Utolsó napjaimat élem viszonylagos szabad emberként, a napokban a tudatom ismét gyarmatosítva lesz, ellepi mindaz, aminek értelme nincs, amit azért csinálok, h legyen pénz, aminek egy része olyan kiadásokra megy, amik nem is lennének, ha nem kéne, vagy nem ezt kéne dolgoznom.
*** Egészen okos embereknek is lehetnek egészen buta meglátásaik. Nem a tekintély teszi az érvet.
Mostanában két szellemi tekintélynél is belefutottam ebbe. Azt egyébként értem, h miért könnyebb tekintélyek gondolatait, levezetéseit átvenni. Megkímél a gondolkozástól, ami, valjuk be, nem sétafgalopp, fájdalmas, meg fárasztó is bír lenni, oszt az ember a végén még az se biztos, h egy marék arannyal marad ott, lehet, h csak szétszerelte, és reménytelenül néz körbe azon a sok szerteheverőn, h akkor hogy a francba fogja most összereleni. Hogy lesz ebből még, ha nem is olyan, mint annak előtte, de bármi.
Mikor Zs. feldúlta a tudatom, és pl azt üvöltözte magyarórán, h "A., volt neked már egyáltalán véleményed? Úgy értem, SAJÁT?", akkor félig igaza volt, mert nem tudtam annyit a világról, a dolgokról, h legyen. És tudtam is, h nem tudok eleget. Úgyhogy én is így kezdtem, megkönnyebbülten soroltam be egy-egy hiteles ember mögé, h ha ő ezt gondolja, akkor az egy erkölcsileg valid gondolat. Akkor azt el lehet fogadni. 10 évig Zs. volt a mérce, újabb 10 év kellett, h teljesen összemenjen a szememben, bár amit elért nálam, így is elég figyelemre méltó, akármilyen hitvány, törpe motivációk is vezették.
Szóval értem én, könnyebb és termékenyebb követni. Elengedni magam annak biztonságában, h a jó oldalon vagyok, a jobbik részt választottam és ráhagyatkozni másokkal együtt a szellemi áramlatokra. Ennyiből is látszik, h nem az én műfajom. A többször emlegetett bizalomjáték, h háttal elengedem magam, a többiek meg elkapnak, se működik nálam. Mert engem az életem ara tanított, h akiknek el kéne kapniuk, azok nem lesznek ott. Történik velük vmi, szájukba szál egy bogár, görcs áll a lábukba, nem tudnak elkapni. Így nem hagyatkozom. S fel is tűnik, h az az okos ember most ebben meg ebben, itt meg itt nem stimmel.
Asszem az iszonyú fontos, h az ember tudja, h mit nem tud, vagy miről nem tud eleget. Mert ha még a nyelvet is bírja , akkor nagyon könnyen hoz létre fals építményeket. Mert mint korábban idéztem, a téves gondolatok struktúrája ugyanúgy racionális. Attól, h vmi brilliáns retorikailag és tényekből indul ki és azokkal támaszt alá, még lehet hamis. Az alkotó felelőssége nem leírni, amiben nem 100%-ig biztos, rájönni a saját vakfoltjaira. Ellenállni bizonyos gyönyörű íveknek, ha rájön, h vhol, egyetlen ponton is inog. Mondtam, h kurvára fárasztó. Meg időigényes.
*** Elvonulni, h meghalljam a saját gondolataimat, Zsákfalvás évem után akartam először, tehát 2018-ban. Azt hittem, h ezt a saját gondolatok meghallását én találtam ki. Az biztos, h akkor saját gondolatnak véltem, s örültem, h sikerült megfogalmazni azt a sürgető érzést, ami bennem akkor volt.
Most viszont már nem egy ismerősnél olvasom ezt a dolgot ugyanígy, sőt, online női magazinban is belefutottam már idén. Ugyanígy, pár napja, legnagyobb döbbenetemre a női igénybe, h elvonuljunk egyedül. Jó, ők úgy fogalmaztak, h 'egyedül nyaralni', de az alapkoncepció ugyanaz. Ami ebben zavar nemcsak a saját egyediségem megkérdőjeleződése, bár zavar az is, hanem az önállóságomé. Hogy én itt most sodródok vmi korszellemiségben, mikor a legsajátabb gondolataimat gondolom és a leginkább lecsupaszítom magamat a lényegre? Az, h előrébb járok, mint a többiek gondolatban számtalanszor megesett velem, jellegzetes vonása a történetemnek. De hogy ki akarja, amit akarok, végső soron mikor ki irányít az életemben, az nem egyértelmű. Lehet, h mint a mintázat része teszem azt, ami ahhoz kell, h madártávlatból, vagy még messzebbről kirajzolódjon egy bizonyos forma? Hogy kiszolgáltatott, rabszolga patkánylétemből a nagy gépezetben következik az összes lehetséges gondolatom és megoldásom, és ha változnak ezek, a változás nem belülről, belőlem indul, hanem a gépezetből, ami aztán hat rám (s milliom másikra)?
