább dinamikusak, erőteljesek. Ez rögtön szembeötlik, ha például összehasonlítjuk a bizánci és a román stílusú építészet kerek boltíveit a gótika csúcsíveivel. Az előbbiek a nyugalom és mozdulatlanság érzetét keltik bennünk, míg az utóbbi a dinamikus szándékoltság, mozgás és irányultság erőteljes megnyilvánulásai. Láthatjuk tehát, hogy erős és szoros kapcsolat létezik a jelképek jelentése és a külvilág azon tényei között, amelyeket megfigyelünk, és amelyeket tudattalanul jelképeinkbe integrálunk.
A külvilág mintázatainak matematikai összefüggései sokszor nagyon közel állnak vagy megegyeznek az általunk kielégítőnek tartott jelképes művészi formákkal. Az aranymetszés például, amely gyakorlatilag az egész nyugati művészet szerkesztési folyamatán keresztülvonul, a természetben is gyakran előfordul. Az olyan matematikai összefüggések pedig, mint a Fibonacci-sorozat és a logaritmikus spirál (is) a természetben és a művészetben egyaránt előfordulnak és látványuk mélységes megelégedéssel tölt el bennünket. Azok a matematikai összefüggések, amelyeket az állatok alkalmaznak, és amelyeket a modern etológusok ,,felszabadító mechanizmusoknak" (releasing mechanism) hívnak, rendkívül egyszerű és feltűnő mintázatok. Ezeket még a primitív állatok is nagyon könnyen felismerik, számunkra pedig esztétikailag szignifikánsak.
Ugyanígy azt tapasztaljuk, hogy az idősíkon mozgó jelképekben természeti ritmusokat használunk. Végül is az időbeli művészet formái (költészet, színjátszás, elbeszélés, tánc, zene) ugyanazokat az elementáris jelképeket használják. Ezek az ismétlés, a variációk egy témára, a többé-kevésbé körkörös, vagy, hogy így mondjam, egy egyenes vagy hullámos vonal mentén leírható folyamatos természetű ritmusok. Mindezek analógiáit megtalálhatjuk a természetben is. Az égitestek mozgásának, a növekedési ciklusoknak, a légzésritmus, a szívverés, a bélmozgás és a többi és a többi, csakúgy, mint az olyan rendszertelenebb ritmusok, mint az éhség és jóllakottság analógiái fellelhetők mindazokban a művészetekben, amelyek az időelemet is felhasználják. Az ember a külvilágra tekint, érzékeli a különböző kozmikus és fiziológiai ritmusokat, időbeli művészeteiben megteremti ezek analógiáit, valamint azt, amit Alfred North Whitehead az ,,érzékelés dermesztő áradatának" nevez, (flux of perceptional perishing), egy ritmikusan ismétlődő mintázatot. Rendezi és jelentéssel tölti meg a még rendezetlent, a rémisztőt – a jövő elkerülhetetlen sötétje felé tartó elmozdulást. Az ember azért kényszerül e mintázatok megteremtésére, hogy valamilyen értelemmel és összefüggéssel lássa el az időfolyamot. E mintákat természeti elemekből származtatja, jelképrendszerével megerősíti, majd ismételten természeti jelenségekre vonatkoztatja azokat. így alakítja saját maga számára koherenssé a természetet az emberi értelem.
Most vizsgáljuk meg mi történik, amikor a művész alkotni kezd. A folyamat pszichológiailag durván a következőképp írható le. Saját magában vagy a külvilágban figyelmet szentel valaminek, ami érdekli, amit jelképekbe kíván kényszeríteni, majd kifejezésre juttatni. Ezután nyitottá válik bármi iránt, ami éppen eszébe jut és megsokszorozza gondolatait arra vonatkozóan, amire figyelme éppen irányul, hogy így pontosabb és finomabb elrendezésű jelképrendszert alkothasson. Ennek során bármit felhasználhat, ami eszébe jut: múltja eseményeivel összefüggő asszociációkat, tudományos, filozófiai vagy történelmi tudástöredékeket, a külvilág itt-ott megfigyelt tényeit. Aztán a képzelet segítségével mindezt egységes egésszé harmonizálja, és az adott művészi formának megfelelő jelképes terminusokban juttatja kifejezésre.
