NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2025-09-18 08:30 Összes olvasás: 92547| 439. | [tulajdonos]: ... | 2019-09-18 18:30 | 2019. szeptember 18.
Meghalt L. bácsi egy nappal azután, hogy meglátogattam. Apám bátyja volt, huszonhét évvel élt többet, mint az öccse. Nem ismertem igazán. 1937-ben született. Pár éves volt, amikor az apja, az én Vajdics nagyapám a háborúban elpusztult. Szegény volt a család, nem nagyon volt mit enniük a háború idején. Apám hét-nyolc hónapos lehetett, amikor a nagymamám már nem tudta tovább a melléből táplálni. Naponta kellett tehéntejet és búzadarát (grízt) szereznie, hogy a kisebbik gyermeke, Janika ne haljon ének. A nagyobbik gyermeke, Lacika, már ehetett krumplit is. Vagy puliszkát. Elkészült a sparhelten egy kislábosban a tejbegríz. Mama megkavarta, ölébe ültette Janikát, és kiskanállal etetni kezdte. Hamar kihűlt a pép, nem kellett sokat fújogatnia. 1940 januárja volt, csak a konyhát tudták melegen tartani, de ott is folyton látszott a leheletük. Janika egész nap sírt, de ahogy a kanál a szájához ért, azonnal elhallgatott, és csak az evésre koncentrált. A három éves Lacika, aki addig a sarokban ücsörgött, felfigyelt a csöndre, és közelebb húzódott. Egy darabig csak nézte, ahogy a kiskanál a lábos és a kistestvére szája között oda-visszvándorol, aztán félig ámulattal, félig szemrehányással a hangjában megkérdezte: – Janikának tejbegríze van?
Ennyit tudok L. bácsiról, az egykori Lacikáról, aki huszonhét évvel túlélte az apámat, az egykori Janikát. Persze, tudok én többet is, de ennél jellemzőbbet nem.
| |
| 438. | [tulajdonos]: ... | 2019-09-16 16:18 | 2019. szeptember 16.
Megkérdeztem a nagybátyám feleségét: a Colombus utca 55-ben laktak évekig, két utcányira az Uzsoki kórháztól. Ott töltöttem életem első négy napját. Aztán jött a Mama, és felpakolt bennünket a vonatra, hogy életem első négy évét Körösújfaluban töltsem. Minden reggel odakészített Anyunak egy csésze frissen fejt tehéntejet, hátha így Anyunak is több teje lesz. De nem volt. Anyu húga, Gertrúd néni szoptatott meg rendszeresen. Egyik melléből VIOLA a másfél hónappal idősebb unokatestvérem kapott, a másik melléből én. Így képzelem, szeretném azt gondolni, hogy nem a maradékot szoptam ki. Így lett belőlem Gertrúd néni Hamupipőkéje. Mindig Viola volt a Szép, az Okos és az Ügyes. Gertrúd néni folyamatosan versenyeztetett bennünket, és mindig az ő a lánya került ki győztesen. Anyu nem vitatkozott. Az a másfél hónap korkülönbség örökös lemaradásban tartott. Hiába kezdtem el kilenc hónapos koromban járni, én még csak csetlettem-botlottam, amikor Viola már szaladt. Hiába tanultam meg hamar beszélni, Viola gyorsabb volt a beszédtanulásban is, és főleg magabiztosabb, mert mindig megkapta az anyukájától az elismerést. A kettőnk közötti különbség egyre inkább meglátszott a viselkedésünkön. Viola tündökölt, mint a Nap, én meghúzódtam az árnyékában. Megszoktam, hogy ahol ő jelen van, ott én csak rút kiskacsa lehetek. Ez mentett meg. A Papa, akiről halála után tudtuk meg, hogy rendszeresen megfogdosta az unokáit, hozzám nem nyúlt soha egy ujjal sem. Nem én kellettem neki Viola szépsége, tündöklése, magabiztossága lett a védőpajzsom. A húgaimmal ugyanez történt. Mindegyiknek megvolt a magabiztosabb fellépésű párja az unokatestvérek között.
| |
| 437. | [tulajdonos]: ... | 2019-09-16 00:32 | 2019. szeptember 15.
Nem merem elkezdeni. Annyi vége van ennek a gombolyagnak. Nem tudom, melyik szálat húzzam meg, hogy ne gabalyodjon össze az egész. Kezdjem ott, hogy már a Laky Adolf utcánál jártam az 5-ös busz megállójában, amikor visszagyalogoltam az Uzsoki utcába, a kórház főépületéhez, mert látni akartam a helyet, ahol születtem? Nem számítottam ilyen szép épületre, fel volt újítva kívülről, belülről.
