DOKK

DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

2839 szerző 37536 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben

Bejelentkezés

KIEMELT AJÁNLATUNK

Kudelász Nóbel

Új maradandokkok

Szilágyi Erzsébet: Bacchushoz (variáció)

Hepp Béla: Szakaszjegy négy megállóra

Konta Ildikó: klorofill

Szőke Imre: Dohánylevelek

Péter Béla: Bor-villanella

Farkas György: Tű fokán

Pataki Lili: -120 kiló

Albert Zsolt: Ember a hézagokban

Filip Tamás: Milyen küldetés?

Vajdics Anikó: hebehurgya

FRISS FÓRUMOK

Ötvös Németh Edit 17 órája

Nagyító 20 órája

Gyors & Gyilkos 1 napja

Szilágyi Erzsébet 1 napja

Csapó Angéla 1 napja

DOKK_FAQ 2 napja

Szőke Imre 2 napja

Konta Ildikó 2 napja

Tóth Gabriella 3 napja

Hepp Béla 3 napja

Nagy Zsuzsanna 4 napja

Bősz Miklós 4 napja

Filip Tamás 4 napja

Vajdics Anikó 4 napja

Albert Zsolt 6 napja

Bara Anna 9 napja

Farkas György 9 napja

Szalay Károly 12 napja

Péter Béla 12 napja

Tóth János Janus 12 napja

FRISS NAPLÓK

az utolsó alma 1 órája

EXTITXU-UXTITXE 3 órája

Etzel Mark Bartfelder 4 órája

Játék backstage 5 órája

K.Mária 6 órája

az univerzum szélén 7 órája

Hetedíziglen 9 órája

Fogyinapló 19 órája

odetamo (V. A.) 1 napja

Baltazar 1 napja

Zúzmara 1 napja

Bátai Tibor 1 napja

Juli 3 napja

ELKÉPZELHETŐ 3 napja

Szőnyeg 3 napja

MÉGTÖBB NAPLÓ

BECENÉV LEFOGLALÁSA

VERSKERESő

SZERZőKERESő

FÓRUMKERESő

NAPLÓK: leállósáv
Legutóbbi olvasó: 2021-02-27 06:47 Összes olvasás: 20145

405.	[tulajdonos]: fészbukpoémák 10	2021-02-13 14:25
122 komplementerképzés alapfokon ez is olyan mint ingoványra lépni keresi minden idegszálad a múlt tapasztalataiból mindazt ami kiment vagy nem de mindenképp segít megtalálni szennyes háborúid minden valamirevaló szennyesét hogy kimosd mielőtt szembetalálnád magad a Nagy Számonkérő visszamutogatásra hajlamos hagyománytiszteletével hogy már megint se okod se képességed hozzá de azért vakot mímelve lépsz és szidod a nálad jobb helyzetben lévők jobb helyzetét mintha bénaságodról mindenki más aki éppen nincs melletted most erőszakolná meg igazságérzeted rég elkurvult igazságérzetét 210130 123 ki- és belélegzem de nem vagyok itt még sosem jártam azon a vidéken ahol éppen élek huszon mennyi is az idén lesz huszonkét éve de olyan idegen még mindig mintha ideszülettem volna mesélni nem tudnék róla semmit hogy kitaláljak róla olyan történeteket amik csak a képzeletben léteznek ahhoz szeretnem kellene például van benne lassú folyású folyó illendő mocsaras partszakasz az ilyesmihez tartozó élővilággal és az elmaradhatatlan pusztulás-pusztítás nyomairól felvett jegyzőkönyvek helyreállítási határozatok de lélek az nincs nem tud belém lelket lehelni ez a szemgödörnyi létezés ami pillanatnyilag rám vár hogy végre helyet adjon otthontalanságomnak 210208 124 portré egy vánszorgó pillanatról nehéz túlélni az éjszakai felriadások kínzókamráit az ittfájottfáj törésvonalak mentén percekig próbálgatom az összerakást néha reggelig eltart mire sikerül elhitetni magammal hogy ez csak a semmi szórakoztató vígjátéka bennem meg a hülye ágyé meg a paplan is a korszerű „egészség”párnáról már nem is mondok semmit a mennyezet hajszálrepedéseit figyelteti míg a tisztuló tudatom rá nem jön hogy azok a szememben vannak és ott voltak tegnap is és menjek már a francba a hülye képzelgéseimmel a pohár felkészített vízében hangyák de mindegy úgyis le kell vánszorognom a mosdóba villany nélkül persze nehogy felriadjon B. használom a falfelőli korlátot is önundorral ugyan a tehetetlenségem okán de visszafelé simogató érintésekkel mert milyen jó hogy van 210209 125 a politika ideiglenesnek mondható önábrázolás ideiglenesen esetleges vonalakkal amik egyszer talán majd működés közben értelmet kapnak de ha mégsem akkor volt egy kalandos túra amiben időnként lehetőséget kaptak az egyébként önmaguktól és egymástól is függetlenül létező értelmetlen vonalak saját megnyilvánulásaik önálló képviseletére – anélkül hogy meg kellene tagadniuk megjelenésük elveit – olyan érdekközösségekben mint a magas hágók bicikliútja ami úgy kínálja a kivételt hogy alkalmazása csak nagyon indokolt helyzetben kötelező 210210 126 pillanatkép egy B. A. (Holdkatlan-górcső) vers margójára ezt már úgyis csak gondolom megyek mert úgysincs sehova az utak lezárva hallgatás köröz sietek kilincsre ráfagyott a dér és némi törmelék hó talán az emberek talpáról morzsált nyomon haladok tovább nincs egész és nincsenek benne részletek tévedésből felizzó napkorong a föld rám ugat nagyon kölyök még labdát dobál és táncra hív és én akár egy aknazár az útra dermedő havon 210211 127 tudatlépcsőztetés az ébredéseimben kicsit mindig bajban vagyok többnyire majdnem egyidőben – és manapság egyre gyakrabban – három pontról kell egyesíteni magam az első feladat a hol vagyok meghatározása ez többnyire pillanatok alatt megtörténik – kivétel műtét után amikoris különféleszínű aurafelhőbe csomagolja az agyam azokat akik fölém hajolnak és szinte szándékosan késlelteti a felismerést – ezután jön az időérzék de az hogy ki vagyok és hogy hogyan sodródtam ide nos erre néha perceket kell várnom mire azonosítani tudom az álom- maradék esemény- és személyfaktorait hogy el tudjam dönteni kik is ébredtek fel bennem valójában és mi is a következő dolguk a megfelelő szétszálazás és újraegyesítés után 210212 128 magaslati les van valami mélységesen elszomorító benne ha egy átlagon felüli értelmes társadalmilag magasan jegyzett ember hülyének akarja láttatni magát bízva mások alulinformáltságában – vagy urambocsá! a mások tőle való félelmében – maga előtt tolva beosztásának erős tekintély-páncélját (félreértelmezve kapcsolatrendszerének érinthetetlenségét) és simán tagad a szavak megfelelő módosításával mellőzve a nyilvánvaló tényeket minden rendelkezésére álló eszközön – rendelkezésére áll jónéhány – rágalomhadjárat áldozataként tünteti fel magát és elégtételért siránkozik és mivel valóban nem történt bűncselekmény a legtöbb ember ilyenkor restelkedve félrenéz mert általában eszköztelenek érzi magát a gátlástalansággal szemben főleg ha az a gátlástalanság hatalommal párosul nos ezen az erkölcsi magaslaton valóban hülyének hihető mindenki aki őt hülyének látja 210213

