DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2842 szerző 38051 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Petz György
  Camus-nek
Új maradandokkok

Tóth Gabriella: Úgy hiszem (jav.)
Ketykó István: A legszebb várakozás
Szőke Imre Mátyás: szilánkok
Kiss-Teleki Rita: karácsonyi
Bara Anna: a szerelemről másképp
Kiss-Teleki Rita: zsebek
Szilasi Katalin: Vízió
Bátai Tibor: A tökéletlenség joga
Bátai Tibor: Mégis te
Gyurcsi - Zalán György: nagyapám kardja
FRISS FÓRUMOK

Petz György 9 órája
Konta Ildikó 11 órája
Farkas György 11 órája
Kiss Roland 15 órája
Zsolt Szakállas 18 órája
Tóth Gabriella 23 órája
Kiss-Teleki Rita 1 napja
Kiss Anna Mária 1 napja
Ketykó István 1 napja
Bara Anna 1 napja
Egry Artúr 2 napja
Ötvös Németh Edit 2 napja
Szakállas Zsolt 3 napja
Gyors & Gyilkos 3 napja
Szőke Imre Mátyás 3 napja
Albert Zsolt 3 napja
DOKK_FAQ 4 napja
Karaffa Gyula 4 napja
Vezsenyi Ildikó 4 napja
Radics Zina 4 napja
FRISS NAPLÓK

 Sin 6 perce
hozzá lehet szólni 46 perce
Bara 2 órája
Hetedíziglen 9 órája
Vezsenyi Ildikó Naplója 11 órája
feljegyzések az életemről 16 órája
Baltazar 1 napja
- haikukutyin - 2 napja
ELKÉPZELHETŐ 2 napja
Conquistadores 2 napja
Minimal Planet 2 napja
Gyurcsi 2 napja
A VERS LEGYEN VELETEK 3 napja
nélküled 3 napja
mix 3 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: leállósáv
Legutóbbi olvasó: 2022-01-29 04:24 Összes olvasás: 22863

Korábbi hozzászólások:  
419. [tulajdonos]: fészbukpoémák2021-12-07 22:55
278
a látogató jelentésváltozatai



___________________improvizáció egy Vajdics-vers leszakított sorai elé


megpróbálja összekötni magában a város útjait úgy
hogy kerüljön bárhova
pillanatok alatt meg tudja határozni helyzetét
a ki- és átjutás lehetőségeinek időrabló mérlegelése nélkül

semmi más nem kötötte ide
csak egy térkép a városról
és ez a három perc amit itt és így
miközben behálózza lépéseinek láthatatlan nyomaival az utak burkolatát

titkokat sejtett magában és az útjaik eddig vezették
folyamatosan képződtek és – indulásának pillanatáig –
jöttek utána és most megpróbál eljutni rajtuk
hogy megtalálja tagadásuk vesztőhelyét

vagy ki tudja
talán újabb álmokkal ritkaszép felébredésekkel fog találkozni rajtuk
a ráérzések pillanataiból valóságok lesznek
hosszú távra is becsomagolható útravalók más utakra más helyszínekre

ami zavarja hogy falak vannak mindenütt
ajtók nélküli falak a kőtömbökbe hasogatott utak mentén
sehol egy repedés sehol egy félrerugdosható homokszem néha
betűk tűnnek fel de mielőtt megfejtődnének felszívódnak szürkeségükben

tökéletes a látvány tökéletes az aláfestő zenében az aleatorikus kombináció
ettől aztán úgy érzed hogy ott vagy ahova igyekeztél
„ahol több ezer kilométerre
önmagadtól egyedül maradtál”

211120




279
"kapaszkodás árnyékágon"


primitív mottó egy primitív írásomhoz
"higgyétek el hogy minden úgy jó ahogy kitalálom
higgyétek el hogy ti csak akkor létezhettek
ha én elhiszlek benneteket"
______________Gyurcsi - Zalán György
______________”hát ez kiráj" című versére


félek
többnyire tudom hogy mitől és egy idő után megnyugszom
de ez a félelem most ismeretlen
pontatlan
széteső
mintha egy hídomlás pillanatában lennél
és nem tudod eldönteni érint-e téged
lehet hogy már megúsztad
de még ott lebeg a pillanatban
a te teljes megsemmisülésed lehetősége is
félek
nem személyre szabott félelem ez
a magam sorsa rendezett egész
se kifelé se befelé nincs már semmiféle elszámolni valóm
amiket esetleg még annak éreznék az már illúzió
az oxigénhiányos agysejtek káprázatában
egy-egy tápászkodási pont
vagy hasonló
jelentősége már csak annyi mint a kiöregedett én
személyes ambíciójában egy huszonéves önzése
félek
hogy ami most itt van nem pünkösdi királyság
a cehhét a népétől egy kiügyeskedett hatalmi vákuumban
a hatályosra formált jogszabályok szerint szedi be
és visszajuttat belőle mindenkor mindenkinek annyit
amennyi a mozgató zsinór működtetéséhez szükséges
van akiknél alig kétezer forint de van akiknél
kétszázezer milliárd
a kétezer természetesen alamizsna
a kétszázezer milliárd tömbösített hatalom
amiből már igazi királyságot is ki lehet ügyeskedni
félek
és benne a keserűség hogy mint egyszerű állampolgárt
folyamatosan szívatnak
mert gondolj bele itt van ez a rezsi
jó-jó elfogadod
a kispénzhez is jól jön az a kis pénz
a sokpénzhez meg a még több
de az arcom leszakadna a szégyentől
ha hatalomban csak ennyit tudnék a népemért tenni

211121




280
keretbe zárt utak

_____ mottó: „viga vendel: a halacska bocsánatos élete”


esik.
nincs semmi kedvem hozzá, de mégis kimegyek.
muszáj,
fel kell adnom egy halom határidős csekket.
lejárt hatáidősek persze.
mint én is,
és mindenki, akit ismerek a környékünkön.
rég lefagyott terep ez,
a maga,
nehezen ugyan, de mégis beazonosítható,
hiányosságaival.
írhattam volna elveszettségnek is,
de miért túloznék, ha a valóságban inkább
holtág.
ittrekedt halak, sűrűsödő iszapban.
megszokta a túlélést az, aki még
be tudja fizetni a csekkjeit
a szinte semmire, a szinte semmiből.
nem bosszankodom.
amennyire lehet, behúzódom a mellettem elvonuló falakba,
mert miért is lógnék ki belőlük.
járművek, járókelők, én meg csak a magány
védettségében,
és ha eljutok a postáig,
elő kell majd szednem a laza, minden
akadályt könnyed mosollyal kikerülő
plakátarcom,
addig marad ez az enervált borotválatlan rutin,
az éppen sehová sem tartozni akarás
pillanatfelvételében.
mert tökmindegy, hogy pont most kiről mit
gondolok,
hogy gondolok-e egyáltalán bárkiről bármit is,
amikor a kényszerteendőim kizavarnak
az utcára,
kiszolgáltatva ezzel a lépésről lépésre változó
hangulatáramlatnak.
nem szívesen figyelem meg az embereket,
mert folyton kifelé haladnak belőlem, ahogy
én is kifelé haladok belőlük.
látható az is
-- magam látom benne –
hogy tisztában vagyok a fikció valószerűtlenségével.
tekintetterelő kirakatüvegek pásztázzák
az elém mosott utat.
okafogyott kérdések bukdácsolnak rajtuk,
mintha még mindig válaszokat gyűjtenének
elhibázott céljaim értelmezéséhez,
bármennyire nem hagyom, hogy elhatalmasodjon
rajtam a
mindenhiába orvosolhatatlan kábasága.
pedig terelhetőnek kellene lennem ma is.
forgatható, rugalmas világnézet
a homokos árokparton sínylődő gazon.
higgadt fel- és leszámolásokkal.
kisakkozva, hogy ki van kivel,
és alkalmazkodni megint az erősebb kutya teszthez:
figyelni a tisztbábok mozgását,
és figyelmen kívül hagyni a parasztbábok
stratégiai,
véletlenszerűen ismétlődő
mozaikrendeződéseit.
ilyenkor nem dühönghetsz,
nem káromkodhatsz, még félned sem szabad.
kiszámítod a teszthelyzet felületeit,
a behelyettesítés innentől már annyira könnyű, hogy
indokolatlan
az agresszivitás.
sőt.
önkárosító
lenne a
hiánytalan próbálkozások felületein napoztatott
joghézagok,
a kinekmiközehozzáhanekemjó alapelv átgondolása
az érvényesítési lehetőségek személyre szabott
korlátozási rendszerében,
mert arra a kérdésre,
hogy miért látom rossznak azt,
ami másoknak annyira jó, hogy nekem már nem számít,
nem érdemes válaszolni.
talán nincs is rá helyes válasz.
árkok vannak helyette,
és a munkarendbe állított buldózerek
kontúrjai
a kipufogógázzal telített világképben.
2018




281
szemle85


leporolta a tavalyi tűleveleket
elővette maradék ágát bogát
az évnek
és megpróbálta velük feldíszíteni

november valahányadikán
legpontosabban huszonötödikén
de még ez sem biztos
rájön
hogy valamikor megszületett

összeszedi minden bátorságát
hogy ami eddig
azt kidobja az ablakon
abban a reményben
hogy ami ezután
az már Isten kezéből sarjadzó új lesz
gondolta futólag
mert nagyon elmerülni ebbe a témába sem mert
így hát kiköpött az ablakon
a nagy magyar rög valóságába
mert hiába szereti már évezred óta
kibaszottul nem tud tőle meghatódni
megpróbál távolabbra tekinteni mint amennyire ellát
butaságnak tekinti részleges vakságát így aztán
csak annyit foglalkozik vele mintha pontosan látná
mit hordott ki belőle az idő és mi az amit otthagyott
láb alatt
hogy legyen min bosszankodni amikor éppen
szemlét akar tartani rendezett és rendezetlen
dolgai felett és ezt
úgy nagyjából rendjén valónak is érzi
egyedül a térszűkülettel nem tud kibékülni mert
mindaz amit maga mögött hagyott az idő során
feltorlódni látszik
jobbról is balról is jelezve
hogy ő maga soha egy jottányit se került előbbre
de verseiben megpróbált néha – ha bénán is --
őszintén hazudni

211125




282
egyzetek a hatalomról (átírás)


ha a tényleges hatalom bármiféle önmeghatározásával találkozol
a menthetetlenül képződő hit elfogadása előtt az első lépés
megnézni a hatalmat képviselők csúcsvezetőjének aláírását
és következtess ki belőle bármit
kezdj el kételkedni ítélőképességed józanságában
kivetített agyi torzulásod tükörképét látod
amihez igazodnod kell
képződjenek azok bárhol bármikor bármilyen helyzetben
fogadd el és ne Platon államelméleti szerepjátékait keresd
elfuserált agyad tengermély sötétségében
a jachton napfürdőző őfőméltóságok magánéletében se kutakodj
ez van
nem tehetsz róla hogy a demokráciába vetett hited
eljátszottad egy tudatalatti örvényben
az biztos hogy a demokrácia nem tökéletes és időnként felszínre
löttyenti azt is amiről jó lett volna nem tudomást vennünk például
hogy még mindig létezik és piszkosul kötetlen eszközrendszerével
piszkosul hatékonyan tudja hullámoztatni
egy nem pontosan meghatározható közösség talapzatait
tulajdonképpen ez is egy társadalmi folyamat
termék ez is
morális értéke nincs bár miért ne állíthatnám azt hogy van
van morális értéke hogy a faszba ne lenne
ha úgy veszem hogy a moralitás alapja a többszörös önérdek

211202




283
átváltozás

káros szenvedély az esti fény
ha megrajzolom már nem adható másnak
rendjeim csendjében nincs más
csak csend
szabadon kígyózó láncban nyílva és csukódva
nem kezdődik benne semmi és így vége sem lesz
maguktól csordogáló érzéseim
hol itt hol ott süppednek bele az omló tetőzet
üszkös maradványaiba
úgy rendezve el magukat körülöttem
mintha bármikor is közöm lett volna hozzájuk
a silány emberi tulajdonságok között
képtelen pazarlásnak tűnik még így is
a minden pórusomba betolakodó isteni
önimádat

összegyűjtött gondolataimat fiókba tettem
egytől egyig sugárzó fény volt
tegnap becsuktam
ma újra kinyitottam
semmit nem találtam benne

211202




284
korfoglalat

____________________egy volt baráthoz



legyen hát, mert másképp úgysem lesz,
közönyös csend.
nincs kereszt. nincs semmi különös
azóta sem,
csak bolygó árnyalak
egy-két mellékes percben, és hamis
vagy hamisnak hitt szenvedés, amin
el-elkérődzik. látomásokat
próbál büfögni, de látod, megfagyott
ez is, mint annyi minden mit
közel éreztünk. pedig
épp ragyogó napsütés, talán
az utolsó napom utolsó fénye, hogy
most verset írok.
csendes, létező
apróság, mint mézes viszkivel
bélelt sör, hogy lásd,
mennyire hitvány
ízlésem lett azóta.
korral jár.
ez is.
lapos pillantás jobbra, aztán balra fel,
és ha azt hiszed, megúsztad,
felröhögsz,
mert látod középen sem jobb
a helyzeted.
pedig
„ragyog a nap az égen”
de te változatlanul
árnyékos oldalad bukdácsolod.
szünetjeled nincs.
így aztán nem lehet
„lenni vagy nem lenni”
ha sehol se vagy.
ha voltál is.
a helyzet ilyen egyszerű.
zuhanó csended elnyelik
volt látomásaid.
kevés
a józan ész.
a vers is,
és fölötte az ég is oly sivár.

211203




285
félig eljátszott gondolati dráma


fekete vonalakat rajzolok a fehér lapra
a vonalak vezetése véletlenszerű
itt-ott találkoznak
itt-ott belecsurrannak
--- mert tubusból nyomom ki őket ---
a köztes térbe
ahova még
eldöntetlen hogy milyen színek kerülnek
a fekete vonalak és fekete csorgások közé
a színeket is tubusból öntöm majd
itt-ott
megfolynak ők is
megszaggatva a vonalak kusza egyhangúságát

folyamatosan kifelé vezetem magam közülük
és folyamatosan visszacsöppenek
egy idő után
sodrásként azonosítom magam
a kétdimenziós térben

a lehetséges kép képtelen elírása a merülésnek amiben
elmosódva látsz meg ezt azt
védekezésed most is – mint mindig –
hogy maga a sodrás volt a cél de ez
annyira de annyira lényegtelen hogy megállsz
és vársz arra
amit minden porcikád szikrázva jelzett
de máig nem tudtad meg hogy
mire

amikor visszaadom magam állítólagos teremtőmnek
úgy állok majd hogy ne látszódjam
érzem a létezés tényében azt a hazugságot
ami miatt szeretném ha ő látszódna
akkor is
ha tudom hogy csak neki
hogy kizárólag csak neki felelhetek majd magam előtt
kizárólag magam előtt
érte is

211204




286
dőlt betűk ürügyén (tavalyi tűlevelek)


nem szeretem magam körül a csendet
iszapossá válok tőle
körbeölelhetetlen nyiladékokkal a világra
amiken keresztül
úgy szüremlenek vissza a múlt történései
mintha mindig is csak zavaros gondolatok lettek volna
kitapintható érzések nélküli mocorgásai
az érzéki toporgásnak
nem szeretem amikor csak én vagyok én
élmények nélküli vak
a mindenki számára látható világomban
a dermedten figyelő tekintet
nem tudja mi az amit lát
de már rég kitalálta
hogy ott ahol bármit is lát majd
nincs is semmi
a kínos
a szimmetriába rendezett gondolatkísérleteken kívül
és mivel így csakis rajtuk keresztül láthatja magát
vita nélkül elfogadja hogy már
megint idegenné vált számára egy arc
ami enyém kellett volna hogy legyen
közhelyes kérdéseim még lennének ugyan számára
de nem teszem fel őket
hiszen így is úgy is „fekete hollóvá változik bennük a nap”

***
miért is beszélnénk rólad rólunk
amikor gyakorlatilag nem is ismertük egymást
bár az is lehet hogy igen
csak közben mindkettőnket elhagytak az emlékek
pedig jó és szép volt együtt
sétálgathatnék közöttük válogatnék
ahogy egy régiségboltban is teszi az ember
nem is annyira a gyűjtőszenvedély vinne rá
hiszen minden darabról tudom hogy mennyit ér
és azt is
bármelyiket választanám ki
már túl késő ahhoz hogy magaménak érezzem
elég lenne számomra most is
a pillanat rácsodálkozása
hogy mennyire nem illünk össze mégis milyen jól
állnánk egymásnak

***
átszállás és a visszatérés szándéka nélkül
készülök
aprólékosan kidolgozott terv szerint csomagolom be
útipoggyászomba mindazt
ami számomra nélkülözhetetlen
címeket elsősorban
soha vissza nem hívott ismerőseim címeit
és azokét is
akik soha nem hívtak ugyan
de nekem folyton szándékomban állt felhívni őket

