DOKK

DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

2842 szerző 38892 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben

Bejelentkezés

KIEMELT AJÁNLATUNK

Új maradandokkok

Filip Tamás: Tizenkilenc sor egy arnóti kertbe

Filip Tamás: Versek a hajnali házban

Filip Tamás: A te néped

Filip Tamás: Együtt-hajnal

Filip Tamás: A torony szavai

Ocsovai Ferenc: Egy obulust, semmi többet

Ocsovai Ferenc: A Via Etneán

Kiss-Teleki Rita: nekem oké

Gyurcsi - Zalán György: Kalandozások kora

Gyurcsi - Zalán György: eltékozolt idő

FRISS FÓRUMOK

Serfőző Attila 2 órája

Vadas Tibor 10 órája

Filip Tamás 20 órája

Vasi Ferenc Zoltán 1 napja

Ötvös Németh Edit 1 napja

Szakállas Zsolt 2 napja

Mórotz Krisztina 2 napja

Tóth Gabriella 7 napja

Kiss-Teleki Rita 11 napja

Ligeti Éva 13 napja

Tóth János Janus 14 napja

Farkas György 14 napja

Bátai Tibor 15 napja

Duma György 15 napja

Gyors & Gyilkos 16 napja

Valyon László 16 napja

Tímea Lantos 16 napja

Paál Marcell 16 napja

Szilasi Katalin 23 napja

Pataki Lili 24 napja

FRISS NAPLÓK

fiaiéi 17 órája

Bátai Tibor 18 órája

Baltazar 1 napja

Hetedíziglen 1 napja

Zúzmara 1 napja

Vezsenyi Ildikó Naplója 3 napja

mix 4 napja

az univerzum szélén 5 napja

Nyakas 9 napja

Játék backstage 13 napja

Gyurcsi 13 napja

ELKÉPZELHETŐ 16 napja

nélküled 16 napja

négysorosok 17 napja

Janus naplója 21 napja

MÉGTÖBB NAPLÓ

BECENÉV LEFOGLALÁSA

VERSKERESő

SZERZőKERESő

FÓRUMKERESő

NAPLÓK: leállósáv
Legutóbbi olvasó: 2024-12-03 18:21 Összes olvasás: 27122

422.	[tulajdonos]: fészbukpoémák	2022-03-09 23:14
299 pályaív ahogy mint most is elszakadtam jó pát napja nem írtam semmit nem volt nem volt mit menni visszamenni hova gondolataim béna csapkodások se levegő az erő is semmi és amit látok az úgyse látszik az egész annyira észrevétlen mint részleteiben a nincs hova nincs mit a miértek puszták délibábok a nem lehet mert minek is nincs mit vergődött bennem szakadatlan nem volt ami összeálljon és ha összeállt máris elszakadt kezeden kék és lila foltok mint vérered mind mind csak szakad sorozatokban szakad és reméled hogy egyszer talán összeáll mi eddig össze nem tudott állni csak rajtad kívül látszódott minden amit láttál de ez is az is elszakad 220210 210 létezéspillanatok nem emlékszem másra (de az is lehet rosszul tartott meg emlékezetem) mint a suttogásnyi csendekre szükségtelen elhallgatásaink végtelen türelmére hogy még vagy és vagyunk egymásnak akkor is amikor néha már úgy érezzük soha nem voltunk már az elején elvesztettük egymást és most is csak keresgélünk valahol valamit amiről biztosan tudjuk hogy létezett annak ellenére hogy soha nem találkoztunk vele annak ellenére hogy bármikor is felkutattuk volna hogy meggyőződjünk egymást idéző pillanataink létezéséről 220211 211 télvégi anziksz jeges kupola az ég napok óta ez a lélekdermesztő ridegség felhő mintha soha nem is létezett volna betonmaszk a város a szelídíthetetlenül vicsorgó csendben magam is olyan vagyok mint az égbolt alatt tömörödő tekintetek legtöbbje most kurvára nem érdekel hogy ki hogyan miért bóklászik irány nélkül ebben a kipufogó gázok nélküli rémképben a befagyott időn vonagló tekintetek és a végső pusztulás sejtéseibe karcolt ágak körül enyhén szivárgó ködfoltként én 220213 212 mottó „talán ők is rájöttek hogy nem lenne hova menekülni” csak most ebben a végtelennek tűnő rettegésben jöttem rá hogy nem félek semmi bajom a halálommal ha itt lesz hát szó nélkül megyek legfeljebb rákáromkodok egyet hogy hol a picsába volt eddig a francért hagyott szenvedni de különben rég várt vendégként fogadom megtiszteltetésnek érzem majd hogy saját halálom lesz és nem az ostoba hatalomtechnika egyik értelmetlen áldozata azért sem magam miatt dühöngenék de féltem rettegtem ezt a pár napot hogy egy hatalommániás balfasz pusztán csak azért mert megteheti elindítja a föld totális felperzselését féltettem azokat akik hozzám tartoznak és azokat is akik nem féltettem őket hogy nem élhetik végig a saját csodájukat minden nyűgével és szépségével (még akkor is ha néha értelmetlen szenvedésnek tűnik és szinte kibírhatatlannak a cinikus önzés érzéketlenségében) 220215 213 hullámverés még nem tudom hogy lesz-e háború tulajdonképpen bárki mondaná ki a határozott igent logikus érvekkel tudnám megcáfolni most nem sorolom mert összességükben szánalmas vénember ábrándozásnak tűnik valamennyi például elábrándozok most azon hogy minden ember egy külön-külön lakatlan sziget rázsúfolva mindaz ami egy lakatlan szigethez illik örök várakozásban tűrjük egymást tengernélküliségünk ugyan kiszívta belőlünk a hitet hogy a partjaink körül recsegő hajóroncsok bármelyikének célja lenne kikötni mellettünk és elhitetni hogy tenger van alatta sűrű sodrású élettel az újrakezdéshez 220217 214 óda a gyűlölethez hiány ez is mint mindenem hóra lapátolt szürkeség megbújni nincs hova az út egyenes tiszta bár göröngy bőven akadt és akad még mindig ahány lépés annyi fájdalom hogy elhiggyem időm még van elég tanulni mást is mint magán kínlódásomban a végzetet hallgatni hogy ropog a csont a mélyen beásott hallgatás mögött nyíltszíni szenvedés bennem eltévedt golyó ütötte seb megint hova kinek és miért ha tudnám vállalnék minden bűnt egész lelkem