404.	[tulajdonos]: fészbuk-poémák 9	2021-01-30 00:27
113 a felejtés emlékezete most ez is és utána természetesen megint a semmi kikristályosodott vonulataiban az össze-vissza foltozott ma kidobott rongy a hófoltok között a kert elfojtott visszaemlékezés a pillanat súlytalanná vált levegőjében a teraszon felejtett feketére foszlott seprűn az örök idő perceinek egy-egy végkimenetele hogy nincs végső távozás tulajdonképpen semmiféle távozás nincs költözésre készülődés van oda ahol minden mást megtalálhatsz ami a felejtések emlékezetében nincs meg szabályos rendben jönnek a gondolataim szinte már restellem hogy ennyire beölelt a kötelező irány persze jó is ilyenkor egyre tisztábban látom a csatárláncok hullazsákjait az élet-halál harcra összekészített túlélőcsomagokban 210116 114 idézethalom egy korszakváltásból fekszik az utcán. mozdulatlan. pont a járda és a járdasziget közötti útszakaszon. arccal a földnek. finoman ívelő vér az arcvonal magasságában. ebből a szögből nehéz eldönteni hogy honnan és merre. azt a fajta sötétséget érzed amit már tapogatni sem érdemes. befon. elzárja a tér kapaszkodó felületeit. ha voltak egyáltalán. most csak a saját üresség. kibeszélhetetlenül őszinte mozdulatlanságban figyelitek egymást. jól jönne ilyenkor egy felszabadító mosoly egy hátbaverés „mizujs öcsi? mióta nem is...” ilyesmi. kicsit túljátszva vele a találkozás szűkületeinek lebontását. hogy szétrobbanjanak benned a látvány-görcsök hogy úgy tudj elmenni mintha soha nem jártál volna erre és úgy teszel mint aki először látta magát tükörben. sejted ugyan hogy az előtte fekvő valaki valamiféle kapcsolatban állt veled lépned kellene de a félelem visszatart. próbálod beazonosítani a félelem okát kezelhetőségét de mint mindig inkább feladod és rábízod magad mások kezdeményezésére. nem mozdulsz. tekintetedben befalazott pinceablak. minden jelzés szerint meg kellett volna állnod de az út annyira csúszós volt hogy szilánkos göröngyein a folyamatos egyensúlyozás ritmusa kikényszerítette a haladást. 200120 115 a lét fárasztó meghatározásaiból soha nem panaszkodom az időjárásra ahogy egyéb velem kapcsolatos másra sem többnyire tőlem függetlenül végzik a dolgaim a dolgaikat én pedig próbálom hozzájuk idomítani a magam képességeit több-kevesebb sikerrel gyakori kudarcaimban megnyugtat ha teszek valamit magamért mindegy mit a lényeg úgyis hogy önállóságom illúziója többnyire sikeres alkalmazkodóként láttasson ez általában elég is ahhoz hogy ne baszogassam magam például azért amiért szarrá áztam az ernyőm makacssága miatt és az összetartozásunk jóérzésével csapjam legközelebb a hónom alá ritkán még annak a tudatában is hogy kint zuhog és az ernyőmnek – és ezt pontosan érzem – nem lesz kedve megázni 210121 116 önzokogtató semmivé foszlik minden létezésem a volt a van a lesz is úgy mutatja magát mintha volna de nincs örök valójuk és azt hiszem – ha hitnek nevezhetem az ilyesféle latorságokat – a létezés foszló káprázat csupán annyi és olyan ahányat s milyent magamra véve koptatok magamnak az hogy magamra való-e egy is közülük háááát elveszett képzelgéseimben találgatom a hol mikor lehetséges létezéseit tapogatom kísértő derűvel azt is amit kétségbeesettebb pillanataimban dermesztő káprázatnak gondolok nos valószínűleg ő lehet majd az éppen kiszakadáskor képződő létidőm 210122 117 régebben ritkán érezted így, de most állandóan ezen tépelődsz. egyszerűbb lenne remeteként átmenni az ismeretlen végbe. nem érdekelne, hogy kik és hogyan osztoznak majd nemlétező örökségeden. nyomod sem érdekelne. sajnálnád ugyan vérszerinti utódaid sérüléseit, de ismerve képességeik részleteit, talán rájuk bízhatnád a nem túl rózsásnak ígérkező jövőt. csakhát kit ütnek majd agyon. kik és miért. mennyire lesz semleges a hit, ha egyszer rendezgetni kell a puszta életet majd a végtelenszer bukott valóságunk szerint. és ha valaki lent a fent nevében úgy ítéli meg, hogy a hazugság szent, és mindenek előtt van az, aki önmaga vakon képződött lázálmaiban hisz: törékeny menlevél lesz nála hogy élni szerettem. egy halálos örvény kelős közepén pénz, kapcsolat és hit nélkül nehéz (ezt akár húsz másodpercenként hússzor is elhiszem), de hogy másképp is lehetne – így, hogy mögém nézek – nehéz. nagyon nehéz a kétely. 210124 118 a demencia küszöbén időnként megpattan bennem a valóság most meg nem tudnám mondani hogy melyik de ahogy a saját valóságlátásom néha keverem mindenképpen arra a következtetésre kellett jutnom hogy keresnem kell egy a magaménál megbízhatóbb – tőlem független – valóságot ami nincs kitéve a szűkítés bővítés folyamatos változtatás-kényszerének ami persze abszurd elvárás még akkor is ha pontosan tudom ez még ahhoz mérten is lehetetlen ha holnap úgy döntenék hogy megmászom a föld legmagasabb hegycsúcsát szinte biztos ha fel is jutnék leérve kiderülne hogy pont akkor amikor az Everest-en voltam a K2 éppen magasabb volt – bohózat bezárva – visszatérve az eredeti felvetésre időnként nagyjából úgy érzem hogy talán már nem is vagyok emberi lény péntek hajnalonként valaki beszél hozzám – najó rajtam kívül még párszázezerhez de az is lehet hogy millióhoz – hallom miket mond és elhiszem neki hogy amiket mond az a valóság nem nem az van hogy szeretnék hinni hanem konkrét képekben látom hogy igen ez pontosan így igaz és megnyugodva hátradőlök hogy basszus semmi ok a nyugtalanságra csak megint rosszul mértem fel a heti valóságadagomat 210126 119 kéregrajz az időnk egy de mindkettőnkben más a hozzánk tartozó Isten a semmi öröktől fogva létező kalandja a szédület a parki padok bokrok árnyékaiban megbújó testek esélytelenül halogatott maradásvágya 210128 120 lebegőpontos képábrázolás nem tudom most mire gondolsz gondolsz-e egyáltalán bármire is azok közül amik folyamatosan foglalkoztatnak példát nem mondanék mert akkor azonnal rávágnád hogy hát pont igen pont erre gondoltam és semmi másra és órákig fejtegetnéd az okot amiért és nekem nincsenek óráim végighallgatni gondolataid hullámverésében recsegő-ropogó érvrendszereid kétségbeesett meneküléseiben létezésed szükségszerűségét egy hajó vagy magad tákolta vitorlák és kormány nélküli bárka talán noénak volt hasonló mert mindegyis ahogy neki is tökmindegy volt amíg az özönvíz tart úgysem tudod merre jársz és amikor megállsz – egyszer talán megállsz – úgyis magába szippant a felejtés örvénye téged is oda ahol mindenki ott van aki volt és ahol soha nem is volt senki 210129 121 csak kérdezem ha rám küldenéd titkos hatalmad titkos zsandárjait akkor nagyobb ember lennél-e mint most védhetetlen hiányosságaid ismeretében azt mondom hogy ettől csak te lennél kisebb titkos hatalmad titkos védelmezői mögött semmi sem maradt már ami kicsit is hasonlíthatna rád meztelenné váltál a folyamatosan kivont kardok árnyékában amikor aranyat szórsz akkor is átlátszódik gondolataid súlytalansága az itt-ott látványosra formázott ürességeden 200130

403.	[tulajdonos]: fészbuk-poémák 8	2021-01-11 22:58
106 képlékeny képtelenség egyszerűnek ígérkezett ez a mai reggel nincs internet villogta a képernyő és éreztem ahogy a „nincs” havas mezőként távolodva lassan de szinte biztosan megközelíti majd nagy valószínűséggel el is éri a semmit valamit kezdeni kellene magammal hogy ne legyek ennyire kiszolgáltatva a híreknek többnyire elég csak a címeket átfutni a hírportálok kínálatain benyitni itt-ott kicselezve a kommentszekciók iszapkrátereit ami persze nem mindig sikerül fogyatkozó agysejtjeim már nehezen bírják az iramot így néha kénytelen vagyok a reggelihez benyugtatózni a „hogy a francba jutottunk el idáig” állapotmeghatározást hogy kiérdemeljem feleségemtől a reggeli kávém de ma olyan jó kis karácsonyelőtti coviddal fűszerezett hangulat keveredett ki a kivédhetetlen helyzetből eleve az a gondolat hogy csak ketten és kettőnkre főzni – de rendelni is bármit – hülyeség és maradok a zsíroskenyérnél csípős – veszettül csípős – almapaprikával amitől aztán elkezdtem rettenetesen sajnálni magunkat kettőnket mígnem a lányom telefonjára kiönthettem az egész addigra már kráterként fortyogó de kitörni képtelen depresszióm amire szegénykém csak annyit hogy „ő jön” „majd itthon lesz” „megoldjuk” amire én a bunkó: miért? meg akarsz ölni? 201218 107 piszkosul leegyszerűsített szemforgatás hogy legyen valami ami nincs de csak valójában nincs mert látszólag azért van ütköznek az elvek rendesen egyik-másik látványosan rongyait rázva mutogatja hogy ő aztán nem ő soha ő inkább legyen ismeretlen a kor számára de nem adja áron alul a hitét hitébe dagasztott tehetségét – vagy fordítva – tehetségével mívesre formált makacs igazságát ami mint egy mesebeli varázsköpeny képes mindent tisztán látni és láttatni a nagy szarkeverő jelen orgiáiban de az is lehet hogy ellenkezőleg mutatja ugyan a tükör a nagy kenegetést de ha egy laza kézmozdulattal letörlöd többnyire máris azt látod hogy inkább ne törölted volna le szép lassan – ez csak egy hülye közhely nálam mert többnyire nem is annyira lassan – ellep mindenhol mindenben mindenkit a normalitás a nagy közös érdek hogy kibaszottul jó lenne jól élni itt és most minden más lehetőség maradjon meg a hülye – najó félhülye mert a másik fele megbízhatóan nem az – érdekközösséget tagadó szarkeverőknek akik bármennyire is értelmezhetetlen jelenségként de valami csoda révén még itt-ott léteznek mert mi lenne velünk ha még ők sem viselnék néha szégyenkezve ugyan mintegy megalázó félreértésként az érdeknélküli érték kigúnyolt gönceit 201220 108 az egyszerűség vetületeiből minden politikai rendszer mechanizmusa olyan mint a lopótök gondold végig kiszív a nagyközösből aztán körbetölt semmi izgalmas nincs a működésben bár könyvtárakat meg lehetne tölteni a jelenség irodalmával másodpercenként születik belőle egy-egy akadémiai székfoglaló és felejtődik is el rögtön a folyamatosan képződő változatok tükröződéseiben de maga a tény ami alapján és ahogyan az olyan egyszerű mint a legócskább zsebtolvaj-trükk azzal a különbséggel hogy abban azért van némi kockázati izgalom 201221 109 ünnepköri utóhangulatok és a Somniosus microcephalus életmódja nagynéha verseket idéz magába többnyire a sajátjai régmegélt gondolatvetődések rengései között itt-ott felbukkanó mások próbálja értelmezhetővé simítani őket a számukra már értelmezhetetlen jelenben a fókusz én vagyok mint minden szándékom ellenére mindig van olyan is amikor – de ez a ritkább – úgy érzi hogy Isten megtestesített szavaként létezik ilyenkor nagyobb a valószínűsége hogy csak kibonthatatlan csendjét hordta ki magából hordja az idő kezdete óta az időm végezetéig méricskélve vele a holt bolygók közötti végtelenbe szakadt végtelenségeket de mostanában valahogy ez is mindeggyé vált akár a meddig mióta távolságok abszurd bizonyságai amikor összefutok a szerencsével sosem kérek tőle semmit de szívesen elvinném a sorba nem állók láthatatlanul is látható sora végére indulatosabb hangulataimban sorfala elé hogy kicsit elgondolkodjon hogy kiknek osztogatja magát és kiknek nem és hogyan esténként kurva hideg van az utcákon pedig a szél most nem fúj hó sincs emberek se nagyon így aztán a tömegközlekedtető járművek is ritkán mondhatni olyan világ készül mint a grönlandi cápa otthona nyirkos (kurva hidegnek mondanám de köt a fogadalmam hogy egy írásban csak egy ocsmánykodás) hideg és mélységesen kilátástalanul hosszan tartó életet biztosító kilátástalanul hosszantartó élet a maga érzékszervi relativitásában https://www.origo.hu/tudomany/20180919-az-513-evesre-becsult-gronlandi-capa-meg-joval-a-mohacsi-csata-elott-szulethetett.html olvasom hozzácsapom a Wikipédián található információk hasznosítható részét és képződik egy analógia a társadalmi áramlatok emberszörnyei az államrendszerekben képződő irányítási szokásváltások mint mikor majd a halott bolygó utolsó lényének hasából rágja ki magát a győztes utód 210104 110 egy kísérlet megkísértése hiszem, hogy meg tudja szokni az ember a semmitgondolkodást. ahogy a semmittevés megszokására is rákényszerítettem magam, ugyanúgy ez is megoldható, csak nem kell megijednem. az első időszak kellemetlenkedő kudarcai acsarkodni fognak rendesen, annak ellenére, hogy rohadt magas elefántcsonttornyot építgettem részükre – szebb és okosabb lett, mint a csak láblógázásra alkalmas kertem – de itt majd folyamatosan hadakoznom kell a szökevényekkel, pedig sem ajtót sem ablakot nem faragtam rá, és még kiszáradt vizesárkot is futtatok körülötte, telis-tele tűzdelve kihegyezett karókkal, és kamaszkoromból idáig cipelt füstölgő gyutacsú kis izékkel (akkor sem tudtam mire jók, és most is csak azért szórtam meg velük az árkot, hátha kiderül hogy mégicsak valamire). akartam még gondolkodni egyéb, újszerűbbnek tűnő, megoldáson is, de a végén rájöttem, hogy színtiszta hülyeség amit csinálok, mert így aztán tényleg csak a végelgyengülés (vagy egy erőteljesebb covid-jobbcsapott) fog véget vetni a semmirőlsemmitsem gondolok mesebeli elérhetetlenségének. 210105 111 szerteszét jegyzetelt szavak a hatalomról ha a tényleges hatalom bármiféle önmeghatározásával találkozol a menthetetlenül képződő hit elfogadása előtt az első lépés megnézni a hatalmat képviselők csúcsvezetőjének aláírását és következtess ki belőle bármit kezdj el kételkedni ítélőképességed józanságában kivetített agyi torzulásaid tükörképét nézed és ehhez is kell igazítanod a magadba eresztett „óriások” megnyilvánulásait képződjenek azok bárhol bármikor bármilyen helyzetben fogadd el és ne Platon államelméleti szerepjátékait keresd elfuserált agyad tengermély sötétségében a jachton napfürdőző őfőméltóságok magánéletében se kutakodj ez van nem tehetsz róla ahogy egy világhatalom egyetlen polgára sem tehet arról hogy a demokráciába vetett hitét egy debil tudatalatti örvénylő tölcsérébe dobta az biztos hogy a demokrácia nem tökéletes és időnként felszínre löttyenti azt is amiről jó lett volna nem tudomást vennünk például hogy még mindig létezik és piszkosul kötetlen eszközrendszerével piszkosul hatékonyan tudja hullámoztatni egy nem pontosan meghatározható közösség talapzatait porszívónk elromlott hetekig kerestem a neten egy nekem tetsző vonalakkal színekkel rendelkező turbócsapatásos könnyű családtagot a távozó levegő – egy „zseniális” tervező szépérzéke okán – a földfelszín felé irányítva tökéletes precizitással kifújja a szőnyeg több évtizede betapadt szöszmöszeit (garantált tüdőgyulladás) tulajdonképpen ez is egy társadalmi folyamat mondjuk a demokrácia fejlődése persze termék ez is morális értéke nincs bár miért ne állíthatnám azt hogy de igen van morális értéke hogy a fenébe ne lenne ha úgy veszem hogy a moralitás alapja a többszörös önérdek 210109 112 nem nem vagyok rendszerspecifikus teszem is hozzá rögtön hogy sajnos sajnos mert hangulatilag így képletszegényebb vagyok nehéz az innen-onnan beszivárgó kiegészítéseket összekotornom ahhoz hogy – legalább időnként – egésznek érezzem magam mindig újabb és újabb kiegészítésekre van szükségem amit időnként már magam előtt is restellek mármint azt hogy úgy működöm mint egy lendkerekes autó ami ha nem kapja meg az újabb működéshez szükséges energiát ott ragad a legutolsó sarokban ahová az utolsó – remélhetően irányzott – lökéstől sodródott és csak akkor vált helyet ha valaki belebotlik véletlenül vagy szándékosan ebben a helyzetben az ilyen finomkodó differenciálások már inkább csak rontják mint segítik az önérzetet persze át lehetne értelmezni ezt az állapotot kedvezőbb megközelítésbe is de a tény tény maradna hogy mások véleménye nélkül még akkor sem értem magam amikor már egyre tisztábban látom működésem – de maradjak továbbra is szerény: cselekvésképtelen életem – következményeit utódaim nihilizált jövőjében 210111