***
figyeli a sodrás irányát erősségét
az örvények jelzik ugyan a kettéhasított eget
amiről érezhetően nem akar tudomást venni
a nap üres csónakként sodródik beszakadt hegyei fölött
ő pedig elmondhatja majd hogy járt itt is
ott is
de hogy mi az amit látott nem tudja
barlang-e vagy templom
egy pillanatig fordított piramis valószínűsíti
hogy délibáb játszik vele
és temploma is olyan
hogy belül sivatag
teles tele eldobált kőtáblákkal
a templom körül romváros
és a hideg kapualjak alatt el-elcsukló lélegzetek
hasogatják az egymásba gyűrődő falakat

***
utoljára hagyja a kertjét
a visszafelé létezés sorrendjében ássa fel macskái
sírját
egyedüllétük súlya megkapaszkodik a rég kivágott fűz gyökerein
mire észreveszi fölöslegessé vált hiányukat
belezuhan saját egyedüllétébe
már régóta kételkedik ugyan kételkedéseiben
de most úgy érzi magát
mint
a macskák közös sírjára szánt fehér szikladarab
időmart üregébe kapaszkodó fűcsomó










278
a látogató jelentésváltozatai



___________________improvizáció egy Vajdics-vers leszakított sorai elé


megpróbálja összekötni magában a város útjait úgy
hogy kerüljön bárhova
pillanatok alatt meg tudja határozni helyzetét
a ki- és átjutás lehetőségeinek időrabló mérlegelése nélkül

semmi más nem kötötte ide
csak egy térkép a városról
és ez a három perc amit itt és így
miközben behálózza lépéseinek láthatatlan nyomaival az utak burkolatát

titkokat sejtett magában és az útjaik eddig vezették
folyamatosan képződtek és – indulásának pillanatáig –
jöttek utána és most megpróbál eljutni rajtuk
hogy megtalálja tagadásuk vesztőhelyét

vagy ki tudja
talán újabb álmokkal ritkaszép felébredésekkel fog találkozni rajtuk
a ráérzések pillanataiból valóságok lesznek
hosszú távra is becsomagolható útravalók más utakra más helyszínekre

ami zavarja hogy falak vannak mindenütt
ajtók nélküli falak a kőtömbökbe hasogatott utak mentén
sehol egy repedés sehol egy félrerugdosható homokszem néha
betűk tűnnek fel de mielőtt megfejtődnének felszívódnak szürkeségükben

tökéletes a látvány tökéletes az aláfestő zenében az aleatorikus kombináció
ettől aztán úgy érzed hogy ott vagy ahova igyekeztél
„ahol több ezer kilométerre
önmagadtól egyedül maradtál”

211120




279
"kapaszkodás árnyékágon"


primitív mottó egy primitív írásomhoz
"higgyétek el hogy minden úgy jó ahogy kitalálom
higgyétek el hogy ti csak akkor létezhettek
ha én elhiszlek benneteket"
______________Gyurcsi - Zalán György
______________”hát ez kiráj" című versére


félek
többnyire tudom hogy mitől és egy idő után megnyugszom
de ez a félelem most ismeretlen
pontatlan
széteső
mintha egy hídomlás pillanatában lennél
és nem tudod eldönteni érint-e téged
lehet hogy már megúsztad
de még ott lebeg a pillanatban
a te teljes megsemmisülésed lehetősége is
félek
nem személyre szabott félelem ez
a magam sorsa rendezett egész
se kifelé se befelé nincs már semmiféle elszámolni valóm
amiket esetleg még annak éreznék az már illúzió
az oxigénhiányos agysejtek káprázatában
egy-egy tápászkodási pont
vagy hasonló
jelentősége már csak annyi mint a kiöregedett én
személyes ambíciójában egy huszonéves önzése
félek
hogy ami most itt van nem pünkösdi királyság
a cehhét a népétől egy kiügyeskedett hatalmi vákuumban
a hatályosra formált jogszabályok szerint szedi be
és visszajuttat belőle mindenkor mindenkinek annyit
amennyi a mozgató zsinór működtetéséhez szükséges
van akiknél alig kétezer forint de van akiknél
kétszázezer milliárd
a kétezer természetesen alamizsna
a kétszázezer milliárd tömbösített hatalom
amiből már igazi királyságot is ki lehet ügyeskedni
félek
és benne a keserűség hogy mint egyszerű állampolgárt
folyamatosan szívatnak
mert gondolj bele itt van ez a rezsi
jó-jó elfogadod
a kispénzhez is jól jön az a kis pénz
a sokpénzhez meg a még több
de az arcom leszakadna a szégyentől
ha hatalomban csak ennyit tudnék a népemért tenni

211121




280
keretbe zárt utak

_____ mottó: „viga vendel: a halacska bocsánatos élete”


esik.
nincs semmi kedvem hozzá, de mégis kimegyek.
muszáj,
fel kell adnom egy halom határidős csekket.
lejárt hatáidősek persze.
mint én is,
és mindenki, akit ismerek a környékünkön.
rég lefagyott terep ez,
a maga,
nehezen ugyan, de mégis beazonosítható,
hiányosságaival.
írhattam volna elveszettségnek is,
de miért túloznék, ha a valóságban inkább
holtág.
ittrekedt halak, sűrűsödő iszapban.
megszokta a túlélést az, aki még
be tudja fizetni a csekkjeit
a szinte semmire, a szinte semmiből.
nem bosszankodom.
amennyire lehet, behúzódom a mellettem elvonuló falakba,
mert miért is lógnék ki belőlük.
járművek, járókelők, én meg csak a magány
védettségében,
és ha eljutok a postáig,
elő kell majd szednem a laza, minden
akadályt könnyed mosollyal kikerülő
plakátarcom,
addig marad ez az enervált borotválatlan rutin,
az éppen sehová sem tartozni akarás
pillanatfelvételében.
mert tökmindegy, hogy pont most kiről mit
gondolok,
hogy gondolok-e egyáltalán bárkiről bármit is,
amikor a kényszerteendőim kizavarnak
az utcára,
kiszolgáltatva ezzel a lépésről lépésre változó
hangulatáramlatnak.
nem szívesen figyelem meg az embereket,
mert folyton kifelé haladnak belőlem, ahogy
én is kifelé haladok belőlük.
látható az is
-- magam látom benne –
hogy tisztában vagyok a fikció valószerűtlenségével.
tekintetterelő kirakatüvegek pásztázzák
az elém mosott utat.
okafogyott kérdések bukdácsolnak rajtuk,
mintha még mindig válaszokat gyűjtenének
elhibázott céljaim értelmezéséhez,
bármennyire nem hagyom, hogy elhatalmasodjon
rajtam a
mindenhiába orvosolhatatlan kábasága.
pedig terelhetőnek kellene lennem ma is.
forgatható, rugalmas világnézet
a homokos árokparton sínylődő gazon.
higgadt fel- és leszámolásokkal.
kisakkozva, hogy ki van kivel,
és alkalmazkodni megint az erősebb kutya teszthez:
figyelni a tisztbábok mozgását,
és figyelmen kívül hagyni a parasztbábok
stratégiai,
véletlenszerűen ismétlődő
mozaikrendeződéseit.
ilyenkor nem dühönghetsz,
nem káromkodhatsz, még félned sem szabad.
kiszámítod a teszthelyzet felületeit,
a behelyettesítés innentől már annyira könnyű, hogy
indokolatlan
az agresszivitás.
sőt.
önkárosító
lenne a
hiánytalan próbálkozások felületein napoztatott
joghézagok,
a kinekmiközehozzáhanekemjó alapelv átgondolása
az érvényesítési lehetőségek személyre szabott
korlátozási rendszerében,
mert arra a kérdésre,
hogy miért látom rossznak azt,
ami másoknak annyira jó, hogy nekem már nem számít,
nem érdemes válaszolni.
talán nincs is rá helyes válasz.
árkok vannak helyette,
és a munkarendbe állított buldózerek
kontúrjai
a kipufogógázzal telített világképben.
2018




281
szemle85


leporolta a tavalyi tűleveleket
elővette maradék ágát bogát
az évnek
és megpróbálta velük feldíszíteni

november valahányadikán
legpontosabban huszonötödikén
de még ez sem biztos
rájön
hogy valamikor megszületett

összeszedi minden bátorságát
hogy ami eddig
azt kidobja az ablakon
abban a reményben
hogy ami ezután
az már Isten kezéből sarjadzó új lesz
gondolta futólag
mert nagyon elmerülni ebbe a témába sem mert
így hát kiköpött az ablakon
a nagy magyar rög valóságába
mert hiába szereti már évezred óta
kibaszottul nem tud tőle meghatódni
megpróbál távolabbra tekinteni mint amennyire ellát
butaságnak tekinti részleges vakságát így aztán
csak annyit foglalkozik vele mintha pontosan látná
mit hordott ki belőle az idő és mi az amit otthagyott
láb alatt
hogy legyen min bosszankodni amikor éppen
szemlét akar tartani rendezett és rendezetlen
dolgai felett és ezt
úgy nagyjából rendjén valónak is érzi
egyedül a térszűkülettel nem tud kibékülni mert
mindaz amit maga mögött hagyott az idő során
feltorlódni látszik
jobbról is balról is jelezve
hogy ő maga soha egy jottányit se került előbbre
de verseiben megpróbált néha – ha bénán is --
őszintén hazudni

211125




282
egyzetek a hatalomról (átírás)


ha a tényleges hatalom bármiféle önmeghatározásával találkozol
a menthetetlenül képződő hit elfogadása előtt az első lépés
megnézni a hatalmat képviselők csúcsvezetőjének aláírását
és következtess ki belőle bármit
kezdj el kételkedni ítélőképességed józanságában
kivetített agyi torzulásod tükörképét látod
amihez igazodnod kell
képződjenek azok bárhol bármikor bármilyen helyzetben
fogadd el és ne Platon államelméleti szerepjátékait keresd
elfuserált agyad tengermély sötétségében
a jachton napfürdőző őfőméltóságok magánéletében se kutakodj
ez van
nem tehetsz róla hogy a demokráciába vetett hited
eljátszottad egy tudatalatti örvényben
az biztos hogy a demokrácia nem tökéletes és időnként felszínre
löttyenti azt is amiről jó lett volna nem tudomást vennünk például
hogy még mindig létezik és piszkosul kötetlen eszközrendszerével
piszkosul hatékonyan tudja hullámoztatni
egy nem pontosan meghatározható közösség talapzatait
tulajdonképpen ez is egy társadalmi folyamat
termék ez is
morális értéke nincs bár miért ne állíthatnám azt hogy van
van morális értéke hogy a faszba ne lenne
ha úgy veszem hogy a moralitás alapja a többszörös önérdek

211202




283
átváltozás

káros szenvedély az esti fény
ha megrajzolom már nem adható másnak
rendjeim csendjében nincs más
csak csend
szabadon kígyózó láncban nyílva és csukódva
nem kezdődik benne semmi és így vége sem lesz
maguktól csordogáló érzéseim
hol itt hol ott süppednek bele az omló tetőzet
üszkös maradványaiba
úgy rendezve el magukat körülöttem
mintha bármikor is közöm lett volna hozzájuk
a silány emberi tulajdonságok között
képtelen pazarlásnak tűnik még így is
a minden pórusomba betolakodó isteni
önimádat

összegyűjtött gondolataimat fiókba tettem
egytől egyig sugárzó fény volt
tegnap becsuktam
ma újra kinyitottam
semmit nem találtam benne

211202




284
korfoglalat

____________________egy volt baráthoz



legyen hát, mert másképp úgysem lesz,
közönyös csend.
nincs kereszt. nincs semmi különös
azóta sem,
csak bolygó árnyalak
egy-két mellékes percben, és hamis
vagy hamisnak hitt szenvedés, amin
el-elkérődzik. látomásokat
próbál büfögni, de látod, megfagyott
ez is, mint annyi minden mit
közel éreztünk. pedig
épp ragyogó napsütés, talán
az utolsó napom utolsó fénye, hogy
most verset írok.
csendes, létező
apróság, mint mézes viszkivel
bélelt sör, hogy lásd,
mennyire hitvány
ízlésem lett azóta.
korral jár.
ez is.
lapos pillantás jobbra, aztán balra fel,
és ha azt hiszed, megúsztad,
felröhögsz,
mert látod középen sem jobb
a helyzeted.
pedig
„ragyog a nap az égen”
de te változatlanul
árnyékos oldalad bukdácsolod.
szünetjeled nincs.
így aztán nem lehet
„lenni vagy nem lenni”
ha sehol se vagy.
ha voltál is.
a helyzet ilyen egyszerű.
zuhanó csended elnyelik
volt látomásaid.
kevés
a józan ész.
a vers is,
és fölötte az ég is oly sivár.

211203




285
félig eljátszott gondolati dráma


fekete vonalakat rajzolok a fehér lapra
a vonalak vezetése véletlenszerű
itt-ott találkoznak
itt-ott belecsurrannak
--- mert tubusból nyomom ki őket ---
a köztes térbe
ahova még
eldöntetlen hogy milyen színek kerülnek
a fekete vonalak és fekete csorgások közé
a színeket is tubusból öntöm majd
itt-ott
megfolynak ők is
megszaggatva a vonalak kusza egyhangúságát

folyamatosan kifelé vezetem magam közülük
és folyamatosan visszacsöppenek
egy idő után
sodrásként azonosítom magam
a kétdimenziós térben

a lehetséges kép képtelen elírása a merülésnek amiben
elmosódva látsz meg ezt azt
védekezésed most is – mint mindig –
hogy maga a sodrás volt a cél de ez
annyira de annyira lényegtelen hogy megállsz
és vársz arra
amit minden porcikád szikrázva jelzett
de máig nem tudtad meg hogy
mire

amikor visszaadom magam állítólagos teremtőmnek
úgy állok majd hogy ne látszódjam
érzem a létezés tényében azt a hazugságot
ami miatt szeretném ha ő látszódna
akkor is
ha tudom hogy csak neki
hogy kizárólag csak neki felelhetek majd magam előtt
kizárólag magam előtt
érte is

211204




286
dőlt betűk ürügyén (tavalyi tűlevelek)


nem szeretem magam körül a csendet
iszapossá válok tőle
körbeölelhetetlen nyiladékokkal a világra
amiken keresztül
úgy szüremlenek vissza a múlt történései
mintha mindig is csak zavaros gondolatok lettek volna
kitapintható érzések nélküli mocorgásai
az érzéki toporgásnak
nem szeretem amikor csak én vagyok én
élmények nélküli vak
a mindenki számára látható világomban
a dermedten figyelő tekintet
nem tudja mi az amit lát
de már rég kitalálta
hogy ott ahol bármit is lát majd
nincs is semmi
a kínos
a szimmetriába rendezett gondolatkísérleteken kívül
és mivel így csakis rajtuk keresztül láthatja magát
vita nélkül elfogadja hogy már
megint idegenné vált számára egy arc
ami enyém kellett volna hogy legyen
közhelyes kérdéseim még lennének ugyan számára
de nem teszem fel őket
hiszen így is úgy is „fekete hollóvá változik bennük a nap”

***
miért is beszélnénk rólad rólunk
amikor gyakorlatilag nem is ismertük egymást
bár az is lehet hogy igen
csak közben mindkettőnket elhagytak az emlékek
pedig jó és szép volt együtt
sétálgathatnék közöttük válogatnék
ahogy egy régiségboltban is teszi az ember
nem is annyira a gyűjtőszenvedély vinne rá
hiszen minden darabról tudom hogy mennyit ér
és azt is
bármelyiket választanám ki
már túl késő ahhoz hogy magaménak érezzem
elég lenne számomra most is
a pillanat rácsodálkozása
hogy mennyire nem illünk össze mégis milyen jól
állnánk egymásnak

***
átszállás és a visszatérés szándéka nélkül
készülök
aprólékosan kidolgozott terv szerint csomagolom be
útipoggyászomba mindazt
ami számomra nélkülözhetetlen
címeket elsősorban
soha vissza nem hívott ismerőseim címeit
és azokét is
akik soha nem hívtak ugyan
de nekem folyton szándékomban állt felhívni őket

***
figyeli a sodrás irányát erősségét
az örvények jelzik ugyan a kettéhasított eget
amiről érezhetően nem akar tudomást venni
a nap üres csónakként sodródik beszakadt hegyei fölött
ő pedig elmondhatja majd hogy járt itt is
ott is
de hogy mi az amit látott nem tudja
barlang-e vagy templom
egy pillanatig fordított piramis valószínűsíti
hogy délibáb játszik vele
és temploma is olyan
hogy belül sivatag
teles tele eldobált kőtáblákkal
a templom körül romváros
és a hideg kapualjak alatt el-elcsukló lélegzetek
hasogatják az egymásba gyűrődő falakat

