NAPLÓK: A vádlottak padján Legutóbbi olvasó: 2025-05-11 12:41 Összes olvasás: 74315| 552. | [tulajdonos]: Huxley X. | 2023-09-17 12:30 | X. fejezet
Az ego
Ebben az előadásban arra a rendkívül nehéz kérdésre igyekszem modern fogalmakkal válaszolni, hogy kik is vagyunk valójában.
Kezdjük az ,,Én" fogalmával, amely a mai napig azt jelenti nagyjából, amit már Homérosz idején is jelentett, azaz azt az öntudatos lényt, aki verbális szimbólumokat használ, aki racionálisan gondolkodik, aki a múltba és a jövőbe tekint. Lényegi formájában ezt az ,,Én"-t Descartes gondolkodó lényként határozta meg: ,,Cogito ergo sum" (gondolkodom, tehát vagyok). Újabban pedig, a 18. századi Maine de Bitannal kezdődően, majd Schopenhauerral, Nietzschevel, később pedig Henri Bergsonnal, William Jamesszel és John Deweyvel folytatva az ,,Én"-t akarattal rendelkező lényként is elgondolták. Szerintük a ,,Cogito ergo sum" helyett inkább azt kellene mondanunk, hogy ,,valo ergo sum" (akarok, tehát vagyok).
Én azonban azt mondanám, hogy az ,,Én" egy olyan öntudatos lény, aki akar és gondolkozik is. Ez a teremtmény szükségszerűen szembesül azzal, amit Maine de Biran ,,organikus ellenállásnak" hív. Röviden: az ,,Én"-t saját organizmusán belül nagy számú ,,nem-Én" veszi körül; a nagyon fontos és dinamikus faktorok között az ,,Én" csupán egy a sok közül.
Ezeket a ,,nem-Én"-eket először a test fizikai szintjén tárgyalom, mert a tudattalan nyilvánvalóan ezen az alapvető szinten működik elsősorban. Legmélyebb szintjén a tudattalan a test maga. Fizikai organizmusunkat az a fura értelem irányítja, amely magától teszi a dolgát, és egészen elképesztő dolgokat művel anélkül, hogy tudnánk, hogyan teszi ezeket. Egyik nyilvánvaló példája annak, hogy mire képes a test az ,,Én" nélkül, amikor az ,,Én" utasítást ad a testnek. Azt akarom, hogy a kezem felemelkedjen. Akarom, és még ez rendben is van, de arról fogalmam sincs, hogyan valósul meg ez a cselekedet. Hosszú és kimerítő vizsgálódások után felfedeztük, hogy a kéz felemelését megvalósító folyamatok rendkívül összetettek, nekem azonban, mint öntudatos lénynek fogalmam sincs e folyamatok mibenlétéről. Csupán parancsot adok és ,,valaki más" hajtja azt végre. Ez a ,,valaki más" ráadásul, ha hagyjuk, hogy testi létezésünk főbb folyamatait végrehajtsa, csaknem csalhatatlan. A szívdobogás, az emésztés, a légzés, a mirigyelválasztás, sőt a gyógyulás folyamata is – mind anélkül történik, hogy az ,,Én" képes lenne ezeket elősegíteni. Sőt, a pszichoszomatikus betegségek valójában az ,,Én" és a személyes tudattalan mélyebb önvalónk csalhatatlan folyamataiba való beavatkozásának köszönhetőek.
Mi a csuda ez a fiziológiai szinten megnyilvánuló ,,mélyebb önvaló"? Jelenleg nincs rá megfelelő szavunk, bár a múltban már különböző kifejezésekkel illettük ezt. Az arisztotelészi pszichológia és fiziológia a lélek hármasságát ismerte: volt racionális lélek, amely tulajdonképpen az ,,Én"-hez tartozó lélek, és volt vegetatív és állati lélek is, melyek a test fiziológiai folyamatait felügyelték. Tehát e furcsa fiziológiai intelligencia fogalmaiban kell gondolkoznunk, amely vigyáz ránk, de fogalmunk sincs, hogyan teszi ezt, és amelynek segítségére nem lehetünk ugyan, de amelyet befolyásolhatunk.
