NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2025-05-11 16:34 Összes olvasás: 74316| 553. | [tulajdonos]: Huxley XI. | 2023-09-18 08:27 | A tudattalan
A tudattalan minden körülmények között hatással van ránk. A tudattalan hatása lehet pozitív vagy negatív, kreatív vagy destruktív, előnyünkre, de hátrányunkra is befolyásolhat bennünket. Az ortodox freudi elmélet sokkal többet foglalkozik a tudattalan negatívnak nevezhető oldalával, mint a pozitívval. Tekintettel arra, hogy az elméletet terápiás környezetben alakították ki, ez nem is lehetett másképp. Végső soron Freud a 19. századi Bécs neurotikusaival dolgozott.
A kreativitás és a tudattalan címmel nemrég Freud írások jelentek meg. A kötet átlapozásakor meglepődünk, milyen kevés szó esik a kreativitásról. Még akkor is, amikor annak pozitív oldaláról lenne szó, Freudnak nem sok mondanivalója akadt.
A tudattalan pozitív oldalával kapcsolatban Freud tevékenységénél az úttörő pszichológus F. W. H. Myers munkája sokkal lenyűgözőbb. Myers körülbelül tizenöt évvel volt idősebb Freudnál, de nála negyven évvel hamarabb halt meg. Az emberi személyiség és a testi halál túlélése1 című nagy művét halála után, 1902-ben adták ki – és még csaknem hatvan év elmúltával is a téma, azaz a tudattalan pozitív és kreatív oldala tanulmányozásának nélkülözhetetlen kincsesbányája. A leghatározottabban ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, akit a pozitív oldala is érdekel annak, amelynek negatív oldalával Freud foglalkozott.
Kezdjük a negatív tudattalannal, ezen belül fordítsunk figyelmet bizonyos állandóan használt frázisokra. A nyelv tele van ősi bölcsességgel, és sok idiomatikus kifejezés rávilágít az emberi problémákra. Ilyen és hasonló kifejezéseket használunk: ,,Nem tudom mi történt velem" ; ,,őrült voltam" ; ,,nem voltam magamnál"; ,,nem volt magánál, amikor ezt tette"; ,,fogalmam sincs, mi szállt meg". Ez utóbbi kifejezés a homéroszi és bibliai démoni megszállásra utal. Rendkívüli jelentőségű, hogy ezek a kifejezések egy, irracionális erőktől körülvett ego képét tárják elénk, egy olyan egóét, amelyet ezek az erők állandóan megtörnek, kihívások elé állítanak, sőt arra kényszerítik, hogy olyan dolgokat tegyen, amiket nem akar megtenni.
A tudattalan nyilvánvalóan az elme bizonyos fizikai anomáliáinak reprezentációjaként is felfogható, nevezetesen a negatív tudattalan hatás egyik típusa bizonyos veleszületett rendellenességeknek köszönhető. A tudattalan szintjén a rendkívül alacsony intelligenciahányados fizikai defektusa, vagy valamilyen deformálódás szörnyű kisebbségi érzést eredményez, amelyet aztán valahogy túl kell kompenzálni. Az endokrin rendszer hibás működése mindenféle furcsa pszichológiai dolgokat eredményez, amelyeket az egyén a tudattalan szintjén megjelenő gátaknak, akadályoknak, kényszereknek érzékel, amelyek a tudatos Énnel harcolva akadályozzák, hogy az egyén azt tegyen, amit akar.
Figyelembe kell vennünk azt is, hogy mi történik az olyan emberekkel, akik egyfajta vérmérséklettel születnek, de olyan társadalomban élnek, amely ezt a vérmérsékletet alulértékeli vagy éppenséggel abnormálisnak, esetleg gyalázatosnak bélyegzi. Ebben az összefüggésben egy megható William Blake verset idézek:
,,Oh, miért születtem ilyen arccal?
Miért nem születtem olyannak, mint mások?