***
utoljára hagyja a kertjét
a visszafelé létezés sorrendjében ássa fel macskái
sírját
egyedüllétük súlya megkapaszkodik a rég kivágott fűz gyökerein
mire észreveszi fölöslegessé vált hiányukat
belezuhan saját egyedüllétébe
már régóta kételkedik ugyan kételkedéseiben
de most úgy érzi magát
mint
a macskák közös sírjára szánt fehér szikladarab
időmart üregébe kapaszkodó fűcsomó














418. [tulajdonos]: fészbukpoémák2021-11-20 14:48

270
kicsit másképp (Orsinak)


mindig van bennem egy idegen Isten
ösztönös lassúságában hömpölygő mese
hogy egyszer volt aztán már
csak a botladozó ámulat kirakatképe
ahogy a napokat számolgatom
és csak bámulom a múlt ablakrengetegét
míg bele nem homályosodok
sziklatömbszerű magányként
a múltba
és nem gondolok semmi másra
csak arra ami én volt
és amiben akkor még
nyomokban sem érződött a semmi

211109




271
egy csepp múlt


a barátom volt bár akkoriban a fene sem gondolta
hogy a barátom csak együtt lógtunk a vonatcsatlakozás
szüneteiben és megpróbáltuk egymás hülyeségeit
kiegészíteni ő festőnek adta ki magát én regényíró
nak ő igaziból festett képeket és tulajdonképpen a
bból éltünk mert magam valójában lusta voltam
írni illetve szándékomban volt csak azt nem tudtam
miről pontosabban ha beszélni kényszerültem róla
fejezetek születtek de mivel nem akadt senki aki meg
írja a szavak beszóródtak a vasúti töltés kavicsai közé
és egy idő után annyira reményvesztetten koszosak
lettek hogy senkinek nem jutott eszébe felvenni le
sikálni és mondatokká rendezve megkockáztatni jel
entésük kiegészítését és gondozását megszüntetve ez
zel a célom a megértés alkalmatlanná tette volna őket
helyzetünk elviselésére ráadásul barátomat is megfosz
tották volna kedvenc sőt egyetlen témájától amint szür
ke falakon magyarázza színeivel barátja vagyis az én
zseniálisnak értelmezett lényegéből a formálódó semmit

211110




272
módosított ébrenlét


szinte hihetetlen hogy még mindig szeretnék
-- annak ellenére hogy néha már nagyon nem –
élni
jó volt itt
élők között élőként remélni
hogy ez a felfoghatatlan szerelem örökké megtart valahol
szeretnék egy rejtélyes hiányban
-- Istenben vagy valami másban –
felbukkanni és várni
a hullámzó egészben az újraébredést
naiv vagyok és ostoba
marhaságokon őrlődve törlöm a valóság gondolatait
undorodom az örökös harctól
mégis folyamatosan mészároltatom magam magammal
talán hogy a halál már ne találjon a helyemen semmit

211111




273
borsó a falon    



ébredéskor nincs fény, csak görcsös fejfájás.
szeretnék minél előbb találkozni magammal,
de mostanában egyre nehezebben, és egyre ritkábban
sikerül.

álmomban előbb a katonaság érkezett meg, gúlákba
rakták fegyvereiket, és várakoznak. nem tapasztalni
köztük félelmet, bíznak a parancsnok
ítélőképességében, bíznak betanított mozdulataik
szükségszerű hatékonyságában. amikor és amennyiben.
bár titokban mindegyikükben ott van,
hogy talán mégsem.
hogy nem lesz szükség elkötelezettségük bizonyítására.
arra, amiről biztosan tudják, hogy nincs, de
tökéletes biztonsággal kimutatható volt vele
a létező valóság bármelyik lehetséges változata
hadmozdulati gyakorlataikon.

a ma reggel is pontosan úgy hasogatja piszlicsáré
szavakká a gondolataimat,
mint tegnap.
már nincs bennem semmi méltóság. ellenállni
talán csak akkor tudnék, ha betaníthatnám a maradék
időm
visszaszámlálásom eltörlésére.
vér és sikoltozás nélküli
figyelemmel az eseménysorozat felé úgy,
mintha passiójáték lenne, apály és
dagály egyidejű
applikációja a nézőpontváltozás nélküli térben.

tételezem most, hogy a tizedik emeleten vagyok,
és sejtelmem sincs, hogy mikor, hogyan és
miért vergődtem fel idáig.
és arról sincs, hogyan kerülök le innen.
bámulom magam, mintha
ma találkoztunk volna először, és
végtelenített ködfátyol takarná el előlem a jövőt,
beleértve a mélységet is,
ahová szükségszerűen vissza kell majd érkeznem,
még akkor is, ha folyamatosan felfelé nézek,
kihasználva szédülésem felhajtóerejét.

vetemedő házfalak alattam,
ki-kipattanó ablakaikban zászlóként lengő
tapétakiáltványok.
halványodó ébredésnyomok
a nem létező földszint takarásában,
amikor megérkezem.
(2018-09-14)

211112




274
az emlékezés folyosóin


már semmi sem emlékeztet magamra
csak te létezel
azokban a pillanatokban amikor még felismerlek
olyan könnyű összekeverni magunkat
emlékező kacatainkkal
amiket létezésük pillanataiban mindig elfelejtettünk

211113




275
önfestés


képeket készítettem magamról
egymásra festett képeket
néha ellehetetlenítettem a nézőpontjaimat
mert ugyanolyannak látszódtam rajtuk amilyen vagyok
ugyanazoknak a vonalaknak ugyanazoknak a színeknek
egymást fedő árnyékai a számukra kiszakított egyben
mára eltűntek róluk az álmaim
eddig sem voltak már sokan
többségük az évek során feltűnés nélkül hagyott cserben
úgy
hogy a nyomait is magával vitte
az igaz hogy sosem dédelgettem őket
gondolataim hátsó traktusában éldegéltek
képtelenül örömre
az élvezetek lelkiismeretfurdalás nélküli elviselésére
a valóságérzékükről meg jobb nem beszélni
néha
mintha most ismerkednék magammal
és rácsodálkozom
hogy az éveim során felhalmozott szemét megelőzve követ

211114




276
a pillanat hevében


legyűrhetetlen vágyat érzek
hogy üres legyen az agyam
pontosan csak annyira van szükségem az orvosi diagnózis
adataira
mint a ciánkapszulára
de a folyamatos törlésvisszaállrobotfunkcióban
esélyem sincs megszabadulni
a szárazgallytörésszerűenreccsenő latin szavaktól
amik a valóságban lehet hogy nem
de a felnagyított betűrendben
idegesítően tudnak hatni

szörfözök hát egyet a hírportálok között
gondolva ismétlődő naivságomban
hogy ez majd segít

frászt segített

a politikai hazugságok áradata
már már elsodorja azt a jogrendet is
ami úgy ahogy
de legalább szalmaszálként jelzett valamiféle
partra kerülési irányt
naponta belehazudnak a képembe
olyasmit
aminek kizárólag az ellenkezőjét tapasztalom
nincs
semmi szükség nincs
– hallom konkrét szavakba öntve –
szabad társadalomkutatásra
a tudósok
mindenféle zagyva okfejtései mentén csak repedések
keletkeznének az egységes nemzettestben

211115 (201606)




277
a valóság illúziója


ázsiából jöttünk, tele életvággyal,
nem tudtuk megmondani, hogy mi lesz itt,
és ma sem tudjuk,
de ha valaki úgy mutatja be nekünk
mocskos, húgyszagú sikátoraink mellett
épülő várkastélyát,
hogy az számunkra sugárút a jövőbe,
elhisszük neki,
mert ki szeretnénk jutni
mocskos, húgyszagú sikátorainkból,

211116




278
a látogató jelentésváltozatai



___________________improvizáció egy Vajdics-vers leszakított sorai elé


megpróbálja összekötni magában a város útjait úgy
hogy kerüljön bárhova
pillanatok alatt meg tudja határozni helyzetét
a ki- és átjutás lehetőségeinek időrabló mérlegelése nélkül

semmi más nem kötötte ide
csak egy térkép a városról
és ez a három perc amit itt és így
miközben behálózza lépéseinek láthatatlan nyomaival az utak burkolatát

titkokat sejtett magában és az útjaik eddig vezették
folyamatosan képződtek és – indulásának pillanatáig –
jöttek utána és most megpróbál eljutni rajtuk
hogy megtalálja tagadásuk vesztőhelyét

vagy ki tudja
talán újabb álmokkal ritkaszép felébredésekkel fog találkozni rajtuk
a ráérzések pillanataiból valóságok lesznek
hosszú távra is becsomagolható útravalók más utakra más helyszínekre

ami zavarja hogy falak vannak mindenütt
ajtók nélküli falak a kőtömbökbe hasogatott utak mentén
sehol egy repedés sehol egy félrerugdosható homokszem néha
betűk tűnnek fel de mielőtt megfejtődnének felszívódnak szürkeségükben

tökéletes a látvány tökéletes az aláfestő zenében az aleatorikus kombináció
ettől aztán úgy érzed hogy ott vagy ahova igyekeztél
„ahol több ezer kilométerre
önmagadtól egyedül maradtál”

211120

417. [tulajdonos]: fészbukpoémák2021-11-10 22:45
211021




261
om mani padme hum


most éppen nem látható
mindenféle arcokat tart maga elé hogy pótolja
hátha feltűnik jelenléte a jelenlétükben
de csak a tükör csupasz felületét látja
a tükröződő szemekben is zavaros
alig-alig kikövetkeztethető érzések hullámverése sejtődik
a zsugorodó háttér is olyan
mintha rajta keresztül tömörödne egyetlen pontba a földi élet
mintha mondatni akarna vele valamit
mintha örökre el akarná temettetni magát átkövesedett gondolataiba
megfosztva
megfosztva létezésének már alig-alig érzékelhető bizonyosságaitól
fel-felvillanó káromlásaiban időnként
már
önmagát szűkíti végtelenné

211026




262
magán(y)vivódások


egyre tágul fejedben a tér
és bármennyire is ura vagy még a helyzetednek
számolnod kell vele hogy súlytalanságod
fogja kitölteni
azt a fotelt is aminek a kartámaszáról
épp most verted le a kávét
megvárod majd amíg a szövetbe szivárgó gondolataidat
felszívja a por
elképzeled hozzá a kárhozatod
ahogy az össze-vissza rakosgatott emlékeid
lenyűgöznek
kezdeni velük nem sokat tudsz ugyan
mert néha
a beazonosításuk is gondot okoz
hogy valóban a te emlékeid-e vagy csak úgy belezuhantak alvás
közben a többi
a sajátjaidnak hitt többi közé
akik most már az idő végezetéig úgy viselkednek
mintha neked kellene rendben tartanod őket is
egyikről-másikról biztosan tudod hogy kakukkfióka
és valószínűleg úgy is viselkedett
mert akkora helyet tölt be amihez csak kemény mészárlások
árán juthatott
még sincs erőd végezni velük
mert félsz hogy a nyomukban képződött űr már kitölthetetlen lenne
és nincs ijesztőbb látvány egy üres képnél
ami körül alatt
beazonosíthatatlanok az időfoszlányok

211027




263
parabola Istenről hitről és tévelygő magunkról



rejtett jelei semmit nem mutatnak abból
amit valójában látunk
bonyolult elképzelésein
csomók csomóra kötve saját igazáról

és mutatja felénk

de aki látja csak romhalmazt lát
a romok halmazán saját romhalmazát
és fogalma sincs hogy kerülhettek oda
kik lakhatták és meddig
lakták-e egyáltalán bármikor is
vagy csak átszóródtak egy másik világból
igazolni
létezésének lehetetlenségét
ami most éppen
megfejthetetlen üzenetként gomolyog
arctalanná vált lelkiismeretünkben


211029




264
sodrás az őszben


aztán a zöld sáv
máig nem tudom miért
de kitartott mellettem
és kitart talán míg élek
körülötte a kék
a fák bordázta hegyeken áthúzódó égbolt
festhetetlen keveredése a
a patakmeder kavicsainak csillámain
elfolyó ősz ez
ahol épp elveszek
jó lenne ha lennének szárnyaim
a sötét levegőt alig érintő lassú csapású
szárnyak
amikkel elérhető lenne a
látvány akkor is amikor már eltűnt

211030



265
sallang nélküli vallomás

fáj a derekam
az egész napom
azzal telt hogy gondolatban gondoztam a kertet
az elképzelt cél már rég nincs meg
a lágy
októbervégi napban azt figyelem
hogy olyan lett mint egy letörölt mosoly
hazugnak tűnik és szívfájdítóan más
mint ami lenni akart
nézzük egymást kicsit elfeledkezve rólad
(bár ha fáj valamid még mindig magamban érzem)
próbálom felidézni a veled töltött napokat
miközben minden nappal elveszítek egyet
hogy a végére valóban ne maradjon semmi
utoljára talán csak az utolsó sétánk marad
ugyanilyen napsütésben
mellettünk
a tujasor meredekre nyírt fala
a maga valószerűtlenül smaragd beékelődései
az aranyló árnyalatok hátterébe
persze öncélú kis életvesztegetés ez is
sírkerti séta
kis előleg a nagy megbékélésre

211031




266
újra úgy és újra ugyanaz


az én koromban már csak tétova figyelője vagyok
a környezetemnek
beleértve magamat is
tétovaságom annyiból pontos
hogy szívem szerint már inkább nem de mégis
hajlandó vagyok átélni azokat az eseményeket
amikben úgy ahogy de érintett
valamelyik még működőképesnek érzett vagy
hitt testrészem
beleértve az agyamét is
sokáig meg voltam győződve
hogy soha semmilyen körülmények között
nem hagy mert nem tud cserbenhagyni
elraktároz minden lényegi információt a környezetemről
és bármikor ha szükségesnek érzi
rendelkezhetek vele
és most elhűlve nézem a tökéletesre csiszolt rendszert
hogy ki kit fog még cserbenhagyni
az összeomlásában

211102





267
hogy lehet politikai következmény nélkülivé tenni
egy politikailag kínos helyzetet

a távolodás pillanatnyilag sikerült
még nem tudni ugyan hogy mitől
de a mennyire lassan világossá válik
azok előtt is akik nem akarták tudomásul venni
de lassan beletörődnek hogy a hatalom akkor is
megfigyeli őket
ha ennek semmi értelme
sőt
talán akkor a leginkább mert nincs idegesítőbb
egy megfejthetetlennek tűnő idegenségnél
amiben a sejtelmek egymást tapossák
ha nem is halálra
de mindenképpen egy kapcsolódási pont felé
ahol
felvilágosítást kaphatnak létezésük kudarcáról
az ilyesmi pedig robbanómellény nélkül is veszélyes
ezért
– de természetesen nemcsak ezért –
ha hátrányos megvilágítást kap a tevékenységed
és tételezzük fel hogy politikus vagy
és éppen lelepleződött egy furmányos húzásod
aminek következtében
egy normális társadalmi közegben forgószélként kellene
hogy peremre sodródj
tarts kéznél egy udvari bolondot
aki egy villanásnyi nyilatkozattal
közröhejjé teszi az imént még a köz számára is
kínosnak tűnő leleplezést

211106




268
jelenbe hasított múlt (megkésett emlékezés)


kihasítok magamnak egy szűk teret
és nézem ahogy az idő
áthalad rajta
elsírtam magam az unokám előtt
amikor a múltamról beszéltem
benne anyám könnytelen arcáról
húsz éven át hordtam magamban
és most követelte
mutassam mennyire fájt bennem a higgadt mérlegelés
amikor
erőnek hittem a gyávaságot de a hazafelé úton
egy üveg konyakkal kellett tompítanom
anyám könnytelen arcát magamban
tegnap beszélgettem vele újra
mondtam neki
pont ott tartok most
mint húsz évvel ezelőtt amikor elbúcsúztunk
nem hitt nekem
csontszáraz volt a szeme most is
csak az enyém könnyezett

211107




269
nem egészen átgondolt mondatok


és amikor már semmit sem akar
pillanatokat mesél magának
soha meg nem élt pillanatokat
amikbe élménytelen sétáinak
gondolattörmelékeit töltheti

először még minden lehetséges volt
de mire mellém ért kételkedni kezdtem
elérhetőségünkben
megpróbáltam ugyan nem tudomásul venni azt a falat
amit tárgyilagos szempontokat mérlegelő
ostobaságainkból építgettünk egymás megvédésére
keresni az elérhetőben az elérhetetlent
hogy átlátszó legyek újra
hibátlanra csiszolt részleteim
visszavernék a fényt
hogy belül – ahol átlátszónak tűnök –
még megmaradjon a sötét

ha lenne a szeretet Istenének igazságérzete
kitöröltetné velem az emlékeit
és nem nézne át rajtam kiüresedett tekintetével
mintha ő lennék én
és nekem kellene kitalálnom
hogy mit kezdjek ezzel a szerteszét gányolt világgal

ilyenkor
éppen kiszakadok valamiből
és kitapogatom a percekkel ezelőtti
tériszonyom a zuhanáshoz