402.	[tulajdonos]: fészbuk-poémák 7	2020-12-17 23:31
97 életrés milyenek lehettek az őseim mondjuk úgy hétmillió évvel ezelőtt és mi az a tulajdonság bennem ami már bennük is ott volt és ha újabb hétmillió évet kapnának utódaim hogyan milyen irányba változtatnának rajta fel lehetne-e ismerni bennük azt amitől én voltam én és ami miatt csak ők lehettek azok amivé váltak a hétmillió év alatt vagy megszakad valahol a lánc és az eddig győztes általam is hordozott én-tulajdonság úgy szakad meg és hullik át továbbörökíthető nyom nélkül hogy esélye sem lesz a feltámadásra 201205 98 ez mind jelen a kifelejtett valóságból értelmezhető-e a csönd ha folyton hallgatok pedig maradék világom még mindig keresi megtalált és azonnal el is veszített töprengéseit az utak homokkal befújva hogy szinte örvénylik alattuk a beton és ha látsz is valamit fordulhatsz bármerre nem maradt abból semmi harcoskodásunk csupa tankcsapda le- és felfelé haladó ívein kitörölt és kitörölhetetlen nyomvonalak árnyékai nőnek a holdról nézve akár dombok is lehetnének betemetett kútjaik 201206 99 érdekelhet-e bárkit is hogy számít-e nálam a jövő néha a felfokozott jelent templom és kurvaplacc közé állított zsibárus asztalnak látom ahol az emlékkacatokon pásztázó szemekben az el- és átadható roncshalmazok felújított változatain riadtan látom a jövő lázálmait néha ott tartok hogy nem hiszem el amit láttatni akarnak velem még annyira sem ahogy a múltamban kételkedem gondolataim elbotlanak a lehetetlenség küszöbein és már nincs is erejük feltámogatni egymást lassan összemossa őket a felejtésbe zárt sötét néha – nagyon néha – túllátok az ócskapiac asztalain túl a jövőben biomasszát is égető erőmű beálmodott teljesítményfaktorain az uniós pénzek be- és kicsatornázott változataiban fickándozó kommunikációs tenderek mesebeli juttatásain rémisztő érzés nézni a jelen múltjába zuhanó jövőt 201207 100 szín és fonák lélegzetében visel mikor én is átlépek hozzá magam tanulni szavak nincsenek de tilos a csend örvénylő zúgássá tört térben élünk tenyér tenyérhez tapad kiosztott szeretetünket várjuk hátha aztán feladjuk ez is egy módja a szétvarrhatatlan szakadásnak régóta élsz bent régóta én kint morajlok morajlunk belül hátha egyszer kitör kitör a kitörni készülődés magunkon kívül mást is szeretni lebegve másba nem kapaszkodsz már nem félsz úgy érzed nem is te voltál 201208 101 a kor függvényében (PC+Q) tudod a lejtők izgalmát a szaporázó lépéseidben fel-felbukkanó bizonytalanságod amivel méregetni szoktad a következő lépésed ívét rettegve az ösvény önálló akaratától a guruló kövek a lekoptatott hátú kavicsok cselvetéseitől de soha nem tudsz ellenállni a kísértésnek és a magaslatokról – legyen az bármilyen magas – önállóan és a saját lábadon próbálsz meg lejutni közben elképzeled hogy felfelé haladsz egyre magasabbra egyre veszélyesebb terepen verekszi fel magát a test szakadozó tüdővel roncsolt izületeinek ropogásán cipeltetve madársúlyát egy nem egészen biztos cél érdekében hiszen ezt az utat már megjártad és nem találtál rajta semmit csak ezt a tétova lefelé botorkálását az időnek a célba jutás legkisebb reménye nélkül 201209 102 a győzelem algoritmusa a világ olyan mint épp amilyen most ebben az utolsónak vélt utolsó pillanatban vagy másmilyen úgyis tökéletesen mindegy a milyensége ebben az utolsónak hitt utolsó pillanatban de még bízhatunk abban hogy pontosan olyan marad mint amilyen eddig is volt védtelen de bizakodik bizakodik hogy védtelensége kivédhető ha nem most akkor jövőre vagy valamikor és belebámul a kábulatba részletezném de nagy valószínűséggel így is úgy is beledöglünk az életünkbe minden más meg olyan amilyen visszamegyünk ha ellenségem vagy most döglesz meg ha barátom... nos hát... kicsit később 201210 103 egyre némuló kérdés azt hiszem elkelne már egy nagy-nagy némaság hogy megnyugodva fogadják el az élők számkivetett haldoklóik végakaratát ne zsarolják egymás számkivetett lelkeit egymás számkivetett lelkeivel hiszen ugyanazok ők is amik ti lesztek kiégetett szívű idegenek a beélesített világ torkolattüzében azt hiszem ideje újra megsebezni magunkat hogy rájöjjünk mit is jelenthet a másoknak okozott közöny visszamegyünk mondod de hova és ha rá is találnál az útra ki tépné ki a szíved hogy vezeklésül véreddel locsolja le őseink nyomát elnémítani vele áldozataik jajveszékelését kiknek a nevében különbözteted meg magad másoktól elvárva mások vesszőnyalábjainak önfeladó engedékenységét erőt fitogtatsz de kinek az erejét ballagj végig gondolatban múltunkon és próbáld végigsakkozni ki mikor hol vétett hogy a végén szinte számtalanszor kellett fizetnünk ostoba melldöngetéseinkért nekünk ma élőknek is és kurva sokat a történelem szerteszét hasadozott szövetét hol milyen erővel szeretnéd összébb foltozni amikor már úgy ahogy de együtt lenne... 201211 104 egy győztes profil profilírozott másolata ne tegyél sehova semmit mert nincs értelme bárhova bármit is leraknod az értelemtől teljesen független vagy mutathatsz bármikor bármerre bármilyen trükköt nézőid bámulatára akik bármikor voltak vannak és lesznek és többnyire szívesen elhiszik hogy amit mutatsz annak ha a pillanatban nincs is de az örökkévalóság jövőképében megkérdőjelezhetetlen a valósága sőt talán még létezett is mint maga a megkérdőjelezhetetlen valóság tehet és főleg mondhat bárki bármit innentől ez vagy te és leszel az elképzelhetetlen időben maga az elképzelhetetlen idő önmagad láncán önmagad elpusztíthatatlanságához béklyózva ott ahova és ahonnan bemenekültél tetteid felismerhetetlen szándékai elől a beismerhetetlenségedbe 201215 105 visszafogott befejezés már megint részleteiből akarja összeállítani magát nem ez az első kísérlete de eddig még mindegyikkel kudarcot vallott most viszont talált egy olyan hivatkozási pontot amin keresztül hiteles rekonstrukció lehetne minden emlék a kiejtett hangok pontosan felidéznék – reményei szerint – azt az érzelmi állapotot amibe okfejtéseit burkolhatja írás közben biztosan akadna bennem is itt-ott olyan rés amivel azért mérlegelhető lenne az állítás helyessége most például karácsony jön összezsúfolódott megbocsátásaimon keresztül figyelem ahogy lélegzetvisszafojtva vár rá a maroknyi jelen de még mindig túl önző vagyok ahhoz hogy el tudja hitetni velem jövőt piszkáló hűtlenségeit 201217