Ha nézek, megijednek! Ha beszélek, támadok;
Csöndes és passzív lettem, és elvesztek minden
barátot,
Utálom verseimet, képeim lebecsülöm,
Személyem leszólom, jellememtől szabadulnék;
A toll az én terrorom, a ceruza a szégyenem;
Minden tehetségem eltemetem, jó hírem a halál"2
Ez a vers nagyon érzékletes képet fest arról, hogy mi történik az olyan emberrel, aki egy olyan társadalomban el, amely az ilyen jellemet nagymértékben alulértékeli, és amelyik csak más típusú jellemeket tart erkölcsösnek és értékesnek. Az a nehéz helyzet, amelyben a szélsőségesen introvertált gyermek az iskolában találja magát, ahol elvárják tőle, hogy mindenkivel barátkozzon, sőt állandóan másokkal legyen, bolondságokat tegyen, és a többi, csupa olyan dolgot, amely teljességgel ellenkezik legmélyebb természetével – ugyanennek a jelenségnek egy másik példája. Ennek eredményeként tudattalanjában zavar támad, és nagyon gyakran neurotikus lesz. Freud részben maga is felelős volt ezért a ,,szomatotonikus forradalomért". Sok helyen határozottan állítja ugyanis, hogy az extrovertált életmód mindenki számára egészséges és megfelelő. Freud maga agresszív típusú extrovertált volt, és ez az életmód számára kétségtelenül egészséges volt, de a megfigyelések alapján teljességgel nyilvánvalónak tűnik, hogy sok ember számára az egészség útja nem ez, és minden olyan kísérlet, amely arra irányul, hogy ezek az emberek legmélyebb és vele született késztetéseik ellen éljenek, a legzavaróbb hatást fejti ki a tudattalanukra.
A fizikai hatások között tartjuk még számon a betegség, főleg a krónikus betegség hatásait; és sok krónikus betegség pszichoszomatikus eredetű. A tudatos ego elkezd beleszólni abba, amit Arisztotelész ,,vegetatív léleknek" hívott, azaz a test bölcsességébe. Ekkor a test elromlik, a normális pszichológiai folyamatok felszámolódnak. Az ego ekkor még inkább frusztráltnak érzi magát, és ennek következtében még inkább beleszól a test normális működésébe, és így ez a folyamat egy rémes ördögi körre alakul, amely során az elme és a test egyre rosszabb állapotba hozzák egymást.
Minden nagy vallás foglalkozik az emberi szenvedéssel. A keresztény vallás szerint a lét tulajdonképpen a siralomvölgy maga, a buddhisták pedig ,,felmutatják a bánatot", ami alatt a minket körülvevő világot értik, és ,,megmutatják a bánatból kivezető utat" is, amely pedig a megszabadulás útja. Na már most, az emberi szenvedés egyharmada valószínűleg egész egyszerűen azért elkerülhetetlen, mert az ember érző lény, és egy olyan érzéketlen univerzumban létezik, amelyet jóllétünk hidegen hagy. Azonban szenvedéseink kétharmada szigorúan ,,saját gyártmány", tudatlanság, butaság és kisebb mértékben rosszindulat következménye. A tanulság, amit a hercegnő is mondana az Alice Csodaországban, hogy szabaduljunk meg a butaságtól és a tudatlanságtól. Természetesen ezt sokkal könnyebb mondani, mint megtenni.
Most vegyük közelebbről is szemügyre a negatív tudattalan szerepét, amely a pszichoanalízis specifikus tárgya, és amely nyilvánvalóan a teljes kép fontos részlete. A tudattalan ezen oldalát az elfojtás reprezentálja. Freud maga azt mondta, hogy a tudattalan elmélete az elfojtás elméletéből következik. Az történik, hogy főleg gyermekkorunkban, mindenféle olyan késztetésünk, vágyunk és célunk van, amelyek nem egyeznek a minket körülvevő kulturális normával, és amelyeket hamarosan megtanulunk szégyenletesnek tartani. így tehát az elménk egy olyan területére száműzzük ezeket a gondolatokat, ahol már nem vagyunk ezek tudatában. Akárhogy is, az elfojtott késztetések továbbra is léteznek, rendkívüli és veszélyes hatást gyakorolnak ránk, tudatos szinten megnyilvánuló gondolatainkra, érzelmeinkre és cselekedeteinkre. A kulturális nyomás hatása a csecsemő- és gyermekkorban a legkifejezettebb, az elfojtás legnagyobb része ebben a korban gyökerezik.
Nem csupán a szégyenletes vágyakat, késztetéseket és célokat fojtjuk el, hanem olyan történéseket is, amelyek gondolatát túl fájdalmas lenne elviselnünk. Egyszerűen képtelenek vagyunk arra, hogy bizonyos, korábban megtörtént dolgokra gondoljunk, ezért egyszerűen száműzzük látókörünkből ezeket, A neurózisban tehát korábban elkövetett tetteinkért, valamint azokért a dolgokért, amik velünk megtörténtek, sőt az elnyomott vágyainkért és késztetéseinkért is bűnhődünk.