211108



Olvasói hozzászólások nélkül
416. Czékmány Sándor: fészbukpoémák2021-10-21 23:38
250

közbevetés


képzeletben rajzolgatom a múltam a jelenben
passzió ez is persze
unaloműző feszültségoldó halálváró
de szinte mindegyis
először olyannak rajzolom amilyennek én szeretném látni
színes ceruzákat használok a ceruzák betétjei radírozhatatlanok
hogy legalább most a betűk ketrecében
megtarthassam a kitörölhetetlenség reményét
a betűk – előzetes elhatározásom szerint –
csak akkor fogynának ki ha már az utolsó pontot is kiteszem
de akkor végleg –
persze pontjaim kényszeres illúziók
kivéve talán ezt az egyet
az utolsót –
és ez az utolsó pont lenne az amihez kötve
hagyom hogy az történjen velem -- visszamenőleg gombolyítva –
amit megrajzoltam
elcsodálkozok ugyan a színváltozatok gazdagságán és azon
hogy semmi sem történik úgy ahogy történt
vagy ahogy történhetett volna ha idefele kicsit is hagyom elhinni
létezésem játékos lehetőségeiben azokat a színeket
amikkel visszafelé már lépten-nyomon találkozom
de ami másoknak nem mond de nem is mondhatna semmit
mert csak én érzékelem a valóság ezerféle szürke árnyalatait
ezekben a rég jelentéktelenné homályosodott változatokban
amik
rajtam kívül soha senkivel nem találkozhattak
és mára már reményt még tőlem sem kaphatnak hogy de igen

kicsit másképp

mint látnokok szemén át a füstből kisejlő kép a jövő
talán már csak visszhang a jelenben
a múlt és jövő között ritkuló szívverés

a kígyó kibújik régi bőréből
és mindenegyes új sejtje méreg fogat növeszt
és minden fogával önmagába tép

211002
(feltéve a DOKK-ra is 06)




251
KIÁRUSÍTÁS (fészbukleállás utáni ismétlő hangulatban
58 sor


a sötét falak közelében mindenki ösztönlénnyé változik
beleszalad a sötétbe
és várja hogy valaki új lelket kínáljon számára
mint autóknál a gumicsere
kész lelkeket lehet rendelni
ki ki tetszése és választott útviszonya szerint
a pokollelkek érdekesebb mintázatúak és
lényegesen jobban tapadnak a valósághoz
a velük elérhető sebesség csak kozmikus mértékben
léphető
ellentétben a jólelkekkel
akik abszolút mértékben súlytalanok
a legegyszerűbb közegellenállás is le tudja
bénítani őket
irgalmatlanul kicsi a kockázatvállalási koefficiensük
így nem csoda ha készletkiárusításuk alkalmával
sem találkozol sorbanállókkal
bárki testébe könnyűszerrel beleéli magát
de ugyanolyan könnyedséggel ki is lökődik
néha a torkodban dobog
de csak azért
hogy emlékeztessen az időre
aki tulajdonképpen maga az Isten
csak még nem tud róla
átszivárog a téren úgy hogy nem érzékeli saját magát
mert egyidejűleg mindenhol ott van és mindenben
tehát soha sehol
kitapogatja olykor a szándékainkat
de mert értelmezési tartományain kívülre esnek a
következményei
nem foglalkozik velünk
ha mégis belebotlik a hülyeségeinkbe
tenyerét
a szemére szorítja
klasszikus gyerekmódra
így nem láthat senkit
és akkor őt sem látja senki
ujjai között időnként – ami szerinte nincs –
azért átszivárog a hité-
ből fakadó tanácstalanság
hogy amikor megszűnünk számára
megszűnik-e ő is
hajszálrepedésnek érzi magát az univerzumon
és egyre tágul
viszonyítási pontjai
mint a késve induló vonatok menetrendjeibe
berajzolt számok
kipergetik magukból a valóságot
lehet
ő is rég rájött
hogy nincs szüksége már önmagára sem
elvesztek benne a dátumvonalak
de haladékot kapott az újjászületésre
és így csak szenilis vigyorral vár
mintha nem is benne történne
minden alkalommal
a végtelenszer ismétlődő rosszlelkek sormintáin át
a valami újra történő sóvárgása
a jónak

2110 10 05




252

továbbmenve sehol


pontosan érzékeled hogy előbb-utóbb rá kell térned
és rátérsz
szemed követi a kötelező irányváltásokat
szükségtelenül
mert biztosra veszed
hogy az akaratodnak itt semmi hasznát nem fogod venni
leképezed pontról pontra a kitérőket
és meglepődsz
amikor egyikről-másikról úgy érzed
ismerős
és tudomásul veszed hogy már megint itt jársz
megfordulsz hogy más kitérőt keress
és újra rádöbbensz hogy nincs mögötted út

211007




253
KKA-nak magamból (csak mert...)


múlt és jövő között vergődő naprakész
gondolataink bizonytalan foltokká
feszegetik az időt
egyre halkuló esőzörej az ereszcsatornán
a menekülés legkisebb
reménye nélkül hallgatom
belelapozok a lassan képződő csendbe mintha
árnyékot kopognék
a szomszéd ház ablakára
hogy újra láthatóvá váljak
magam számára
világos tiszta eget rajzolok magam fölé
tulajdonképpen
bármennyire is úgy tűnik hogy igen
nem kínálok megvételre semmit
nincs nálam és soha nem is volt
bármennyire is szerettem volna hogy legyen
eladható csoda
de szeretném elmesélni neked a napi történéseimet
bennük
a körülöttünk forgó gondolataimmal
ahogy egyre mélyebbre haladnak a kintből
a bent sóvárgott távolságok
őrlődő bizonytalanságai

211018




254
várakozás


van egy mirigy az emberi koponyában
ugyanaz a szerepe mint a szemnek
vagyis a látószerv által felfogott ingerekre
közvetetten a fényre
reagál

ez a tobozmirigy
sötétben a legaktívabb
befolyásolja az agyalapi mirigy a hasnyálmirigy a mellékpajzsmirigyek a mellékvesék és a nemi mirigyek
reprodukciós működését
az ingerek a szemből speciális agyi magvakon
majd szimpatikus idegrostokon áthaladva
érik el a tobozmirigyet
közvetítve
a napszakok változásait
a koponyám
pontosabban a homlokom
középső részén
van egy üreg nagyjából olyan mint egy tengerszem és
néha az is
főleg ha átlátok vele a
végtelen sarkáig ami lehet
csak egy háztömbnyire van innen
izzadságtól
csatakos éjszakáimban eléggé
egyszerű ingereket közvetít néha
lapos
színesre csiszolódott kavicsokat
kacsáztatok a felszínén és szorongva várom
hogy a túlsó parton fölé boltozódó sziklák
mikor omlanak rá
az alfa- és a bétablokkolók egyidejű szereptévesztései
néha eljátszanak képzeletemmel
várom a menthetetlenül bekövetkező csendet
amit a hullámverés
felém sodor majd és betemet véglegesen
a mélyeiben kutatott de soha meg nem talált
önmagammal.

211009




255
a hitem


váratlanul szokott megjelenni
főleg ilyenkor mikor a sötét
csatangol bennem
semmi gondolat
az érzések is akár a város terén a térkő
feltükrözi a szemétből rá gyűrődő fényt
de néha mint zárlatos égő
hőt termel és rád gyújtja a házad

211011



256
jó lenne


kimondani azt a szót
amit egész életemben kerestem
de elfelejtettem megtalálni

verejtékezve figyelem kijátszott lapjaimat
látom hogy nyertem
és elönt a veszteség szégyene

211011



256

azt hittem (2007)


minden utat ismerek magamban.
forduljak bármerre,
pontosan ki tudom számítani a kanyarok ívét.
útjaim szélén
felhalmozott szemét.
dühkitöréseim itt-ott
egekig vésték örvényeikkel az utak burkolatát.
ismerem a csillapodás hullámait is,
az apály-dagály váltakozó zihálását
sejtjeimben. és a napot. ahogy mozdulatlan sávokban
kering körülöttem, miközben
látom magam, ahol nincs más,
csak rozsdás sínek között burjánzó gaz.
a látóhatáron ingadozó állomástörmelékek ablakain
vonatárnyékok.
mozaikrétegződéseikben
az emberi butaság útvesztőin át
cipelt
otthontalanságokkal

barakklakóként élem át magam újra.

azt hiszem
minden utat ismerek magamban,
ugyanazok a kátyúk,
ugyanúgy nincs neve a holnapnak,
ugyanúgy azt hazudják bennem az útjelző táblák, hogy
a hatályos jogszabályok szerint még létezem
egy frissíthetetlen időképben.

211012




257

válaszféle magam felé (2018)


majdnem mindegy hogy miből
de többnyire őszinteségből
ebben a gondolat
és a gondolat bármilyen megjelenítése közötti
szakadék zavar
mondjuk egy hercegi esküvő körüli felhajtás
és a rongyos tanácstalanság
hogy mi a búbánatot keresünk mi ebben
a nekünk szánt látványosságban
az agyamban cellákra osztott sötétség
amikben kifelé még mindig érzékelem magam
de belül
legbelül
tisztázatlan indokkal pásztázó reflektorhidakba
kapaszkodom
miért is beszélnénk rólad rólunk
amikor gyakorlatilag nem is ismertük egymást
bár az is lehet hogy igen
csak közben elhagytak az emlékeink
mindkettőnket
mert ha te emlékeznél
biztosan emlékeztetnél rá engem is
hogy van mire emlékeznünk
mert olyan jó és szép volt együtt
és kár lenne kihagyni csak azért mert én
nem tudok rólad semmit
bár szeretném ha volna mire
emlékeznél
sétálgatnék közöttük válogatnék
ahogy egy régiségboltban is teszi az ember
nem is annyira a gyűjtőszenvedély vinne rá
hiszen minden darabról tudom hogy mennyit ér
és azt is
bármelyiket választanám ki
már túl késő ahhoz hogy magaménak érezzem
elég lenne számomra
a pillanat rácsodálkozása
hogy jé ez is és talán még az is és
hogy mennyire jól álltunk és állunk még mindig egymásnak
rejtett jeleink semmit nem mutatnak abból
amit valójában látunk
csomót csomóra kötünk
bonyolult elképzeléseinken saját igazunkról
és mutatjuk
de aki látja csak romhalmazt lát
és a romok halmazán át saját romhalmazát
és fogalma sincs hogy kerülhettek oda
kik lakhatták és meddig
lakták-e egyáltalán bármikor is
vagy csak átszóródtak egy másik világból
igazolni
Isten létezésének lehetetlenségét
ami most éppen
megfejthetetlen üzenetként gomolyog
arctalanná vált tekintetemben
semmi bajom az élettel
szeretek úton lenni és amikor megérkezem valahová
csomagjaim magam köré rakom
kabátgallérom csapzott hajamig felhajtva
úgy
hogy ha akarnék sem tudnék figyelemmel kísérni mást
mint
az ezzel a mozdulattal
körém zárt világot
és közben úgy teszek mintha nem tudnám
hogy ez nem a valóság
a valóság ennél sokkal egyszerűbb
abban mindenki benne van
és minél többen
annál inkább egyedül
festő aki csak vonalakat rajzol
és kiszínezi a köztes teret feketére álmodott színeivel
a tubusból öntött színek
itt-ott
megfolynak
szaggatják a vonalak kesze-kusza egyhangúságát
folyamatosan kifelé vezetem magam velük
és folyamatosan visszacsöppenek
mintha vonalaim árnyéka lennék
a kétdimenziós térben
átszállás és a visszatérés szándéka nélkül
készültem
aprólékosan kidolgozott terv szerint csomagoltam be
útipoggyászomba mindazt
ami számomra nélkülözhetetlen
címeket elsősorban
soha vissza nem hívott ismerőseim címeit
és azokét is
akik soha nem hívtak ugyan
de nekem folyton szándékomban állt keresni őket
fontos
halaszthatatlan üzeneteimmel
amiktől ők ők lettek
és én én maradhattunk volna
az utak tele vannak felvehető magányos arcokkal
és mind arra vár hogy felvegyük
hogy viseljük őket

211014




258

héjlét
(változat)


mondod hogy a lelkükre hivatkozzak Uram
miből gondolod hogy hatni tudnék vele
Te tudod legjobban hogy feléd
templomokkal fedik le gazságaikat
és biztosra veszik hogy sikerül
mondhatnék én bármit csak zagyváló
idegen gondolat lennék számukra
hiszen
hitük szerint Te ruháztad rájuk
a nép akaratán keresztül azt a hatalmat
amivel úgy vélik szabadon rendelkezhetnek
és ezért most büntetni szeretnél
de előtte figyelmeztessem őket
hogy rossz szemmel figyeled amit művelnek
és hamarosan egymás máját fogják felzabálni
ha nem figyelnek a szeretet lényegére
amiről – ahogy végighallgattalak –
Neked is csak homályos elképzeléseid vannak

*
*

végiggondolta így százszor és
szavai nyomán százszor pusztult el Ninive
és már százegyedik alkalommal tápászkodott fel
a cetnyákos homokról
amikor rádöbbent
soha-soha nem merészkedett el
a piactérig
és most sem fog

211019




259
szemreszorított kép (változat)


szeretem elmesélni a nap történései
körül forgó gondolataimat
egyikben másikban ott lapul Isten is a maga
könyörtelen közömbösségével
mutathatatlanul
mert mindig abban a napszakban találkozunk
amikor már mindkettőnk számára
kivehetetlen a köztünk lévő távolság
régebben
hosszú kacskaringós gondolataim között
üzeneteket küldött
ettől időnként úgy tűnt
hogy mindketten létezünk
az üzenetei
akár egy vizes kéziratról lejátszott mozart-zenemű
az enyéimben sehol egy hegy
amiről visszaverődve hallhatnám
hogyan éltem meg illúziói
elvesztését

211021

415. [tulajdonos]: fészbukpoémák2021-10-01 22:38
240
őszi ballada

este
késői hűvös őszi este
szándékodba kerül hogy be kellene gyújtani
a gázkazánt
az új hőfokszabályozón beállítani azt a hőfokot
amire igényt tart a feleséged
fojtott félelem ingerli a torkod
sose voltál egy műszaki zseni bár negyven valahány
éven keresztül elhitetted magaddal
olyan erővel hogy a környezeted is elhitte
ez viszont itt egy új konstrukciója a lehetetlennek
amihez ha fejben tudod is a műveletet
könnyűszerrel kifoghat rajtad a gyakorlatban
beleizzadsz a gondolatba mire a tenyérnyi lapos
dobozkához érsz
van rajta egy gomb és a kijelző ablak
ami hűen mutatja hogy éppen a gomb tekerésével
mit cseszel el
mert hogy elbaszarintottam az nem is kérdés
a láng belobbantóját még véletlenül sem hatja meg
a sűrű káromkodásod
amire azért a párod előkerül
hogy egy csipetnyivel több izgalom kerüljön az estédbe
tájékoztatáskérés a kisebbik fiamtól aki talán
de telefonon keresztül őt sem értem hogy mit tegyek
vagy ne tegyek amikor folyamatosan villog a ketyere
szomszéd hívás
toporgás tekergetés
tökvakargatás (ami alatt a fejünket értem)
semmi
biztosan átbénáztad egy másik dimenzióba
mondja szintén telefontanácsban a lányom
aki az ilyen dolgokban talán még nálam is hozzáértőbb
a fiam őrjöng
leteszem
interneten keresek egy témába illő fecsegő oldalt
éppen hozzám hasonló vén hülyét oktat egy kölyök
belépek
két perc alatt megerősödött
hogy valóban vén marha vagyok
ezeknél a modern biszbaszoknál nincs helye
az ósdi logikus gondolkodásnak
meg kell ismerkedni velük
és elhinni hogy ők mindent tudnak amit én már soha

210919




241
oldalnézet

nem omolhat össze
hiszen már kitalálta halála utáni utóéletét
a koncok harca biztosítja majd számára
a halhatatlanságot:
amikor még rend volt és béke sóhajtoznak az emberek
mindenki tudta a maga dolgát
a koldus koldult
és biztonságban ehette a kegyes adományok maradékát
a számára kijelölt helyen
amikor nem kellett úton-útfélen könyörögni-követelni
szükség esetén elvenni a gyengébbtől az erősebb jogán
amikor még bárkit ha félretaszítottak
mindig akadt egy segítő kéz aki felsegítette
bárhonnan is de akadt és úgy nyújtotta át
a túlélés lehetőségét hogy még
köszönetet sem várt érte
boldoggá tette hogy láthatta továbbvánszorogni
az adományként átnyújtott zsák krumplival

