Csillaghullás

Csillag vagyok, de fényem kihunyt.
Erőtlenül próbálok a hamuból,
élettelen csonka maradványból
újraéledni. Egy utolsó, tündöklő
napot akarok csupán, de beleveszek
a messzeségbe. Reményt adhatok,
de ahhoz látnod kell. Csukd be a
szemed és nézz el a sötétségbe,
melyben én csak egyetlen fekete pont
vagyok. Ha szemed csak fehér bottal
tapogatózik, formázz meg lelkedből,
s képzeletből. Álmokból szőtt tűzből
élezd fel a kialudt életet. A kép majd
kitisztul, körvonalai lassan előtűnnek,
mint illuzionista ingujjából a sok
kendő, s fehér galamb. Csak hinned
kell, miért nem teszed? Nyújtsd a
kezed és kivezetlek az árnyékból,
látni akarom veled a világot.
De te elhiszed a Nap fényét, ami
csak üvegen tükröződő giccs. Nem
haragszom érte, még ha ezer tüske
is döfi át szívemet. Te hittél a
melegében, de az csúnyán elárult,
s mély sebeidből még most is folyik
a félig alvadt, fekete vér. S nem
akarsz több csillagot látni, inkább
félrefordítod a fájdalomtól előre
csukló büszke fejed, nem törődve
a halál markolászó tenyerével s
megszűnik bennem a nukleáris fúzió.






Hagyjon üzenetet a szerzőnek!

Csak ehhez a vershez tartozó hozzászólások

Hozzáadás a KEDVENC VERSEK listájához.