Egyes állatokban is megfigyelhetjük ennek a fiziológiai intelligenciának a jelenlétét. Először is, itt van a már önmagában is figyelemre méltó és évmilliók alatt, az evolúció során fejlődött ösztönök intelligenciája. Azonban a ,,nem-Én" (a vegetatív lélek vagy entelechial) ösztöncélú cselekedetem túl, és azok fölött vannak olyan cselekedetek, amelyek egyáltalán nem ösztönösek, és mégis az értelem és cél kivételes szintjéről árulkodnak.
Az ilyen jellegű fizikai intelligencia egyik legfantasztikusabb példája talán a papagáj emberi hangot utánzó képessége. Feltételezhetően a papagáj tudatosan, már amennyire egy papagáj tudatos, bár szerintem tudatos, odafigyel az emberi hangra, valamennyire érdeklik az elhangzottak, és – csak a jó ég tudja, miért – mindezt meg akarja ismételni; és ekkor valami más veszi át a cselekvést. A papagájban leledző figyelemre méltó fiziológiai intelligencia, amely végtelenül okosabb, mint a papagáj maga, a papagáj hangképző szervei izmainak százat mozgatja meg, egy olyan hangképző szervét, amely teljes mértékben különbözik az ember hangképző szerveitől. A papagájnak nincsenek fogai és puha szájpadlása, a nyelve és hangszálai is teljesen mások, ráadásul még csőre is van. És mégis olyan hűen képes a tagolt emberi beszéd utánzására, hogy az néha még magát az embert is megtéveszti. Gyakran, különös humoruktól vezérelve, a papagájok azzal bosszantják a kutyákat, hogy a gazda hangját utánozva szólítják a kutyát. Minél többet gondolkozik az ember ezen a különös viselkedésem, annál furcsábbnak tűnik számára. Ennek ugyanis semmi köze sincs az ösztönökhöz és a biológiai túléléshez. A papagájok azonban, valami ismeretlen ok következtében, az utánzásra vágyakoznak, és fiziológiai intelligenciájuk képessé teszik őket arra, hogy a megfelelő izmok mozgatásával olyan pontosan utánozzák a hallott hangot, amelyre talán egyetlen más tudatos elme sem képes.
Valami hasonlót figyelhetünk meg nagyon kicsi gyerekeknél is. Az, hogy a csecsemő már nagyon korán visszamosolyog a reá mosolygó arcra, utánzó folyamatnak köszönhető. Amikor a csecsemő mosolyogni lát valakit, akkor benne valami az izmok elrendeződésének olyan folyamatát indítja be, amely következtében megismétli a mosolyt.
Láthatjuk, hogy ezeken a vegetatív funkciókon (a szívverés, a légzés, az emésztés és a többi) túli és feletti fiziológiai intelligencia rendkívül figyelemreméltó ad hoc cselekedetekre képes. Tudatos életünkben állandóan ilyen dolgok történnek. Látunk valamit, és meg akarjuk azt tenni, és az már meg is történt; nem az ,,Én" tette meg, hanem a bennünk lakó különös valami. Ez az egyik olyan alapvető fiziológiai adottság, amelyhez az ,,Én" kapcsolódik, az egyik olyan erő, amellyel az ,,Én"-nek együtt kell élnie.
A másik olyan fiziológiai tény, amellyel az ,,Én"nek együtt kell élnie, az a test morfológiája, adott alakja és struktúrája. Hogyan hatnak ezek a dolgok pszichológiai folyamatainkra? Ennél a pontnál az emberi lények legkülönösebb jellemzőjével szembesülünk, amely egyúttal azt az evolúciós tételt is szemlélteti, hogy minél feljebb haladunk az evolúciós létrán, az egyes fajokon belüli különbözőségek annál jelentősebbek; nevezetesen, hogy az emberek nagyon különböznek egymástól.