Vagy ott kellene kezdenem, hogy Marika nénitől a kettes belen, ahol a nagybátyám, Laci bácsi haldoklik, megtudtam, hogy életem első napjait náluk töltöttem a Colombus utcában, ezért a szülészet után még oda is elgyalogoltam? A házszámot elfelejtettem megkérdezni Marika nénitől, és ők most máshol laknak.
Vagy kezdjem Törpével, a negyvenöt éves cigányemberrel, aki ma ünnepelte a születésnapját, és ezt onnan tudom, hogy a Colombus utcába menet megbámultam egy romos házat az Erzsébet királyné útja és Laky Adolf utca sarkán? Először csak a stukkódíszes, málladozó homlokzat érdekelt, az már a kórházba menet is feltűnt, aztán észrevettem a plüssállatokat az ablakban. Zöld béka, majom, maci, kacsa, nyuszi, még egy maci. Az ablak belülről be volt deszkázva, kívül ücsörögtek az állatok eléggé megviselt állapotban. Volt valami nagyon kísérteties az egészben, főleg, amikor megláttam, hogy a kert is tele van plüssállatokkal. Egy kövekkel körberakott dombon és egy fa körül tömegével, a fűben szanaszét is állato. Pingvin, sün, zsiráf – ezekre emlékszem. Amikor az életnagyságú kacsát megláttam, nem akartam elhinni, hogy él. Pedig élt. Az udvar mélyén a sarokban, egy kb. másfél méter széles nyíláson át egy másik udvarra lehetett látni, ahol emberek ültek egy asztalnál. Beszélgettek. Mintha egy másik világhoz tartoznának. A szomszédok, gondoltam, és már el akartam indulni, de a kíváncsiság visszatartott. Jó napot, kiáltottam és integetni kezdtem. A szélen ülő férfi azonnal észrevett, és készségesen odajött a kerítéshez. Pár percig beszélgettünk. Volt valamikor egy boltja, onnan maradtak rá a plüssállatok. A dombocska alatt a kutyája nyugszik. Most csak egy kacsája van. Ne haragudjak, de egy kicsit be van rúgva, mert a barátaival épp a születésnapját ünneplik. Az igazi nevét nem árulja el, de hívhatom Törpének, mindenki úgy nevezi.
A szülészeten már véget ért a látogatási idő, de olyan elszántam léptem be a folyosóra, hogy a nővérek nem kérdezősködtek. Végigjártam az összes folyosót. Egy padon piros köpenyben hosszú hajú nő ücsörgött a férjével, nem volt nagy a pocakja. Egy másik nőnek a lift közelében viszont nagyon is tele volt a hasa gyerekkel. Kibámultam az ablakon. Ment le a Nap. Elképzeltem Anyut, ahogy ötvennégy évvel ezelőtt egy szép októberi estén ugyanezt a Napot nézi. Ötvennégy év egy Nap életében semmi. A tűzlépcsőn mentem le, a fokain a kő elég kopottnak tűnt ahhoz, hogy elhiggyem: Anyu is azon járt le a kertbe, ha sétálni akart. És biztosan akart. Akkoriban egy hetet is el kellett tölteni a kórházban szülés után. A földszinten alaposan megbámultam a kórház alaprajzát. Ön itt áll, mutatta egy piros pont. Megpróbáltam kitalálni, melyik pont jelölné azt a helyet, ahol először láttam meg a napvilágot: Ön itt született. Kétszárnyú üvegajtó vezetett az udvarra, magától tárult ki, amikor feléje léptem. Amikor megtorpantam, visszazárult. Kipróbáltam kívülről is: kinyílt, becsukódott, újra kinyílt, újra becsukódott. Mint egy méhszáj. Vissza kellette mennem az épületbe, elindulni újra a kijárat felé, végigjárni az egészet, mint egy szülőcsatornát. Megszületni.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 435. | [tulajdonos]: ... | 2019-09-14 11:31 | 2019. szeptember 14.