adnám el ha félig is elhinném neki mit félig! morzsányi hit is elég lenne a boldog halálhoz ha bíznék benne létezik a sok mocsok alatt még tiszta emberszerető tiszta ész 220222 215 kísértethalmozás nem áll nekem jól a rettegés a ki tudja még milyen politikai döntések következményeitől gyakorlati emberismeretem nagynéha rákényszerít hogy kisakkozzam milyen következményekkel jár ha hideg számításból kockára kerül pár millió ember sorsa de nem hiszi el – nem akarja elhinni – hogy van olyan ember aki lazán „óhatatlan veszteség”-ként írja le magában a háború sújtotta területek óhatatlan veszteségeit beleszámítva a halottak mellett a megmaradtak kiüresedett életét is dühít a tehetetlenségem és a legszívesebben főbe lőném magam csakhogy megszabaduljak az emberiség legsilányabb folyton fel-felbukkanó rémképeitől 220223 216 egy régi (heveny) önmérgezés amikor kifeszítesz egy gondolatot mert képet szeretnél ráfesteni először szemrevételezed a méretet és lazán mintegy körömpiszoknyi méretű eszmecsonkkal elkezded megrajzolni a vonalakat bízva hogy a gondolat maszatosságával együtt nő az esélye önképed megjelenésének ami eddig csak sejtődni tudott benned de az is lehetséges hogy a festett képen hiába lesz ott a piros labdán a mancsod gyanakodva figyelsz és menthetetlenül rájössz (főleg ha macska vagy) hogy megint majdnem átbasztad magad és leszarod 220224 217 megnemírt levél amikben leírhattam volna hogy így is szerettelek benneteket rég vagy soha nem látott származékaim de mint akin most szántott át az Isten végtelenül kiürült pánikrohamában a ki mikor miért és hogyan kérdéseire keresve a választ tükör nélkül nézi magán a sorsot és megdöbben hogy a tér kivert kutyaként jár vele mert nem tudja hova és ki elől menekül csak haza soha soha ne találjon ahol sírógörcs lenne az utolsó sóhaja 220225 218 fényidejű jelen figyelem ahogy szétmállanak az álmok a megszokás még lüktet bennük és hallom ahogy csendjük hallgatja csendem hallgatását még jelen vagyok ugyan benne de torkolattüzek villannak át a bedeszkázott ablak résein kint úgy megyek át egy gránát robbanásán mintha én akarnám megrajzolni fel-felszisszenő szilánkjait nyolc éves vagyok a távolság iszonyatos közelségében kivehetetlen pontokban látom a magam valóságát és nem merek belesírni a rám rám szakadó csendekbe nincs annyi erő bennem hogy megtörjem csendjüket 220302 219 óhatatlan hátrálás megint már csak pillanataimban élek tompul bennem a belső figyelés a számomra már idegen világra lehet hogy jobb és biztosan gazdagabb de alig vonz már benne valami és taszít nagyon taszít abban is az örökös háború magammal hogy békében figyeljem ami talán szép még 220303 220 illúziórés bárhol is vagy bárhova mennél úgy lennél ott is egyedül mintha odaszülettél volna magányra örök kitörni vágyás kötött és köt még mindig kelepcéd mint a mókusok bóklászó-gyorsuló futása az alig-reményben élvezet lesz minden botlásod és a máshogy látásból font tömérdek ugyanaz köti meg benned ugyanazt 220304 221 látatlan remény gondolataimat megpróbálom átpallérozni hogy koromnak megfelelő képet mutasson ezüstös fűszálak a kert ébredésében az őszben szárazságtűrő réti magokat szórtam be a ritkás bozótosokba abban a reményben hogy az erdei tisztások virágai az idén ligetesen fogják majd pettyezni a homokos kertemben megszokott dzsuvát már most március elején látom hogy az ötlet nemigen fog bejönni az őshonos gaz alól feltüremkedő új hajtások mindenre hasonlítanak csak azokra a virágokra nem amiket a magjaikat tartalmazó zacskókon láttam persze ne legyek türelmetlen de belül őrjöngök legszívesebben lángszóróval esnék neki hogy új – számomra új értelmet kapjon a kert legalábbis az elképzelthez hasonlót – de egyelőre türelmesen várok hátha idővel – lehet hogy nem érem meg – de mégiscsak lesz belőlük valamikor valami az elképzeléseimből 220305 222 szavak szavakhoz kapcsolódó események és események a szavakon kívül szakadatlan az egymásra utaltságuk az egymásrautaltság tagadásában hit kellene most ami erősebb az enyémnél és össze tudná gyűjteni szavainkban megválthatatlan szenvedésünk titkát 220306 223 különkiadás lehetne kérni hogy legyen béke egy elfuserált naprakész álomban a lövegtornyokon poszterek hirdetnék mi itt nem is létezünk voltunk talán de ez úgy múlt el hogy feltámadásainkra esélyt sem kaptunk csak képzett látszatainkat működtethettük egy mesekönyv kinyithatatlannak tűnő oldalain rendezett sorokban várakoztunk hogy hátha mégis visszaálmodik még bennünket valaki egy olyan valóságba ami nélkülünk besűrűsödött csendjével soha nem is létezhetett volna 220307 224 létérzéstelenítés a háború úgy gondolja marad még kicsit lecsiszolni a kiélezett vonalakat megtalálni az igazság fonalát hogy rákösse tátongó borzalmait Isten hagyatékára 220308 225 agyhasadás végigpergetem magamban a nap történéseit nem volt benne semmi különös állapítom meg és el is hiszem nyomban nem hallgattam rádiót tévét se néztem és az internet híranyagát is kihagytam mára különbékét kötöttem magammal és emlékroncsaimmal – mániákusan gyűjtögetett kacatok amikről azt hittem hogy már semmire sem jók – próbáltam megszabadulni a mostanában minden híranyagban rám villogó jövő – pár hete még hihetetlennek tűnő – valóságától 220309