A negatív tudattalan történetében a kulturális ideák és a kötelesség nevében elkövetett belső elfojtás mellett a külső kondicionálás is szerepet játszik. A kondicionálás a szubjektum bármely állapotában megtörténhet, azonban, ahogy azt Pavlov kimutatta, akkor a leghatékonyabb, ha a szubjektum nagy fizikai vagy mentális stressz alatt áll. Ha az egyénnek fájdalma van, retteg valamitől, vagy valamely hatalmas érzelem – düh vagy akár öröm – kerítette hatalmába, akkor még könnyebben kondicionálható. Manapság, a csökkent általános ellenállás idején a kondicionált reflexek könnyebben kialakíthatók, és tartósabbak is. Pavlov csak nagyon nehezen tudta feloldani azt a kondicionálást, amelyet nagy stressz alatt álló kutyáknál alakítottak ki. És pontosan ilyen pavlovi agymosástechnikákat alkalmaznak ellenségeken és barátokon egyaránt. (Az agymosást talán még intenzívebben alkalmazták a kommunista munkásokon Kínában, mint a koreai háború hadifoglyain.) Miközben teljességgel világos, hogy bizonyos kondicionálások nélkülözhetetlenek és nagyon jók, az is nyilvánvaló, hogy sok kondicionálás nem kívánatos, és később különböző problémák forrása.
Láthatjuk tehát, hogy negatív tudattalanunk nagy része az elfojtásnak és a korábbi nemkívánatos, gyakran stresszhelyzetben kialakult kondicionálásnak köszönhető, amely továbbra is a poszthipnotikus szuggesztióhoz hasonló módon fejti ki hatását. A neurózis a tudatos ego kudarca, hogy az eseményekkel az adott pillanatban megfelelően foglalkozzon. A helyett, hogy azzal foglalkozna, ami most van, a neurotikus ember a múlt elfojtott érzelmeivel és rejtett emlékeivel foglalkozik, amelyek teljességgel irrelevánsak abból a szempontból, ami éppen most történik. Azt mondhatjuk, hogy egy bizonyos értelemben minden pszichoterápia az emlékezet tavaszi nagytakarítása. Nem az a cél, hogy tényekre ne emlékezzünk, hiszen a szorzótáblára, a földrajzórák anyagára és a többire emlékeznünk kell. Az a cél, hogy a memóriánkból töröljük azokat a fájdalmas érzelmi állapotokat, amelyek következtében a jelenben teljesen oda nem illő módon: nem a mostra, hanem az akkorra reagálunk. Ebből következően minden, amit így, a múltból reagálva teszünk, teljességgel fölösleges és értelmetlen.
Az emberiség már régóta tudja, hogy a tisztátalan memória olyan veszélyes tulajdonságokkal bír, ami nem tesz jót nekünk. A buddhista irodalomban erről sok érdekes dolgot olvashatunk, és nem olyan rég Keresztelő Szent János, 16. századi spanyol misztikus szerző írásaira bukkantam, aki szintén érdekes dolgokat ir a memóriáról. Azt mondja, hogy:
,,... az emlékezet kiürítése, bár kétségtelenül nem annyira fejlett módszer, mint az egység állapotának elérése, már csupán azért is, mert a tökéletlenségek és bűnök mellett a bánattól, a szomorúságtól is képes megszabadítani a lelket; már önmagában is nagyon előnyös módszer."3
Lehetnek ugyan kétségeink afelől, hogy a katolikus kolostorokban alkalmazott, meglehetősen mechanikus memóriakiürítési gyakorlatok mennyire voltak hatékonyak, az azonban mégis teljességgel nyilvánvaló, hogy ezek az emberek jó úton jártak. Nyilvánvaló, hogy a hatékony terápiás módszer a vallásokban használt eszközöket kombinálja az elemző, analitikus és megszüntető terápiás eszközökkel; amelyek valójában modern memóriatisztító módszerek.