210920




242
villanás a csendből


nem azért hogy közöm legyen hozzá
egyszerűen csak kíváncsivá tesz
az a zaklatott örvényléstömeg amivel körülveszed azt
ami látható belőled ami – ha saját tapasztalatomból
indulok ki – csakis az álmokra jellemzőek
itt-ott felbukkan ugyan bennük a valóság de
mint morzsálódó tömeg a pengekerítések túloldalán
bonyolult kompozícióként hullik
jövőtlen tekintetem elé
nem résztvevője
csak nézője vagyok egy valótlanságba
szakadt ébredésnek
amiben rémlik hogy a valóság
bonyolult
egyre bonyolultabb valótlansága győz majd
benne az egymást irtó győztes szövetségesek
ellenségeiktől szerzett fegyvereikkel

210921




243
margójegyzet


nem tudom
hányszor de hányszor ismételtem el
ezt a két szót
és most is
és nincs és nem is volt lelkifurdalás hogy hazudok
mert tudom
hogy ami itt körülöttem van
az nincs
de nem merem bevallani magamnak még most sem


mondataim összefüggéstelen felejtések
persze vannak hegyek benne és ha már hegyek
akkor türelmesen várakozó mély is
időnként belelátok reménykeltő szakadékaiba
de nyomban el is felejtem
a honnan hová és meddig tartó utak sűrűségében
a saját
a téveszthetetlen tévedéseim ösvényére szórt
örökkévalóságom

210922




244
kísértem a lehetetlent


nem olvasol
nem
nincs bennem fény mondod
és a látomásokra hangolt sáv is folyton ugyanaz
kiszikkadt életrög
tíz körömmel kapaszkodó semmi
az időnként fel-felizzó gondolatok között
kertek magányát
esőtlen nyarakat
takargatta képeket látsz
amiknek ellehetetlenítettem a nézőpontjait
nehogy ugyanolyannak látszódjam rajtuk amilyen vagyok
egymásra festett képek
ugyanazoknak a vonalaknak ugyanazoknak a színeknek
egymást fedő árnyékai a számukra kiszakított
a mozdulatlanná szaggatott időben
210923




245
szellemvasút

miután megjelentek az első omlások bennem
úgy döntöttem hogy abbahagyom a folyamatos megfigyelést
a fenét ha érdeklik a repedéseim
engem nem
mondom és nagyon büszke lettem az elhatározásomra
ami menet közben képlékenynek bizonyult
pontosan úgy és annyira mint a romjaimon
megjelenő szavak értelmezhetősége
politikailag korrekt volt minden
mint a házak falán meghagyott lövésnyomok
vagy egy gránátrobbanástól leomló vakolat
alól kisejlő éljen a párt felírat
vakító vörös színein átható szürkeséggel sarló és kalapács
tehetetlenül állok szemben a ténnyel hogy a
mindenkori hatalom
trükkjeivel szemben tehetetlen vagyok
csak figyelni tudom
a szavak nyomasztó vergődését
ahogy az értelmezhetetlenségig
próbálják tisztára mosni magukat

210924




246
kitérő nélkül


most éppen nem látható
mindenféle arcokat tart maga elé hogy pótolja
hátha feltűnik jelenléte a jelenlétükben
de csak a tükör felülete
amin
a tükröződő szemek
alig-alig kikövetkeztethető érzései sejtődnek
a zsugorodó háttér is olyan
mintha rajta keresztül tömörödnél egyetlen pontba
megkövesedett gondolataid alól
változatlanul nincs hova menekülnöd
itt is ott is lezárt peronvégek
folyamatosan áthaladó vonatokban a megérkezés réme

210925




247
játékba ütött labda


kötelezővé tenném a szólásszabadságot figyelve
ki mikor hogyan és miért vonná ki magát a szabály alól
figyelve a rákapaszkodó rettegést is
amiben már senki nem ismerne magára
egymásra meg végképp
szabadon választott hazugságaink között botladozva
lassan mindent elhiszek magamról mint állampolgárról
főleg ha a hatalommal szembeni vagy a hatalom melletti
viselkedésem dönti el
hogy melyik átmeneti vagy ténylegesen hithű csoportba tartozom
de mint aki belefáradt hogy nem akarja leírni
akkor sem ha le tudná írni
az esélytelenek boldog nyugalmával
az ide-oda csapódó érzéseit
úgy tudom a legkönnyebben túltenni magam rajta
hogy nem írom le
akkor sem ha le akarom írni
az idő nekem dolgozik
kizárólagos jogom van a zárlatok
-- zárlataim – kijelölésére
amik másodpercpontossággal követik egymást
mint most is
hajszálpontosan tudom hogy mit szerettem volna leírni
de hajszálpontos következetességgel ellenállok
a késztetések hajszálra pontos beérkezéseinek
eljátszom azért a gondolattal
hogy mi történne ha egyszer – csak egyetlen egyszer –
kivonnám magam a szabály alól
és nem támasztanám ki magammal a folyamatosan
rám szakadó ént

210928




248


ragasztott jegyzetlap (régiekből most)


nézem ahogy a hangulat változik
beszélgetünk
néha
a szavak nehéz felvonóhídként ereszkednek közénk
meg-megbillenve mintha a súlyos láncszemek
önálló életet kezdeményeznének
előttünk pálinkáspoharakon
a naplemente robbanásnyi csendje
és súlytalanság
a kevés józan arc csak önmagán tudja felmérni
hogy van-e és ha van merre visz az út
a közös hit már elhangzott
minek kockáztatni a feszült hallgatást
a hangulat mint vallásos zenék tételeiben a kimódolt áhítat
egyszerre válik időnélkülivé az alattvalók
tekintetében az alattvalóság
minden néző egymásba oldódik abban az alakban
aki a láncszemeket tördeli
miközben áthalad a hídon

210929




249
éjféli sanzon


közvetlenül a sípszó elhangzása után
léptem le a pályáról
nem mintha ennek köze lett volna bármihez is
ami a pályán történt és történni fog
csak a történelmi hűség kedvéért jegyzem meg
hátha érdekelni fog ez a tény bárkit is
és fel szeretné majd idézni pontos távozásom időpontját
többnyire szarok az ilyen részletekre
a játék maga érdekelne de ha nincs játék
úgy viselkedek mint egy mindenkit mindenért hibáztató
aggastyán aki abban látja az ifjúság legnagyobb
bűnét hogy ők is megöregednek

kifelémenet még hallottam az örömujjongást
az is lehet hogy az én lelépésem ünnepelték
de nem kizárt az sem
hogy a pályán éppen sarjadó legfiatalabb
fűszálat
aki öntudatlanul ugyan de már méregette
a cipők útiránya
és a bennük lapuló súly közötti összefüggést
feleslegesen ugyan
mert létezése kizárólag azon múlik
hogy újravésik-e gyökérzetét a kivehetetlennek tűnő
háttér kedvéért

még mindig úgy teszek mintha nem érdekelne
ez a kényszeresen magamra aggatott helyzet
vitathatatlan a kívülállóságom
kicsit olyan mint egy kórházból kölcsönkapott lepedő
szemfedőnek megteszi ugyan
de hol van ez ahhoz a méltósághoz
amit egy aranydukát képviselt valamelyik ásatásunk
koponyaleletének szemgödrében
világos ugyan hogy számomra eddig és ne tovább
de amíg meg nem szokom
el kell kerülnöm az ok és okozati összefüggések kelepcéit

mivel a társadalomformálás mint olyan
analóg az utcalányok szakszervezetbe tömörítésének kérdésével
kényszerképzetnek tartom
a vallások dilettáns próbálkozásait az egységes istenkép
megalkotására úgy hogy az értékszempontok
érintetlenek maradjanak az érdekmechanizmusok
szövevényében
így ugyan semmi esélyem bármikor is többet tennem azért
hogy a távlatok a kelleténél közelebb kerüljenek hozzám
de tudom a helyem és ennyi elég
hogy álmodozás nélkül megússzam a biztonsági ajtók
előtti örökös készültség hidegrázásait

persze szükségem van nekem is mint mindenki másnak
támpontokra
egy törésre például a villamossínek őrjítő párhuzamosságán
sejtelmem sincs hogyan juthatott ez most hirtelen eszembe
a pillanatnyi zűrzavarban ami attól függően hogy hol
hogyan és mikor de akár egy viccben elmesélve is
vagy mint egy titkot szorongatnám (szorongást titkolva)
és csak álmaimban venném elő nézegetném és csodálkoznék
hogy még mindig itt vagyok pedig már rég nem

211001

414. [tulajdonos]: fészbukpoémák2021-09-17 23:11
222
menekülés


ha ilyet lát
mindig bátortalan lesz
kinyújtott tenyerén sérülésnyomok
velük szokta méregetni az őt körülvevő távolságokat
sok haszna nincs belőle
magukra felejtett gondolatai továbbra is
egymással vesződnek
ilyenkor ugyan elviszi őket sétálni a dunapartra
hátha a fűzágak összeboruló békéjében
kioldódik belőlük a támadékonyság
és békés szemlélői lesznek az önmagában sodródó víz
felfoghatatlan titkának
letörlök egy padot elrendezem magunkat rajta
és halál biztosan tudom
hogy itt fogom szétszóratni a hamvaimat

210822




223
ha ilyet hall


vagy olvas
menekül
néha azt sem tudja miért de menni kell
mindenáron
akkor is ha nincs cél csak a szavak
kapaszkodó emléknyomai
csendjük mint egy levert lázadás
tömegsírján
a lapátolt hantok közé morzsolt ima
ajánlás
egy múltunkban közös
remény felé

210823



224

beszéljünk


beszélgessünk bármiről
ami épp eszünkbe jut
ha fájdalom az
akkor a fájdalomról
szinte mindegyis hogy hol és mennyire
és kinek
de megkönnyebbülés lesz beszélgetni róla
persze ugyanúgy fájhat továbbra is mint eddig
és lassan rájössz hogy nincsenek határai
egyidejű és végtelen mint Isten
de ha másról nem
erről legalább felismeritek majd egymást

210824



225
időzsák


nem tudom milyen napok jönnek még ezután
de készenlétbe helyeztem a túlélőcsomagom
ami tulajdonképpen lestrapált mondhatnám
hogy elhasználtságuk okán használatonkívüli
szavakból áll bízva a jövő természetében
aki mint minden jövő mélységesen lenézi az
előző jövők elmúlásában azt ami jelenében
saját jövőjére emlékezteti így talán kihúzom
még valameddig anélkül hogy igazolva
látnám a múltamban már többször átélt de
a jelenben elvesztegetett jövőm katarzisait

210826




226
kollázs


milyen lehet azoknak
akik gyűlölnek
szavaikat úgy használják hogy sziszegésüktől
átforrósodik az arcod
és pontosan tudod mire számíthatnál
ha nem védene még úgyahogy
az emberi élet tiszteletére formálódott alkotmány

milyen lehet azoknak
akiket véd ugyan a törvény
de elszántan hisznek abban hogy ez átverés
mert a sziszegő hangok véresre karmolják
önbecsülésed
még akkor is ha már csak a helye van meg
hogy még véletlenül se higgy a létezésedben

milyen lehet azoknak
akik pontosan tudják hogy mindez nem igaz
a valóság olyan illúzió
amiben bárki bármikor annak álmodhatja magát
amihez éppen kedve van
és ha erősen hisz az álmaiban
maga játszhatja el Istenre osztott szerepét is

210827




227

csend szaggató csend

nincs távolság bennem
a beszűkült tér nyer már évek óta új dimenziót
ettől eddig mondom magamnak és látom
hogy annyira de annyira ostoba a mozdulat
amivel jelzem
magam körül az önhatárokat
kivédhetetlen látomásaimban
én itt te ott
és a látvány
sugár nélküli körként ívelődve átcsap
egy új
egy kapcsolat nélküli dimenzióba
vagy többe
ki és milyen szemszögből tudná azt megítélni
hogy te ott és én itt állok
ha én már sehol
de te még mindig létezel
valamiféle dimenziókra szabdalt térben
idő persze ott sincs
csak a magammérte pulzálása valamiféle csendnek
hallgatásnak

210828




228
sugárút


a Föld légkörének széndioxid tartalma még nem éri el
a Vénuszét
de
beindulhat egy olyan öngerjesztő folyamat
amivel
– ha és amennyiben nem hagyjuk abba
az egymással való hülyéskedést – sikerülni fog
és százegynéhány millió év múlva
a Marsra telepített
és a Marsot élhetővé tevő értelmes lények
– nem biztos hogy embertípusúak –
fő gondja is az lesz
hogy meg lehet-e akadályozni a széndioxid kibocsátást
vagy inkább kíséreljék meg benépesíteni
a Jupiter valamelyik holdját
ás ha már
akkor a Szaturnusz holdjaiból is valamennyit
hátha

210830





229
ami nincs az hol van



olyan ez az egész mint egy elcseszett végjáték
mindenki összekapaszkodva
kínosan ad arra hogy közhelyszerűnek mutassa magát
a nem mindennapi piactéren
majdnem színpadot írtam de már régóta
egymás padsoraira olvad előadó és néző
a portéka is közös
igazi értéke már emberemlékezet óta nincs
– talán nem is volt soha – de minden résztvevő
eljátssza a magára és egymásra kiosztott egyetlen
szerepet
és úgy tesz mintha lett volna valami
a meghirdetett drámában
de tulajdonképpen nincs
a csillogó díszleteken kívül az egyre szánalmasabb
lökdösődésben
hiéna fogak acsarkodó látványdömpingje
na az van
a valamiféle konc valamiféle nyoma fölött
ahol egyszer talán volt valami de az is elképzelhető
hogy soha és semmi

210902




230
kivárt önfelmutatás


elnézed és nem tudod miért nézed el
szomorú ha már téged sem érdekel
annyira sem hogy feláldozz magadból
miatta pár évet abból mi hátra volt

ha volt egyáltalán de mindegy fogad-
juk el hogy valamennyi mégis és köt
is hozzá a jelen bár kevés jó érv
szól mellette főleg mert egy sincs de

tudod hogy annál feleslegesebb
zsigereidben a jótékony lázadás
amit nevezzünk inkább megtartott
illúzió csonknak ha lehet még

elhallgatva is bárminek nevezned
a szürkeségbe el-elkallódott gondolataid-
ból pont a lényeget ami benned mára
megkeseredetten elfelejtett pont lett

210904



231
gondolatpárhuzamok


egy jottányit sem fogunk engedni a szabadságból
ha kell
önálló akaratérvényesítő képességünk érdekében
akár a végítéletig is meghosszabbítjuk
a mit is na
a jelen és jövőbeli válsághelyzetek kezelését célzó
nemzeti akaratot
amit a nép az istenadta nép konzultált
a nép akaratából máig regnáló kormány kezébe
remélve hogy a kormány jelenlegi vezetője
és természetesen minden tagja
(a majd leváltottak helyében a jövőbeliek is)
hűségesen kitart a népet és a nép akaratát védelmező
álláspontja mellett
a válsághelyzeteket kezelni nem tudó
(mondjuk ki őszintén csak elcseszni képes)
ilyen-olyan szedett-vedett hatalmak
és az őket sajnálatos módon támogató
csak nagyon-nagyon nagy jóindulattal
és tűrőképességgel
nevezhető „honfitársainkkal” szemben)

utószó

magam itt a halál torkában már leszarnám
hogy ki mit és hogyan bassza szét ezt a szerencsétlen
országot
(legfeljebb csak azt igényelném hogy egyben
nyeljen le
kifejezetten undorodom a darabolós technikájától)
de bőségesen marad akikért és amiért aggódom
és sajnos nem ok nélkül
a vallás erőltetése egy nemzetközösségben
nem lenne szabad hogy én-mi-ti-ők-re szaggassa
az egységet
idealista lennék? nem, csak dühös!
Afganisztán egy örök tanulság kellene hogy legyen
mindannyiunk számára

mondom én idealista vadmarha

210904




232
távolságtartás


tükröződik rajtam az éjszakai csend
sehol egy kutyaugatás sehol egy gördülő autó-
surrogás
mint rémfilmek emberfaló szörnyei
kúsznak felém a gondolatok
szétszedik és a maguk arcára formálják érzéseimet
míg lángot nem kap bennük az undor
és a menekülés
a gyáva menekülés bosszantó kísérletei
el nem álmosítanak annyira
hogy már csak a képernyő szemcséit látom
a fekete betűkacatok közül
a világ egy kiszakított darabja süvít el mellettem
visszaverődik a falon
egy véletlen kutyaugatás besöpri az ágy alá
ennyi volt mára
altatót veszek be
kicsit többet mint szoktam
és rábízom magam az álmok reménytelenségeire

210905



233
csendes esti tépelődés


tulajdonképpen eddig semmi bajom nem volt magammal
ahogy Istennel sem
elvoltam-vagyok a magam kis játékaival
ahogy Ő is
én megpróbálok rájönni a titkaira
– természetesen nem ellesni akarom a módszereit –
Ő valószínűleg zsigerből ismeri az összes elmúlt
és még csak ezután következő minden gondolatom
róla és módszereiről
de – bocs az őszinte megnyilvánulásomért –
nagy szarban lennénk mindketten ha bármelyikünk is
komolyan venné a másik véleményét
a titkait is csak azért szeretném ellesni
hogy megnyugodjak
azért
minden látszat ellenére a világ teremtményei
végső soron jó kezekben vannak
de mint jó atya
hagy bennünket tanulni a saját hibáinkból
úgy anblokk a saját hibáink folyamatából
kell megtanulnunk
hogy mit is jelent Atyaúristen-nek lenni