421.	[tulajdonos]: könyvajánló	2022-03-01 11:05
https://konyvterasz.hu/ukrajna-egy-nemzet-szuletese/

420.	[tulajdonos]: fészbukpoémák	2022-02-09 23:36
287 pásztorének keressük tovább, hogy legyen végre egy szükségtelenül széteső napunk. egy állomás. kitérők nélküli sínekkel, és a töltésoldalon történjen meg minden mi megtörténhet egy töltésoldalon. virágok is persze. feltépett, kevés látszattal az átáramló égbolt, míg a tűző napon lassan összeégnek, eggyé olvadnak az elhagyott napok. magát fürkésző darázs. egy bokor mögött dobásra készen kavics. nem tudni miért és hogyan, de te láttad, hogy én én vagyok, és én figyellek most is, kicsit elkésve az egyre sűrűsödő nincsek tarlóin, reménykedve hogy meg- találom még ahol fénybe zártalak, mert nem múlhat el úgy, hogy sosem volt igaz, csak beszéltünk róla, bár most is hallgatok. 211210 288 a zuhanás dialektikája a pillanat önmagába zsugorította a távolságot szűk tudatrepedések keletkeznek a leszakadó mélységben és bennük a rémület hogy minden ezután következő lépés előtt remegni fog mert beleégett bármelyikük lehet az utolsó ott ahol vagy ott ott kell elviselned a világot ha kiírtad belőle magad akkor is nem lehetnek álmaid róla nem és nem lehetnek képzelgéseid sem egy általad jobbnak hitt világ a valaha volt és a valamikor valahol majd lehetséges létezéséről persze fikarcnyit sem számít ha mégis van ha mást hallasz ki – ha van egy kis szerencséd és eléldegélsz még addig – a friss tavaszi levelek suhogásából a virágok színváltásaiból a permetező esőben a madarak – főleg kedvenceid a rigók – se hozzanak zavarba amikor – talán – még pár másodpercre úgy érzed gyönyörű az élet múltja jelene és bizakodva látod majd benne a jövőjét is hihetetlen mekkora és mennyire giccses baromságot tudok leírni pár másodperces elernyedés után csapdát állítok a fénynek és rettegve figyelem ahogy pórusaim beleszürkülnek a ki tudja honnan és ki tudja hova szivárgó öröklétbe * ismeretlen voltál és maradsz maradék magad előtt is csak látogató az egyre mélyülő csendben pedig tudod hogy mindent lehetne másképp és jobban talán tudtad is mondom most csakhát hited próbálgatni nem volt elég merszed mestereidben sem hittél ha voltak is vonzó elképzeléseik zavaros tükörképeket raktároztál el róluk amikben annyi igaz sem volt hogy egyetlen arccá zülljenek benned ami talán te lehettél volna ha hagyod elsodortatni magad igazságkereső tévelygéseikben 2011228 289 a tágulás keresztmetszetében elgondolkodtam – így ünnepek után különösen veszélyes mert tulajdonképpen nincs is min – ilyenkor általában csak elmélázgatok ezen-azon „a mi lett volna ha” a kedvenceim amikben csak a fantáziát kell megbillenteni és visz-sodor a semmiből a semmi felé közbeeső semmi csak arra ügyel hogy észrevétlen maradjon nehogy a nagy rohanásban egy logikai csapdán átbucskázva beleragadjon ismét a valóságba tudod – hogyne tudnád számtalanszor felidéztük magunkban a valószerűtlent csakis azért hogy megismerjük a valóságot – amikor még mesebeli kert volt a kertünk a mindent beborító óriás fűzfával ami alatt elpusztult minden amit dédelgetni lehetett volna hogy mesebelivé varázsoljuk színeinkkel a kopár homok folyamatos hervadásait elgondolkodtam kósza egymásba nyíló valóságokat látok most is amikbe ugyan már rég beletörődtem ahogy beletörődtem abba is hogy tavaly a kertemben nem voltak madarak bogarak sem se légy se szúnyog egy vakond túrt csak mint most is feladva téli álmát elindult megkeresni az egyetlen talán még szaporódóképes gilisztát hogy beletágítsa őt is magával együtt a semmibe elgondolkodom színtiszta hülyeségekről írok amikbe úgy teszem bele a világról formálódó képeimet mintha a kertemen kívül is látnék olyasmit amikben pontosan úgy képződnek le énjeim a körülöttem lévő világban mintha már nem is tartoznának hozzám 220107 290 kreatív visszavonulás elnyomom az írásvágyat bármilyen irányból jönnek a gondolataim üresfejű pozőr vagyok bennük aki csak a teret foglalja el a befejezettség elől nyomokban sem ad lehetőséget hogy ott hasznosítsam őket ahol fenyegetve érzem az elveimet – amennyiben elvnek lehet nevezni az évek során felgyülemlett idézethalmazaimat (nem tudja elengedni azt amit már rég elengedett) – az agyműködés egyre tompul szakadozott láncokban itt-ott saját érzésekkel mondhatnám mint aki kiüldözni szeretne mindenkit saját hazájából de nem tud kitérni a párhuzamos pengefalak önzése elől 220113 291 csonkolt képzavar talán mennék is mint aki már összecsomagolt magának ezt-azt ami ugyan mind visszamarad de maradjon közöm hozzá szénázó szolgaközöny boglyába rakott betűk halmaza mutatja néhol hogy ez meg az milyen de véletlen üres játéka mind ki minek látja roskatag időmarta törmelék mind egy szálig az belül penészes kevés szóval is leírható teljes rothadás pernye szélnek ha van még benne némi éghető 220115 292 befejezhetetlenül nem hiszem el sőt abban is kételkedem hogy léteztél-e számomra valaha bár folyamatosan képződnek még körülöttem létezésedre utaló jelek mint ez az írás is ahogy ügyetlen valóságforgatással megpróbálja a lehetetlent beidézni azt a mozdulatot ami soha nem létezett de még mindig beleborzongok amikor egy-egy valakiről valahol leszakadó sóhaj felidézi ezt a pillanatot amiben nem történt semmi csak a végtelen csodáját bámultuk egymáson