401.	[tulajdonos]: fészbuk-poémák 6	2020-12-05 14:39
88 távolodások szavakkal feszítem közém és az általam elképzelt világ közé a felismerhetetlenségig felismert valóságot végképp lemondva a megismerhetőség mítoszáról ilyenkor november végén már súlya van a fénynek tüdőnk kifehéredik a foncsorozott levegő súlya alatt és amikor éppen arról ábrándozunk hogy milyen lesz a jövő tavasz végi nyár eleji hónapunk sóval telítődik minden rögzített szó mintha a tengerek rajtuk keresztül párologtatnák vizeiket több ökörséget ma nem tudok erről a témáról összeszedni már utálom a telefont az internetet és mindent ami elválaszt magamtól ami azért nem csak én lennék mint így ahogy most vagyok szeretek boltokba járni még akkor is ha nem vásárolok semmit ahol ledöfnek lábamról a más a nem hozzám tartozó illatok pillantások szavak az egyszerű célok a teljesíthetőség folyamatos határai a ki- és benyitás életkilincseim utolsó maradványain leplezem amennyire lehet leplezem hogy mennyire hiányzik most mindenki aki nincs velem sorolnám őket de sírógörcs lenne belőle az a fojtott könnyek nélküli sírdogálás ami a gyerekkor nyafogásaiból maradt vissza mint egy ökölbeszorított harapásnyom ami már nem fáj talán nem is fájt soha de beszáradt közönyével átvérzi majd minden éjszakámat 201114 89 egy absztrakt poéma az ordító csendről eddig őrizgettem magam sokat kellett beszélgetnünk nagyon sokat néha – nagyon ritkán – már az unalom határáig hogy megértsem megértessem vele mit vár el tőlem és cserébe mit kérhet ő időnként felmerült hogy ő semmit de felajánlhatom az együttműködést kapcsolatunk kiszélesítésének érdekében amihez természetesen csak akkor van közöm ha én sem akarok tőle semmit pánikrohamaiban néha azért elvárta tőlem hogy gyűlöljem nagyon nehezen vitt rá a lélek de időnként eljátszottam hogy igen figyeltem az erre szánt viselkedésében a viszonzás gesztusát de csak üres játékosságot találtam ott is ahol nem volt amivel máig nem akarok és azt hiszem már nem is tudnék mit kezdeni még akkor sem ha elhinném hogy foglyul ejtett a róla kialakított véleményemmel természetesen megőrzöm a kettőnk közötti távolságot nem szeretném ha egy óvatlan pillanatban közelebb sodródva hozzám azt kellene tudomásul vennie hogy eltűnt belőlem minden kölcsönösség de hát olyanná váltunk már egymás számára mint egy bezárt ajtó jelentősége ugyan nincs mert a falakat ha voltak is egyáltalán csak a sivatag látomásain elszenesedett csillagok minden irányból és a nappal lepattogzott zománcai a hevenyészve ottfelejtett lábazatokon 201117 90 pályatest kinek és miért és mégis hányadik nekirohanásod ez az életnek így ahogy már rég nem lenne szabad még akkor sem ha valóban szabad lehetnél senki – magad sem – kérhetne rajtad számon semmit árnyékod sem lenne sehova nem írnád magad vele mint egy eszelős vén majom a sekély napszakok egymást leüvöltő vezényszavait és talán az sem zavarna ha az ujjaid kinyomnák szemedből a látás – áldott vagy átkozott neked kell döntened – képességét ha lenne – nincs de ha mégis lenne mód – mit tennél cserébe hova és hogyan számoznád magad ki mögé kinek az árnyékát figyelnék lélegzet- visszafojtva napjaid labirintusát át- meg átbolyongó indulataid ha lenne mód arra hogy újra kit kiket szólítanál meg elsőként és hogyan magyaráznád el hogy elhiggyék neked hová vezetnek kétkedéseik persze tudom mondják és mondták az enyém bűnösebb hiszen mint letépett fejbőr lógok övemen nagydicsőség utcára lépve úgy zárod be kerted kapuját mintha lennél és lenne kert és lenne kapu és lenne rajta zár is 201119 91 véletlen hangulatváltás előtted vannak mind alig mered megszólítani őket befelé hullámzik az érzés úgy hogy te kívülről figyeled mozdulataikra adott esetlen válaszaidat zavar hogy ők is zavarba jönnek némaságodba bénult árnyékaidon amik úgy vonulnak mögötted hogy csak akaratlan tudsz velük tartani érdekes hogy még mindig visszahúz valami a régi nagy hiteimhez nem nem hiszem hogy ez csak a megszokás rögzült utóhatása lenne unalom űzés is aligha a vágy talán hogy újra szeretnék hinni a létezésükben annak ellenére hogy ma már a nyomaikat is szívesen megtagadnám a fenti két (csonkolt) parabola hangulatából kikapcsolódásként szemelgettem a naplóbejegyzések dzsungelében ellentételezésként az egyiket idehozom: „A virágok beköltöztetése a házba külön rituálé. Akárcsak a kiköltöztetésük tavasszal. Nem sietem el. Van, hogy egy hetet is rászánok. Most öt napra osztottam szét a szertartást. Igyekeznem kell. A meteorológusok hétvégére lehűlést jósolnak. A Majától kapott apró pozsgások a legérzékenyebbek. Velük kezdem mindig. A csemetékkel. A muskátlik is fázósak. Övék a keddi kör. A száraz levelek és virágok lecsipkedése külön gyönyörűség. Szegény művirágok, miből maradnak ki! A csokorindáé és a futókáé a szerda, az anyósnyelvé a csütörtök. A péntek a kaktuszoké. A többi áttelel odakint is. Érzékeny növényeket nem tartok. Úgy sem élnék túl. A mi otthonunkba szívós növények valók. Az utolsó pillanatig kint maradhatnak. Ezen az őszön, most először, a nagyfiam növényeiről is nekem kell gondoskodnom. Az aloe veráit a szobájába vittem, ahol most a középső lakik (már nem sokáig, hja), a kövirózsáit a konyhába. Mire azt utolsó apró cserepet is elhelyeztem a polcon, amit sok munkával szabaddá tettem, elbőgtem magam. Még jó, hogy csak csütörtök van. A kaktuszok még hátra vannak. Tőlük majd tanulhatok… Mit is?” (EXTITXU-UXTITXE) ** gyakran volt úgy hogy összevesztem az emlékeimmel és rendre az emlékeim nyertek mostanában is igénybe venném őket a mai magammal találkozásokhoz de mit mondjak – a sikertelenség erre nem a legmegfelelőbb kifejezés – már nemigen figyelnek rám magunkra maradtunk ők is én is 201120 92 szerzett vagy kapott jog próbálod áttekinteni magad még mindig szeretnél megtudni valamit magadról hiányérzetek jelzik csak a hiányt tehát nem sok esélye van a be(le)ereszkedésnek ahhoz hogy olyasmire bukkanjon aminek bármikor bármilyen helyzetben is hasznát vehetnéd de megteszed az első lépést a vizsgálathoz elképzeled hogy miféle jogász lett volna belőled ha nincs rajtad az a ruha ami a felvételi vizsga napján (és egyéb napokon is) rajtad ha nem éhezel meg veszettül és nincs más ehető körülötted mint egy bontatlan szardínia aminek tetejét a félig bontás után késpengével akarod lefeszíteni azóta is utálom a szardíniát bár mostanában hálás vagyok a sorsnak piszkosul jó érzés látni ahogy vért izzadva próbálják a császár – tökmindegy hogy melyik – mániáját – tökmindegy hogy melyiket – megtámogatni 201121 93 a felejtés emlékezetéből ez a nap is úgy kezdődött volna mint mostanában minden nap belül telis-tele sajgó lendülettel de a burok nehezen adja meg magát pont fordítva történt minden mint ahogy tegnap – vagy ma hajnalban már egy ideje amikor csak tehetem nem figyelek az időre – elhatároztam hogy leszarom a közélet változásait mert minek követni azt amihez kizárólag már csak másnak van köze befolyásolni nem tudom új igényem a béka segge – szó szerint mert mocsárlakóként élem meg magam – alatt szinte már minden szempontból passz – elmosolyodok amikor használom a „szinte” meghatározást nagyjából azt jelentheti hogy kapaszkodni magambazuhanás közben is és tudni hogy ez az egész nemcsak most de soha nem volt igaz – na ez még nekifutás nélkül is megy (és ismét a gúnyos belső fintor ahogy elképzelem a nekifutást) egy villanás a felejtés emlékezetéből de a „szinte" mindig ugyanaz 201123 94 logikai distanciák sokasodó ellentmondások a nagy zavaros semmitmondások közepén itt vagyunk a világ majdnem köpetén és egyre többen nem értik hogy egyáltalán miért vagyunk itt mióta és meddig leszünk ha egyáltalán és ki lesz az aki az utolsó lépéseinket mesteri trükkel bele fogja vezetni a saját toporgásainkkal összegányolt szakadékba természetesen háború fog követni háborút és a háborús övezetek egyetlen globális térséggé olvadnak majd össze megidézve az örökkévalóság határait alkalmat adva a társadalmak kallódó rétegeinek is az öneutanáziára lehetőleg úgy hogy ne terheljék túlontúl az egészségügyi rendszert zabolátlan élniakarásukkal 201128 95 hegek a kockán a történetnek nincs csattanója talán még történet sincs a csupasz betűhalmazban megmosolyogtató változások vannak kifelé a hangoskodó önismétlések szerteágazó láncolatának hangoskodó önismétlésekkel bizonykodó hangoskodó önismétlései a tér ilyenkor rád feszül és hogy mikor pattan el lehetetlen kiszámítani ahogy egy háborús helyzet keveredik folyamatosan kihirdetett győztesekkel akik folyamatos vesztesként folyamatosan siratják soha nem létezett légióik pusztulását velük az elvesztett lehetőségeiket és most az elvesztett lehetőségbe tömörödött hit és büszkeség megtalálásának ajándék reménye úgy bukkan fel a régi sérülések hegesedett érzéketlenségéből mint egy véletlen háború új lehetősége a törlesztésre amit a háborúk elkerülhetetlen veszteségeivel számolva is érdemes megkockáztatni 201201 96 „... a Helyzet ...” sejtelmem sincs, hogy most mit kíván a Helyzet. kíván-e bármit is bárkitől vagy már rég, megvetését földre köpve, továbbsündörgött oda, ahol még lehet (talán van is) kívánnivalója. megbecsülik, odaadóan hízelkednek neki, és teszik ezt pusztán önszorgalomból, a mindenkori Helyzet komolyságának figyelembevételével sőt némi alázatot is kevernek még bele, ahogy belegondolnak a nagyvilág egyre komorabb elvárásaiba, így becsülve meg a saját, még úgy-ahogy dúcolások nélkül is álldogáló szerzeményüket, a folyamatosan változó helyzet-sodrások nagy központi áramlatában. nekünk – ha jól megnézem – kevéske sziget ugyan, de még van, és büszke öntudattal fel is vállalnánk, csak azzal nem vagyunk teljesen tisztába, hogy a kicsi kis örvénylésekkel a partja mentén mit vár tőlünk. – félreütöttem az előbb „örvénykéseket” írva, aminek ugye csak akkor lenne értelme, ha feltételezném, hogy – nagy ellenállás ide meg amoda is – lassan de biztosan aprítódnak a parti szikláink, de ilyesmiről szó sincs. amennyiben mégis lenne, azt csakis a lappangó idegenszívűség teszi körülöttünk. arról se lehet szó, hogy idegen Helyzettel töltsük fel hiányát, mert ahogy az előbb is próbáltam jelezni, van nekünk sajátunk is. még vagy már. így el is érkeztünk a főgondhoz. a mi Helyzetünk olyan, hogy időnként nem látjuk tisztán: van-e vagy nincs, és amikor van Helyzetünk, akkor az milyen. hozzánk méltóképp hősies-e – ahogy ezt szeretjük mutatni – vagy csak szánalmas kreténség. 201204