Ennyi talán elég is a tudattalan negatív oldaláról – a fizikai hatások, valamint a külső elnyomás és kondicionálás következtében kialakult negatív tudattalanról. Most az ennél fontosabbal foglalkozzunk: a tudattalan pozitív oldalával. Először ismét azokat a köznyelvi kifejezéseket vegyük számba, amelyek a tudattalan életünkre gyakorolt pozitív hatását szemléltetik. Olyanokat mondunk, hogy: ,,hirtelen belém nyilallt", ,,hirtelen eszembe jutott", ,,zseniális gondolatom támadt", ,,csodálatos sejtelem szállt meg", ,,a zongorista ihletett módon adta elő a darabot", ,,úgy beszélt, mintha sugalmazás alatt állt volna". Itt tehát ismételten az ősi bibliai és homéroszi természetfeletti megszállottság gondolatával szembesülünk, ez alkalommal azonban a jó, és nem a rossz megszállottsággal. Homérosz a múzsáktól kér segítséget, és arról beszél, hogy a lantosok ,,az istenekből" énekelnek; figyeljük meg ezt a figyelemre méltó megfogalmazást. A későbbiekben pedig arról a delphoi Pythiáról tudósít a görög történelem, aki a jóslatokat közvetlenül Apollótól kapta.
Tehát amikor például, anélkül, hogy ebbe különösebben belegondolnánk, azt mondjuk, hogy ,,ihletett", akkor tulajdonképpen az ősi hagyományt folytatjuk. A Biblia is tele van ilyen megfogalmazásokkal. Szent Pál a zsidókhoz írott levelében így szól: ,,Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által".4 Amikor a próféták tevékenységét vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy azok gyakran csupán passzív és vonakodó eszköznek tartják magukat. Ugyan nem félnek különösebben attól, hogy valamely nem racionális és náluknál hatalmasabb erő befolyása alá kerüljenek, de nincs is más választásuk. Később pedig, a kora keresztény korban olyan beszámolókkal találkozunk, amikor a korai keresztények passzív, nem önkéntes módon kapják a ,,karizmát", a Szentlélek adományát, amelyhez az egyes emberek kéretlenül jutottak hozzá.
Most vegyük szemügyre a pozitív tudattalan mindennapi életben tapasztalt hatását is. Ha alaposan szemügyre vesszük mindennapi tapasztalatainkat, azt látjuk, hogy a tudatos ,,Én" ritkán hozakodik elő igazán briliáns ötlettel, az ,,Én" felfogóképessége meglehetősen nehézkes. Folyamatosan az a benyomásunk, hogy legjobb ötleteink elménk nem tudatos szegletéből kerülnek elő. Az ,,eszembe jutott" jellegű" kifejezések jól szemléltetik ezt a tényt.
A tudattalan mechanizmusa nagyjából a következőképp zajlik: tudatosan befogadunk valamely információt, amely aztán a tudattalan egyik színtjébe jut. (Freud ezt a szintet tudatelőttesnek hívja, én azonban azt gondolom, hogy ez az információ az elnyomott tudattalan mögötti, azon túli, mélyebb szintekre kerül.) Itt aztán megemésztődik, átrendeződik, és aztán valamilyen olyan ötlet formájában jelentkezik a tudatosság szintjén, amelyet gyakran rendkívül bravúrosnak és fénylőnek érzünk, és amelyet a tudatos elme egymagában biztosan képtelen lett volna kiizzadni.
Ez olyannyira mindennapos jelenség, hogy nyugodtan készpénznek vehetjük, és ezért nem is kell ezzel többet foglalkoznunk. Ugyanakkor határozottan meglep minket a hasonló típusú, és mégis szokatlanabb jelenség: a művészi ihletettség. Jelentőségteljes tény, hogy számos indoeurópai nyelvben a ,,költőt" és a ,,látnokot" ugyanazzal a szóval jelölik. A latinban a vates, az ír nyelvben pedig a fili szó jelent egyszerre költőt és látnokot. E mögött az a gondolat húzódik meg, hogy a költő nem csupán az öntudatos elmétől, hanem más forrásból is meríti inspirációját. Figyelemre méltó, hogy sok modern költő hasonló tapasztalatokról számol be. Goethe ezt mondta: ,,A dalok alkottak engem, nem én a dalokat."5 Lamartine, a francia költő ezt írja: ,,Nem én vagyok az, aki gondolkodik, a ideáim gondolkodnak helyettem."6 Alfred Musset szerint: ,,Az ember nem dolgozik igazán, ehelyett figyel. Olyan, mintha valami idegen suttogna a fülébe."7 Shelley pedig a következő, nagyon különös dolgot jegyzi meg: ,,Az alkotó elme olyan, akár a parázsló szén, amely egy láthatatlan hatás következtében, mint például enyhe szellő, áttetszőfényre lohad."8