Bizonyos dolgokatnagyon lassan tanulok meg. Újra és újra rájövök arra, amire már egyszer, kétszer, háromszor rájöttem.
Volt a Marcsi. Már tegnap este eszembe jutott, h csak selejtezett ruhákat ne hozzon, mert akkor az egész kávézás célja tulajdonképpen az, h a lomtól végre megszabaduljon. De, persze, hozott. Kávéztunk, beszélgettünk. Nem volt rossz. Az pl jó volt, h tudtam, h ha a portfolióról kérdezek tőle vmit, amit mond, az úgy is van, és ha nem biztos vmiben, akkor azt is megmondja. Ez is hiányzik, nem ilyenek most az emberek a közelemben, aki utoljára segített tényleg aranyos volt, de rosszul emlékezett/tudta. Ez Marcsival nem fordul elő, tudja, h mit nem tud (már).
De egyébként nem jelenek meg az életében, mint hiány, mert nagyon összebarátkozott azzal a nővel, aki helyettem ment oda tanítani, aki egyébként tényleg jó fejnek tűnik, sokat járnak kirándulni, ráadásul a nő nemcsak magabiztos és beszédes, de még erdélyi is, ami Marcsi értékrendjében a csúcs. Ezek után hogy hiányoznék én?
Meg ő benne maradt abban, ami elleni tiltakozásul jöttem el. Leszarom tablettával, mondja. Meg találjam ki, ki akar igazgató lenni, ha Igazgató úr majd nyugdíjba megy. T.A., mondom. Igen, mondja. Milyen elkeserítően kiszámítható, mondom. Van, akinek a kiszámíthatóság jó, mondja. De ez a legrosszabb forgatókönyv kiszámíthatósága, mondom én.
Menjek színházba, bár igazgató úr is ott lesz. Általában nem érdekel, de tegnap éltem át újra gondolatban azokat az éveket, most épp nem akarom látni. Á, ő nem így fogja fel. Erre már nem is tudok mit mondani. Persze, h nem. Olyan játékot játszottunk, h csak ő nyerhetett, én meg választhattam, h becsületes maradok, vagy - mint utóbb kiderült- a helyemen.
De visszaút nincs. Nincs helyem, ha visszamennék se lenne. A barátságba sincs vissza, közeledik a fázis, mikor majd nem érti, mit kedvelt bennem. De vmilyen szinten elfunkcionál ez a kapcsolat. Rátámaszkodni nem lehet, nem tart meg, nem véd meg, de még több, mint a semmi.
M. után kellemetlenül éreztem magam. Mikor Marcsi elmegy, nem csak simán szomorú vagyok.
Arra is rájöttem mostanában, pláne, h a szakmai életút írása miatt kénytelen voltam újra átélni a fél életem, h nem azért vagyok most ennyire egyedül és baráttalan, mert ilyen mindenkitől elrugaszkodott, antiszociális állat lennék, hanem mert nekem az utolsó 10 évben nem a hivatalos legjobb barátnőim voltak a barátaim, hanem a Marcsi, aki mellettem ült a tanáriban. Matek-angol szakos, szeret olvasni, és a politikai nézeteink kivételével istentelen sok azonosság volt köztünk. Én azért gondoltam, h szeretek és tudok csapatban dolgozni, mert a Marcsival mindig rohadt jó páros voltunk. Nagyon hiányzik.
És biztos az is, h kölcsönös volt, csak persze ő is extrovertált, ezért neki egy kapcsolat kevesebbet jelent, mint nekem. És még most se szakadtunk el teljesen, de ami eddig erőfeszítés nélkül épült, az most erőfeszítéssel is csak bomlik. Mert nem helyben lakik ő sem, ide jár be, ahonnan én eljárok dolgozni.
Az álmom végén egy metróállomásszerűségre érek vmilyen csapat élén. Egy felirat, ami kitüremkedik a falból, ismétlődik körbe-körbe: "If it didn't happen to you, it didn't happen to me." Körbe forogva elolvasom mindet, újra meg újra visszhangzik a mondat a fejemben. Aztán nézőpontváltás, és a kamera mutatja, h igazából nem az van odaírva, hanem a következő: "You did what I did and you did it because you wanted to." Itt felébredek.