400.	[tulajdonos]: fészbuk-poémák 5	2020-11-12 23:50
81 lépcsőszöveg 3 és minden célban önmagát kereste fiatal volt és azt hitte üzen benne valami mélyen átkozott mélyen elfekvő sötétség amiből felhozhatja álmát – mélyebben belegondolni sosem mert – amiben szimpla hülyeség a mindennapok koncán rágódni ma már hol itt hol ott csap át álmain az a valószerűtlen félelem hogy amit gyűlölt volna láttatni az lett a valóság 201103 82 ___van úgy, hogy néha nem tudok (gyűlölök) verset írni (évente úgy ilyentájt), most megviccelem magam, és ebben az „öngyűlölös” világlátásomban áthordom ide a máshol már rég elfelejtettjeim egyikét-másikát (2009-ből) http://dokkpalyazat.blogspot.com/.../czekmany-sandor... befejezhetetlen mondatok a humanizmusról _ avagy miért nem tudok politikai verset írni tételezzük fel itt, a nagy semmi öblében, az egyetlen létező akaratot. a feltételezés céltalan. itt elsősorban értelmezhetőségünk határa érdekelne. az idő mint egy nyíló-csukódó fodrozódás. a semmibe dobott anyag semmibe dobott anyagként viselkedik. ott is, ahol lakom. figyeli az egyetlen létező akarat jeleit. a bogarak neszezésébe figyel. és mert most ősz van, a falevelek színváltásaiba is. az éppen eldübörgő kamion remegtette kék üvegpalackokban nem érti ugyan a kék kékjét, ahogy soha nem értette meg a falra akasztott kard nyelébe karcolt kétésfél keresztet sem. próbálja magát beletágítani a semmibe. határokat vés ki belőle. ezek a határok úgy viselkednek, mint ő. sövényeket telepítenek maguk köré. gondosan nyírva, borotválva az átláthatóságot. a távoli háborúk most pontosan olyanok, mint a közeliek. térben-időben összefolyó semmitmondások. nagyapám neve egy kopott márványlapon. sok kopott név fölött: hőseink. kiknek a nevei. kiknek a hősei. félálomban nézzük már harmadszor ugyanazt a robbantást. kihunyt tekintetek a kamerába. kint sötétedik. úgy szivárog át rajta a csend, mintha csak bennünk történne meg a semmi. kezemben könyv. félszemem a tévén. a barmok, mondom. összecsukom a könyvet. leugrom a videotékába egy vígjátékért. öblítsük le az őrületet, mondanám, de látom, hogy te már alszol a kék vibrálással telt szobában. száraz, kihunyt fényű tekintetek. vannak, akik már gyűlölni se tudnak. mert nincs szembekapható kit, és oka fogyottá vált számukra a hogyan is. így csak ezek a zavarodott elpillantásaik maradtak. akciósorozat. műszar közt lecsorgó, nyers gyűlölet. halántékmasszázs. kitapogatott pulzusban vergődő szégyen. globalizációs hablaty. törvényekkel támogatott osztogató fosztogatás. a magyar történelem legtitkosabb feljegyzései. a riporter érezhetően felkészületlen. de az is lehet, csak nem mer felkészültnek mutatkozni. győzike. benkő. ugyanaz, de már viktor. spektrum. éppen sztálin. transzparensek egy másik adón. „meddig tartja magában a magyar nő a szart…” a többit nem látom, de el tudom képzelni. utak hidak nélkül. hidak utak nélkül. „gerinctelen söpredék.” „mocskok.” „hazaárulók.” dunakiliti. valami régi téma. mellette a frissen felmosott padló. cigánygyűlölet. kamerán végigcsorgó köpet. gyűlölöm az altatót. a májamat szétbaszó gyógyszereimet. szeretem az életet. a tejfehér lélegzetek mocorgó rendezgetését. nagydarab fekete férfi ment el ma a kapunk előtt, száján maszk, kenguruban négyhónapos kislány, leállítjuk őket megcsodálni, a férfi igazgatja a kislány napvédő kalapján a csipkéket. esetlen, csodalátó érzés bennem. visszaállítanám a halálbüntetést, hogy legalább a gyerekekre lövöldöző vadászpuskás őrültjeinktől megszabaduljunk. egy idő után belefárad az ember a túlélésbe. gyűlölöm, hogy már nem csak nemzedékeket, nem csak éveket, évszakokat, hónapokat, napokat, hanem lassan órákat, perceket kell túlélnem. gyűlölöm a hazudozó kilátástalanságot, a kilátástalan hazudozást. már nem bízom abban sem, hogy ez másképpen is lehetne. gyűlölöm a bankárokat, gyűlölöm a közhivatalok pofátlan tisztviselőit. gyűlölöm azokat, akik meg akarnak győzni arról, hogy a szegénység önhiba. hogy mindenki hülye, aki nem gazdag. gyűlölöm a felelőtlen országvezetést, mert felzabáltatták velünk unokáink kenyerét. eutanáziára kötelezném a nyugdíjasokat. a gyógyíthatatlan betegeket. kemoterápiát rendelnék el napalmmal, atommal. igaz, az utóbbi már nem kemo, de legalább annyira hatásos eszköz a túlburjánzó én-sejtek likvidálására. xanax-szal tompítom le magam. gyűlölöm azokat, akik gyűlöletes gondolatokra kényszerítenek. gyűlölöm az öngyilkos merénylőket. nem hiszek a hősiességükben. gyűlölöm a mulasztásos törvénysértést. a kiskapugyártó képviselőket. gyűlölöm magam azért, mert ostobán korruptnak tartom a törvényhozóinkat, holott tudom, ez nem az a kategória, amibe egy politikust be lehetne sorolni, azt is tudom, hogy nem mind tisztességtelen, de azt is, aki nem az, már rég nincs ott, vagy úgy ül önmagát süppesztő gyűlöletében, mint én most a monitor előtt. gyűlöleteim szárnyatlanok és pontosan arra alkalmasak, amire látszódnak. háborúra. totális önpusztításra. bársonyos őszi fény a kerten. a konyha felől zene. wieniawski. felszűrődő sültszalonna- és kávéillat. 201105 83 az írás bizonytalan igazságáról néha olyan távolságokba kerülök magamtól hogy eszembe sem jut még így a dögvész híreit olvasva sem hogy bármikor is véget érhet az életem rendben rendben reggel betoltam fél xanaxot ami való igaz hogy át szokott segíteni a holt- pontjaimon de ez most nem az az állapot amiben kerülgetem a tisztánlátást hogy egy alkalmas pillanatban elvágjam a torkát és nem is az amiben vért izzadva próbálom az írásomból kioperálni a véletlen rímeket a csetlő-botló összecsengések többnyire zavarnak most – legalább is most így érzem – még ez a nyomatékosító ismétlés sem zavar annyira hogy visszaolvasva töröljek illesszek és szentségeljek a figyelmetlenség miatt egyszerűen elfogadom azt ami egy időtlen időben is elfogadható engedékenység hogy olyan vagyok amilyen voltam hetven évvel ezelőtt is csak éppen az az egyszerű különbség hogy most – hangsúlyozom most – időnként megpróbálom nem elfelejteni hogy lélegzetet is kell vennem 201106 84 improvizált szövegkörnyezet mi történne veled ha belépnél egy a megszokottól teljesen eltérő világba mondjuk elképzeled hogy arra ébredsz mától te vagy az egyesült államok elnöke na nem az amerikaira gondolok annyira ökör még álmomban sem lennék hogy ezután áhítozzak (ébredés után meg aztán végképp) hanem olyan igazi álombeli valóság lenne amiben minden nemzet egyetlen államközösség egyenrangú tagja és ezen egy pillanatig sem álmélkodnál még annyira sem mint azon hogy Isten úgy teremtette meg a világot hogy véletlenül se jöhessen létre benne két tökéletesen azonos lény amit úgy is ki lehet fejezni hogy az Örök Állandó létrehozta magában az Örök Változót ezzel kitolva a Végtelenbe saját létezésének megteremtődését vagy valami ilyesmi lenne ez az államközösség is aminek ébredés után te lennél az elnöke és most éppen azon töröd a fejed hogy te vagy-e te vagy a feleséged vagy a szomszédban csaholó kutya vagy éppen ez a rohadt szúnyog ami a döngicsélésével felébresztett 201107 85 kapcsolat már nem ismeri fel a szavak jelentését mégis úgy teszi eléd őket mintha mindenegyes szónak ő adott volna életet bármelyiket használod úgy viselkedik benned mintha forgóajtóban körözve menekülnél a kidobás elől réseket keresel a megállítás a kitámasztás módját keresed hogy ki tudjanak fortyogni belőled vagy te fordulj ki belőlük szinte már mindegy is hogy milyen áron csak kikerülj ebből a szorongató szorongó körözésből aztán feladja talán mert megsejti hogy nincs igaza ahogy azt is megszokhatta már rég hogy a szorongásaid mögé szórt szavak számodra csak annyit jelenthetnek mint egy képpé formált hallgatás a palackposta kitapogatott üregében 201109 86 vizit meg kellene mutatni magamnak merre vannak azok a poros utak amiken járni akarok poros eperfák szegélyezte utak amiken végighaladva alig-alig képződnének gondolatok házak is csak messziről sejtődnének és azokon túl talán már nem is lenne semmi egy-két elfelejtett harangkonduláson kívül rég találkoztak a nyavalyáim orvossal egyrészt mert minden moccanásomban ott lapul a félelem hogy ha nem is ebbe de abba a másikba biztosan beledöglök és másoktól raboltam megint időt egy-két zavaros illúzió kedvéért persze szívesen hitetném el magammal hogy azért van ennél több értékesebb távolság is de kínszenvedés most együtt látni az igent és a nemet 201111 87 születésnapközeli meredély rongyosra hirdetjük a magunk igazságait mert rendszerint többet is tartunk kéznél hogy ha letépnék az egyiket – mert mért ne tépnék az ilyen-olyan másmilyen igazságlátások – ne tűnjön csupaszon felmeredő kezünk megadónak tétova sehova se tartozó bizalmatlanságnak a másik kéz persze ilyenkor is folyamatosan mérlegel az ütőéren a mindennapi halál kockázatát figyeli és ha a várttól eltérőt tapasztal leállítja a lélegzést nehogy feltűnjön a kezelő személyzetnek hogy eddig sem működött a lélegeztető funkció csak akkor még élt bennünk a hit hogy hihetünk a létezésünkben 201112