210906




234
másolatl


és összetört bennem minden mondat
nem tudom ki vagy mi okozta
csak nem éreztem már köztük és köztünk a régi
a harmóniának nevezett kényszert

talán mert szerelmes vagyok még mindig
abba az elhagyott életmásba
akit tiszteltem amíg nem volt
és most hogy itt van rettegek benne

210908



235

„együtt egymás ellen”
FT


ha fel is nézek rád
nem tudom hova és milyen irányból vetődjön rád
a tekintetem
a csillogást a magad mutogató szépet érzem
talán értem a hősök szobrait
de nem tudom ilyenkor kiverni a fejemből
hogy mennyien éheztek sírtak miközben
megszületett mindannyiunk legendája
nemzedékeink túléléseiben
rólunk
akikért érdemes volt ezt is azt is feláldozni
legyen az akár a mások élete
akár a sajátunk
és tesszük
szükség esetén ma is bár tudom
az indíték csak zsigeri szükséglet mint a hit maga
túlnőve önmaga vak látomásain

210910




236
rövidzárlat


érzem
naponta érzem hogy létezik
érzéseim hiányosak és elnagyoltak
pont csak annyira
hogy ne veszélyeztessék a kételkedést bennem
ami minden rendelkezésére álló eszközzel
bizonyítékokat keres annak létezésére
amire
létezésem a cáfolhatatlan bizonyíték
210912




237
magamra vetett pillantás


érdekelhet-e bármi is azon kívül hogy vagyok
egyre gyengébben ugyan de még
felismerem a betűket némi rágódás után
a szavak is rémlenek
és úgy ahogy az érzés is belengi őket némi
értelemmel
nehéz kiszedni magamból amit
valamikor – és ezt biztosan tudom – elraktároztam
csak épp a mit és hogyan helyett a kereső szó
minek
és ezen eltökölök (írhattam volna eltűnődök)
hosszú percekig
mást jelent-e most mint mikor
színekké fonódtak emlékképeim
és nem érdekelt hogy kinek és minek
csak hagytam magam körbezsongani
értelmet soha nem kereső szavak tömegével
ami most fagyott
tömb
nehéz forgásban a pusztuló idővel

210914



238
létszámhiány


néha még elképzelem hogy milyen lehet
elképzelni egy idegen ember gondolataiban magam
többnyire képekben látom
és színezek
a színek függetlenek a találkozás körülményeitől
botrányosan hangulatfüggő
ahol két nappal ezelőtt még
bíbor és arany pompában láttam szinte megtestesülni
ma már egy pálcikaember figuráját öltve rám
öltögeti kicsorbult fogain keresztül a szimpatikus
másolatnak nem éppen nevezhető én
legundorítóbb szokásait
egyik-másik vigyorog még akkor is
amikor már durván elzavarták az ördög
kénköves valagába (egyébként ezt élveztem a legjobban
nincsenek kötöttségek
csontig élvezhetem a megalázás esetlen gyönyörein
keresztül a viselkedés szabadságát)
bár mostanában egyre gyakoribb
hogy csak a létező énemben próbálom megtalálni
a sosem léteztem visszhangtalanságát
figyelem magam borotválkozás közben
elgondolkodom a kiüresedett pillantás
tükörképében
hagy vajon volt-e
és ha volt milyen lehetett az igazi

210916




239
az üresség tapogatása


még nem tudod mennyire egyedül vagy
és lassan
nagyon lassan
a magadba vetett hited is cserben hagy
arcodra kalapált önbizalmad csak arcodra kalapált
önbizalom lesz
elnyűtt maszkjaidba kapaszkodó híveid értetlenül
morzsolják majd szét saját jelmezeik takarására
és csak annyit fognak érteni az egészből
hogy harc volt
káprázatos előremutató részletekkel
de valahol valamit megint el fogunk veszíteni
és megint nem fogjuk tudni hogy hol mit és hogyan

210917




413. [tulajdonos]: fészbukpoémák2021-08-20 23:03
209
HV-nek egy régi barátság szeretetével


bár néha üresnek érzem az errefelé járást
azért még – érzéseim szerint – vannak megtett távolságaim
séta közben gurul alattam a föld
jobbra is balra is
mintha az emberi valóság szemléletét játszatnák velem
a lábaim
hol jobbra billegek hol balra
van úgy egy-egy kaptatónál hogy hátra szeretne zuhanni
a test
de a lélegzetembe kapaszkodva még talpon tudom tartani
magam
a kavicsok született ellenségeimmé váltak
és haladás közben a házak sodrása
mint a viharzónák ütközéseibe zárt villámok
úgy záródik rájuk is a felhők ki-kicsattanó homálya
hogy néha még a dörgések hullámvonalait is látom
szóval elvagyok a magam élet-szülte nyavalyáival
nem panaszkodom
ami néha zavar
– de az kurvára –
a jövő
a hátrahagyott
rémiszt a jelen mitugrászainak akrobatikája
ahogy bolhacirkuszt játszatnak velünk
nézőként és szereplőként egyaránt ugráltatnak bennünket
és magukat is
kétségbeesett akarnokságaikban
hááát
ennyit magamról
hogy változtam-e a közel négy év alatt bármennyit is
a felskiccelt pillanatfelvételem alapján úgy hiszem
nem sokat
de hogy tetszenek-e még az írásaim
noshát
azt magadnak kell – nélkülem – eldöntened

210802



210
egy fiktív dráma fiktív margójára

___„aki engem szolgál bármivé lehet, de semmivé, ha
ellenemre számít”


volt egy álmom
a franc se tudja már hogy mikor és hol keveredtem
bele
és mikor és hol
ki
lassan felejtésbe került az is hogy egyáltalán létezett-e
vagy csak szenilitásra hajlamos képzeletem kever össze
egymástól illetlenül eltérő dolgokat
az egymáshoz nagyon is illőkkel
a lényeg a belőle áramló drámai hatás
ami megfelelő képesség hiányában kóborolt bennem
jóideig
(volt talán másfél óra is
tehát jóval tovább mint az eddigiek) tette-vette magát
mint akinek fontos és halaszthatatlan dolga akadt
a kert méhlegelővé alakításán kívül
és omlott is össze látványos gazként az emlékezett
kaszagépének suhintásaiban
szóval megint elmaradt a valóság egy drámai
(mondhatnám tökös) megjelenítése
és csak a mindenható véletlenen múlik ezután
hogy felbukkan-e mégegyszer
vagy végzetesen alámerült a mindennapok legyintgetős
és sűrűn szentségelős váltakozásaiban
a „mi a fasznak írni olyasmiről ami anélkül is van
hogy lenne”
a lényeg hogy már visszazuhantam
a sokkal valószínűbb álom valószínütlen valóságába

210804

**

211
a hitről csendesen


megakadok néha
és némán figyelem a beszorult szavak kínlódásait
nem
nem akarok segíteni nekik
mit tudnának még elhitetni velem abból
amitől megkövesedtek a ráncaim
amitől foszladozik bennem a hit a bizonytalan jelenben
szégyenkezem miattuk
szégyenkezve fogadom el
hogy ez az egyetlen módja a fennmaradásnak
ezt láttatják velünk
azt amit el szerettünk volna felejteni
amiről azt hittük már lehetetlen visszahozni
azt ami eddig
már csak a nagyon öregek emlékezetében létezett

210808




212
próbatétel


mi köt még mindig magamhoz
már rég
nagyon rég feladtam minden védekezésem
időnként mégis lázadásra kényszerít a lehetetlen
és kiemelem magam a belém zuhanó mélységből
megpróbálom elhinni hogy az élet nem ez
ami ha van is nincs
csak kirajzolódó valami amivel eljátszhat a képzelet
mielőtt lemondana rólam
bár lehet már le is mondott
de makacsságom nem hajlandó észrevenni
vastag útjelző póznákkal vesz körbe
mindegyikük más-más irányba mutatja a nem létező utat
elhitetve velem hogy elindulhatok még bármelyiken
próbára tenni ösztöneim maradékát
a mindenkori valóságok változataiban
amikhez már és még semmi de semmi közöm
mégis folyamatosan attól rettegek hogy van

210809


213
oldás a kötésben


szétmállik bennem a jövő
(sose hittem hogy ennyire messze eljutok)
és most itt a leárnyékolt égő súlya alatt
méregetem a visszatérés távolságait
persze nincs lehetőség hogy beváltsam
a magamnak tett ígéreteket
mégis rakosgatom a darabjait
hátha
hátha egyszer eljutok odáig hogy mégis
megmarad egy őszintén önző pillanat
például csak annyi hogy a szembeszomszéd
rohadék kutyája megint szétüvölti az agysejtjeimben
képződő semmit
aminek felületén megszülethet egy
mégis élni akarok
elhatározás
megrendelem a rég halogatott
kutyakussoltatót
hogy újra megajándékozhassam magam
az estéim csendesebb rémületeivel

210810




214
távolságbecslés


kedvelem a kormányzati beszámolókat (főleg ahol kérdezni is lehet)
de nemcsak egyet kettőt
az összest
a hangok megformálásakor szinte beleég mindegyikbe
valami földönkívüli – hogy az milyen lehet
nem tudom de ilyennek képzelem el – igyekezet
a
vitán felül meggyőzőnek ható nyilvánvaló mellébeszélés
a
megfelelési kényszer kínosan kimoshatatlan
lenyomatán kívül némi agresszivitás
(mint a jól dresszírozott bunyós aki még akkor
is vívóállásban amikor az ellenfél még sehol
vagy már sehol)
a
teli van a gatyám de értsétek meg ez a dolgom
ábrázat
a
pusztán csak azért mert kérdezni merészeltél
beletaposnálak a földbe
te tetű
a
miattad kell itt állnom és majmot csinálni magamból
a
te képtelen vagy felfogni hogy nekem jár a tisztelet
a
kurvára szeretnélek meggyőzni olyasmiről
ami akkor is hülyeség lenne ha te mondanád
a
stb
a
rengeteg változat lényege
a markáns beismerés:
igen, és?!

210811



215
a valóság cilinderében


rutinos hazugságaink hol ezt hol azt juttatják eszünkbe
csak tévedéseinkkel nem számolunk
de miért is számolnánk ha ragályos feledékenységünk
úgysem ismeri fel tévedéseinket a hazugságok útvesztőiben
megértem és velem együtt sokan
hogy
elviselhetőbb lenne a mindennapi gond ha biztosnak tűnő
kilátás mutatná merre könnyebb
és megéri arra menni
még akkor is
ha tudjuk hogy az a kilátás illúzió
megtévedt szemünket lehunyjuk ilyenkor
és belegyalogolunk a sötétségbe és próbáljuk elhinni
hogy mire kinyitjuk
megtörténik a csoda
mert olyan nincs hogy ne történjen meg
mert valahol mindig megtörténik és egyszer talán végre
valahára el fogjuk hinni hogy velünk is megtörtént
érezzük a bőrünk zizzenésén
látni nem látjuk
de felszikrázó képzeletünk mégis mutatja
szemkápráztató valóságainkat

210813




216
a leírt szavak hatékonyságáról
________________Bán Zsófia Bugócsiga c. írására


kifelé haladok a szavak vonzásából
a történet mint egy éles kés
belemetszi magát az elfelejtett valóságba
nincs értelme az időzítésnek
zavartan keresem magamban az összefüggést
a ma és a régmúlt emlékroncsai között és felteszem
a kérdést
a keletkezés szándékairól
és feszülten figyelek a válaszokra
de túl nagy a némaság bennem ahhoz hogy ha voltak is
legalább egyet fel tudjak idézni közülük

210814



217
a tűznyelő


a magamra ismerő csonka magány
átlép a gondosan telepített küszöbön
nincs kedvem – de azt hiszem nem is lehetséges –
új életet kezdeni vele
egy újság mellékleteiben nézegettem a különféle
hatalmi rendeződések egyre rettenetesebb
fegyverzeteit
a három nagy kötögeti a gatyája korcát rendesen
a sok kicsi – kiki a maga módján –
ijedt vagy ijesztő arcot vág a látványon
és méregeti
végtelenített terepasztalain a maga kis lehetőségeit
végtelen idők óta végtelenné fagyott reményeiben
cikázó tűzzel játszik egyik másik
saját álmait mintázva
egyre elkötelezettebbnek tűnő elszántsággal
lebénított népe látóterébe

210816



218
pillanatkép jövővel


van amikor elmegyünk sétálni a kapuig
visszafelé újabban csak vonszoljuk magunkat
egymást még nem kell de ez is valami
előfordul hogy a kapu torkából még kinézelődünk
na nem túl feltűnően csak annyira hogy diszkrét
időseknek tűnjünk
a szembeházat végre megvásárolta valaki
eddig csak bérlői voltak szinte félévente váltakozva
és mindegyik hagyott maga után valamit
ezek
a ház befejezetlen első részében lehettek feltornyozva
a beépítetlen tetőig
ezt onnan tudom hogy a kiköltözésünk
előtti (húsz valahány éve) szemlében őt is megnéztük
idős hölgy lakta úgy ahogy rendbetett
egyetlen szobában
a többi rész meg a nagy ásítozó üresség
itt-ott pallókkal és létrákkal megtámasztva
aztán meghalt és onnantól csak
a számtalan bérlő akik innen
próbáltak visszavergődni a valós életükbe
és most ez a fiatal pár
hetek óta hordja-hordatja konténerekben
a ház elmúlt húsz évében
bevégzett és bevégzetlen életnyomait
hogy helye legyen a fiatalasszonyon már jól látható
jövőnek

210817



219
egy kis mellébeszélés


még eddig nem találkoztam igazán boldog emberrel
az is igaz hogy nincs stabil mércém
amivel úgy konkrétan a maga teljes valóságában
fel tudnám ismerni

józsef attilánk definiálta ugyan a boldogságot
de hogy ez alkalmazható-e az emberre
hát ezt jópofasága okán is erősen kétlem
a „vályú- elmélet” szerint igen de ez eddig még

sehol nem jött be
sőt
minél több jó falat akad a vályúban annál nagyobb
a lökdösődés és eszeveszettebb a turkálás

így aztán a vályú tartalmának egy jelentős része
pocsékba megy
hogy mit jelent a pocsék azt most nem firtatnám
de ha leírom „audemars piguet” talán sejtődni fog

210818



220
csak mert fene tudja miért és kinek


ritkán szoktam meghatódni magamtól
egy kis túlzással azt is mondhatnám hogy soha
világnézetemet tekintve inkább kételkedő vagyok
és a jótékonykodás jórészt ellenérzést vált ki belőlem
még akkor is ha a történésben feltüntetett cél
nemesnek tűnik
és haszna belőle az elkövetőnek semmi
talán a gyerekkor ma már esetlennek tűnő traumája
az ok:
múlt század negyvenkettőben napszámba jártunk
pontosabban anyám de mindig vele mentem
mert féltem és féltettem
az egyik nap végén odadobott a gazda még egy pengőt
a járandóság mellé „a gyerek miatt”
és anyám kezet csókolt érte
és azóta mindig süllyedek
amikor hasonló gesztusokat látok
akár az állam részéről is
de ma olvasom hogy
egy lengyel sportoló kislány jótékony célra elárverezte
az oimpiai ezüstjét
és én meghatódtam azon
hogy meg tudtam hatódni a történeten

210818




221
csendes esti füstölgés


nem tudom ki hogyan és miért távozik belőlem
mert minden elhasznált nap csak engem mutat
– akkor is ha semmi közöm hozzá –
el akarja hitetni velem hogy miattam zúdul majd
felénk a rettegés
hogy ma este világgá szaladtak a pánikrohamok
szétfeszítették a szűk utcákat
és amikor gazdájuk előkerült a leszakadt semmiből
szétmarcangolták benne a megtalálás pillanatát
nem hiszek az emlékek tisztogatásában
olyan mint az éjszakai falak lámpanélküli sötétsége
akkor is szutykosnak látod a zuhanásukat
ha soha egy ujjal sem érintetted őket
nem hiszek a nagyon gazdagok becsületességében
legalább annyira nem amennyire bizonyára ők sem
mint ahogy abban sem hogy a szegények
csak szegényeket a lázadások kizárólag
felesleges áldozatokat szülnek
nem hiszek a háborúkban
de vannak
és amikor tudatodba fogadod létezésük okait
kételkedni kezdesz annak létezésében
akinek létezésed szeretnéd megköszönni

