Amíg még lehet

Sötét van. És megint egyedül vagyok.
Festem a világot, mit majd itt hagyok.
Fanszőr ecsetem biztos kézzel fogom;
Nem remeg a hegye a hó-papíron.
Mégsem sikerül, bár buzgón görnyedek-
Most nincs kifogás. Most erős kell legyek.

Élt itt egy lány, most éppen őt rajzolom.
Nem volt barát, ismerős, szegény rokon,
sem osztálytárs, se nem árva szomszéd -
csak egy lány volt. Kedves, okos is, meg szép,
de nem biztos, hogy feltűnt, ha melléd ült
a buszon. Tegnap hirtelen elszédült,
és mára… halott. Őt kell lefesteni.
Muszáj. Az arcot, míg élettel teli,
majd a holttest szürke arcát, benne
a világtalan szemet. Könnyű lenne?
Nem az. Őrületbe hajt az a szempár.
Látom az asztalom felett, és rám vár,
vádlón mered, engem okol… amiért
nem én kísértek, s még itt vagyok. Miért
üldözöl? Rám égeted holt-bélyeged,
s már egész arcod lebeg asztalom felett.
Vad szempárba hulló, csapzott, szőke haj,
mely a tisztítótűz kínjairól vall,
Fitos orr, mi már nem érez illatot.
Csak emléket, mit pár rózsa itt hagyott.
És a száj. Nem szól, nem sír, nem kiált -
némán suttog csak: „Minden a te hibád.”
És már látom is a foszladó kezet,
túlvilági kéz élő kezet vezet.
Arcom előtt fehér, jéghideg ujjak,
mik gyilkos élvezettel rám fonódnak,
és szorítják ki belőlem a szót;
Pusztuljon az élő, hadd éljen a holt.
Vadul lobog a szakadt fehér ruha,
remeg a széltől, mi nem is fújt soha.
Mindent elsöpör. A régi könyveket,
az anyámtól kapott virágcserepet…
Ördögi táncot lejt mennyei fényben,
megnyílik ég és föld ebben a kéjben,
és ebben az éjben tornádó seper
lakásomban. Ez túlvilági per,
s én bűnösnek találtattam. Szívembe mar
a fülembe csengő ördögi kacaj,
és a halotti csend, ami követi.

Megszűnik a fény, elül a szél… és ti,
rám fonott volt-ujjak, remegve hulltok
le, s ti, vádló szavak, könnyekbe fúltok.
S a fúriából kislány lesz megint.
Szomorú, ijedt. Rémülettel tekint
körbe, rebbenő madár. „És most mi lesz?
Ha eljön az idő, majd te is követsz?”
Szeme könnyel és kérdésekkel teli,
Zokog. Én meg csak szorosan ölelek,
és vígasztalok egy halott gyereket.
Később már nem sír. Megnyugszik lassan -
Bármit megtennék, hogy marasztalhassam.
Mondja, az a fontos, mit eddig kapott.
s már kíváncsian nézi meg a lapot.
Aztán gyengéd mozdulattal veszi ki
kezemből a tollat, és a papírra,
pontosan rajzolt arca fölé írja:
”Ne sajnálj. Csak használd ki, amíg lehet.”

És elment. Én feküdtem, mint ősi lelet,
gondolatba, nem mély földbe temetve.
Épp olyan magányosan. Ha lehetne,
én is meghalnék talán. De ehelyett
felhívom az anyám. „Amíg még lehet…”





Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.