A német romantikus filozófus, Franz von Baader írásaiban található egy feltűnő bekezdés, amely tulajdonképpen egész munkásságát összefoglalja. Baader azt állítja, hogy:
,,Descartes hatalmasat tévedett, amikor azt állította, hogy))gondolkodom, tehát vagyok (Cogito ergo sum). Ehelyett azt kellett volna mondania, hogy »elgondoltak, tehát vagyok« (Cogitor ergo sum) Annyiban))gondolkodom, tehát vagyok, amennyire tudatos Én vagyok. Azonban amennyiben kreatív tudattalan vagyok, és amennyiben tudatos Énem a kreatív tudattalan közreműködését igényli, annyiban))elgondoltak, tehát vagyoka, és ez sokkal fontosabb, mint lenne akkor, ha kizárólag a tudatos Énemmel gondolkodnék; ugyanis saját gondolkodási mechanizmusom erősen korlátozott."9
Zsenialitásnak talán leginkább a tudattalan mélységeiből feltörő segítségünkre lévő anyagot hívjuk, amelyet aztán a tudatos önt valamilyen elfogadható formába. Edison azt mondta, hogy a zsenialitás kilenctized részben verejtékes munka, és csak egytized részben ihletettség, azonban a később elvégzendő munkához először mégis az ihletettség szükségeltetik. A zsenialitás létezésünk két részének harmonikus együttműködése. A tudattalanunk mélyén levő dolgok iránt nyitottnak kell lennünk, aztán pedig képesnek kell lennünk arra, hogy ezt az anyagot olyan formába öntsük, amely mindezt közölhetővé teszi más emberek számára, arra, hogy átadjon valamit a művész által tapasztalt eredeti jelentésekből és érzésekből.
Ne gondoljuk, hogy az ilyen feltörő ötletek mindig jó minőséget képviselnek. Szerencsétlenségünkre a tudattalanból a legmélyebb ostobaság és butaság is felszínre törhet. Ezt a tényt fájdalmasan szemlélteti voltaire példája, aki elsősorban tragikus költőnek tartotta magát. Voltaire, sajnálatos módon, tragikus költőnek nagyon rossz volt. Egy figyelemre méltó levelében leírja a Catilina című tragédiájának születését, amely egy öt felvonásos, alexandrinusban szedett, egy hét alatt papírra vetett mű. Azt írja, hogy az, aki nem ismeri a zsenialitás sugallatát, képtelen az ilyen páratlan remeklést elképzelni.10 Ez kétségtelenül igaz ugyan, a darab azonban teljességgel olvashatatlan. Ebben az adott esetben a zsenialitás állapota nem eredményezett zseniális művet.
A legtöbb ilyen, nem zseniális típusú ihletettséget azoknál az embereknél tapasztaljuk, akik az automatikus írás képességével rendelkeznek, tollal a kezükben leülnek, és hirtelen megtelik előttük a papír. Az így keletkezett írások elsöprő többsége teljességgel érdektelen és értelmetlen, azonban pontosan ugyanúgy a mélységekből törnek fel, ahogy a zseniális ihletettség megjelenik a zseni számára. A különbség csupán annyi, hogy a zseniben feltörő gondolat eredetileg is jobb minőségű, és aztán ezen a gondolaton tudatos állapotban elvégzett munka olyan alkotást eredményez, amelyet más emberek is képesek élvezni, és amelyet fontosnak és jelentőségtelinek tartanak.
A feltörő kreatív tudattalan másik, igen különös példáját a fejszámoló fiúk esetén vizsgálhatjuk. Néha hallunk vagy újságban olvasunk olyan gyerekről, aki a legmeglepőbb fejszámolást is képes elvégezni; például ötven másodperc alatt kiszámolja egy hétjegyű szám négyzetgyökét és a többi, Engedjék meg, hogy egy angol fejszámoló fiú, Blyth aranyos történetét elmeséljem. A fiú 1819-ben született. A bátyja ezt mesélte róla:
,,A kisfiú reggeli előtt sétálni ment az apjával, mert az apja kedvelte a reggeli gyaloglást. A fiú hirtelen megkérdezte az apját:
- Papa, melyik órában születtem?
- Hajnali négykor – válaszolta az apja.
- És most hány óra van?
- Hét óra ötven.