210820


412. [tulajdonos]: fészbookpoémák2021-07-30 14:59
201
múltba tévedt jövő


egy héten keresztül
moccanatlan aggyal ültem le a képernyő elé
a fényt magába zárta a sötétség
így láthatatlanságunk nem tűnt fel senkinek
nekem is csak most
hogy újra látom
magam körül a látóhatár ürességébe tévedt gondolataimat
gondolat?
ugyan már!
rikítóan vak rettegés a hit erejétől
hogy nem ismerjük fel a cápafogakat még akkor sem
amikor már a csontjainkon érezzük



restellem de nem tudom megítélni hogy van-e jelentősége annak
amit szinte naponta művelek
mármint ennek a betűbepötyögésnek
napi belső és külső készültségem és késztetéseim folyamatos provokálásának
hogy mond-e valamit másoknak is
vagy csak magam próbálom tisztázni felzabált életem
felöklendezett maradékaiban
– de talán pontosabb ha úgy határozom meg hogy „- ból” –
persze ebben a korban már mindegy kellene hogy legyen
– főleg számomra –
és így is lenne
– főleg az utódok szempontjából –
ha nem ijesztenének rám szinte naponta szembetalálkozó árnyékaim

210719



202
az elveszett idő fogságában


kikanyarodik elém és franciául kérdez
a tekintete ismerős a hangja nem
illetve alig sejtem hogy ki lehet és mit akar
a szűkre zsugorodott térben
amiben éppen élek
nem tudok franciául
tanultam ugyan amikor kifelé igyekeztem
de már a határon lekoptak rólam az igyekezetemmel együtt
emlékezetünk üres falához szorítva
bámuljuk egymást
aztán én el
de zaklatottan visszafordulok
látom ahogy elhajt
anyám megkérdezte tőle mikor visszatért
„aztán láttad-e?”
„igen, de nem ő volt”

210721




203
politika

vannak feloldhatatlan pillanatok
amik elől jó lenne elbújni
és figyelni hogy az aktuális feloldhatatlan pillanat
mihez is kezd majd nélkülem
hagy-e kiszámított vagy kiszámíthatatlan nyomvonalat
ami felett körözve méregethetném
szerencsémet vagy szerencsétlenségemet
a kihagyott találkozásban
valószínűleg kételyek képződnének bennem
a valóság elfogadásának szükségességéről
és vallást alapítanék aminek
tételeiben tagadnám a létezés személyemtől független
állításait
és ha sikerülne a feloldhatatlan pillanatot úgy mutatni
hogy az tulajdonképpen nem is létezett
de ha létezett is
távollétemmel megkérdőjelezhető
sőt – ha nagyvonalú vagyok –
semmibe is vehető a létezése

210723




204
ami összefűz


kipróbáltam többször is többféleképpen
néha sikerült egy-két lépést megtennem
néha mozdulatlanul reménykedtem
hogy talán így is sikerülni fog
a lényeg hogy ne adjam fel
szándékom tökéletességében biztos voltam
csak kételkedésre hajlamos képességeim
bizonytalanítottak tehetetlenné
pedig gondolatban százszor
ezerszer
százezerszer átmentem a szakadék felett billegő pallón
anélkül hogy érzékeltem volna a rettegésem
de egyszer
csak egyetlen egyszer
néztél bele a szakadék alján áramló folyó örvényléseibe
és onnantól remegő lábbal
gyufaszálnyi egyensúlyzódba kapaszkodva
megpróbálsz átjutni a biztonságod kockáztató túloldalra

210724



205
az egyformaság különbözősége


volt valami pogány méltóság abban
amikor és ahogy feladtam a hitem
az anyakönyvi bejegyzés szerint római katolikus lennék
de miután kilencévesen szétosztogattam
a plébános úr szivarjait az osztálytársaim között
az ezt követő büntetést mérlegelve
megszűntettem minden kapcsolatom az egyházzal
valamiféle homályos istenhitem maradt ugyan de ez az én
és az Ő magánügye
amennyiben igényt tart a hálámból levezethető
de időnként meg-megbicsakló szeretetemre
a változó értékű tiszteleten kívül
ami úgy ragadt belém mint a suttyó-félelem
egy rejtélyes hatalom egyáltalán nem rejtélyes indítéka
amivel belém akarja magyarázni
sőt
hatalmi eszközeivel megpróbálja módosítani
ami rám
és kizárólag Istenre tartozik
210725




206
mélyút


süllyedő vékony emlékrétegen
próbálom felszedni ami még maradt
– nyavalygás lesz ez is – érzem ahogy kenődik rám
az enyhén túlzó csend
egy-két születés közé zárt gondolattal
éjfél lesz
benne
annyi minden más
mit
még nem számoltam fel magamnak sem
lustaság vagy gyávaság lehet
vagy mert hogy legyen mi időnként rám tör
belém törölni káprázatait
múltról jelenről
mindegyis
üres
bezúzott ablakokkal néz rám a legtöbb kirakat
bár megszoktam hogy mindenegyes lépés
mit megtettem
visszajön hurcolkodni egy újabb talán még
ismeretlen szóba

210727




207
ahogy felejtünk


az akaratnak már nincs jelentősége
véletlenszerűen megtalált és azonnal felhasznált szavak
leírva
és reménykedve hogy majd csak történik velük valami
hogy jelentőséget kap az agyban
felszínre hoz rég látott
rég gondolt ismerőst
emlékezetbe mocsarasodott arcot
mozdulatot
vagy valamit ami rég múlt magára emlékezteti
a semmiből kizuhant éjszakából
reggel van öt óra
órák óta nézem a mennyezet repedéseibe zsúfolódott képmezőt
de nem emlékeztet semmire
régi zenészek neveit rakosgatom egymás mellé
hogy melyiket mikor és hogyan formálta a bezárt csend
azzá amiből most semmi nem jut eszembe
a véletlenszerű szavak kusza dobogásán kívül
csak az elmúlt éjszaka hűvössége áramlik rám
a nyitott ajtórés rácsain keresztül
amit olyan gondossággal ellenőrzök minden este
mintha csak ezen múlna -- és múlt eddig is – az életem
borzongva belegondolok hogy talán ez volt az utolsó
ébredéssel zárt éjszakám
és aztán lassan felszakadoznak az elmúlt nap emlékei
visszafelé mint eddig soha
és restelkedek mert poénból írtam egy eddig hitt
(valamennyire is eddig hitt) barátomnak
hogy ugyanmár szponzorálja kötetbe a verseim
arra érdemes részét – most gyorsan megnézem
hogy megtettem-e –
hát egen! meg! és most ég a pofám magam előtt
(és ha ezt az írást felteszem
mások előtt is)
hogy vénségemre sikerült magam alá süllyedni

210729


208
az eltévedt magány leírásának elkerülhetetlen változatai



nem vagyok magányos
sőt
de időnként elképzelem
hogy milyen érzés lehet magányosnak lenni
és minden alkalommal rádöbbenek
hogy tulajdonképpen magányos vagyok

**
rácsok képződnek körülöttem
amikről nem tudom eldönteni
hogy én fontam-e hirtelenében magam köré
– mint most is –
vagy velük születtem
de csak akkor veszem őket észre – mint most is –
ha észre akarom magam vetetni velük

**
időnként fallá tömörödnek
amikkel nem tudok mit kezdeni
elolvasom a rájuk ragasztott közleményeket
és óvatosan emelgetett lábbal sétálok el alattuk
nehogy észrevegyék a kíváncsiságot
amivel talán el tudnám dönteni
hogy ki üzen rajtuk kinek és ezek a kik hol vannak
ha nem bennem

**
néha mulatságosnak tartom
amikor kiterített lélekkel beleszimatolok az öröklétbe
nem nagyon csak pont annyira
hogy mulatságosnak érezzem magam
összes nyakatekert fóbiáimmal együtt
mint például akkor is ragaszkodom a kert virágaihoz
amikor már szemmel láthatóan azt pletykálják
az erre sétálóknak – akik egyre többen vannak –
hogy nem törődöm velük

**
pedig
– és talán ez az igazi törődés –
szabadságban élnek
egyelőre a sokszínűség rejtélyes szabadságában
amire még büszke is vagyok
bár
ha majd és akkor azért jó kenne visszanézni rájuk
kik nyertek és kik vesztettek
ezzel a rájuk szabadított – most szinte tökéletesnek tűnő –
magánnyal

210730




411. [tulajdonos]: fészbukpoémák2021-07-10 23:20
184
alkotói viszony


alkotói viszony
még nagyon kicsi voltam amikor rájöttem hogy
nem szeretem a gondolataimat
persze akkor még nem tudhattam hogy azok az apró leállások a fejemben
amik semmiként viselkedve néha zavarba hoznak mások előtt
csapdahelyzet
háló
amibe egyedül bejutva csak úgy tudok kijönni
ha mások gondolatait is figyelembe veszem
kényszerítve magam hogy folyamatosan magaménak higgyem a más
a tőlem független de elém kerülő életjátszmákat
akkor is
ha a nagy igazságkereső és igazságosztogató vándorlás
időnkénti masszív háborús helyzeteiben
saját gondolatgönceimbe csomagolva kell kimentenem
szétszabdalt gondolatgönceiket

210606



185
nos hát igen


elvagyok így csendes emlékezésekkel a semmire
amikből soha nem nőtt ki semmi
ülök a magam kispadján a magam kis háza előtt
és csendesen figyelem hogy rohan körülöttem a világ
az egyre táguló semmi felé
kedvem lenne vele rohanni de köt a házam meg a kispad
és ha kiesik egy gyámoltan gerlefióka a fészekből
és pont a lábam elé
nem hajolok le megnézni hogy vajon életben maradt-e
megmenthető-e benne az a törékeny és tünékeny létezés
ami nekem is volt és van is talán még belőle valamennyi
felkecmergek a székről közelről nézem a mozdulatlan kis testet
és eltemetem a frissen ültetett tuja mellé
aminek azt a feladatot szántam hogy kiváltsa a ritkás lombozatúvá
vált régit

210607



186
ablakcsörömpölésnyi töprengés az időviharban



figyelem ahogy beszélsz
a mondataid kiegyensúlyozottak
a szavak célratartott lövedékek
pontosan meghatározott pályán
pontosan meghatározott energiával mozognak
becsapódásaik pillanatában érzékeled ugyan az erőt
de már képtelen vagy felismerni a rombolást

távolságokat és hidakat sem ismersz
folyóként örvénylik benned a körülötted
tűzijátékként jelezve azt a határt
amit már régóta úgy használsz
ahogy elmocsarasított véderőművet szokás
nyomtalanul tűnnek el benne a behatolni szándékozó jelek
ha szavaidat súlytalannak érzed talpuk alatt

mondataidon leginkább azt szeretem
amikor zajló Dunaként láttatod meg bennünk
a békésen vonuló felhőket
ilyenkor megkérdezem magamban hogy vajon mire gondolhattál
látomásaidnak ehhez már nincs közük ahogy a jövőinkhez is alig
bajod csak akkor lesz belőlünk amikor szavaidtól tajtékot vetnek
egymáson a jég alá csúszó partok

210612



187
a képek keret nélkül sorozatból


mára már nem okoz meglepetést hogy nincsenek új gondolataim
bevallatlanul ott volt bennem eddig is a félelem
hogy mi lesz ha majd
ha majd egyszer rádöbbenek hogy többé ez nem játékos fikció
hanem maga a gyötrelmes valóság
ami hülyére idegesíti bennem a jelen bohóckodásait
amikor már nem merem eljátszani ki mikor nem
hívott fel telefonon
közölni velem
hogy soha nem fog többet felhívni
mert úgyse szólok bele
még akkor sem amikor sürgős mondanivalója lenne
arról hogy mennyire nincs mondanivalóm
arról sem ami éppen érdekelne
de nem találok hozzá
megfelelően alkalmazható érdeklődési pontokat
amikkel el tudnám hitetni
hogy igenis vannak közös gondolataink
közös érzéseink
most például azért írok neked úgy mintha megkésett
szerelmes verset írnék egy kamasz sutaságával
mert rájöttem hogy nagyonis voltak "mindenkori vanjainkban"
kapcsolódásaink
csak éppen annyira szerettünk volna emlékezni rájuk
hogy mára már megfeledkeztek rólunk

210614




188
öntájolt önarckép


adtam magamnak tíz-húsz percet arra
hogy más legyek
nem tudtam milyen lesz
de abban a pillanatba ez nem is számított
önálló döntést kellett hoznom mi legyek
a formálódó sivatag közepén
kövek homok hideg és forróság egyszerre
nincs emlékem semmiről és senkiről
csikorgó magány a folyamatosan váltakozó irányú szélben
ahol koldus lettem
ott ahol koldulni sem lehet
mert nincs kitől és nem is lenne mit
a kövek jövője fölött csak a sodródó én
és roskatag zörejként egy-két műanyagpalack

210615




189
amit és amit nem


a képen mindenki
sőt
minden
az ünneplést várja
a testeken harsány színek
kitakarások nélküli önfeledtség a hangokban
amik együtt úsznak a tömeg lélegzetvételnyi szünetein
azokban a milliomod másodpercekben is
amin áttevődnek a hangulatok a széttaposott csikkekről
a mosdók kongására
amiben az elhajított pillantások szünetjeleket komponálnak
a többezernyi kifröccsent sörfolt illatára
hogy visszajutva
az aréna lelátóján újra felismerjék
maguk körül a hősök becsvágyát
az erő az ügyesség sziporkázó lehetőségeivel
az igazságosztásban
az igazságszerzés mámorát
néha megreped benne egy-két szív
vérerek szivárognak a tomboló talpak alatt
rá az önfeledt izzadságfoltokra
ami most is mint mindig megkönnyíti majd
a győzelem elviselését az ölelkező vereségben

210616




190
az magyari virtusról (egyéniben)


megpróbáljuk magunkból elkészíteni magunkat
még akkor is ha időnként úgy érezzük
hogy nem csak kevés
de sosem volt hozzá igazán nyersanyag
persze azért iparkodtunk
(a szó legeredetibb értelmében)
összehoztunk ezt-azt (ki mihez jutott éppen hozzá és mennyire
tudta a képzeletével kiegészíteni) de azonkívül hogy megpróbáltuk
utánozni az igazán menő önigazgató-öngyártó fusizókat
különösebb látszatja nem igazán volt a törekvéseinknek
néha egy-egy puskásszerű tünemény
gyerekkorom legizgalmasabb mozgatója
aki miatt két évem elment arra hogy labdazsonglőrt neveljek
sete-suta
(két lábas voltam én is mint példaképem
és rövid tüdejű
-- a puskási robbanékonyság nélkül --
így olyan egy négyzetméteres terepen
próbálkoztam három-négy képzeletbeli védőt kicselezve
villámgyorsan rápattintani
– és a lepattanókat reflexszerűen visszapattintani –
a labdát a házunk oldalfalára rajzolt
kapu bal felső vinklijére) magamból
de
miután anyám újravakoltatta-meszeltette velem a falat
a diófa törzsével kellett ugyanezt eljátszanom
de
ez már akkora kihívás volt a lepattanók kiszámíthatatlansága okán
hogy inkább csak képzeletben vállaltam fel a fejlesztésem
ez viszont annyira sikerült
hogy még mindig bármikor bárkit le tudok játszani a pályáról

210618


191
turbulens párhuzam


egy idő után azt mondjuk majd erre is
hogy mit értünk el vele
inkább
és soroljuk végeláthatatlan kifogásainkban elmaradt
kezdeményezéseink elmaradásának végeláthatatlan okait
soroljuk okos nagy okoskodásokban
hogy rábíztuk az ördögre amit Isten kifelejtett belőlünk
és tetemre hívjuk egymást az igazság kiderítéséhez
ami megint hasonlítani fog mindenki igazságaihoz
csak ahhoz az igazsághoz nem
amit lehetetlen lett volna számításba venni
mert csak hitünk volt róla
erős hitünk arról
hogy van
mert kell hogy legyen
szent meggyőződéssel építgetett és lassan valósággá dermedő hitünkben

210620



192
„valahol Európában”

nehéz megérteni ki hogyan
és merre gondolja a jövőt
azt a jövőt ami közös kellene hogy legyen
de tudomásul kell venni – bármennyire is berzenkedünk ellene –
hogy a jövő pontosan olyan lesz mint a jelen
benne irányító hatalommal – ha szerencsénk van --
amelyik törvényekkel körbebástyázva
rendelkezik sorsunkról
és ívben szarik arra hogy ki hogyan miben sérül a
hatalom megtartásának érdekében kikényszerített intézkedéseiben

lehetünk reménykedők is persze
behúzódva imádságaink zugaiba figyelhetjük a változások
számunkra alig érthető változataiba gondolva az isteni akaratot
hogy még véletlenül se magunkat lássuk hibásnak
megváltoztathatatlannak tűnő sorsunkért
ismerős mintázatok tűnnek majd fel itt-ott az aktuális hatalom
mindenkori görcseiben
gyerekkori álmok és felnőttkori sérülések
ahogy most is
és a köznép szeretne köznép lenni úgy
hogy ne érezze megalázottnak magát csak azért mert bénán és vakon
belekényszerítik egy olyan döntésbe
amihez elvileg lehet hogy volt köze de esélye a döntés irányítására
már nyomokban sem marad

210626




193
hát igen!


szeretem látni a közönyt magam körül
mondhatnám azt is hogy a közöny inspirál
hol mire
de ez már a közöny minőségén is múlik – persze
ne legyek igazságtalan –
a közöny minősége meg sok minden máson
amik természetesen többnyire függetlenek az én (ritkán írom le ezt a szót)
megnyilvánulásaimtól

most éppen nézek kifelé az ablakon
vakon gépelt vak gondolatokat pityegek a billentyűzeten
később majd kiderül méltónak találom-e őket arra hogy „képviseljenek”
ott ahol nem biztos a siker
függ például a közömbös dolgok közömbös szintjeinek
kiszámíthatatlan méreteitől
bármekkora is az alaprajz szerint húzott épület emeleteinek száma
az ablakok méretezéseibe süllyesztett zuhanás garantált

látom
ez már megint olyan poéma lesz
amiben a szintek váltakozásaitól ki fog rázni a hideg
néha nem értem a célt mint ahogy most sem értem
ki miért és hogyan rendelheti el valaki
és milyen alapon
hogy ebben az országban az utód tizennyolc éves koráig
csak és kizárólag a szülők joga és kötelessége a szexről tájékoztatást adni

210627




194
„méhlegelő”

az öregedésen már rég túl vagyok.
a figyelő zónában szűkre
szabott utóvédharc folyik. az esély mintha
visszafelé is múlna. de persze
a gondom nem ez. ez már a volt.
amennyi annyi.

az itthagyottak mintha malomkő között.
liszt.
kenyérnek.
a földből csak gaz. az elvetett jövő
ha kihajt is. minek.
gazt terem újra a szánalmas talaj.

lesz rajta út is. talán. és élet.
és az úton vándorok.
határ is. zár és elvezet
a nincs hovából a nemlétezőbe.
bitang a szó. gazos kertembe fagy most
a lekaszált jövő emlékezete.