E morfológiai különbözőségek mellett figyelemre méltó biokémiai eltérések is vannak az egyes emberek között, és meglehetősen különböző biokémiai adottságokkal is lehetséges az emberi élet. Ez a biokémiai különbözőség a gyógyszerkészítőket bosszantja leginkább, ugyanis ugyanarra a szerre különböző emberi lények teljesen különböző módokon reagálnak; miközben minden tudós egy alkalmazható sztenderdre vágyakozik, az emberi lény azonban a legkevésbé sem sztenderdizálható. Fizikai organizmusunk hatalmas különbségein alapul a demokrácia jóságába, a tolerancia értékébe, az élni és élni hagyni elvébe vetett hitünk is.
Meglehetősen nyilvánvalónak tűnik tehát, hogy az egymástól fizikailag ilyen nagy mértékben különböző lények, pszichológiailag is különböznek egymástól. Nagyon meglepő lenne, ha az egyének közötti örökletes különbségek nem függenének össze viselkedésük és általános pszichológiai beállítottságuk különbözőségeivel. És valóban, a lelki viselkedés és a fizikai struktúra kölcsönös összefüggését már az ókorban is megfigyelték. Hippokratész, a nyugati orvostudomány atyja két fő fizikai típust különböztetett meg, amikor a ,,tüdővészre" és a ,,gutaütésre"2 hajlamos emberről beszélt. A gutaütéses típus az a nagydarab, testes vagy inkább kövér ember, a tipikus politikus vagy üzletember, akinek vese és keringési problémái lesznek. Az emberi lények e típusát ma még mindig felismerhetjük. A tüdővészes típus felállítása tévedés volt. Hippokratész nyilvánvalóan azt gondolta, hogy a vékony, nyúlánk alkatú ember különösen hajlamos a tuberkolózisra vagy a sorvadásos tüdővészre, azonban ezt az állítását semmi sem bizonyítja.
Arisztotelész rendkívül furcsa módon viszonyult a test-lélek problémához, amikor a lelki jellemzőket csupán egyetlen fizikai jellemzőnek próbálta megfeleltetni. Öt például rendkívüli módon érdekelte az orr alakja. Az a megfigyelés is izgatta, hogy egyes emberek nagyon hasonlítanak egyes állatokra, és ebből következően az embereket ilyen módon osztályozta. így az oroszlánra hasonlító embereknek oroszlán jellemet tulajdonított, vagyis inkább olyan jellemet, amit az oroszlánokról feltételezünk, mert különben fogalmunk sincs, hogy az oroszlánok jelleme milyen. Valami van ebben is, például, ha megnézzük Garibaldi portréját, akkor látjuk, hogy pont úgy néz ki, mint egy oroszlán, és ő valóban oroszlánszerű ember volt. Azonban ez mégis meglehetősen elnagyolt rendszer.
Jelen korunk kezdetén Galen egy jóval alaposabban kidolgozott tipológiát alkotott. A lélek és a test közötti korrelációt négy folyadék, a vér, a fekete és a sárga epe, valamint a nyál segítségével fejezte ki. Nagyon érdekes, hogy ennek a régi pszichológiai elméletnek a nyomai még mai szókészletünkben is fellelhetők. Még mindig szangvinikus, phlegmatikus, kolerikus és a fekete epe túlsúlyától szenvedő melankolikus emberekről beszélünk. Ezek a meglehetősen adekvát elképzelések – az orvosok és fiziológusok még végig a tizennyolcadik században is ezt a keretrendszert használták – hozzásegítettek az embereket ahhoz, hogy a lélek és a test alapvető összefüggéseiről gondolkozzanak.
A tizennyolcadik század legvégétől a probléma tudományosabb megközelítésével találkozunk. Ezen a területen a franciák végezték az úttörő munkát. Leon Rostan az emésztő, az izmos és az agyas (type digestíve, type musculaire, type cérébral) embertípust különböztette meg. Ez a felosztás nagyon pontos megfigyelést tükröz. Ugyanebben a században az olasz G. Viola egy szintén hármas felosztást alkotott, amelyben makro-zsigeri, normo-zsigeri és mikro-zsigeri testtípusokról beszélt. Ezek a fogalmak nagyjából mind ugyanazt jelentik, Rostan szerint az első a hosszú lábú, rövid törzsű vékony embert, a második a közepes törzsű izmos embert, a harmadik pedig a viszonylag hosszú törzsű, súlyos embert jelöli.