A fiú ezután szótlanul ment néhány száz jardon11 keresztül, majd egy másodpercekben megadott számot mondott, amely azt jelezte, hogy pontosan mennyi időt élt. A fiú ekkor körülbelül hat éves volt. Az apa ekkor meg sem kísérelte, hogy utána számoljon, otthon azonban ceruzával és papírral pontosan utánajárt, majd némileg győzelemittasan közölte a fiával:
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy kihagytál 172.800 másodpercet.
A fiú így válaszolt:
- Oh, papa, elfelejtkeztél az 1820-as és 1824-es szökőévről.
Az apa nagy veresége volt ez."12
Mitől van egyes gyerekeknek ekkora ereje, és milyen értelmük van, amely képessé teszi őket az ilyen dolgokra? Az elmúlt évszázadokban két olyan fejszámoló fiúról is tudunk, akik elsőrangú zsenivé nőttek fel. A francia Andre Marie Amperere, és a német Karl Friedrich Gaussra gondolok. Volt néhány olyan eset is, amikor fejszámoló fiúk tehetséges matematikusok, értelmes emberek lettek, de sok esetben teljesen középszerű vagy éppenséggel félhülye felnőttek váltak belőlük. A legfurcsább ilyen eset Németországban történt, egy, a 19. század közepén élt Dase nevű fiúval. Euclides első könyvét sem volt képes megérteni, de olyan elképesztő módon tudott fejben számolni, hogy a porosz kormány egész életére szóló fizetést adott neki azért, hogy megtalálja minden, 7 és 8 millió közötti szám faktorát. Egész életében iszonyatos sebességgel dolgozott ezen a feladaton. Semmilyen érvelésre vagy következtetésre sem volt képes, de ezekkel a rendkívüli számokkal, amelyekkel manapság elektromos gépeken dolgoznak, kiválóan megbirkózott.
Most ejtsünk néhány szót az alvás témájáról is. Csak azért vagyunk jól és viszonylag egészségesen, mert az ego minden nap harmadát szabadságon tölti. Ha állandóan ébren lennénk, akkor vagy nagyon betegek, vagy meglehetősen őrültek lennénk. Az alvás ideje alatt az ego nincs jelen, de mindeközben az, amit a vegetatív léleknek nevezünk, a tűrhetetlen én és személyes tudattalan befolyásától mentesen, továbbra is működik, és így egészségesen tart bennünket.
Alvás közben azért van cselekvés is. A legtöbb álom természetesen az álom előtti nap vagy a közelmúlt eseményeire reflektál; de néhány álom, ahogy arra a freudisták rámutattak, szimbolikus módon utal előttünk elrejtett anyagra. Más álmok pedig abba a kategóriába tartoznak, amit Jung ,,nagy álmoknak" hívott, és a sokkal mélyebb szintű tudattalan archetipikus tartalmaira utalnak. Egyes álmok pedig látszólag még erre sem vonatkoznak, hanem olyan jellegűek, amelyeknek tulajdonképpen semmi közük sincs az egyéni emberi lélekhez.
Ezek az archetipikus és teljesen másvilági álmok a tudattalan egy más furcsa jelenségéhez, a látomások világához vezetnek minket, amelyeket a mai napon csak érinteni fogunk, részletesebben egy későbbi előadásban tárgyalom majd.
A spontán látomások meglehetősen gyakoriak. Blake-nek állandóan voltak látomásai, és ezek természetéről van néhány különös leírás. A következőkben megtudhatjuk például hogyan rajzolta le a skót hőst, Sir William Wallace-t és I. Edwardot:
,,Blake meditációban ült, mint oly sokszor, és most a skót hős (Sir William Wallace) nagyszerű cselekedetein és nehéz sorsán meditált, amikor egy fénylő pillanatban a nemes ember állt előtte; akit valaki azonnal Sir William Wallace-ként ismert fel. Érezte a spirituális megjelenést, amely olyan gyorsan eltűnhet, ahogy jött, megragadta tehát a pillanatot, és megkérte a hőst, hogy maradjon még néhány percig, amíg lerajzolja őt. Látomásában a harcos skót, nagyon hasonlatos volt a történelmileg kialakult lelki képéhez, nemes árnyéka volt az ismert személynek, és így, megszokott kedvességével mosolygott a fiatal festőre; majd a fantom eltűnt. I. Edward is, mielőtt ismét köddé vált volna, szintén elég hosszan maradt Blake-nél ahhoz, hogy lerajzolhassa."13
John varley nagyon érdekes módon számol be Blake híres medúzafejének születéséről:
,,Munkastílusa bebizonyította számomra, hogy valóban képet látott maga előtt. Egy adott pillanatban abbahagyta, amit éppen rajzolt, és egy másik képbe fogott; a medúza száját kezdte rajzolni, amit a szellem éppen kitátott, és az első rajzot nem is tudta folytatni addig, amíg az száját újból be nem csukta."14
A 18. század ünnepelt vizionáriusa a svéd tudós és közhivatalnok, Swedenborg volt, aki az elkövetkező világról látott hatalmas erejű és nagyon részletes víziókat, olyannyira, hogy azok teljesen valóságosnak tűntek számára. Az egyházi hagyomány pedig egész sor vizionáriust tart számon, kezdve a 13. századi svéd Szent Brigittával, aki Krisztus szenvedéseit látta elképesztő részletességgel, majd utoljára a 19. század elején elhunyt Emmerich Katalinnal.