210628





195
zuhanórepülés

mit tennék most
ha ma lennék húszéves
a járvány miatt kicsit megkésve érettségizem
és éppen azon tépelődöm
hogy mihez is kezdjek a még hátralévő hatvanöt évemmel
villámgyorsan telerajzolok két-három kötetnyi üres oldalt
magamról
(a valóságban ez nehezen menne
mert csak pálcika-figurákat tudtam és tudok
dehát
most
a képzeletemben bolyongok)
és beköltöznék abba az eszméletlenül valószínűtlen világba
amiben most élek
(a félreértés elkerülése végett ismétlem
húszévesen)
eseménydús változatok váltogatják egymást a papíron
ülök magam előtt és rendre elcsodálkozom
hogy ezek itt mind-mind mért nem jutottak eddig eszembe
aztán felrémlik bennem
mit felrémlik
alattomosan besompolyog
a törékeny ötvenkilós test aki épp vagyok
belelapoz a kazalnyi megrajzolt papírhalomba
pár pillanat
„öcsi öcsi fikarcnyival sem másabb mint amilyen maradtál”
és én kiábrándultan nézem-pergetem a magam köré szórt
üresre rajzolt lapokat

210629




196
az itt monológokból

ha nem lenne internet
azt hinném átlagos ország vagyunk
átlagos emberekkel az átlagos napokban
átlagos fogalmak terjednek az emberek között
véletlenül sem azonos formában
de többé-kevésbé azonos tartalommal
általában a megélhetésről
pontosabban az élethez tartozó javak szórványos elosztásáról
az ablaküvegen átkandikáló tekintetek mint az utcalámpák
kevés szórt fény
ami kiemeli a megvilágítatlan sötétség sötétségét
homályba mosva a kontúrok beazonosíthatatlannak tűnő árnyékain
a lényeget
hogy az ott vajon mi lehet ha mégsem az amire gondolok
mindenfelé mindenféle autók
a tömegközlekedés járművei néha tömve néha üresek
időnként kitalálhatatlan hogy mikor miért
ahogy épp ésszel arra sem tud rájönni a nem itt lakó
hogy egyes üzletek miért zsúfoltak
és miért bántóan kongó a másik holott az árukészlet nagyjából ugyanaz

210701




197
alapjárat


sehova sem tartozunk
tudom
nehéz elhitetni magunkkal hogy ez igaz
nehéz elhinni hogy az átlátszóból tömör sötétség lett
és amit eddig otthonunknak éreztünk riasztó idegenség
a messzire vitt tekintet az ellenkezőjét értelmezi annak
amit mi az út elején elvártunk tőle
nincs sok értelme a szólásnak
mióta nem igazodik a tettekhez
plakátösvények kusza hálózata lett a szabadság
kusza és önfejű
kizárólag azt mutatja amit látnod kell
bárhogy bármilyen irányból nézed
csak azt láthatod amit sosem szerettél volna látni
egyre elnyűttebbnek érzem magam körül a világot
már megint olyasmivel kellene egyetértenem
amiről tudom hogy igaz
de amiről szerettem volna elhinni hogy soha nem válhat igazzá
a jelzések világosak
tudom persze hogy tudom
már rég mozdulatlanul haladok a sivatagban
fordulhatok bármerre
mindenhol ugyanaz
és olyan iszonyatos szaga a rothadásnak
amilyent kibocsátani csak a pénz
és a benne oszlásnak indult álmok tudnak
innentől rettegve féltem börtönöm falát
hitem szilánkos maradékaitól

210703



198
idill

balról szivárgott egy ideig valamiféle fény
úgy tükröztette magát a moslékosvödör alján
felgyülemlett esővízen
hogy a vödör peremén is látszódjon valamennyi
– ha szórtan is – az utca csatakos képéből
nem volt egyértelmű a látványon
a ki mit mikor és hogyan
csupa feltételezés volt az is ahogy észrevettem
és megpróbáltam magamhoz idomítani azt aki éppen akkor
elárvult társat keresett a visszatéréshez

nem volt könnyű
áthatolhatatlannak tűnő embertömeg állt a gyep
határolta térkövek innenső oldalán
ha nem is tűnt lehetetlennek az átjutás
visszatért belém a bizonytalanság
akadozó lélegzetvételeim jelezték hogy félek valamitől
ami ugyan még nincs de bármikor rám támadhat
vagy ha megmozdulok valószerűtlenné válik a jelenet
és amikor már nem lesz
én is fel fogok szívódni a közönyben

210704



199
a part megpillantása

persze nincs és nem is lehet igaza annak sem
aki végigaludta az éjszakába nyúló nappalt
hogy hátha ott – ha már sehol – végre megbékélhet
sorsában
és elképzelhet mást is mint az örökös balek szerepét
kifogástalanul működő repertoárjában
ami tengerpart és pálmafák ugyan a
létező bujaság minden tartozékával és grátisz kínálja
a több és jobb élet reményét
de hitet már nem ad hozzá anélkül pedig kivehetetlen
a haldokló szeretetén átszivárgó mosoly

210706




200
visszapattant álom

____”épül szépül a jövő az arra érdemeseknek”


ülök szemben a monitorral
ülök és bámulom a csendet
maníros póz
az elveszni látott vágy utolsó felvillanása
eztán már az sem
csak fáradt unalom a hírek böngészésekor
hogy talán másképp
lehetne ezt is azt is
de hit nélkül nehéz
kigondolni hogy mégis mit hogyan
ha szemérmetlenül többen többször is
arcunkba csapják elfelejtettnek hitt hazugságainkat
kényszeres ez is
ostoba és
mániákusan kegyetlen hatalmi játék
elmenni falig egy végtelenül bizonytalan múlt jövőképével
az életkorral járó szürkülés persze arra jó
hogy befogjam a pofám legalább magam előtt
még akkor is
ha éppen betonba önti előttem az új hűbéri rend
a már ezerszer elherdált jövőt

210708

410. [tulajdonos]: fészbukpoémák152021-06-03 15:10
175
ásatási terület


azt hiszem újra meg kellene határoznom
-- legalábbis magam számára – a boldogságot
nem
nem akarom poénra venni mint JA a maga halhatatlanul
morbid meghatározásában
komolyan úgy érzem hogy volt van és lesz még minden állapotomban
olyan pont
amikor feladom a görcseimet és ernyedt semmittevéssel
szemlélem azt a pusztulást ami a szemem előtt
– akár a jövőben látva is – zajlik
függetlenül attól hogy milyen és mekkora sajnálathullámok alól
kell felszínre küzdeni újra és újra magam
– beleértve természetesen az önsajnálat hányásszagú torlódásait
amik akkor is létező valamik ha a letisztultnak hitt értelem
teleszájjal röhög rajtuk –
hm
megint ez a fogalmi csapda
sehova sem lehet tőle lépni
nincs se táguló se szűkülő tér nélküle
hinni hinni és hinni
még akkor is ha kurva sok világmegváltó lézeng bennem
és egyikük-másikuk már az üdvösségét is eladná
egy-egy gyönyörű együttritmusban dobbanó szívmásodpercért
csak azért hogy belezuhanhasson a megváltó kételkedésbe
megteremtve ezzel a haldoklás eszményi körülményeit
(vagy kizárja)
saját valóságában

210515



176
most


május közép
a kert nem hiszi el de érzi hogy tavasz van
és tétován figyel
az esőtől burjánzásnak indult gaztömegben
hol mi maradt meg és melyikből lehet virág még
jövőre is

210516



177
adók és járulékaik


kurvára nem értem hogy mi ebben a probléma
mármint abban
hogy egy nyakig lezüllött országban (fejbúbtól számolva
és természetesen csak mentálisan) hogy aki gazdag
az miért ne élhetne úgy mint aki gazdag
ezzel is serkentve azokat az állampolgárokat akik lusták
tehetetlenek
a gazdagsághoz vezető út megteremtéséhez nincs érzékük
– vagy elnézték valahol az útelágazást –
hogy megfelelő társadalmi szinten megfelelő módon gondolkodva
megfelelő felelősséggel úgy csiszolgassák elképzeléseiket
ahogy az a megfelelő társasági kör elvárásainak
és engedékenységének megfelel
aki ennek az egyszerű – mondhatnám primitív – normának
sem tud megfelelni az pedig üljön a kispadon
vagy a lelátóhoz illesztett (illő) seggel
nézze a nagy játékosok nagy játékát
olyan intenzitással mintha ő is köztük lenne
és piszkosul örüljön a látványnak amit kap ha kap és legyen hálás
az isteni kegynek ha tanúja lesz egy olyan megmozdulásnak
aminek létrejöttéhez ő is hozzájárult a zsebpiszoktól megtisztított
pénzecskéjével
és legyen is rá büszke
mert mikor tudott volna ő
egy nyamvadt katedrálist vagy vadászati kiállítást összehozni
de akár stadiont is építeni egyedül
vagy legalább botlábaival bemutatni egy zidane-kombinációt
na ugye
a pénz mindenképp szóródik szerteszét
így legalább itt-ott még látszatja is van hogy volt

210519




178
egy hamleti monológ sikerületlen változata



néha elhatározom (tulajdonképpen ez is egyike az üres
kiszólásaimnak
mert nem néha hanem mindig elhatározok valamit
valamit ami mindig ugyanaz
és ha bármiben is elhatárolódnék tőle
úgy érezném hogy azt a magam tagadnám meg vele
aki nyolcvanöt évig úgy tartott ki mellettem
mintha én lettem volna ő
és ő csak csendes megfigyelője
kikötésre alkalmatlan partszakaszaim lassú elhaladásának) hogy
a jövőbeni jelenekben kizárólag a mindennapi tapasztalatokból
könnyűszerrel levezethető (kihámozható) problémamegoldásokkal
terhelem az agyam
mint például
elmélet és gyakorlat „az” társadalom milyenségeiben
avagy
szemléletváltások közösségi érlelődésünk hűbéri köztársaságában

210523




179
napi brrr


hideg tavasz és rettentő rideg
a mélyből felkínálkozó itt-ott együttérzés
ami hát ugye senkinek sem számít
mert mire kinek is szánhatná ha mégis váltani
akarná didergő testét egy másik didergő testre
mire
és mitől lenne manapság
üzlet egy
egy az egyben átcserélt érzés

komplikált ez is
bár
egy házmesteri agynak semmibe sem kerül ezen is átlátni
egyből tudja a célt a belelátott okkal
vagy ok nélkül
de olyan mindegy ez is
amikor
várja magunkról a döntést vele szemben
a féltérdre alázott

vagy nem is
egyszerűen nincs ott ahol ott van
az idő (bár május van
annak is a vége)
nem oldott meg semmit hiába is vártuk
s ha majd június lesz
az sem old meg semmit
és ha meg is oldja
csak egy rántás és el is köti végleg

210525




180
magánokirat írás

nem hiszem el hogy igaz vagyok
egyetlen szót sem hiszek abból amit szavakkal ki tudnék
vagy akár más is ki tudna fejezni rólam
az igaz hogy ez csak előzetes álláspont
de bármennyire is az
egy feltételesen megelőlegezett igazságtartalomnak mindenképpen
jegyződnie kellene ahhoz
hogy közöm legyen – tudom nem szerencsés álláspont –
a magam valóságához
de hangsúlyozom hogy nincs és nem is volt soha
így
– amennyiben közelebbről szeretném megfigyelni az én-masszát –
igen így
olyan létezésmassza ez a valóság
ami felszakadozott kontúrjaival
leginkább egy kontúrjaival folyamatosan felszakadozófélben lévő
valósághoz hasonlít
igaznak tűnök
aki a köré telepített – állítólag állandó – pontokhoz viszonyítva
próbálja meghatározni magát
de mint a bevezetőben jeleztem is
eddig sikertelenül
a két lehetséges ok közül az egyik
hogy a létezésem tudatos önátverés
a másik
hogy abban a társadalmi közegben amiben évek óta figyelem magam
megtörténhet minden és nem történik semmi

210527



181
ki tudja


mennyi jön még és minek is
számolgatni
jön és durva lesz
szavát nem érted de ha érted is
magadba fordulsz tőle és ott maradsz
és bámulsz ki mint aki érti is nem is
hogy a fenébe történhet meg veled
hogy megint börtön vagy és az őröd is magad
és ha nagy a pofád belecsapsz kuss legyen
figyeled a rések tágulását
idomítasz pókot egeret
számolgatod egyszer egy az mennyi
és ha többnek jön ki biztosra veszed
valami trükkel átvertek megint
egy-két másodpercre a győztes te leszel
vagy évtizedig
a jófene se tudja
hogy most és
hogy kinek
mennyire telik a hitéből

210528



182
történelmünk


erkölcsi mintázatai
csetlő-botló fantáziajátékokba gyűrt ámítások sorozata
az egyén
szuggesztív pózán átmásolt önérdek
leosztott szolgaszerepekkel
hogy ez másképp is lehetne
fel se merül
vagy ha mégis
legfeljebb szórványjelenségként

kizárólag a népmesékben

210531



183
pont a pont végén


úgy érzem hogy erről kell beszélnem akkor is
ha szemernyi kedvem sincs hozzá
állok itt a magam szent (vagy még csak annak hitt) elhatározásával
hogy innen és ebből egy tapodtat sem
amíg ki nem derül az igazság
ami ugyan mindig és most is köztudomásúan változékonynak tűnik
de valami apró reménysugárféle táplálja bennem a reményt
hogy egy igazán tökös kiállással
el fogják hinni nekem hogy próféta vagyok
az Istenem erős és megbízunk egymásban és ha a mindenség kvarkjai
is úgy akarják
– amihez
összességében mindannyian is tartozunk
vele együtt vagy benne (ez kicsit még zavaros de ezt fogadjuk el
az újszerűség spirituálitásának kicsit még ingadozó szimptómájaként) –
jogosan hirdethetem
hogy a lopás (legyen az csak egy kiflicsücsökvég elcsócsálása is)
az üzletemben
bűn
ellenben a hatalom által megszerzett (és juttatott) javak
helyesen megszervezett és megszerkesztett jogi eszközökkel
megtartva és osztogatva
a maga valóságában
nem
hatalommal való visszaélés
hiszen
közvetett és közvetlen hatalomtechnikai eszközként alkalmazódik
és így
nemhogy jogos de szükséges helyzetekben szükségszerű
szervezetfenntartó és erősítő eszköznek minősül

210603






Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2021-11-05 08:42 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55 furim
2019-11-21 14:36 nélküled
2019-11-01 10:46 Francesco de Orellana
2019-10-28 10:21 Kosztolányi Mária
2019-10-07 16:11 paricska
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2022-01-29 08:02   Napló: Sin
2022-01-29 07:51   Napló: hozzá lehet szólni
2022-01-29 06:20   Napló: Bara
2022-01-29 06:01   Napló: Bara
2022-01-29 01:02   Napló: hozzá lehet szólni
2022-01-28 23:46   Napló: hozzá lehet szólni
2022-01-28 23:33   Napló: hozzá lehet szólni
2022-01-28 22:54   Napló: hozzá lehet szólni
2022-01-28 22:49   Napló: hozzá lehet szólni
2022-01-28 22:46   Napló: hozzá lehet szólni