399.	[tulajdonos]: fészbuk-poémák 4	2020-11-02 23:22
69 hitvitáinkat úgy viseljük mintha valaha is lekerülhetne rólunk az álarc széles látómezők garmadáiba helyezzük magunkat vele és büszkék vagyunk őseink képlékenységére anélkül hogy mérlegelnénk mik lettünk és mivé válhatunk még maszklétük mögött ha komolyan vesszük képzeletünk öröklét utáni sóvárgását valóságunk jobb teljesebb átélésének reményét a túlsó parton aminek ideát csak a másolatait próbálgathattuk egyre valószerűtlenebb színpadokon fuldokolva kísérleteink kudarcaiban 201019 70 az ennyi volt lehetetlenségének megpillantása nincs idő a megváltásra egyre hűvösebbek az éjszakák de a hajnalok köde miután felkíséri a Napot foszlik is szét mint egy valaha volt élet pillanatai a durván hanyatló emberi emlékezetben a távolsághoz vezető út megrepedt ki tudja mióta de csak most érzékeled most belekapaszkodva a megsemmisülés közelségébe nem tudom nem tudom érdemes-e visszaszámlálni a lemaradó perceket ha már elkezdődött a visszaszámlálás tétova kilátás minden egyes másodpercben a múltra és ha azt hiszed hogy megúszod ennyivel összeszorult torokkal kételkedni kezdesz megmaradt utolsó hitedben 201020 71 a létezés apró ellentmondásai valószerűtlen ez a túlfokozott rémület ahogy a hatalom hétköznapi megnyilvánulásait fogadjuk próbáljuk nem elhinni úgy érezzük a hatalmi megnyilvánulás következményeivel is csak az a dolgunk mint a pszichedelikus élményeinkkel tudjuk hogy benne vagyunk nyakig valós jelenségként érzékeljük a velünk zajló változásokat de csak annyira amennyire egy történelmi szakdolgozatban lapozgatva újrateremtenénk azt a világot ami már nemhogy elmúlt de feltehetően közel sem volt olyan mint amilyennek a történész a maga érdek- és értékrendjében átforgatva mutogatja persze ez semmit sem változtat a lényegen hogy a jelenlegi túlfokozott rémületünk jogos és nagy valószínűséggel nem is tehetünk mást mint a hatalom hétköznapi megnyilvánulásaiban elfogadni a tehetetlenségünket és próbáljuk meg nemes egyszerűséggel leszarni 201023 72 a népfolyamok változékony törvényeiből képzeletben próbálom létrehozni azt az egységet amit alighanem elmulasztottunk tegnap képzeletben próbálom megrajzolni magamban azt a távolságot ami kivétel nélkül mindannyiunk között ott feszült és bármennyire is szerettük volna folyamatosan megtagadta számunkra az egymáshoz közeledés méltóságát együtt vonult a múlt a jelen és a jövő kisemmizettjeinek pár ezer képviselője minden lépésük alatt szakadék a szakadékokba azonosságok zuhogtak a számonkérés legkisebb jele nélkül hogy hogyan kik és miért lehet talán mert nincs is itt a számonkérés ideje talán nem is lehet számonkérni soha senkin semmit mert mindig rettegünk valamitől ami bizonytalanná tesz bennünket megítéléseinkben és inkább rábízzuk magunkat másokra felvállalva a kockázatát annak is hogy bizalmunkkal mint most is és mindig – valamilyen népüdvözítő eszme „papjaiként” – visszaélnek 201024 73 időhurokban hajnali háromról vissza kettőre ma éjjel egy órával tovább alszom amennyiben alvásnak nevezhető az a félálomszerű valami amiben izzadtra vergődőm az ébrenlétet kérdések hangzanak el és ezekre kapásból kell válaszolnom ha késlekedek könyörtelen pontossággal jön az újabb kérdés és van úgy hogy féltucat kérdés áll sorban egyetlen válaszért hülye játék ráadásul a kérdéstolulásoknál rendszerint felébredek és így kellene választ adnom olyan kérdésekre amikre álmomban sem tudtam vagy ha tudtam is ébredéskor azonnal el is felejtettem így csak a kérdések izzó gyötrése marad a válaszadás lehetőségének legkisebb esélye nélkül 201024 74 selaginella lepidophylla mint egy vasúti sín melletti levágott fej még álomittas tekintete nyílik rám a honnan és hová egybegyúrt tanácstalansága marjuk itt egymást győzködünk az egyre teljesebb egyre letisztultabb érzés tulajdonjogáért és közben ki-ki hisz abban amiben tud a komposztlét valóságától a szellem világának örök és örökölhető létezésében érintve a fizikai feltámasztás ma már nem is annyira elképzelhetetlen támasztékait is (kijavított újracsiszolt továbbadható génkészlettel) ez megint nem az ami miatt érdemes a billentyűzetet koptatnom eredeti szándékom az volt hogy nézve ezt a kis összegubancolódott száraz izét amit köpetnyi vízzel szinte pillanatok alatt visszatámaszthatnék mutatva magamnak mekkora csoda is amit életnek hiszek és a mellé biggyesztett megváltó szándék mennyire kicsinyes ostobaság amikor keverem a járvány keserű riadalmát az életre döbbenés csodájával 201026 75 gyémánttá izzított füst ez már a zarándoklét folyton folyvást menetelés a teljes kiéheztetés útvonalán krétával körberajzolt üres képkeretek az üres falakon ennyi ami látszódik és a monogám dölyf köpetnyomai megérkezés- és távozássorozatok élükre állított padokon üveg- és műanyagpalackokkal betemetett papírfecnik néha fellángol róluk egy-egy szó bizonytalan körvonalaik még sokáig ott füstölögnek a lámpabúrákon időnként megpróbálva a lehetetlent visszaszivárogni a Napba hogy beállítsák frissen mosott arcukhoz a világítást 201027 76 archetipikus ellentmondások a tekinteted már megint fénytelen de lehet hogy mindig is az volt csak én látok bele a régi képeiden annyit ami valószínűvé teszi utólag is a múltad szinte hihetetlen de ez a nap már az a mai nap amiről csak álmodoztam harminc évvel ezelőtt zárt tükörfoszlányok tükörképeire aggatott jelentéseket arról amit majd elkövetek és amiket soha nem követtem el még akkor sem amikor megtörténtek és úgy szöktem el a szembesítések elől mintha bármikor visszatérhetnék jóvátenni mindent ami örök időkre jóvátehetetlenül megtörtént nem tudom kire és mit foghatnék magamra is hogy igazam legyen abban amiben azt hittem ma sem lesz igazam fények zuhannak ki a csukott alagútból és nem látszik bennük semmi más csak az alagutak zárt sötétsége a hiten túl és a hiten innen élők kiszolgáltatottsága a mindenkori hatalom ezüst pénzeivel álcázott rabszolgaság judásainak önmagunknak lassan elfogynának a kérdéseink is de már rég elfogytak már jelzéseik sincsenek megválaszolhatatlanság-keselyük jelzik azt a helyet ahol valaha létezhettek 201028 77 a monitorra felfeszített téveszméimből ül a gép előtt és nézi a semmi monitorát küldtek valahonnan egy halom ilyen-olyan változtatási ajánlatot de nem mer hozzájuk nyúlni nehogy elbaltázza megint a beállításait mint tette ezt már annyiszor amikor még azt hitte fel tudja ismerni a számára kedvezőt és meg tudja állni hogy merő kíváncsiskodásból belebirizgáljon másba is amivel feldobhatná a magába vetett hitet mármint hogy nem annyira vén még mint amilyennek nyikorgó tekervényei éreztetik jól jönne ilyenkor ha az ember topra készen ismerné az agyát – ha már az egyéb testrészei látványosan kizárják magukat az együttműködésből – hogy számíthat-e még rá némi koffein-beöntés után vagy hagyja már őt is békésen szunyókálni az agyzugi fotelek valamelyikében egyszóval bénázás sorozatokkal ütöm el a még hátralévő értékesnek szánt időm lehívok a kínálatból aztán „jézusmária” anyám kedvenc jajveszékelésével próbálok visszamenekülni de már valami törlődött amit meg kellene keresnem ahhoz hogy újrakezdhessem a kalandozást persze nem megy hideg veríték önt el most megint fel kell hívnom a kisebbik fiam hogy ugyan már kerüljön felénk hazafelé menet ettől meg a lányom fog kiborulni az esti telefonban hogy már megint? hogy be is ment?! legalább a cipőjét levetette? rajta volt a maszk? és rajtad? és most már legalább tudod hogy mit tökítettél el? de hányszor megbeszéltük! stb stb a fiam szokás szerint az első tizedmásodpercben orvosolta az elállítást a második tizedmásodpercben megkérdezte hogy értem-e a harmadikban megismételtette velem a műveletet a negyedikben már ott sem volt az ötödikben meg úgy felejtettem el mindent mintha meg sem mutatta volna így kezdhettem az öngyalázást elölről és ráment az egész estém hogy egy tetves meggondolatlan döntés után pontosan ott álljak ahol az első leütést megtettem eltakarítom a használhatatlanná tett idegsejtjeimet leteszem a főesküt hogy soha többet próbálom megnyugtatni a feleségem hogy már újra normális vagyok gondolatban kétszer falhozvágom a számítógépet szintén gondolatban egy célzott rúgással elküldöm édesanyja irányába a távoktatóm remegő gyomorral leülök a gép elé és már csak ilyeneket merek beírni mint ez 201030 78 a jövő pazar látványáról ami mostanában épül – vagy akar épülni – egyre nagyobb egyre magasabb egyre látványosabb lesz ami majd továbbépül a gépek önszorgalmából és ha addigra eltanulják az emberi gondolkodásmódot olyan marhák lesznek hogy még akkor is folytatják a pazarnál pazarabb építgetést amikor lángvágóval kényszerülnek szétszabdalni egymás seggét hogy – ha a fene fenét eszik is – mindenáron felépüljön az a lehetetlen valami amire valamikor valakinek valamiért nagy szüksége volt de melyik program fog majd emlékezni az egymásra acsarkodó bájtok éhségdühében hogy miért 201031 79 lépcsőszöveg 1 valahol mindig felnégyelnek lefejeznek valakit valahol mindig összeomlik egy gyönyörűre összerakott világkép hogy átadja helyét a guberáló többség emlékroncsutánzatainak a tegnap faragott vitrinben valahol ahol csak helikopteren megközelíthető magánszigetek léteznek géppuskák célkeresztjeiben elárvult hajóroncs és futókörök egy önmagától megszabadított város zsibbadt talapzatán vénemberek fiatalságuk ígéretével vonszolják magukkal utódaikra festett arcukat és amikor már minden olyan lesz mint egy tájjellegű település közgyűjteményében a kiterített múlt fellélegzünk 201101 80 lépcsőszöveg 2 már megint este szinte kúszva érkezett és figyeli ahogy próbálgatom még magamban visszafogni az elmúlt napból a fény az emlék a képzelet összeillő változatait soha nem tudom hogy miért hogy mért teszem még nehezebbé a távozást hiszen már minden maradék életmozzanat mást sugall és én szembe vele mint hátára döntött szarvasbogár miért próbálkozom homokba túrt fejjel talpra állni a vers a belső ritmus még életre utal talán szándék is van benne kevés erőlködés ahogy az életösztön bejelentkezik ilyenkor a gépzúgás is csak múló idegenség ha nagyon figyelek néha hallom is benne a jövőt a kiborg álmokat a vacogó Istent ahogy az Idő belém fagyasztva magába képzeli 201102