Coleridge képzeletmeghatározása rendkívül híres és valószínűleg Önök előtt sem ismeretlen, azonban talán mégis érdemes újraolvasnunk:
,,olyan erő, amely ellenkező vagy ellentmondó minőségeket hoz egyensúlyba és békít ki egymással, az egyezőséget a különbözőséggel, az általánosat a konkréttal, a gondolatot a képpel, az egyénit a reprezentatívvel, az újdonság és frissesség érzését ;: régivel és megszokottal."6
Minden művészi megfontolásban rendkívül fontos az egymással összeegyeztethetetlen és gyakran nyilvánvalóan lényegtelen vagy akár egymást kölcsönösen kizáró tudás és tapasztalatdarabkák egy füst alá hozása, majd azok egységesítése.
Az irodalomban a képzelet erejét a metafora, amely a művészet ,,molekuláris szintjén" található, illusztrálja nagyon világosan. A metafora lényegét tekintve alapvetően összeegyeztethetetlen és irreleváns képzeleti elemeket egyesít, és egy olyan új egészet teremt, amely nem csupán egyes elemeit, hanem az illusztrálandó tárgyat is új megvilágításba helyezi.
Hadd hozzak néhány példát rá. Először Macbeth metaforáját említem az alvásról;
,,Az álom, mely a gondot kibogozni"7
Itt egy selyemgombolyagot gabalyított össze egy kismacska, az álom pedig kisimítja és újból elrendezi azt. Ez rendkívül erőteljes és gyönyörű metafora.
Figyeljük meg a metaforát, amikor Prospero ezt mondja a viharban:
,,... minden eskü szalma … A vér tüzének"8
Ez ismét erőteljes metafora. Érdemes megjegyeznünk, hogy ezek a költői képek erősen összefüggenek az adott társadalmi és szociális kontextussal is. A városi lakásban felnövő gyereknek ez biztos semmit sem jelent, hiszen szalmát sohasem látott, és – ha modern lakásban lakik – talán még tüzet sem. Ő így fogalmazna: ,,A legnagyobb eskü celluloid a véráramban." De ha mégis olyan szerencsések voltunk, hogy ódivatúan nőhettünk fel, és láthattunk tüzeket, akkor ez erőteljes és elkápráztató metafora. Az erő, erőszak és vágyakozás hasonló káprázatát juttatja kifejezésre Shakespeare egy másik metaforája: is:
,,hattyúkeblük
Szemedbe szúr az ablakrácson át...."9
Az elszigetelődött ego rémisztő állapotáról szólva Gerard Manley Hopkins a következő szembeötlő metaforát használja:
"poros bánatban kelesztődik a szellem"10
Az egzotikus, önmagával is szembenálló Isten vallási tragédiáját erőteljesen illusztrálja a kovász a kenyérben képe, ez a kirívóan házias jellegű kép.
A Julius Caesarban pedig Portia ezzel a gyönyörű metaforával szól Brutushoz:
,,Csak külvárosában Lakom kegyednek? Ó, így
Portia
Ágytársa csak Brutusnak, nem neje"11
George Herbert Imádság című különleges szonettjét teljes egészében ide szeretném idézni. A vers tulajdonképpen meglehetősen extravagáns, ám gyönyörű metaforák sorozata és kiválóan illusztrálja, hogyan segíti az eltérő elemek összekapcsolása azt, amiről a költő szólni kíván:
,,Imádd a templomok áldozatát, az Angyalok korát
Mikor Isten lehelete születéskor az emberbe tér,
A lélek kifejeződése, a szív zarándoklata ez,
A mennyen és földön átívelő keresztény mérőón;
A Mindenható, a bűnösök tornya ellenében tervez,
Visszafelé szúr a Krisztust átdöfő szeg,
A hatnapos világ egy óra alatt átalakul
E gy dallam, amelyet minden dolog hall, tisztel és fél;
Lágyság és békesség és öröm és szeretet és üdvözülés,
Egzaltált Manna, a legjobb boldogsága
Közönséges ruhába öltözött menny,
A Tejút, a Paradicsom madara,
A csillagok mögött hallatszó templomharang, a
lélek vére,
A fűszerek földje; valami megértetett"
A befejezés megdöbbentő: az extravagáns metaforák sorozata ,,valami megértésével" ér véget. És valóban, ezek a képzelet által különböző helyekről együvé összehordott metaforák lehetővé teszik az imádság misztikus folyamata megértését, azét az imádságát, amelyről Herbert, a rajongó keresztény beszél. Érdekes megvilágításba helyezi a metaforák kérdését a kínai írásrendszer. A kínai írásjelek sok esetben kikristályosodott metaforák. Egymástól eltérő elemeket bizonyos gondolatokat szemléltető jellel fejeznek ki. A ,,jó" jele, egy gyönyörű érzelmi szimbólum, például két jelből tevődik össze, a nőéből és a gyermekéből. A kínaiak ugyanakkor nagyon realisták, és tisztában vannak vele, hogy – Bacon kifejezésével élve – a nő és a gyerek a boldog jövő záloga; és hogy az a férfi, akinek megadatott a boldog jövő záloga, sok tekintetben erősen korlátozott. Ebből következően tehát a ,,nő" jelének egy másik jellel, a "négyzettel" való kombinációja ,,akadályt" jelent. A kínai, aki az írásjeleket tanulmányozza, egyben arra is ösztönözve érzi magát, hogy a jelképek jelentéséről és jelentőségéről gondolkozzon. Ezt a mi alfabetikus írásmódunk, bár ez kétségtelenül hatékonyabb és bizonyos szempontból hasznosabb is, nem teszi lehetővé.