keresztül amiben ha történt is valmi mi ketten már soha nem fogjuk megtudni hogy mi volt az és hova lett és hiába fésüljük át valóságainkat mind olyanná válik benne mint agy csillogó hegyi patak medréből kiemelt kavics 220118 293 nem nem próbálkoztál delíriumot csempészni magadba és csak annyira voltál nyitott hogy kilátszódjanak sejtéseid Istenről hazáról és minden másról amivel szerettél volna megismerkedni hogy elhiggyék sejtéseid végtelenített valószínűségeiből a maguk kilátszó részét nélküled is 220123 294 visszafordult már nem tudom miről beszélgettünk de az hogy visszanéztél jelentett valamit többet talán mint amiről szó volt különben is a szavak mostanában elfordulnak tőlem többnyire van értelmük persze de számomra nincs jelentősége a megértésüknek néha órákig bámulok egy-egy szót elveszett gondolatot keresek benne és úgy érzem hogy ő is arra törekszik amire én mindkettőnk felismerésére ó is biztosan tudja hogy valamikor az enyém volt hogy szinte mindenem benne van most mégis csak bámuljuk egymást mint két idegen és a szó lassan – jelentőségével együtt – úgy sétál ki belőlem mintha soha nem találkoztunk volna és vonszolja magával azt az érzést is ami valamikor valahol összekötött bennünket 220124 294 rágódom nem éppen versbe illő szó dehát már rég meghatároztam magamban hogy poémákat írok amibe minden beleférhet még az is hogy leírom két héten belül kétszer estem el a talpam alatt bizonytalanul mozgó lépcsőkön sérülékenységem biztos tudatában sem vádolom őket szándékossággal tudomásul kell vennem amit illik tudomásul venni a jelzéseikből hogy ne akarjak ketrecharcos lenni (ócska poén de így kizsigerelve nem is törekszem jobbra) viszont sikerült kikapnom két nagyszerű embert illetve embercsoportot akik miatt mégis jóérzéssel zárult a kurva sajgósra sikeredett nap szerettem volna meghálálni valamivel hogy emberséges hangon szakszerűen láttak el (tanácsokkal is) volt nálam pénz (és bennem elhatározás hogy akár vasraverve két rendőr között bebicegek tettemért a börtönbe) dehát a törvény kötelezné őket is a velemjövésre törvény!!?? olyan emberek hozzák (kapukkal együtt) akiket ha tehetném naponta kétszeri lábtörésre köteleznék orvosi ellátás nélkül 220126 295 megválaszolhatatlan kérdések ____190219 Dokk-on lévő enyhén módosított báltozata lehetséges hogy minden út ugyanazt az árulást viszi magával fekete szöveteit a tömérdek hazugságnak értelmezhetetlen gőgnek múltat szivárogtató szemforgatást a mából a jövő koldusainak lehetséges hogy az út ha hídban folytatódik üressé simul a túlpartra érve hogy a hídfők torkolattüze sötétséget leplez hogy az eszmerendszerek ázott-kiszáradt újságpapírra halmozott partszakaszain sosem volt és soha nem is lesz nyoma megbékélésnek lehetséges hogy a felszaggatott csend csak egy üres fal teles tele lefestett ráfestett lefestett nyomokkal amiből csak az üresség látszódik a ki nem mondott szavak üressége amit önzéseink tettek értelmezhetetlenné az hogy te én vagyok és te akár én is lehetnél fel sem merülhet 220129 296 a tágulás végtelenségében a szíveslátást nehezen viselem főleg ott ahol már belépéskor éreztetik velem hogy itt az Isten is jelen van nem vagyok ateista de a hitem kizárólag abból áll hogy az Isten mindenhol és minden időben egyszerre van jelen független a mi anyagi világunktól annak ellenére hogy kizárólag benne létezünk benne létezik az az orkánszerű szél is ami éppen most dübörögteti a háztetőnket és benne van a ház talapzatában is és látja a jövő a lánctalpai alatt a porladást Istenben feloldott spirituális lényegünk megpróbál majd újra összeállni anyagi lényegünkkel hogy visszakerülhessünk a reménytekenül reménytelen örökkévalóság hitvilágába 220130 297 analóg hogy érzed magad mostanában kérdezi egy rég látott ismerős nem szoktam az ilyen kérdések válaszain rágódni akkor sem ha én teszem fel magamnak – mint most is – többnyire megköszönöm az érdeklődést és mellébeszélek a valóságnak mint egy gyakorló politikus rozoga kerítéseket látok magam előtt amiket meg kellene kerülnöm de még abban sem vagyok biztos hogy léteznek abban meg végképp nem hogy ha átjutok rajtuk eljutok vele valahova ilyenkor jó ha van a kezemügyében valami jó tömény ami pillanatok alatt képes leradírozni az őszinte válaszokat és ki tudom mondani a meglehetősen homályos foszlányokra támaszkodva a jó öreg szösszenetet ahogy látod szarul bár közel sem annyira amennyire szeretnéd hogy láss 220131 298 készenlét tulajdonképpen nincs is igazi tél február közepénél tartunk de már tavaszi melegével süt a nap egy hét telt el a negyedik oltás után lábamban még a göröngyös oda-vissza út bizonytalanságával kimentem a kertbe sétálni a kert őszi rongyainak látványától alig leküzdhető halálvágy pedig tudom hogy a rettenetes gazcsomók („méhlegelő” bazdmeg!) alatt már ott vannak teljes készültségben a gumósok felszínre bújt hajtásai és szépek egyre szebbek lesznek nemsokára a rothadó gazcsomókat díszítő virágok a ház sarkánál hideg szél csap meg visszahúzódok a napsütötte falhoz innen kilátok a kocsiútra forgalom alig mégis nehéznek érzem a beszívott levegőt feleségem kijön kabátfélét terít a vállamra lépéseim tudatosodnak és egyre nehezebbek lesznek olyan érzésem van mintha távolodnék magamtól nézzük egymást és elfogadom a hallgatást 220209