Korunkban Ernst Kretschmer tanulmányai érdemelnek figyelmet, aki megállapította a testtípusok és az egyes őrületek közötti összefüggést. Először ő is egy hármas rendszert dolgozott ki, melyben az atletikus, a piknikus és az asztenikus típust különböztette meg, azonban rendszerét (szerencsétlen módon) később kettőre módosította: a piknikus, kövérkés, nehézkes, és a leptoszóm, sovány, gyenge testalkatra.
Újabban Dr. William H. Sheldon és munkatársai dolgoztak ki egy tudományosabb és alaposabb rendszert, amelyben egy hárompólusú keretrendszer segítségével mérhetővé és elemezhetővé tette az emberek közötti fizikai különbségeket. Sheldon tipológiáját néhány nappal ezelőtt röviden már tárgyaltuk.
Sheldon a három különböző pólust endomorphiának, mesomorphíának és ectomorphiának nevezte el. Az endomorphikus pólus legszélső végén nagydarab, kövér, puhány embereket találunk, akik reakciói lassúak, hízásra hajlamosak, és akik öregségükre rendkívül kövérek lehetnek. Ezek az emberek valamilyen módon ,,belesek". Bélrendszerük gyakran kétszer olyan hosszú, és kétszer olyan súlyos, mint az extrém ectomorph emberek bélrendszere. Rendkívüli asszimilációs képességgel rendelkeznek, és nagyon otthonosan mozognak a földön, hiszen hatalmas étvágyuk van, és hallatlanul életképesek. A mesomorph emberek ,,izmosak", csontozatuk nehéz, és izmaik erősek. Képük nap mint nap látható az újságok sportoldalain, és a profi futballisták is ezen erőteljes típus tagjai. Nyakuk gyakran igen vastag, bőrük durva, és arcukon a ráncok igen hangsúlyozottak. Kitartásuk és küzdőképességük jelentős, és ahogy a temperamentum összefüggéseit is vizsgáljuk, láthatjuk, hogy agresszivitásra is hajlamosak. Ők gyakran politikusok, üzletemberek, katonák és a többi. Az ectomorph típusok vékonyak, könnyűek, inkább inas alkatúak, felületi kiterjedésük arányaiban igen magas, így idegrendszerük is sokkal inkább a felszínhez közel található, mint a mesomorph vagy endomorph típusé. Testük szinte egy idegrendszer körüli építmény, amely így, a külvilághoz közelebbi állapotban, sokkal sérülékenyebb és érzékenyebb, mint a másik két típusé.
Sheldon kidolgozott egy módszert, amely lehetővé teszi az egyénben az egyes komponensek arányának mérését. Mindegyik típus aránya egy hétpontos skála egy pontjával fejezhető ki; így egy egyén jellemzői három számjeggyel írhatók le. A magam részéről én 1-2-7 vagyok. Ez azt jelenti, hogy minimális endomorphia, egy nagyon kicsiny, éppen csak annyi mesomorphia van bennem, hogy életben maradhatok, viszont maximális mennyiségű ectomorphiával rendelkezem. Ez a kép nem túl átlagos; a legtöbb ember értékei leginkább középtájon helyezkednek el. Sheldon egyszer azt mondta nekem, hogy a legtöbb hasonló értékkel bíró ember elmegyógyintézetben tartózkodik, és így én nagyon szerencsésnek tudhatom magam, hogy ezt sikerült megúsznom.