398.	[tulajdonos]: a facebookról 3. rész	2020-10-18 23:19
51 a számtalanok egyike az én országomban a nép szépséges mint Isten köntösén a hímzés és okos is erejét a képzeletében hordja hisz a győztesek mindenkori legendájában számára magától értetődő a háború minden változata a retteneteivel együtt a háborúk óhatatlan veszteségeit óhatatlan veszteségként értelmezi aminek igazságtalansága csak látszólagos mivel jóvátételét személyesen a jóIsten garantálja az „igenis-értettem” világában silány tesze-tosza viselkedés lenne a kukacoskodó önmagyarázgatás az én országomban az én népemnek mesebeli képzelőereje van és annak hisz – kizárólag – aki el tudja hitetni vele hogy a hit valóság főleg ha igazságként jelenik meg a márgásodott történelmi tudatban lelkesedik a szobrok lenyomatain pontosabban per pillanat úgy tesz mintha lelkesedne és árgus szemekkel figyeli merre-hol képződik a nagy falatozók körül konc amire mint magánember és nemzeti hős – természetesen egy személyben – lecsaphatna az én országomban természetesen a nép nem ilyen ócska firkászok mutogatják így kihasználva az össze-vissza repedezett foncsorhiányos valóságban mutatkozó eredendően is szálkeresztes kettőslátást a maradvány és az új változatlanul – és ez úgy tűnik hogy változtathatatlan – pengeélen táncoltatja az ügyeskedő szólamvezetők beintéseiben bohóckodó igazságot ami köztudott hogy abszurd fogalomként is csak a háborúk végén tud – szinte mérhetetlenül rövid időre – őszintén megvillanni a mindenkori győztes oldalán 200922 52 a letisztult álmok labirintusából fűti a vágy bár már azt sem tudja hogy a vágynak miféle maradéka ez de azért kutatja keresi benne önmaga lényegét és képtelen – a szó szoros értelmében nincs képe róla – felfogni hogy ami volt az számára örökre bevégeztetett ami meg van nos – legyünk hozzá őszinték – még kegyelemdöfésnek is silány minden nap arra ébred hogy másokban kereste magát tegnap mégis úgy fog belepusztulni az újabb éjszakájába hogy hitszegő módon ma is csak magával találkozik a mások – az égbolt kékjében remegő sivatagi város szökőkútjában felvillanó Nap – délibábként ugyan de még így is elviselhetetlenül valóságos köztem és köztük a feloldhatatlan távolság amin már akkor sem tudnék segíteni ha elhinném hogy lehet csak tiszta szívvel ésszel kellene szeretnem hozzá a rájuk záródó lehetetlent 200924 53 pár szó valamiről ami talán nincs is de van keresem a nagy szembenézést a közéletben pontosabban a nagy tükörbenézés jeleit hogy kiken és mikor jelenik meg először a szégyenkezés pírja lennének tippjeim de egyikre sem mernék mérget inni ahogy arra sem hogy nincs nem is volt soha és nem is lesz koronavírusom nehéz veszettül nehéz optimistának lenni ott ahol hazugságok képeznek új és új népcsoportokat akiktől rettegnem kellene és silányabb perceimben rettegek is mert védtelennek érzem magam mert nem bízom védőim tisztességében akik elsősorban és egyre nyíltabban csak az alattvalót szeretnék látni bennem sekélyes tudatú vénembert akinek csak egyetlen feladatot szántak engedelmességből példát mutatni a generációk halmazának élőben elrettegni hogy mi lenne itt és mi lesz ha anarchizmussá züllene a hártyavékony szabadság és beroppantaná fénytelenre dermedt szavaikkal minden áldott és minden áldatlan napon tükörfényesre csiszolt biztonságunkat 200925 54 egy múló őszi nap egész éjjel hallgattam az esőt tompán morzsolódott a tetőn és most talán először mióta itt lakunk hálás voltam a háznak rajta keresztül magamnak is hogy itt ülhetek minden nyomasztó érzés nélkül és hallgathatom az esőbe burkolózó csendet ősz van a majd egy hónapra itt felejtett száraz forróság után szinte megfeledkezek magamról és hagyom hogy ez a későn jött felfrissülés átmossa a lélegzetembe csavarodott fák lombját 200926 55 fájdalmas kiszakadás néha mintha bennem és velem születnének újra a színek és mutatnák azt ami biztos hogy nem én vagyok de mindig velem volt és sejtéseiben ott van a valahol a valamikor bármi megtörténhet minden esélye és soha nem kéri magát számon rajtam persze hangulataim hullámzásában szabad prédaként viselkedek megérzi hogy máig nem sikerült felnőnöm és sérülni is még mindig csak gyerekként tudok például amikor a kék minden átmenet nélkül zöldre mosódik előttem szélein pocsolyaárnyalatokkal az ég pedig párolgó obszidiánban fel-felszakadó türkizként lebeg a briliánscsiszolatú látóhatár élein és a menekülésében folyton visszatérő kék – lehetetlenül és felelőtlenül – úgy halad át rajtam mintha mindig együtt akart volna újjászületni velem 200927 56 egy-két szó a „csapatmunkáról” ____________________________https://qubit.hu/2020/09/28/a-cia-antiterrorista-szimulacioja-fejtette-meg-a-sikeres-csapatmunka-titkat?_ga=2.208338513.2111727031.1600373566-1164994007.1598558442 nem mintha különösebben értenék hozzá sőt a kompromisszumkészségemről amire annyira büszke voltam (magamban persze mert másokban inkább a dühöngő vadbaromkép ragadhatott meg ami szintén én voltam mert míg pofán nem csapták látványosan tette a maga dolgát) később – az időskori magányos utóelemzések során – inkább az látszik bizonyítottnak hogy az időnkénti kitörés- kísérleteim inkább voltak a gyávasággal vegyes tehetetlenség tünetei mint a tökös harcosé mellesleg kicsit bonyolultabb és önérzetileg is fájdalmas módja az önfegyelmezésnek mások tűrésküszöbét rugdosva keresgélni a saját határainkat (vannak kivételek hogyne de a hálószövögetős aprómunka talán a tőlünk kapott hatalmukkal visszaélőkkel szemben is kifizetődőbb talán mert ebben azért nem vagyok annyira biztos könnyebb kiszámítani galaxisunk következő évezredének hőingadozását mint a hatalom árnyékában csintalankodók viselkedésmintázatait) félretéve a magam sajgásait (vagy éppen azért mert soha nem lehet félretenni őket) ajánlom átszőni magunkon a tanulmányszerzők megfigyeléseit még akkor is ha néha és néhol biztosan használhatatlanok 200928 57 a távozás tétovaságáról miféle bolondság újra és újra elhinni hogy még mindig hajlandó lennék új életet kezdeni céltalan eszmefuttatásokkal céltalan kalandokkal fűszerezni a mindenkori önfeladás hiányosságait széttúrt fények körülöttem és a múlt dagonyázó emléknyomai és mégis még mindig bízom a bennem pislákoló élet boldogsághozadékaiban még akkor is ha ezek már nem az enyéim de míg képes vagyok lángra lobbanni mások tüzétől és roncsolódni mások sebein... persze tudom hogyne tudnám hogy ez már csak laza érzéstörmelék túl sok az idegen arc benne és túl sok a csend lassan de biztosan olyan idegenné válok majd amilyen idegen voltam számomra eddig is akkor meg minek keresni hogy kikössem magam bármilyen talált árbochoz és elfelejteni hogy volt valaha saját hangom is 201001 58 részletek a jelentéktelenségből kiterjedése mint a gyöngyvirágmező gyökértömbjei pontosabban három négyzetméter egyetlen gyöngyvirághalmaz sárga-rozsdás levéltömege ural agyat-szemet a tavaszi friss zöld hajtások már csak az emlékezetben és a jövő elképzeléseiben léteznének ha nem töltené be helyüket a félelem hogy az ősz haldoklásfolyamatának képzeletkristályai örökre megmaradnak a gyöngyvirágmezőre öntött betonlemez alatt 201002 59 elvetélt szándék __________________”jogállam-e amiben vagyunk” meg lehet-e győzni bárkit is hogy higgyen abban amiben én hiszek viccnek tűnik a kérdés bennem biztosan mert szinte felsorakoztatva látom a meggyőzés eszközeit amiket az emberiség története során különféle hitek meggyőző elemeiként használtak különféle hitvallók különféle hatékonysággal persze le kellene merülni a meder aljáig ahol a víz sodrása sokkal egyértelműbben jelezné a különbséget valóság és hit között ahogy gránáttűzben is másképp hangzana egy okoskodás a gránáttüzek technikai fejlődéséről mint amikor egy előadói pulpitus szikár közönye elmélkedik hatékonyságuk változatairól arról meg amit itt követek el akár ne is beszéljünk kevés a fényem ahhoz hogy érzékeltetni tudjam vele mekkora a sötét áthatolhatatlan szódzsungelek követik egymást a szövedékes szódzsungelek szósivatagaiban (nem nem képzavar! bár nem tanácsolnám senkinek hogy utánagondoljon – magamnak se – főleg nem a politikai jogviták útvesztőinek útvesztőiben) 201003 60 kínjában most hogy megszűnőben a halál utáni sóvárgás és minden belső didergés az életéért vonyít hősként hanggal döngeti a falakat amiket maga köré épített úgy hogy nem is akart tudni a létezésükről néha még most is tagadja ugyan de a szégyen feledékenysége nagylelkűvé tette és hisz magunkban tény hogy az áldozat – akit mi másképp látunk mint amilyen mások előtt – apró tévedés valójában – és a valónkon kívül – szabad független – talán még önmagától is – pásztor aki megszokta hogy neki ugyan senki ne pofázzon bele hogy mikor mit és hogyan mert híja lesz így az egyezkedésnek de nagyon ha nem értik meg másaink hogy a mi igazságunk a legfőbb a mindenek fölött való és ez az igazság a régi büszkeség a szent gőg amit apáink teremtettek ránk és úgy örökítettek meg hogy kétség nem lehet benne bárhogy is próbálgatja a spekuláns fajta kikezdeni ebbeli méltóságunkat hogy nélküle füttyszóra kotródjunk lábhoz és ne feltartott fejjel éljük a magunk életét a szabadfajta népek emberes tartása ez ki nem tűri ha istránggal rángatják és ostorcserdítéssel nógatják jóval arrébb onnan ahol van mi amiből azért joggal járna amúgy vissza is a nagy kifosztás után valamennyi és nem „pofa súlyba!” „coki teee!” förmedéssel terelgetnének vele együtt gyepűink közé hol igazságunk hitként megmaradhat még akárhány ideig mint kitörölt valóság és magunkat olykor nagy-nagy nekibuzdulásainkban marcangolhatjuk majd mint bedobott cupákot 201006 61 de csak a szokásos kassza- és kaszasuhogás nem tudom ha minden ismeretet összeszedek ami rendelkezésemre állt régebbről is és összevetem a legújabbakkal akkor sem tudom hogy ez elég-e ahhoz hogy ítéletet mondhassak saját magam felett ami azért is könyörtelen felismerés mert feleslegesnek mutatja az ismereteim felhalmozását semmit sem javít a közérzetemen ez a felismerés pedig az volt a célom hogy alapos számvetés után mérlegelem a tanulságokat és valamennyit mintegy mankóként továbbadom az utánam botladozóknak de addig halogattam a műveletet hogy az összeszedni szándékozottakat olyan mértékben felejtettem el ami lehetetlenné teszi az elképzelt végrehajtást na mindegy mondom most a tehetetlenség legyintésében és körülnézek az információk hömpölygő áradatában hátha sikerül kikapnom egy méretes hangulatváltást amit kicsit átfűszerezve felmutathatok a nagyérdemű érdektelenségnek ebben a könyörtelenül egyszólamú koronára hangolt csörömpölésben de semmi csak a szokásos kényszeresen egyoldalú ütésimitációk itt is ott is ja és ősz 201007 62 amiben még mindig valahogy meg kellene oldanom hogy ne álmodozzak folyton érdekes feladat mert egyáltalán nem álmodozom ugyanis nincs miről de folyamatosan úgy érzem hogy mégis és erről kellene valahogy leszoktatni magam keresem a módszert de eddig csak egyetlen biztos pontot találtam amivel elkezdhetném a leszoktatásomat szerettem és még mindig szeretek élni különösebb okom nincs rá ugyan néha jól érzem magam a bőrömben (na annyira nem mint ez a kis medve lentebb a hatalmas üstben) néha meg cefetül ilyenkor kezdem el az álmodozást mint kamasz koromban olyan múltszínesítő baromságokkal amik már soha nem is történhetnének meg velem és körülöttem de amik valamikor megtörténhettek volna de soha nem történtek meg vagy megtörténtek de nem úgy ahogy meg kellett volna történniük és igénylik azokat az apró – néha nem is annyira apró – kiegészítéseket amikkel már csak álmodozó-üzemmódban lehet büntetlenül és tetszőleges irányba módosulni hogy mi is lenne az a leszoktató módszer? csak pergetném magamban a hülyébbnél hülyébb lehetőségeket például a közösségi rossz beidegződések megváltoztatásáról olyan múltszínesítő baromságokkal amik megtörténtek és folyamatosan újra és újra megtörténnek újra és újra megtörténnek de nem úgy ahogy meg kellene történniük és eszük ágában sincs igényelni azokat az apró – néha nem is annyira apró – kiegészítéseket amikkel már csak álmodozó-üzemmódban lehetne büntetlenül és tetszőleges irányba módosulni 201008 63 eltévedt ima arcunk mint az eltévedt emberek arca az eltévedt maradottaké önemésztő tétovaságunknak az öregedés előre kiszámítható görbületeit méregető tekintetünknek néha már nem is válaszol a tükör vagy csak annyit ez itt a tiéd te építetted magadnak te változtattad olyanná amilyen és ha azt szeretnéd hogy másmilyen legyen képzeld el másmilyennek és keresd meg a másmilyenséghez vezető utat magadban és tegyél róla hogy ez a másmilyenség mások számára is elfogadható legyen ne hagyd hogy leszíjazzanak a hazugságaid hogy sötétséget álmodj oda is ahova Isten – ha van egyáltalán – veled álmodta meg a világosságot és adta át törékeny gondolataidnak hogy talán így benned és rajtad keresztül végre érzékelhesse igazi jelenlétét ne hagyd hogy eltévedjen hogy szétmorzsolódjon önfelismerése önző gyengeséged megalkuvásaiban 201010 64 éjféli merevség ilyenkor a körülmények semmibevétele a legjobb megoldás sokat tesz a hangulat megszelídítésének ha ezt nem magunkban négy fal között mantrázzuk de az is megoldás ha mesebeli futócipőt húzva körbefutjuk a „négyszögletű kerek erdőt” és beleröhögünk a savanyúpofájúbb világ képébe és máris egy árnyalattal jobban fogjuk érezni magunkat de ha mégsem egy vigyorgó halálfejes maszkkal megpróbálhatjuk nemlétező szintünkre emelni magunkat nemlétező parkok nemlétező buja emlékű padjain fújva ki az utolsó adag még beszívhatónak tűnő oxigénmentes levegőt nem szeretnék senkit elkeseríteni – magamat meg aztán végképp nem – de a fentieknek semmi köze a jóérzéseinket kikezdő probléma megoldásához az csak van mint börtönlakónak a rács fogolytábornak a magasfeszültséggel telített kerítés vénemberek otthontartására a koronavírus csörömpölő üveghang a tehetetlen magunkcipelésében amikor rádöbbenünk hogy a tetű tükrünk lehazudja hozzánk az eget is amikor nincs rá szükségünk de azonnal pofánkba tolja a valóságot ha kicsit szépíteni szeretne rajtunk a lappangó – néha nem is annyira lappangó – életéhség 201012 65 szürreális hozadék (omlásképletek) 1 mi történhet akkor ha fellázadok és vak kutyákat uszítok magamra akiket valamikor egy elhibázott álomfejtés közben én vakítottam meg keresem a rejtvény megoldását ehhez egy másik álomra is szükségem lenne napok óta keresem lommá szaporodott önképemben nincs ott hasonló sincs csak a kínos érzés hogy keressem keressem tovább mert ott kell hogy legyen 2 néha úgy vagyok ezekben mintha nem is lennék elhúzódik a test utat engedve valami másnak ami valójában ugyanaz a fekete porral megfestett élethalmaz amire bosszankodva gondolsz ha nem találod olyannak amilyennek keresés közben megismerted közösen kerestétek a helyet egymásban ahol időnként találkozhatott – mintha véletlen lenne – egy-egy észrevehetetlen tömeggel zsúfolt villamos a buszok folyamatosan halkuló csendje a vonaton mindig eleredő eső hogy aztán elsápadjon bennetek a kibontakozásnak mindig van ára még akkor is ha soha nem kérnek érte semmit 201013 66 actus fidei mielőtt felgyújtanám magam szeretnék tisztán látni őrületem ketrecében nagyon nehéz eldönteni hogy ki miben és miért felelős ott ahol lassan már senki nem felelős a döntéshozók közül semmiért ez így persze nem igaz mert a nagyobb balhék időszakában mindig akad egy-egy kvázi bűnbak a választott készletben akit minimálisra redukált kockázattal ki lehet kergetni a sivatagba látványosan megdöglesztő szándékkal de azért többnyire – „senkit sem hagyunk az út szélén” – szórunk egy kis kaját utána pusztán a keresztényi könyörület nevében verset akartam írni de már most látom hogy ebből is politikai pamflet lesz kihegyezve a csúcsvezető felelősségére de ott is csak egy megsötétedett képmást látok aki miután talált egy rést a történelem futóhomokjában egy szál gyufával próbál rájönni hogy lerobbantható-e az agyagig ha valaki ismeri a magyarság múltján keresztül a nem éppen rózsás jelenét és annyira hülye hogy erről beszél is nos hát erre szolgált a nem éppen metaforikus bevezető megelőlegezve magam számára egy képzeletbeli jólmegérdemelt kínhalált valamelyik elfekvő lélegeztetőgépen 201014 67 szemléletjáték túl az utolsó gondolatomon már nem látom át hova vezet a színjáték pillanatnyilag kétségtelen hogy tud járni a vízen de mi lesz ha kihúzzák alóla a cölöpöket mint ahogy most ő próbálgatja szegény színészpalánták alatt elmocsarasítani a járdát vigyorogva várva – „csak azt a vigyort csak azt tudnám feledni” – hogy mikor borulnak a saját ürülékükbe szabadságkínjukban színészembernek persze tiszta haszon ha megszenvedtetik palántaként ami talán gyümölcsöt is érlelhetne ha nem akarnák beterelni rabszolgának egy düledező gondolatraktárba 201015 68 a csillagok tágulása lehetetlen volt követnem azt a mozdulatot ami megpróbálta átírni gondolataimmal az érzéseimet eredetileg semmi közöm nem volt ott semmihez idegen helyzetek idegen szereplők fülemben többnyire idegen szavak amiknek csak a hangsúlyából érezhettem ki hogy gyakorlatilag ellentmondást nem tűrő parancsszavakkal keveredő suttogások lehetnek számomra idegen következtetések sejtetéseivel mégis beálltam a sorba egyrészt mert kíváncsivá tett a helyzet komolysága másrészt éreztem valami bizonytalan vonzalmat is meg nem tudom mondani most hogy akkor abban a szédítően szélsőséges helyzetben mihez de kétségtelen tény hogy úgy álltam be a sorba mintha oda a rámpa előtt fegyelmezetten sorban állok ismeretlenségéhez tartoznék az időnként földre helyezett batyukhoz amik rándulásszerűen előre mozdultak egy-egy ismerősnek tűnő vezényszóra velem együtt anyám rángatott ki közülük forró kezén éreztem és máig érzem riadalma jegességét 201018