419.	[tulajdonos]: fészbukpoémák	2021-12-07 22:55
278 a látogató jelentésváltozatai ___________________improvizáció egy Vajdics-vers leszakított sorai elé megpróbálja összekötni magában a város útjait úgy hogy kerüljön bárhova pillanatok alatt meg tudja határozni helyzetét a ki- és átjutás lehetőségeinek időrabló mérlegelése nélkül semmi más nem kötötte ide csak egy térkép a városról és ez a három perc amit itt és így miközben behálózza lépéseinek láthatatlan nyomaival az utak burkolatát titkokat sejtett magában és az útjaik eddig vezették folyamatosan képződtek és – indulásának pillanatáig – jöttek utána és most megpróbál eljutni rajtuk hogy megtalálja tagadásuk vesztőhelyét vagy ki tudja talán újabb álmokkal ritkaszép felébredésekkel fog találkozni rajtuk a ráérzések pillanataiból valóságok lesznek hosszú távra is becsomagolható útravalók más utakra más helyszínekre ami zavarja hogy falak vannak mindenütt ajtók nélküli falak a kőtömbökbe hasogatott utak mentén sehol egy repedés sehol egy félrerugdosható homokszem néha betűk tűnnek fel de mielőtt megfejtődnének felszívódnak szürkeségükben tökéletes a látvány tökéletes az aláfestő zenében az aleatorikus kombináció ettől aztán úgy érzed hogy ott vagy ahova igyekeztél „ahol több ezer kilométerre önmagadtól egyedül maradtál” 211120 279 "kapaszkodás árnyékágon" primitív mottó egy primitív írásomhoz "higgyétek el hogy minden úgy jó ahogy kitalálom higgyétek el hogy ti csak akkor létezhettek ha én elhiszlek benneteket" ______________Gyurcsi - Zalán György ______________”hát ez kiráj" című versére félek többnyire tudom hogy mitől és egy idő után megnyugszom de ez a félelem most ismeretlen pontatlan széteső mintha egy hídomlás pillanatában lennél és nem tudod eldönteni érint-e téged lehet hogy már megúsztad de még ott lebeg a pillanatban a te teljes megsemmisülésed lehetősége is félek nem személyre szabott félelem ez a magam sorsa rendezett egész se kifelé se befelé nincs már semmiféle elszámolni valóm amiket esetleg még annak éreznék az már illúzió az oxigénhiányos agysejtek káprázatában egy-egy tápászkodási pont vagy hasonló jelentősége már csak annyi mint a kiöregedett én személyes ambíciójában egy huszonéves önzése félek hogy ami most itt van nem pünkösdi királyság a cehhét a népétől egy kiügyeskedett hatalmi vákuumban a hatályosra formált jogszabályok szerint szedi be és visszajuttat belőle mindenkor mindenkinek annyit amennyi a mozgató zsinór működtetéséhez szükséges van akiknél alig kétezer forint de van akiknél kétszázezer milliárd a kétezer természetesen alamizsna a kétszázezer milliárd tömbösített hatalom amiből már igazi királyságot is ki lehet ügyeskedni félek és benne a keserűség hogy mint egyszerű állampolgárt folyamatosan szívatnak mert gondolj bele itt van ez a rezsi jó-jó elfogadod a kispénzhez is jól jön az a kis pénz a sokpénzhez meg a még több de az arcom leszakadna a szégyentől ha hatalomban csak ennyit tudnék a népemért tenni 211121 280 keretbe zárt utak _____ mottó: „viga vendel: a halacska bocsánatos élete” esik. nincs semmi kedvem hozzá, de mégis kimegyek. muszáj, fel kell adnom egy halom határidős csekket. lejárt hatáidősek persze. mint én is, és mindenki, akit ismerek a környékünkön. rég lefagyott terep ez, a maga, nehezen ugyan, de mégis beazonosítható, hiányosságaival. írhattam volna elveszettségnek is, de miért túloznék, ha a valóságban inkább holtág. ittrekedt halak, sűrűsödő iszapban. megszokta a túlélést az, aki még be tudja fizetni a csekkjeit a szinte semmire, a szinte semmiből. nem bosszankodom. amennyire lehet, behúzódom a mellettem elvonuló falakba, mert miért is lógnék ki belőlük. járművek, járókelők, én meg csak a magány védettségében, és ha eljutok a postáig, elő kell majd szednem a laza, minden akadályt könnyed mosollyal kikerülő plakátarcom, addig marad ez az enervált borotválatlan rutin, az éppen sehová sem tartozni akarás pillanatfelvételében. mert tökmindegy, hogy pont most kiről mit gondolok, hogy gondolok-e egyáltalán bárkiről bármit is, amikor a kényszerteendőim kizavarnak az utcára, kiszolgáltatva ezzel a lépésről lépésre változó hangulatáramlatnak. nem szívesen figyelem meg az embereket, mert folyton kifelé haladnak belőlem, ahogy én is kifelé haladok belőlük. látható az is -- magam látom benne – hogy tisztában vagyok a fikció valószerűtlenségével. tekintetterelő kirakatüvegek pásztázzák az elém mosott utat. okafogyott kérdések bukdácsolnak rajtuk, mintha még mindig válaszokat gyűjtenének