A művészet kis elemi összetevőit és az ennél sokkal hatalmasabb mintázatokat a képzelet nagyszerű egésszé, teljes művészetté harmonizálja. Hangsúlyoznom kell valamit, amit én nagyon pontosan érzek, bár tisztában vagyok azzal, hogy a kortárs kritikusok közül sokan nem értenek velem egyet. Határozottan érzékelem a különböző tökéletességek közötti hierarchiát. Kis léptékben is megvalósulhat a művészi tökéletesség, de ez mégis egy alacsonyabb rendű tökély, mint a nagy léptékben megvalósuló tökéletesség, amely a tapasztalás különböző szintjeinek harmonizációját valósítja meg. Az ,,Apád öt ölnyi mélybe pihen"12 strófa tökéletes. Kétely sem férhet hozzá, hogy ez egy meglepően gyönyörű kicsiny költészetdarabka. Azonban bizonyossággal állíthatom, hogy ez mégis alacsonyabb szintű tökéletesség, mint a Macbeth vagy a Hamlet tökélye, amely elképesztő anyagmennyiséget sűrít művészi egységbe.
A vizuális művészetek területére kalandozva pedig láthatjuk, hogy egy Sung kerámia tökéletes alkotás ugyan, tökéletessége mégis alacsonyabb rendű, mint például a legjobb Sung tájképeké, amelyek sok részelemet harmonizálnak.
Egy szövés vagy egy szőnyeg lehet tökéletes ugyan, de tökéletessége alacsonyabb rendű, mint El Greco Assumptionja, Piero Nativityje vagy Goya Dos de Mayoja. Ha a kortárs művészetek kritikájára vetemedhetek, akkor azt kell mondanom, hogy sok nem reprezentatív jellegű munka – bár némelyikük valóban csodálatos – tökéletessége alacsonyabb szintű, mint a fentebb említett alkotások tökélye, már csak azért is, mert sokkal kevesebb elemet egyesítenek. Az olyan képek, mint a Nativity vagy a Dos de Mayo nem csupán egy rendkívül bonyolult forma- és színrendszert harmonizálnak, hanem az emberi érzések és etikai értékítéletek sokaságát is.
A modern puritán felfogás szerint a művészi alkotásokból az ilyen úgynevezett irodalmi ítéleteket teljes egészében száműzni kellene. Nem tudom felfogni, miért kéne ennek így lennie, hiszen az emberiség az utóbbi ötezer évben pont ezen ítéletek kifejezésére használta a művészetet. Nekem mindenesetre az a véleményem, hogy az a művészet, amely mindezen elemek egyenrangú egyesítésére képes, magasabb rendű tökélyt hoz létre, mint az, amelyik csak néhány elemet egyesít.
Most térjünk át a különböző művészeti formák kérdésére. Százötven évvel ezelőtt az volt a kiindulópont, hogy a képzőművészet egyetlen igazán kielégítő megvalósulási formája a görög vagy római jellegű művészet. Ezt a felfogást egész egyszerűen azért sikerült magunk mögött hagynunk, mert ma már többet tudunk, mint elődeink. A fényképezés és az antropológia az utóbbi több ezer év művészetét ismertette meg velünk. Ismerjük már az őskőkori ember művészetét, teljes új kultúrák tárultak fel előttünk, amelyek ismeretlenek voltak például még az én gyerekkoromban is. Ma már tudjuk, hogy nagyon sok fajta művészet létezik, vagy ahogy Whitman mondja, a kiválóság különböző formákban jelentkezik, és létezése megalkotására mindegyik egyenlő joggal bír.