397.	[tulajdonos]: a jelentéktelenség részlete	2020-10-02 22:43
kiterjedése mint a gyöngyvirágmező gyökértömbje pontosabban három négyzetméter egyetlen gyöngyvirághalmaz sárga-rozsdás levéltömege ural agyat-szemet a tavaszi friss zöld hajtások már csak az emlékezetben és a jövő elképzeléseiben léteznének ha nem töltené be helyüket a félelem hogy az ősz haldoklásfolyamatának képzeletkristályai örökre megmaradnak a gyöngyvirágmezőre öntött betonlemez alatt

396.	[tulajdonos]: a távozás tétovaságáról	2020-10-01 14:45
miféle bolondság újra és újra elhinni hogy még mindig hajlandó lennék új életet kezdeni céltalan eszmefuttatásokkal céltalan kalandokkal fűszerezni a mindenkori önfeladás hiányosságait széttúrt fények körülöttem és a múlt dagonyázó emléknyomai és mégis még mindig bízom a bennem pislákoló élet boldogsághozadékaiban még akkor is ha ezek már nem az enyéim de míg képes vagyok lángra lobbanni mások tüzétől és roncsolódni mások sebein... persze tudom hogyne tudnám hogy ez már csak laza érzéstörmelék túl sok az idegen arc benne és túl sok a csend lassan de biztosan olyan idegenné válok majd amilyen idegen voltam számomra eddig is akkor meg minek keresni hogy kikössem magam bármilyen talált árbochoz és elfelejteni hogy volt valaha saját hangom is

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!

Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.

Mások kedvenc versei

2020-12-09 08:13

lista
2020-11-27 16:47

Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55

furim
2019-11-21 14:36

nélküled
2019-11-01 10:46

Francesco de Orellana
2019-10-28 10:21

Kosztolányi Mária
2019-10-07 16:11

paricska
2018-12-07 20:19

u.a.
2018-12-07 14:21

szép
2018-11-14 11:19

ÚJDONSÁGOK a dokkon

2021-02-27 14:45

Napló: az utolsó alma
2021-02-27 12:50

Napló: EXTITXU-UXTITXE
2021-02-27 12:35

Napló: EXTITXU-UXTITXE
2021-02-27 12:00

Napló: EXTITXU-UXTITXE
2021-02-27 11:40

Napló: Etzel Mark Bartfelder
2021-02-27 11:03

Napló: EXTITXU-UXTITXE
2021-02-27 10:59

Napló: Játék backstage
2021-02-27 09:32

Napló: K.Mária
2021-02-27 09:11

Napló: az univerzum szélén
2021-02-26 22:53

Napló: Etzel Mark Bartfelder