elhibázott céljaim értelmezéséhez, bármennyire nem hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam a mindenhiába orvosolhatatlan kábasága. pedig terelhetőnek kellene lennem ma is. forgatható, rugalmas világnézet a homokos árokparton sínylődő gazon. higgadt fel- és leszámolásokkal. kisakkozva, hogy ki van kivel, és alkalmazkodni megint az erősebb kutya teszthez: figyelni a tisztbábok mozgását, és figyelmen kívül hagyni a parasztbábok stratégiai, véletlenszerűen ismétlődő mozaikrendeződéseit. ilyenkor nem dühönghetsz, nem káromkodhatsz, még félned sem szabad. kiszámítod a teszthelyzet felületeit, a behelyettesítés innentől már annyira könnyű, hogy indokolatlan az agresszivitás. sőt. önkárosító lenne a hiánytalan próbálkozások felületein napoztatott joghézagok, a kinekmiközehozzáhanekemjó alapelv átgondolása az érvényesítési lehetőségek személyre szabott korlátozási rendszerében, mert arra a kérdésre, hogy miért látom rossznak azt, ami másoknak annyira jó, hogy nekem már nem számít, nem érdemes válaszolni. talán nincs is rá helyes válasz. árkok vannak helyette, és a munkarendbe állított buldózerek kontúrjai a kipufogógázzal telített világképben. 2018 281 szemle85 leporolta a tavalyi tűleveleket elővette maradék ágát bogát az évnek és megpróbálta velük feldíszíteni november valahányadikán legpontosabban huszonötödikén de még ez sem biztos rájön hogy valamikor megszületett összeszedi minden bátorságát hogy ami eddig azt kidobja az ablakon abban a reményben hogy ami ezután az már Isten kezéből sarjadzó új lesz gondolta futólag mert nagyon elmerülni ebbe a témába sem mert így hát kiköpött az ablakon a nagy magyar rög valóságába mert hiába szereti már évezred óta kibaszottul nem tud tőle meghatódni megpróbál távolabbra tekinteni mint amennyire ellát butaságnak tekinti részleges vakságát így aztán csak annyit foglalkozik vele mintha pontosan látná mit hordott ki belőle az idő és mi az amit otthagyott láb alatt hogy legyen min bosszankodni amikor éppen szemlét akar tartani rendezett és rendezetlen dolgai felett és ezt úgy nagyjából rendjén valónak is érzi egyedül a térszűkülettel nem tud kibékülni mert mindaz amit maga mögött hagyott az idő során feltorlódni látszik jobbról is balról is jelezve hogy ő maga soha egy jottányit se került előbbre de verseiben megpróbált néha – ha bénán is -- őszintén hazudni 211125 282 egyzetek a hatalomról (átírás) ha a tényleges hatalom bármiféle önmeghatározásával találkozol a menthetetlenül képződő hit elfogadása előtt az első lépés megnézni a hatalmat képviselők csúcsvezetőjének aláírását és következtess ki belőle bármit kezdj el kételkedni ítélőképességed józanságában kivetített agyi torzulásod tükörképét látod amihez igazodnod kell képződjenek azok bárhol bármikor bármilyen helyzetben fogadd el és ne Platon államelméleti szerepjátékait keresd elfuserált agyad tengermély sötétségében a jachton napfürdőző őfőméltóságok magánéletében se kutakodj ez van nem tehetsz róla hogy a demokráciába vetett hited eljátszottad egy tudatalatti örvényben az biztos hogy a demokrácia nem tökéletes és időnként felszínre löttyenti azt is amiről jó lett volna nem tudomást vennünk például hogy még mindig létezik és piszkosul kötetlen eszközrendszerével piszkosul hatékonyan tudja hullámoztatni egy nem pontosan meghatározható közösség talapzatait tulajdonképpen ez is egy társadalmi folyamat termék ez is morális értéke nincs bár miért ne állíthatnám azt hogy van van morális értéke hogy a faszba ne lenne ha úgy veszem hogy a moralitás alapja a többszörös önérdek 211202 283 átváltozás káros szenvedély az esti fény ha megrajzolom már nem adható másnak rendjeim csendjében nincs más csak csend szabadon kígyózó láncban nyílva és csukódva nem kezdődik benne semmi és így vége sem lesz maguktól csordogáló érzéseim hol itt hol ott süppednek bele az omló tetőzet üszkös maradványaiba úgy rendezve el magukat körülöttem mintha bármikor is közöm lett volna hozzájuk a silány emberi tulajdonságok között képtelen pazarlásnak tűnik még így is a minden pórusomba betolakodó isteni önimádat összegyűjtött gondolataimat fiókba tettem egytől egyig sugárzó fény volt tegnap becsuktam ma újra kinyitottam semmit nem találtam benne 211202 284 korfoglalat ____________________egy volt baráthoz legyen hát, mert másképp úgysem lesz, közönyös csend. nincs kereszt. nincs semmi különös azóta sem, csak bolygó árnyalak egy-két mellékes percben, és hamis vagy hamisnak hitt szenvedés, amin el-elkérődzik. látomásokat