1) Be voltunk zárva egy konténerbe: egy csecsemő (már megint!), aki egy babakocsiban feküdt kendővel letakarva, és az édesanyja, aki árgus szemekkel figyelte a gyerek minden lélegzetvételét, el nem mozdult mellőle, meg egy lány, akivel vonatindulásokról és jegyárakról beszélgettem. 56 euro a jegy, mondta, ebből tudtam meg, hogy külföldön vagyok, és hogy haza akarok utazni. Féltünk. Valakitől, akiről tudtuk, hogy odakint dolgozik, faleveleket gereblyéz, vagy egy teherautó utánfutóján állva építkezési anyagok maradékát sepregeti – egy férfi, aki csak arra vár, hogy kilépjünk a konténerházból, és lecsap. Hogy hogyan, azt nem lehetett tudni. Maradni sem volt biztonságos, mert a férfi bármikor ránk gyújthatta a házat. Ezt a kisbaba anyukája mondta, akiről kiderült, hogy van egy másik gyermeke is, egy kislány. A hangjára figyeltem fel. Csacsogva beszélt. Először azt hittem, a kisbaba az, és nagyon csodálkoztam, de ahogy feléjük pillantottam, megláttam a kislányt. Szoknyában volt, felszabadult mozdulatain látszott, hogy mit sem sejt a bennünket fenyegető veszélyről. Ez adott bátorságot, hogy elhagyjam a konténert. Haza kell utaznom, hajtogattam magmban, meg kell vennem a jegyet, és azt sem ártana tudni, mikor indul a vonat. El kell jutnom a városba intézkedni. És akkor eszembe jutott, hogy nincs nálam a pénztárcám és egy azonosító kártya, ami nélkül engem nem engednek be sehova. Hova tűnhetett? Valahol kieshetett. Vagy ellopták. Az a férfi! Meg kell találnom, különben sose jutok haza. Elindultam egy poros földúton. De a következő pillanatban már a városban voltam egy autóban, mait aférjem vezetett. Esett az eső. A járdán egy tócsa mellett piros pénztárca virított, szóltam a férjemnek, hogy lassítson. Kinyúltam az autóból, felemeltem a tárcát, és megráztam. Van benne pénz, mondtam, siessünk. De a következő pillanatban már újra a poros úton jártam a konténer közelében. Egy fiú feküdt nem messze a fűben széttárt karokkal, a két lába térdnél behajlítva, oldalra fordítva, mintha jógázna. Szépnek látszott. De nem mertem odamenni, megnézni, hogy él-e.
2) Tegnap a Buda környéki sörfesztivál első estéje volt. Lementem a fiúkkal egy kézműves sörre. Utána fel akartam jönni fordítani, de B. rábeszélt, hogy hallgassak bele az Intim Torna Illegál koncertjébe. Nagyon népszerűek, mondta, lehet, hogy hallottál is már tőlük valamit. Nem hiszem, válaszoltam, de kivártam a koncertet. Többekkel összefutottam, a M.-házaspárral (a lányuk tanítónak készül), S. Feriékkel (politizáltunk), a lányukkal, aki az én keresztlányom külön (tünemény, úgy néz ki, mint a fiatal Meryl Streep). A fiaim hol leráztak, hol megkerestek, aztán elkezdődött a koncert. Persze, hogy ismertem a számaikat, a csapból is ők folynak, Republik-utánérzet, de annál jobb, az énekesnek mélyebb, vagányabb hangja van, ami nálam bejön. Maradtam végig, óriási buli volt, és rájöttem, hogy a csápolással letudhatom az esti tornámat. a koncert vége felé láttam meg B. L.-t egyedül kóvályogni az emberek között. Másfél órát beszélgettem vele egy helyben állva (nem tudom, hogy bírtam, máskor öt percet sem tudok állni a visszereim miatt). L. júniusban elköltözött, vitte a három gyereket is. Évek óta ismerem a kínlódásukat: az asszony meddő, a három gyereket örökbe fogadták. Milyen csalóka szó is ez az „örökbe”.
| |
| 434. | [tulajdonos]: ... | 2019-09-13 13:19 | BESZÖKÖTT AZ ŐSZ
Tegnap úgy szökött be hozzám az alkony,
mint egy fáradt, ősz hajú asszony,
akit kizártak, és már fázik odakint.
Mellém dőlt, leszedte szakadt rongyait,
s azt mondta, „aludj, nem haragszom”.
| |
| 433. | [tulajdonos]: ... | 2019-09-12 15:14 | Vajdics Anikó: ÚTÉPÍTŐ ROBOT
Térdig érő sárban, omladozó agyagkupacok között
bukdácsolok álmomban, mintha egy óriás sündisznó
hátán kellene felmásznom a hegyre. Ez lett a világból,
nézek körül, sárcsomók mindenütt, és már dagonyáznék
is a reménytelenségben, ha a lejtő bal oldaláról hirtelen
munkazajt nem hallanék. A fejem magától fordul a hang
irányába. És már látom is, ahogyan egy gép, mint egy sok-
karú borbély, leborotválja a hegyet, téglákba tömöríti az
agyagtüskéket, így épít a hegymászóknak járható utat.
