Fõnix

Főnixet teremtek belőled.
Igaz, ezzel hamuba kárhoztatlak.
De feltámadsz hamvaidból,
miként tette már ezt megannyi szív.
S szebb valóra kélsz, lángok karján,
madár báján, s így leszel egyetlen
tüzes csillagom a sötét égen.

De felkel a nap és már csak egy
urna őrzi emléked. Elhagytál…
Mégse gondold, hogy ez meglepett.
Tudtam én az első perctől fogva,
még azelőtt, hogy megismertelek.
Már a kezdetekben megmondták,
„porból lettél, s porrá leszel”.
S akkor, mit szíved érez
- mi más lehetne - nem egyéb,
csak földi por, szemét.

S ezt tartod oly sokra,
mi a szél első hívószavára útra kél?
S a tűz, mely új életre hív,
nem más, csak múló
Szenvedély.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.