próbál büfögni, de látod, megfagyott ez is, mint annyi minden mit közel éreztünk. pedig épp ragyogó napsütés, talán az utolsó napom utolsó fénye, hogy most verset írok. csendes, létező apróság, mint mézes viszkivel bélelt sör, hogy lásd, mennyire hitvány ízlésem lett azóta. korral jár. ez is. lapos pillantás jobbra, aztán balra fel, és ha azt hiszed, megúsztad, felröhögsz, mert látod középen sem jobb a helyzeted. pedig „ragyog a nap az égen” de te változatlanul árnyékos oldalad bukdácsolod. szünetjeled nincs. így aztán nem lehet „lenni vagy nem lenni” ha sehol se vagy. ha voltál is. a helyzet ilyen egyszerű. zuhanó csended elnyelik volt látomásaid. kevés a józan ész. a vers is, és fölötte az ég is oly sivár. 211203 285 félig eljátszott gondolati dráma fekete vonalakat rajzolok a fehér lapra a vonalak vezetése véletlenszerű itt-ott találkoznak itt-ott belecsurrannak --- mert tubusból nyomom ki őket --- a köztes térbe ahova még eldöntetlen hogy milyen színek kerülnek a fekete vonalak és fekete csorgások közé a színeket is tubusból öntöm majd itt-ott megfolynak ők is megszaggatva a vonalak kusza egyhangúságát folyamatosan kifelé vezetem magam közülük és folyamatosan visszacsöppenek egy idő után sodrásként azonosítom magam a kétdimenziós térben a lehetséges kép képtelen elírása a merülésnek amiben elmosódva látsz meg ezt azt védekezésed most is – mint mindig – hogy maga a sodrás volt a cél de ez annyira de annyira lényegtelen hogy megállsz és vársz arra amit minden porcikád szikrázva jelzett de máig nem tudtad meg hogy mire amikor visszaadom magam állítólagos teremtőmnek úgy állok majd hogy ne látszódjam érzem a létezés tényében azt a hazugságot ami miatt szeretném ha ő látszódna akkor is ha tudom hogy csak neki hogy kizárólag csak neki felelhetek majd magam előtt kizárólag magam előtt érte is 211204 286 dőlt betűk ürügyén (tavalyi tűlevelek) nem szeretem magam körül a csendet iszapossá válok tőle körbeölelhetetlen nyiladékokkal a világra amiken keresztül úgy szüremlenek vissza a múlt történései mintha mindig is csak zavaros gondolatok lettek volna kitapintható érzések nélküli mocorgásai az érzéki toporgásnak nem szeretem amikor csak én vagyok én élmények nélküli vak a mindenki számára látható világomban a dermedten figyelő tekintet nem tudja mi az amit lát de már rég kitalálta hogy ott ahol bármit is lát majd nincs is semmi a kínos a szimmetriába rendezett gondolatkísérleteken kívül és mivel így csakis rajtuk keresztül láthatja magát vita nélkül elfogadja hogy már megint idegenné vált számára egy arc ami enyém kellett volna hogy legyen közhelyes kérdéseim még lennének ugyan számára de nem teszem fel őket hiszen így is úgy is „fekete hollóvá változik bennük a nap” * miért is beszélnénk rólad rólunk amikor gyakorlatilag nem is ismertük egymást bár az is lehet hogy igen csak közben mindkettőnket elhagytak az emlékek pedig jó és szép volt együtt sétálgathatnék közöttük válogatnék ahogy egy régiségboltban is teszi az ember nem is annyira a gyűjtőszenvedély vinne rá hiszen minden darabról tudom hogy mennyit ér és azt is bármelyiket választanám ki már túl késő ahhoz hogy magaménak érezzem elég lenne számomra most is a pillanat rácsodálkozása hogy mennyire nem illünk össze mégis milyen jól állnánk egymásnak * átszállás és a visszatérés szándéka nélkül készülök aprólékosan kidolgozott terv szerint csomagolom be útipoggyászomba mindazt ami számomra nélkülözhetetlen címeket elsősorban soha vissza nem hívott ismerőseim címeit és azokét is akik soha nem hívtak ugyan de nekem folyton szándékomban állt felhívni őket * figyeli a sodrás irányát erősségét az örvények jelzik ugyan a kettéhasított eget amiről érezhetően nem akar tudomást venni a nap üres csónakként sodródik beszakadt hegyei fölött ő pedig elmondhatja majd hogy járt itt is ott is de hogy mi az amit látott nem tudja barlang-e vagy templom egy pillanatig fordított piramis valószínűsíti hogy délibáb játszik vele és temploma is olyan hogy belül sivatag teles tele eldobált kőtáblákkal a templom körül romváros és a hideg kapualjak alatt el-elcsukló lélegzetek hasogatják az egymásba gyűrődő falakat * utoljára hagyja a kertjét a visszafelé létezés sorrendjében ássa fel macskái sírját egyedüllétük súlya megkapaszkodik a rég kivágott fűz gyökerein mire észreveszi fölöslegessé vált hiányukat belezuhan saját egyedüllétébe már régóta kételkedik ugyan kételkedéseiben de most úgy érzi magát mint a macskák közös sírjára szánt fehér szikladarab időmart üregébe