Sajnálatos módon ezek a látomások nincsenek kapcsolatban egymással, így tehát teljességgel lehetetlen eldönteni, hogy bármelyik valódi, kognitív látomás-e. A legtöbb esetben valószínűleg olyan esetekkel van dolgunk, amelyek a tudat mélyén található történetmesélési emberi képességgel hozhatók összefüggésbe. Ezzel a nagyon különös képességgel kisebb-nagyobb mértékben minden elme rendelkezik, és ezek különböző, később ismertetendő módszerekkel is előidézhetők, bár egyes esetekben spontán módon is megtörténnek.
Itt érdemes megjegyeznünk, hogy Homérosz és az őt követő költők, amikor a Múzsák segítségét kérték, nem költői tehetségért fohászkodtak. Anyagot kértek, Ezt mondták: ,,Kérlek, mondd el nekem, mi történt valóban a trójai csataban (vagy a többi mitológiai történetben)." Hesziodosz nagyon örül, amikor a Múzsa néhány új nevet tudat vele. A múzsáktól tehát elsősorban olyasmit kérnek, ami elménknek ezt a történetmesélő képességét segíti. A megfelelő stílust illetően az ókori költők eleget tudtak ahhoz, hogy tudatos elméjük segítségével már könnyűszerrel formába önthessék a művet.
Most egy nagyon kényes témához, nevezetesen a parapszichológiához érkeztünk. Egyes akadémiai körökben már a témát is obszcénnak, egyfajta intellektuális pornográfiának tekintik. És valóban, vannak olyan körök, ahol tiszteletreméltóbb dolog mondjuk Sade márki munkáit tanulmányozni, mint Dr. J. B. Rhine munkásságát. Mégis azt gondolom, hogy a telepátia, a tisztánlátás, valamint a dolgok előzetesen való megsejtése) létező jelenségek. Azt hiszem, ha tanulmányozzuk azt a hatalmas mennyiségű bizonyítékot, amelyet a Society for Psychical Research egybegyűjtött, és újságja hasábjain megjelentetett, valamint a Duke-ban és más egyetemeken végzett kísérletek eredményeit, akkor nem is juthatunk más következtetésre.
Mi okozza azt, hogy a különben nyitott gondolkodású tudósok még a bizonyítékok tanulmányozására sem hajlandók? Az, hogy a tények, már amennyiben tényekről van szó, a Weltanschauung fogalmaival, amelyeket pedig többé-kevésbé axiomatikusnak fogadunk el, teljességgel értelmezhetetlenek. Továbbá az emberi természetről és annak a világegyetemhez fűződő hagyományos kapcsolatáról alkotott hagyományos elképzeléseink szerint is értelmetlen jelenségekről van szó. Valójában ugyanis, tudattalanul még mindnyájunkat befolyásol Descartes az ember természetéről és a világhoz fűződő viszonyáról alkotott véleménye. Descartes hangsúlyozta, hogy a világ két részre, félig anyagra és félig elmére, az ember pedig testre és lélekre osztható. Úgy tartotta, hogy a világ anyagi felét egy összetevő, mentális felét viszont megszámolhatatlan összetevő alkotja, hiszen minden egyéni emberi tudat lényegi természetű különálló, kifürkészhetetlen egység. Egyetlen egység sem képes arra, hogy közvetlenül más egységekkel kapcsolatba lépjen, az anyaggal pedig csakis saját teste anyagának közvetítésével létesíthet kapcsolatot.