Sheldon hangsúlyozza, hogy a fizikai felépítés egyik rendkívül fontos jellemzője a ,,dysplasia"3, azaz a test különböző területei közötti diszharmónia. Az egyes testtájékokban az egyes faktorok más-más arányban lehetnek jelen. Ennek köszönhető például a ,,majdnem atléta" tragédiája is: egy fiúban például elegendő mesomorphia van ahhoz, hogy atléta legyen, azonban szerencsétlenségére túlságosan is ectomorph ahhoz, hogy valóban azzá válhasson, vagyis karja, csuklója és bokája nem elég erős ahhoz, hogy atlétikusi ambíciói megvalósulhassanak. Atléta szeretne lenni, de nem lehet az. Ezek a dysplásiák talán a fiatalkori bűnözés kialakulásában is jelentős szerepet játszanak. Egy másik, szintén gyakran előforduló dysplasia, hasonló módon, pszichológiai zavarokat okozhat. Például egyes nők törzse teljesen klasszikus felépítésű, azonban szerencsétlenségükre csípőjük eltorzult módon hatalmas; ezt a problémát némely helyeken lokálisan, nagyon elszántan kezelik. Egy másik, ide kapcsolódó tényezőt Sheldon gynandromorphiának hív. Mindnyájunkban van valami, inkább a másik nemre emlékeztető jellemző, de néhányunkba több ilyen tulajdonság szorult. A gynandromorphia magas szintje teljes dsyplasiát eredményezhet, és jelentős pszichológiai problémákat okozhat.
Most már tehát számba kell vennünk a fizikai különbözőségek és a vérmérséklet közötti kapcsolatot. Sheldon bármely egyén fizikai jellemzői és vérmérséklete közötti összefüggést egy intenzitás skála segítségével tette mérhetővé. Hatvan alapvető pszichológiai jellemzőt felhasználva, húszat-húszat minden egyes csoportra, azt találta, hogy a fizikai és a vérmérsékleti mintázat közötti összefüggés meglehetősen szoros. A kettő közötti különbség általában nem több egynél. Azokban az esetekben, amikor a vérmérsékleti és fizikai jellemzők pontjai közötti különbség a kettőt is eléri, akkor az illető személy folyamatosan magas stressz alatt áll. Kettőnél nagyobb eltérést kizárólag elmegyógyintézetek lakóinál találtak.
Az eltéréseket az okozza, hogy a társadalmi nyomás egy bizonyos viselkedést követel az emberektől, amely különbözik a fizikai felépítményüknek megfelelő viselkedéstől. Antropológusok hívták fel a figyelmet arra, hogy, különösen a primitív társadalmakban, milyen erős lehet(ett) ez a nyomás. Például Margaret Mead kutatásai kimutatták, hogy a puebló indiánok jelentős mértékben elítélnek minden mesomorph jellegű viselkedést. Nem szeretik az erőszakos, irányító természetű, erős késztetésekkel bíró embereket. Az alkalmazkodó típusokat szeretik, az olyanokat, akik úgy viselkednek, mint a törzs többi tagja.
A mi kultúránkban pedig az oktatás szinte kizárólag a mesomorphikus, és valamelyest az endomorphikus típust részesíti előnyben. A zárkózott tendenciákkal született szerencsétlen gyerekek arra kényszerülnek, hogy állandóan a többiekkel együtt rohangáljanak, és így teljesen nyomorultak lesznek, hiszen nekik inkább a magánszférára van szükségük, és arra, hogy ne álljanak állandóan a többi ember nyomása alatt. Azonban manapság ez a divat, úgy, ahogy korábban a mesomorph és endomorph típus elnyomása volt szokásban. Korábban a túláradó, pletykás endomorph típus sztoikus önkorlátozása, és a szertelen energiájú mesomorph típus kvázi fizikai megfékezése volt divat. Más, korábbi kultúrák vizsgálata segítségével felfedezhetjük, hogy mely társadalmi normák szolgálták ezt a célt.
Mindig is nagy problémát jelentett, hogy mit kezdjenek az olyan erőteljes felépítésű, nagyon izmos emberekkel, akik uralkodási késztetése igen jelentős volt. A középkorban az ilyen emberek rendszerint lovagrendekbe kerültek, és azután elküldték őket harcolni a mohamedánokkal. így, ami az európaiakat illeti kellő távolságra kerültek, és a különböző hagyományok és szabályok segítségével pedig kellőképpen korlátozták őket. Ugyanekkor az introvertált, a jelentős izomerő nélküli emberek védelmére pedig olyan rendeket hoztak létre, amelyekbe azok kedvükre visszavonulhattak. Ez lehetővé tette, hogy a különböző emberek megtalálják a társadalom számukra legmegfelelőbb szegletét, és még a leginkább erőszakos típusokat is megvédte attól, hogy embertársaik rovására túl sok bűnt kövessenek el.