Néha magam sem hiszem el, amik mostanában velem történnek. Az életem tényleg kezd regényként funkcionálni újabban. Nem egy bestseller, persze, különösen mióta a szerelmi szálat kiiktattam. Nyilvánvalóan a regény végén vagyunk, és a fordulatok abból állnak, h egy-egy jól ismert szereplő átértékelődik, és ezzel az egész eddigi történet egész más megvilágításba kerül. Más lesz. Nem is az a sztori, aminek hittük, a műfaja is kétséges.
"It may be that there is no place for any of us. Except we know there is, somewhere; and if we found it, but lived there only for a moment, we could count ourselves blessed." (Truman Capote: The Grass Harp p58)
***
Mióta nincsen fogam, nem tekintem magam nőnek. Ez nem hiszem, h magyarázatra szorulna. (Nem leszek többé vágynak tárgya, abban az értelemben.) De attól, h az ember játékon kívülre került, sajnos még eshet szerelembe. Egyféle kimenetellel.
Nálam egy Balaton-felvidéki kiránduláson kezdődött. Érthető módon nem akartam. És akkor még nem is történt semmi visszafordíthatatlan. Úgy értem, bennem. De emlékszem, h megyünk hazafelé a busszal, sötétedik és ahogy ring a táj, a hegyek oldalában időnként fények pislognak. Nekem meg az jut eszembe, h milyen jó lenne egyszer kintről, a hidegből megérkezni egy ilyen szobába, ahol engem várnak.
Arra számíthattam, ami lett belőle: visszautasításra, és, h a szemem láttára választ mást, hozzá illőt. De ha meg kéne mondanom, h én mégis mit akartam tőle, mikor már nem tudtam visszafordítani, akkor azt hiszem ezt: megmelegedni egy éjszakára.
Azért azon a ponton, amikor majdnem minden fogam kihúzták (ha jól emlékszem 6-ot hagytak meg lecsiszolva, azok tartják most ez az egész látszatot a számban),és annyira nyomorultul éreztem magam, h a tragikus eredményű fogröntgent készítő asszisztens megsimogatta a karom, szóval sztem ott kurvára elmaradt egy jókora baráti ölelés. De nem volt ott senki, h megtegye. Se akkor, se máskor.
***
Mikor találkozunk, M. először 1,5-2 órán át szinte megállás nélkül beszél. Magáról, pontosabban a rémtörténeteket a munkahelyéről. Vmilyen hatásra megy, pl ilyen felvezetéssel, 'akkor, mikor vér folyt az órámon", amire nyilván megkérdezem, h az hogyan történt. Közben kémleli az arcom, vmi reakciót akar kiváltani, amit nem vált ki, mert meghallgatom figyelmesen, de nem vonódok be érzelmileg És egyáltalán nem értem, miért nem hagy szóhoz jutni, mikor elméletben azért jöttem.
Kb 1, 5-2 óra után közli, h bocs, de ennek ki kellett jönnie, s hogy most már én jövök. Akkorra már alig emlékszem, mit és hogyan akartam, úgyhogy megmondom neki, h amúgy is nehéz nekem kettőnkről beszélni, de ez a hosszú meghallgatása után még kevesebb az erőm, mint volt. De aztán csak megpróbálom magunkat irányba terelni: azért jöttem, mert olvastál vmit, amit nem neked szántam és szenvedsz, mert érteni akarod, miért kerüllek.
Aztán ugyan sikerül ezt-azt elmondanom, amit akartam, s amitől talán nem folytatható minden úgy, ahogy régen, de mikor hazaérek az a nyúlós érzés fog el, h kudarcot vallottam. Mert ő semmi olyat nem mond, amit ne tudtam volna előre, h mondani fog, tehát ugyanott tartunk, mintha nem beszéltünk volna.
Ugyanazt a példát hozom fel, amit V-nek is elmondtam, ami után levontam a következtetést, h ez nem barátság. 2018. február, abszolút mélypont, négyszeresen, aminek az alja, mikor megegyezünk Rebivel, h ebben a helyzetben az a jó, h már rosszabb nem lehet, és még aznap telefonon végighallgatom, h a fiamat megtámadják a pesti utcán (el tudott menekülni). Szóval abszolút padló, mikor is a közös csetben segítséget kérek a részletek nélkül jelezve, h nagyon szarul vagyok, mire M. visszaír, h ő viszont tud mondani egy jó hírt: azt, h mégsem lett öngyilkos.
Mikor V.-nek mesélem ezt, miközben a négyszeres csapás résznél tartok folyamatosan jelennek meg az arcán az érzelmek, a fogaim kihúzásánal az iszonyat, a fiamnál a szája elé kapja a kezét stb, és M. mondatára felkiált, h ezt vele kell megbeszélned. M. arca viszont végig érzelemmentes, a végén meg csak annyit kérdez: Miért, ez nem volt jó hír?