A vizuális alkotások stílusa a kezdet kezdetétől erőteljesen különbözik egymástól. A franciaországi Lascaux barlang festményein láthatjuk, hogy az emberek fantasztikusan naturalista állatábrázolásra voltak képesek már húszezer évvel ezelőtt is. Azt a ,,Vizuális képzelőerőt"13 alkalmazták, amely lehetővé tette a látottak abszolút hűséggel való falra helyezését. Azonban sok ezer évvel később, a neolitikum korában ettől teljesen eltérő megközelítéssel találkozunk: mindent kizárólagosan szimbolikusan jelenítenek meg. Az ember- és állatábrázolások a legabsztraktabb expresszionizmus formáját öltöttek.
Sok, úgynevezett primitív művészet – az afrikai, a polinéz és a prekolumbiai is – a mély és heves expresszionizmussal ültet belső érzéseket külső formákba, amelyeket aztán jelentősen átformál az a különleges érzelmi erő, amellyel megtöltötték. Ismerjük továbbá az empatikusnak nevezhető művészetet is, amelyet leginkább a kínai tájképfestészet és az impresszionizmus képvisel. Létezik még a kizárólagosan dekoratív művészet is, az arabeszk, amelyet a mohamedánok azért kénytelenek gyakorolni, mert számukra az emberábrázolás tilos. És aztán ott van még a geometriai formákra építő architektonikus művészet, melyre a kubizmust hozhatjuk példaként. Végül ismerjük még a tiszta fantázia művészetét, a szürrealizmust is. Mindezek a művészeti formák különböző helyeken és időben nyilvánulnak meg, és nyilvánvalóan mindegyik teljesen legitim módon teremt rendet és értelmet a világban. Az egyik a másikat nem értékteleníti el. Egymással mindegyik egyenértékű, a teljesség belül létrehozható tökéletes alkotás lehet.
Végül a zenéről, a legnehezebben megközelíthető művészeti formáról szólnék néhány szót. A zene azért olyannyira misztikus művészeti forma, mert a zenei jelek idegenek közvetlen tapasztalatainktól. Az irodalomban szavakat használunk, melyek már előzetesen is jelentenek valamit, a festészetben pedig a külvilágban is fellelhető formákat. A zenében azonban hangokat használunk, melyeknek mintha saját életük lenne, és ritmusokat, amelyek, bár hasonlítanak a természeti ritmusokhoz, különös módon mégis függetlenek azoktól. Mindazonáltal, ahogy ezt minden nagy zeneművész hangsúlyozza, és ahogy ezt minden értő zenehallgató megállapíthatja, mégis van valami kognitív értelem a zenében. A zene az univerzum természetéről állít valamit. Beethoven rendkívüli határozottsággal kardoskodott e mellett, és majdnem minden nagy zeneszerző tett hasonló kijelentéseket. Mély meggyőződésük, hogy az, amit kifejeznek, több, mint egyszerű hangmintázat.
Szigorúan individuális alapon ezek a bonyolult ritmusok valahogy leképezik az ember belső életének hasonlóan bonyolult ritmusát. Ez szavakban kifejezhetetlen, de hát annyi minden leírhatatlan szavakban. A zene szavakban történő lehetetlenségével szembesülünk akkor is, amikor ilyen mondatokat olvashatunk: ,,Itt Beethoven a szerelmétől való elválás fájdalmát juttatja kifejezésre." vagy: ,,Itt Beethoven az emberi élet komikumát figurázza ki."
Mindez csupán azt bizonyítja, hogy a szavak különösen alkalmatlanok a zenei értelem kifejezésére, amely tulajdonképpen a test, a szellem és a lélek titokzatos és bonyolult, egymásra ható mozgása. A zene ugyanakkor a minket körülvevő világegyetemről is szól. Úgy tűnik a zene valahogy a külvilág tiszta, nem fizikai dinamizmusát is képes kifejezésre juttatni. Mintha valami olyasmiről is szólna, amiről Bergson, William Jamesről írt:
,,A különleges pillanatok a lelket felkavaró erőteljes érzetei pontosan ugyanolyan valóságos erők, melyek például a fizikust foglalkoztatják. És ugyanúgy nem az ember teremti azokat, ahogyan a fény vagy a meleg sem emberi alkotások. James szerint nagyívű spirituális események légköri örvénylése pörget minket."14
Ez akár a zene és minden más művészet misztikus megközelítésének is tűnhet, azonban én úgy érzem, ez mégis mélységesen igaz.
A művészet, bár saját tapasztalatainkhoz fűződő kapcsolatunkról szól elsősorban, mégis a világ természetéről, az általunk érzékelt misztikus erőkről, és a néha-néha az ember megpillantotta kozmikus rendről is közöl velünk valamit.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