Néha mégis előfordul, hogy a vérmérséklet és fizikum kategorikus belső késztetései egyes egyénekben olyan erősek, hogy még a jelentős társadalmi nyomás ellenére is Napóleonként kezdenek viselkedni, amely aztán azt eredményezi, hogy a társadalom előbb-utóbb helyreutasítja őket. Ez tehát azt mutatja, hogy az embert alapvető, fizikailag determinált vérmérsékleti késztetései jelentős társadalmi jellegű. bajba sodorhatja. Mindebből az a tanulság, hogy az embereket nem szabadna az emberi erkölcsről alkotott népszerű elképzelések pillanatnyi kalodájába szorítani, hanem, amennyire csak lehetséges, lehetővé kell tenni, hogy saját vérmérsékletüknek megfelelően fejlődjenek.
Most tehát röviden vegyük számba a három fizikai jellemzővel, az endomorphiával, a mesomorphiával és az ectomorphiával összefüggő vérmérsékleti jellemzőket. Az endomorphok, a kerekded, kövérkés, beles emberek nyugalmukkal, kényelemszeretetükkel, szertartásosságukkal tűnnek ki, és azzal, hogy nagyon szeretnek – legfőképpen nyilvánosan – enni. Jól viselik a rutinszerű dolgokat, és egyetemesen, megkülönböztetés nélkül barátságosak. Nagyon jól elvegyülnek, szeretik az embereket, és nincsenek kommunikációs problémáik. Egész egyszerűen állandóan kommunikálnak. Érzelmeik fölfokozottan extrovertáltak. Alkohol hatása alatt még kedvesebbek és barátságosabbak lesznek, mint annak előtte.
A szélsőséges mesomorph egy olyan vezető személyiség, aki szereti a hatalmat, mások iránt közömbös, hajlamos arra, hogy átgázoljon másokon, és érzéketlen legyen. Ó a tipikus agresszív ,,megszerző" típus. Lehet éppen nagyon udvarias is, de akkor is agresszív megszerző alkat. Hangoskodásra hajlamos.
Hangosan nevet. Hangosan horkol. Hangosan beszél, és a hatékony katona és politikus minden jellemvonásával rendelkezik. Ha megnézik Nyikita Hruscsov képét, aki nemrég az Egyesült Államokba látogatott, láthatják, hogy nyilvánvalóan egy endomorphikus mesomorph személyről van szó. Elég endomorph ahhoz, hogy szívélyes legyen, amikor ki akar jönni az emberekkel, és kommunikálni akar, de a mesomorphiával együtt járó szomatikus vérmérséklet rendkívüli akaratereje is megvan benne. Borban az igazság (in vino veritas), és ennek megfelelően alkohol hatása alatt a kirívóan szomatikus ember még agresszívabbá válik, mint rendesen. Az ilyen emberek bonyolódnak kocsmai verekedésekbe, és válnak nagyon kellemetlenné; és rendkívüli módon különböznek az endomorphikus jóindulatú részegektől.
Az ectomorph, a cerebrotonikus ember lényegében introvertált, és az állandó korlátozottság állapotában létezik. Cselekedetei is korlátozottak. Jelentős kommunikációs nehézségei vannak. Nem tud jól elvegyülni. Úgy érzi, hogy az endomorph, aki azonnal kiönti magából, amit érez, felületes, triviális, sok esetben vulgáris; ugyanakkor a mesomorph ember hajtóereje elijeszti. Kedveli a magányt, és nem túl zajos. Alkohol hatása alatt egyszerűen betegnek érzi magát.