De elmondja megint, sajnos, h ő tudja, h őrült vagyok, de azzal együtt szeret endem. Ezt biztosan nem vágytam hallani, mivel az őrült arra jön, h megosztom vele a gyerekeimmel kapcsolatos legbensőbb szorongásaimat (melyiket mitől féltem), ezt az azzal együtt/annak ellenére szeretlek dologból meg kifejezetten elegem van. Ha szeret AZÉRT szeressen, amilyen vagyok, ne annak ellenére. Másrészt meg ezt hallgatom évek óta. Csak épp nem érzem. Se azért, se ellenére. (Azt se szeretem, ha identitásokkal kínálgatnak (ilyen vagy) ahelyett, h kiváncsiak lennének rám.)
Nem ismeri el, h cserben hagyott volna, ő megtett mindent, mikor rosszul voltam, mert szándékosan nem terhelt abban az időszakban. Tudtam, h így gondolja. Ez az, amit ő adni tud. Hogynem terhel. Viszont elképed attól, h sztem ez nem egy egyenrangú kapcsolat. Mert ő mindig is kiegyensúlyozottként tekintett rá. Visznt ha nem kapok segítséget, akkor azzal lehet baj, h nem fogalmazom meg pontosan, mire van szükségem.
Még egy furcsaság, h egy csomó mindenre megszépítve emlékszik. Hálistennek a rosszat elfelejtem, mondja. Nem vagyok benne biztos. Mert munkanélkülisége 6 évére emlékszik úgy, h akkor nem volt annyira depressziós, mint most, én meg közben tudom, mert végig asszisztáltam, h dehogyisnem. És azért veszélyes ez, mert most készül ott hagyni az állását, a rémtörténetek is azt célozzák, h bizonyítsa a világnak, h nincs más választása, csak épp úgy készül erre, h nem keresett másik állást, tehát, ha meglépi munkanélküli lesz megint.
Amúgy is elgondolkodtat ez a múltszépítő emlékezése. Az ígéretemre, azt, h ezt a szerepet elvárta/elfogadta tőlem, mikor öngyilkos akart lenni a nagymamája halála után egyáltalán nem emlékszik.
Szóval az 'áldozatok' túlnyomórészt fiatalok, de nemcsak. És nem mindenki magáért áll bosszút. Hanem van, aki az apjáért, gyerekéért stb. Nem a saját, hanem a mások kibírhatatlan szenvedései is képbe jönnek.
Gy. egyik kedvenc animéje. Azt hiszem, 2 évvel ezelőtt nyáron néztük együtt. (nézette meg velem). Mikor nyelvvizsgázott anno, akkor is sikerült erről beszélnie. Gondolom, lestek.
A lényeg az, h ha valaki nagy fájdalmat okozott neked, vagy nagy bűnt követett el ellened stb, akkor van segítség. Kapcsolatba léphetsz a Pokollánnyal számítógépen, pontban éjfélkor és ha tényleg égbekiáltó a gazság, kapsz tőle egy bábut, amin van egy piros zsineg. Ha leoldod, akkor azt a személyt a Pokollány még aznap elviszi a pokolba. Rendszerint bűnükhöz méltó módon hagyják el az árnyékvilágot, de a vége mindig ugyanaz Ai, a lány evez velük egy szürke, túlvilági tájon, s elmondja ezt a szöveget fölöttük:
"Sötétben bolyongó szánalmas árnyék, aki másoknak fájdalmat okozol, bűnben elmerült tisztátalan lélek… kíváncsi vagy, milyen a halál?"
Az igazságtételnek, a rossz megbűnhődésének azonban ára van. Aki leoldja a piros zsineget, az halála után maga is a Pokolban végzi, akármennyire is igaza volt, vagy akármilyen tiszta és jó életet élt is különben.
Nem tom, mennyire tűnik gagyinak, nem az. A figurák külleme persze a tini korosztályt célozza, de epizódról epizódra nagyon elgondolkodtató és kemény élethelyzetek jöttek elő. Amennyire emlékszem, szintén a tizenéves korosztály szerepelt, mint áldozat , akivel vmi olyat tettek, h a világ rendje nem engedheti meg, hogy megtorlatlan maradjon.
A legnagyobb feszültség mindig ott volt, mikor már megkapták a bábut és kezükben volt az agresszor és a saját sorsuk is. Hogy leoldják-e? Megfizetnek-e?
Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a tizenéves szereplőktől függetlenül simán vonatkoztathatjuk a kérdést magunkra is.
Onnan jutott eszembe, mert volt példa bullying-ra is, én meg épp most fejeztem be Yrsa Sigurdardóttir Exit (az angol címe Absolution) című krimijét, aminek szintén ez a téma áll a középpontjában és kapcsolódik a fentiekhez gondolatilag. A könyvről egy itteni másik naplóban olvastam először. Ezúton is köszönöm.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
