Három éves volt a középső fiam, Gabó, amikor először nyaralt Debrecenben Zsuzsa mamánál, az édesanyámnál. Első este kilenc körül csörög a telefon. Anyu szól bele fáradt hangon:
– Diktáld már le nekem a csacsis meg a verebeset verset, amiket elalvás előtt szoktál Gabónak mondogatni, mert hiába olvasok neki, csak azokat követeli. A Táncol a holdat is kéri Weöres Sándortól, de azt megtaláltam, a többire nem tudok rájönni.
Lediktáltam Anyunak telefonon a csacsis és a verebes verset. Tudtam fejből akkoriban vagy negyven „gyerekverset”, azokat váltogattam, mikor melyikhez volt nagyobb kedvem, de Gabó három kedvence mindig elhangzott.
Szepesi Attila: Kikiáltó
Tessék, vegyenek fehérmázas cserepet, szamaruknak szekeret, szekerükbe kereket, kamrájukba egeret, ereszükbe verebet, kalapjukra felleget s egyéb hasznos szereket: martilapu-levelet, nadragulya-gyökeret!
Tarbay Ede: Országúton
Országúton baktat a csacsi, senki sem tudja, mit visz a kocsi. Kérdi az árok az útszélen: Mit viszel, kis csacsi, mondd nékem! Répát, rezedát, salátát, gyolcsot, köcsögöt, hasábfát? Országúton baktat a csacsi, nem mondja meg, mit visz a kocsi.
Weöres Sándor: Táncol a Hold
Táncol a Hold fehér ingben. Kékes fényben úszik minden.
Jár az óra, tik-tak tik-tak. Ne szólj, ablak, hogyha nyitlak.
Ne szólj, lány, ha megcsókollak – fehér inge van a Holdnak.
A város emlékezete. A Stúdió K Színház és a Rijekai Kulturális Központ előadása. Nyilvános főpróba a Színházak Éjszakáján. Az első percben eldől, hogy jó a darab. Ahogy Nyakó Juli feltűnik a színen, egy század eleji babakocsit tologatva, mint egy nyilvánvalóan hibbant, de végig rokonszenves clochard, akinek nem csak (és főleg nem csak) az öltözékén meg a rizsporos arcán látszik, hogy egykor úrinő volt, ahogyan a Monarchia élő relikviájaként előtűnik a ködből (mint később kiderül, a kivándorlókat szállító gőzhajó füstjéből) – az önmagában is mestermunka. A színpadon való jelenlét szobrát lehetne róla megfaragni. Ha nem szólna meg, csak a kitört kezű-lábú játékbabákat gyűjtögetné a babakocsiba némán, az is elég lenne. De megszólal, azon a hátborzongatóan mély, rekedtes hangján, amilyen nincs a világon senkinek, akit ismerek, és ahogyan a csendet megtöri, mintha egy város ablaküvegei törnének be, egyszerre mind. Italo Calvino Láthatatlan városok című könyvéből hangzanak el szépséges szövegek. A többit nincs időm elmesélni. Pedig történt még ott egy s más.
1) jött a vihar tombolt a szél dőltek a fák törtek az ágak zúdult a világra a szent elmebaj ahogy az orkán torkán kifért
2) „Remember, remember the fifth of November, gunpowder, treason and plot. I see no reason why gunpowder treason should ever be forgot.”
A középső fiunk tegnap este megnézette velünk a „V for Vendetta” című filmet. Ha hamarabb látom, a „Tűzijáték hangokkal” című versem egészen másként alakul.
3) Azonnal tudtam, hogy nem lehetnek igaziak azok a levelek. Túl színesek voltak. A sárgákat, a zöldeket és a rozsdabarnákat még elhittem volna, de a kékekről még álmomban is tudtam, hogy valószerűtlenek. Az elrendezésük is gyanús volt. Szabályos rendben, mintaszerűen ismétlődtek, világos volt, hogy nem véletlenül hullottak a medencébe: valaki szándékosan helyezte oda őket éppen abban a sorrendben. És ahogyan a vízben ringatóztak: mintha egy előre megkomponált zene ritmusára mozogtak volna egy láthatatlan zenész ujjainak érintése nyomán. Nem jöttem rá, hogy álmodom. Azt gondoltam, filmforgatáson vagyok, valami jelenet zajlik, a medence, a víz, a levelek, a színek és a ritmus – mind csak díszlet. Ülök a medence szélén, a szemem a leveleken, gyönyörű, gondolom, de nem hiszem el.
1) – Ti el sem tudjátok képzelni, milyen nyomorúságos volt az élet abban a kibertelen világban – meséli az unokáinak a jövőbeli nagypapa, aki valamilyen csoda folytán túléli majd az internet világméretű összeomlását.
2) Piros bóbitás fekete harkállyal találkoztam az erdőben. Egy kidőlt fatörzset kalapált, az utolsó pillanatban vette csak észre, hogy arra járok, amikorra már jól megbámultam. Meglepődve kapta fel a fejét. Egy pár pillanatig mozdulni sem bírt, aztán tétován a sűrűbe totyogott. Nekem is nehéz volt megmozdulnom. Az alatt pár másodperc alatt is sikerült gyökeret eresztenem. Ki tudja, talán még most is ott állok, abban reménykedve, hogy egy ilyen piros bóbitás, fekete madár egyszer majd a rám kérgesedett fájdalmak alól is kiszedi a férgeket.
Meghalt L. bácsi egy nappal azután, hogy meglátogattam. Apám bátyja volt, huszonhét évvel élt többet, mint az öccse. Nem ismertem igazán. 1937-ben született. Pár éves volt, amikor az apja, az én Vajdics nagyapám a háborúban elpusztult. Szegény volt a család, nem nagyon volt mit enniük a háború idején. Apám hét-nyolc hónapos lehetett, amikor a nagymamám már nem tudta tovább a melléből táplálni. Naponta kellett tehéntejet és búzadarát (grízt) szereznie, hogy a kisebbik gyermeke, Janika ne haljon éhen. A nagyobbik gyermeke, Lacika, már ehetett krumplit is. Vagy puliszkát. Elkészült a sparhelten egy kislábosban a tejbegríz. Mama megkavarta, ölébe ültette Janikát, és kiskanállal etetni kezdte. Hamar kihűlt a pép, nem kellett sokat fújogatnia. 1940 januárja volt, csak a konyhát tudták melegen tartani, de ott is folyton látszott a leheletük. Janika egész nap sírt, de ahogy a kanál a szájához ért, azonnal elhallgatott, és csak az evésre koncentrált. A három éves Lacika, aki addig a sarokban ücsörgött, felfigyelt a csöndre, és közelebb húzódott. Egy darabig csak nézte, ahogy a kiskanál ide-oda vándorol a lábas és a kistestvére szája között, aztán félig ámulattal, félig szemrehányással a hangjában megkérdezte: – Janikának tejbegríze van?
Ennyit tudok L. bácsiról, az egykori Lacikáról, aki huszonhét évvel túlélte az apámat, az egykori Janikát. Persze, tudok én többet is, de ennél jellemzőbbet nem.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