Descartes azt bizonygatta, hogy e mentális szubsztancia lényege a tudatosság volt. Előzetesen már elvetettük ezt a felfogást, most azonban úgy tűnik, hogy a modern pszichológia és a parapszichológia fényében még inkább felül kell vizsgálnunk ezt a karteziánus nézetet. Egyrészt hangsúlyoznunk kell, hogy az elme egy hatalmas tudattalan részt is magában foglal, másrészt, hogy a tudattalan nem kapcsolódik a tudathoz. Ehelyett inkább egyfajta pszichikus médiumot alkot, amelyből aztán minden egyéni elme kikristályosodik, és ezen a pszichikus médiumon keresztül válik képessé arra, hogy más elmékkel kapcsolatba kerüljön.
A tiszta dualizmus karteziánus rendszere tulajdonképpen figyelmen kívül hagyja az embert. Ezt a felfogást egy három összetevőből álló emberképpel kell helyettesítenünk. Először is itt van a test, amelyet a nyugati filozófusok tiszta egónak, a keleti filozófusok pedig atmannak hívnak, és amelyet pedig Szent Pál pneumanak15 nevezett. Aztán itt van a lélek, amely nem egy élesen elkülönülő egység, hanem inkább egy megkomponált valami. Vannak bizonyos, a lelket alkotó alapvető pszichológiai részecskék, ideák, a szó lehető leghomályosabb értelmében. Ezek az alapvető részecskék aztán komplexumokat alkotnak, olyasmiket, amiket buddhisták skandháknak hívnak. Ez az egész egy meglehetősen ingatag és instabil egységet alkot, amelyet Énnek (Self) hívunk. Az Én instabilitását kiválóan megfigyelhetjük a mentális betegségek, sőt még a mindennapi élet stresszes helyzeteiben is.
Itt van tehát ez az ingatag és instabil Én, amely sem lefelé, sem felfelé nem zárt, hanem inkább mindkét irányban nyitott, kapcsolatban áll a tudattalannal, ami lehetővé teszi, hogy más tudatokkal, sőt egy külső Tudattal is kommunikáljon. Ez az elképzelés, tekintettel arra, hogy egész egyszerűen nem illeszkedik kielégítően jelenkori általánosan elfogadott világképünkbe, meglehetősen kényelmetlen filozófiai pozícióba kényszerít minket. Ezt a problémát két kiváló kortárs filozófus, a cambridge-i C. D. Broad és az oxfordi H. H. Price vitatta meg részletesen, kielégítő válasszal azonban egyikük sem szolgált.
Pillanatnyilag tehát arra kényszerülünk, hogy az emberi természet egy meglehetősen ambivalens képét fogadjuk el. A leggyakorlatiasabb okok miatt valamilyen semleges monizmus16 fogalmaiban kell gondolkodnunk, azt kell elképzelnünk, hogy a test és a lélek ugyanannak a szubsztanciának két megnyilvánulási módja. Sőt, a parapszichológia tényeinek fényében azt is el kell fogadnunk, hogy a lélek valamilyen mértékben független a testtől, hogy létezhet valamilyen pszichikus közvetítőként is, hogy az ideáknak saját életük lehet, és arra is képesek, hogy úgy jelentkezzenek saját gondolkodási rendszerünkben, amely számunkra csaknem felfoghatatlan. El kell fogadnunk, hogy az ideák még azután is sokáig tovább élhetnek, miután a tudat elvesztette kapcsolatát azzal a testtel, amelyben eredetileg megformálódtak, mert meghalt a test. Elképzelhető, hogy a mentális élet egy hatalmas tározóval bír, abban leledzik, amelyből mindnyájan meríthetünk, amelyet aztán befedünk és értelmezünk, William James ,,kozmikus tudatosságnak", Henri Bergson pedig ,,Tudatnak" hívta ezt, és lehet, hogy pillanatnyilag nekünk is valami hasonló kiindulóponttal kell beérnünk.
Tekintettel arra, hogy fogalmam sincs mi a probléma megoldása, és nem is ismerek senkit, akinek erről kielégítő elképzelése lenne, egy megoldatlan filozófiai problémával való kínos szembesüléssel kell lezárnom ezt a témát. Azt azonban biztosan érzem, hogy előbb-utóbb megtaláljuk e probléma megoldását. Addig is együtt kell élnünk ezzel a visszás helyzettel, amelyben már többé-kevésbé magunkra találtunk.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