Elég is ennyi a fizikum és vérmérséklet leginkább tudományos összefüggéséről. Különös, hogy a freudi és neo-freudi pszichológia ezt olyannyira elhanyagolja, de szerencsétlenségünkre az emberi lélek tanulmányozása során a legtöbb jelenkori pszichológiai iskola is teljességgel alábecsüli az örökletes fizikai tényezők fontosságát. Egy rövid részletet szeretnék Norman Brown Az élet a halál ellen4 nemrégiben megjelent könyvéből. Brown rendkívül kritikus a neofreudistákkal, és azzal vádolja őket, hogy kizárólag pszichológiai fogalmakban gondolkoznak, valamint támadja Freud ,,materializmusát". Ezt mondja:
,,A test a freudi materializmus oltárán való elvesztése következtében a pszichológia a neo-feudisták, de a jungiánusok kezében is, ismét pontosan ugyanolyan lesz, mint amilyen a freudi forradalom előtt volt. A pszichológia az autonóm lélek pszichológiájává válik."
Amikor az általánosítások után megvizsgáljuk a specifikus tényeket is, látjuk, hogy Norman Brown, aki különben szenvedélyes freudista, azt mondja, hogy ,,a test freudi materializmusa" tulajdonképpen csak két testtáj eseményeivel, a szájjal és a végbélnyílással foglalkozik. Egészen meglepő, hogy ,,a test freudi materializmusa" a teljes fizikai organizmus csak ezen két piciny részletére fordít figyelmet. Végül is sokkal többek vagyunk, mint testünk e két része, sőt azt is tudjuk, testünk nagy hatást gyakorol viselkedésünkre, sőt mások viselkedésére is.
A pszichológusok testetlen lelkekre, vagy mint olyan lelkekre tekintenek ránk, akik csak az emésztőcsatorna egyik vagy másik végével állnak kapcsolatban. így aztán még inkább feltűnő, hogy a nagyon pontos és filozofikus pszichiáter-író Erich Fromm, a neo-freudisták egyike, a vérmérsékletet az alkatilag adott testben gyökerező lelki minőségként határozza meg. Ez csodálatra méltó meghatározás. Valamint, hogy ezeket a vérmérsékletbeli különbségeket a pszichológusoknak figyelembe kell venniük. És azt is mondja, hogy a jövőben ez majd minden bizonnyal meg is történik. Ó maga a továbbiakban nem foglalkozik ezzel, nem törődik azzal, hogy a témának már eddig is hatalmas irodalma van, a meglévőhöz semmit sem tesz hozzá.
Nem csupán a legfontosabb pszichiátriai iskolák közömbösek a fizikum és a pszichikum összefüggései iránt, de a behaviorizmus is. Például B. F. Skinner Tudomány és emberi viselkedés5 című műve teljes tudományossággal taglalja az emberi viselkedést, mintha az a mozgás törvénye lenne. Azonban a mozgás törvényét másképp illusztrálja egy hullám, egy repülő nyílvessző vagy egy pillangó. Számomra magától értetődőnek tűnik, hogy a viselkedési törvényszerűségek megnyilvánulását befolyásolja az adott személy fizikuma és vérmérséklete is, azonban ebben a könyvben alig esik szó az emberek közötti alapvető fizikai és vérmérsékletbeli különbségekről.
Sheldon a mentális betegségek területén is értékes munkát végzett. Háromezer kórházi ápolás alatt álló skizofrén beteg fényképe alapján érdekes következtetésekre jutott. Megállapította, hogy Kretschmer korábbi észrevétele, miszerint a skizofrénia az ectomorphia túlsúlyával jár együtt, helytálló. Azonban tovább ment, és azt is észrevette, ami Kretschmer figyelmét elkerülte, hogy a skizofréneknél nemcsak az ectomorphia túlsúlya volt jelentős, hanem a páciensek teste sok esetben diszharmonikus is volt. Ebből következően figyelembe kell venni, hogy bár a skizofrénia kialakulását traumatikus események nyilvánvalóan elősegítik, ezeket csak azért érzik traumatikusnak, mert azok fejlődési zavar jeleit mutató, ectomorph jellegű emberekkel történtek. Az eseményeknek önmagukban nem lett volna olyan szörnyű hatásuk, ha más testbe született emberekkel történtek volna meg.