Feltűnően nagyok a téglák. Hogy pontosan mekkorák,
azt nehéz lenne megállapítani. Három-négy méternyire
állhatok tőlük; ebből a távolságból nézve a hosszúságuk,
a szélességük és a vastagságuk talán egy emberi test
méreteinek felel meg leginkább. Tökéletesnek tűnik az
arányok eloszlása. Ébren azon tűnődöm, lehetséges-e,
hogy a létezés alaptörvényének, a híres aranymetszés
szabályainak megfelelően készülnek álmomban a téglák,
és ha igen, mikor lesz belőlük a valóságban is járható út…
2019. szeptember 12.
| |
Olvasói hozzászólások nélkül| 432. | vajdics: ... | 2019-09-11 23:30 | | N.D.S.L.=Nulla Dies Sine Linea | |
| 431. | [tulajdonos]: ... | 2019-09-11 23:11 | 2019. szeptember 11.
Átkiabálni a túloldalra – erre a mondatra ébredek. Álmomban térdig érő, agyagos sárban kutyagolok fel egy hegyre, mégsem süllyedek el, mert a sár már nem latyakos: kis tornyokba csomósodva áll a lábam alatt, olyan tőlük a hegy, mint egy hatalmas sündisznó háta. Ez lett a világból gondolom, sárcsomók mindenütt, de abban a pillanatban gépzúgást hallok. A hang irányába fordulok. Egy óriás robotgép dolgozik a hegy bal oldalán. Legyalulja a sártüskéket, mint egy borotva, téglákba tömöríti őket, így épít járható utat. A téglák méretét nehéz lenne meghatározni. Három-négy méterre állhatok tőlük. Ebből a távolságból a hosszúságuk, a szélességük és a vastagságuk egy öt-hat éves kisgyerek méreteinek felel meg. Tökéletesnek tűnik az arányok eloszlása. Ébren esküdni mernék rá, hogy a létezés alaptörvényének, az aranymetszésnek megfelelően készülnek álmomban a téglák.
| |
| 430. | [tulajdonos]: ... | 2019-09-09 19:37 | Lehet-e a DOKK-on egy nem hivatalos játékban álnév alatt rejtőzködni. Nem egyformán vélekedünk erről. Gyurcsival például vitában állunk ezzel kapcsolatban. Bár én nem a vita kedvéért védelmezem az aktuális álnevest. Érdekes, hogy éppen most kerül elém egy írás a világ sorsáért felelős rejtőzködő szentekről, a lámed-vávnyikokról (jiddis szó). A két dolognak, nagy valószínűséggel semmi köze egymáshoz, de nálam most összefutottak. Ilyenek a jelentéssel bíró véletlen egybeesések.
A lámed-vávnyikok olyan feddhetetlen emberek, akik a gonosz ellenében az igaz nevében cselekszenek. Minden nemzedékben legalább 36 ilyen ember van. A szó magában is 36-ot jelent, a héber írásjegyek ugyanis egy-egy számnak felelnek meg: a lámed=30, a váv=6. A héber misztika szerint ennek a 36 embernek a vállán nyugszik a világ. Az ő érdemeikért őrzi meg Isten a világot akkor is, ha az egész emberiség elfajul. Ha nem volna ki a 36-os szám, ha közülük egy is hiányozna, a világ véget érne.
A többi ember nem ismeri fel lámed-vávnyikokat, mert természetükben és hivatásukban alázatosak. Egymást sem ismerik, és magukról sem tudják, hogy ők a 36 igaz közé tartoznak. Nagy veszély idején azonban drámai módon előtör belőlük rejtett képességük, legyőzik a gonoszt, majd visszatérnek, ugyanolyan titokzatosan, ahogyan jöttek, a névtelenségbe.
Ők mind roppant szegény, sanyarú sorsú, észrevétlenül élő emberek, akik a többiek közül mindössze jámborságukkal tűnnek ki. Egyes Talmud-magyarázók szerint ők azok, akik a világ bűneiért még életükben szenvednek. A prágai Löw rabbi (a Gólem legendás megalkotója) így ír róluk: „Amikor a lámed vovok egyike meghal, s lelke a mennybe száll, a Mindenható tízezer éven át melengeti kezében, hogy a szenvedés jege leolvadjon róla.”
Forrás: Wikipédia, Szécsi József: A cáddik – az igaz ember
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