Itt ismét Sheldon gondolatainak szociológiai fontosságával szembesülünk. Ha meg tudjuk különböztetni azokat az embereket, akik, hogy úgy mondjam skizofréniára predesztináltak, akkor ennek megelőzése érdekében rengeteget tehetünk értük. Olyan nevelésben-oktatásban részesülhetnének, mely megóvná őket a zavaró sokkoktól. És talán a farmakológia is tehet valamit, hiszen teljességgel nyilvánvaló, hogy a legtöbb skizofrén ember valamilyen biokémiai anomáliával is bír. A traumatikus esemény feltehetően felerősíti azt a biokémiai anomáliát, amitől skizofrénné válik valaki, amely aztán még jobban kiszolgáltatja őt a traumatikus eseményeknek – és egy ördögi körrel állunk szemben. A modern embert fenyegető veszedelmek közül a skizofrénia az egyik legfontosabb; az Egyesült Államokban a kórházi ágyak több mint felét skizofrén emberek töltik meg, ezért is fontos lenne, ha találnánk valamilyen megoldást. Pillanatnyilag ez a legfőbb egészségügyi probléma, és a pillanatnyilag rendelkezésre álló pszichoterápia nem nyújt megoldást, már csak azért sem, mert teljesen figyelmen kívül hagyja a betegség fizikai összefüggéseit.
A fizikum és a jellem összefüggésének rendkívül érdekes példája a hagyományos Krisztus-kép. Krisztust már kétezer éve ábrázolják, és ha megfigyeljük ezeket az ábrázolásokat, akkor láthatjuk, hogy mindig rendkívül ectomorph emberként jelenítették őt meg. Több száz kép tanulmányozása alapján Sheldon megállapította, hogy Krisztus alakja a keresztény művészetben 2-3-5, azaz némi, a kommunikációt és az együttérzést lehetővé tevő endomorphia valamivel több mesomorphiával társul. A messianisztikus és az üzenet továbbításához szükséges erő ebből következik. Mindez az ectomorphia magas szintjével jár együtt, és ebből következik az a befelé tekintő és visszavonult élet, amely az egész ortodox kereszténységet is olyannyira meghatározza. Mit lehet kezdeni a kirívóan mesomorph alkatokkal? Ez a kereszténység egyik fő problémája. A múltban különböző lovagrendekben, szigorú oktatási folyamatnak alávetve tartották őket kordában, melyeknek alapja az önfegyelem és önkorlátozás volt.
Teljesen nyilvánvalóan a keresztények intuíciója szerint ez a Megváltó egyik elkerülhetetlenül megjelenő fizikai formája. Érdekes, hogy amikor a hagyományostól eltérő ábrázolásokat látunk, mennyire megdöbbenünk. Egyes művészek Krisztust inkább mesomorph emberként ábrázolták. Piero della Francescának van egy híres feltámadás-képe, amelyen egy hatalmas, atléta termetű ember száll ki a sírból. Lenyűgöző ez a kép, de teljességgel hagyományellenes. Rubensnél is találhatunk erős, izmos Krisztusokat. Amikor William Blake megismerkedett ezekkel az ábrázolásokkal a következő kis versikét faragta:
,,Uram,
megértettem, Krisztus ács volt,
nem serfőző-szolga."6
Itt kell megjegyeznünk, hogy Krisztust egyetlen művész sem ábrázolta magas fokú endomorphiával. Ezen a ponton a kereszténység jelentősen különbözik a konfucianizmustól, hiszen a kínai szent alakok közül jó néhány tipikusan endomorph jellemzőket mutat: nagydarabok, puhányak és kényelmesek. Sőt, a konfuciusi rendszer alapvetően endomorph jellegű. A konfucianizmus a lazítás, a család tiszteletének, a szertartásosság rendszere – és így teljesen különbözik a keresztény rendszertől. A két rendszer vérmérsékleti háttere különböző.
Azt látjuk tehát, hogy legmélyebb szinten tudattalanunk megegyezik alkatunkkal; fizikumunk és vérmérsékletünk határoz meg minket. Természetesen a környezet szerepe is jelentős, de szerepe partikuláris csupán, hiszen mindnyájan különbözőek vagyunk. N agyon fontos, hogy e legmélyebb fizikai szintről kiemeljük a tudattalant, hiszen meglehetősen értelmetlen dolog a tudattalanról beszélni, ha nem érzékeljük a bennünket egyéniséggé formáló alkati különbséget.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