kapaszkodó fűcsomó 278 a látogató jelentésváltozatai ___________________improvizáció egy Vajdics-vers leszakított sorai elé megpróbálja összekötni magában a város útjait úgy hogy kerüljön bárhova pillanatok alatt meg tudja határozni helyzetét a ki- és átjutás lehetőségeinek időrabló mérlegelése nélkül semmi más nem kötötte ide csak egy térkép a városról és ez a három perc amit itt és így miközben behálózza lépéseinek láthatatlan nyomaival az utak burkolatát titkokat sejtett magában és az útjaik eddig vezették folyamatosan képződtek és – indulásának pillanatáig – jöttek utána és most megpróbál eljutni rajtuk hogy megtalálja tagadásuk vesztőhelyét vagy ki tudja talán újabb álmokkal ritkaszép felébredésekkel fog találkozni rajtuk a ráérzések pillanataiból valóságok lesznek hosszú távra is becsomagolható útravalók más utakra más helyszínekre ami zavarja hogy falak vannak mindenütt ajtók nélküli falak a kőtömbökbe hasogatott utak mentén sehol egy repedés sehol egy félrerugdosható homokszem néha betűk tűnnek fel de mielőtt megfejtődnének felszívódnak szürkeségükben tökéletes a látvány tökéletes az aláfestő zenében az aleatorikus kombináció ettől aztán úgy érzed hogy ott vagy ahova igyekeztél „ahol több ezer kilométerre önmagadtól egyedül maradtál” 211120 279 "kapaszkodás árnyékágon" primitív mottó egy primitív írásomhoz "higgyétek el hogy minden úgy jó ahogy kitalálom higgyétek el hogy ti csak akkor létezhettek ha én elhiszlek benneteket" ______________Gyurcsi - Zalán György ______________”hát ez kiráj" című versére félek többnyire tudom hogy mitől és egy idő után megnyugszom de ez a félelem most ismeretlen pontatlan széteső mintha egy hídomlás pillanatában lennél és nem tudod eldönteni érint-e téged lehet hogy már megúsztad de még ott lebeg a pillanatban a te teljes megsemmisülésed lehetősége is félek nem személyre szabott félelem ez a magam sorsa rendezett egész se kifelé se befelé nincs már semmiféle elszámolni valóm amiket esetleg még annak éreznék az már illúzió az oxigénhiányos agysejtek káprázatában egy-egy tápászkodási pont vagy hasonló jelentősége már csak annyi mint a kiöregedett én személyes ambíciójában egy huszonéves önzése félek hogy ami most itt van nem pünkösdi királyság a cehhét a népétől egy kiügyeskedett hatalmi vákuumban a hatályosra formált jogszabályok szerint szedi be és visszajuttat belőle mindenkor mindenkinek annyit amennyi a mozgató zsinór működtetéséhez szükséges van akiknél alig kétezer forint de van akiknél kétszázezer milliárd a kétezer természetesen alamizsna a kétszázezer milliárd tömbösített hatalom amiből már igazi királyságot is ki lehet ügyeskedni félek és benne a keserűség hogy mint egyszerű állampolgárt folyamatosan szívatnak mert gondolj bele itt van ez a rezsi jó-jó elfogadod a kispénzhez is jól jön az a kis pénz a sokpénzhez meg a még több de az arcom leszakadna a szégyentől ha hatalomban csak ennyit tudnék a népemért tenni 211121 280 keretbe zárt utak _____ mottó: „viga vendel: a halacska bocsánatos élete” esik. nincs semmi kedvem hozzá, de mégis kimegyek. muszáj, fel kell adnom egy halom határidős csekket. lejárt hatáidősek persze. mint én is, és mindenki, akit ismerek a környékünkön. rég lefagyott terep ez, a maga, nehezen ugyan, de mégis beazonosítható, hiányosságaival. írhattam volna elveszettségnek is, de miért túloznék, ha a valóságban inkább holtág. ittrekedt halak, sűrűsödő iszapban. megszokta a túlélést az, aki még be tudja fizetni a csekkjeit a szinte semmire, a szinte semmiből. nem bosszankodom. amennyire lehet, behúzódom a mellettem elvonuló falakba, mert miért is lógnék ki belőlük. járművek, járókelők, én meg csak a magány védettségében, és ha eljutok a postáig, elő kell majd szednem a laza, minden akadályt könnyed mosollyal kikerülő plakátarcom, addig marad ez az enervált borotválatlan rutin, az éppen sehová sem tartozni akarás pillanatfelvételében. mert tökmindegy, hogy pont most kiről mit gondolok, hogy gondolok-e egyáltalán bárkiről bármit is, amikor a kényszerteendőim kizavarnak az utcára, kiszolgáltatva ezzel a lépésről lépésre változó hangulatáramlatnak. nem szívesen figyelem meg az embereket, mert folyton kifelé haladnak belőlem, ahogy én is kifelé haladok belőlük. látható az is -- magam látom benne – hogy tisztában vagyok a fikció valószerűtlenségével. tekintetterelő kirakatüvegek pásztázzák az elém mosott utat. okafogyott kérdések bukdácsolnak rajtuk, mintha még mindig válaszokat gyűjtenének elhibázott céljaim értelmezéséhez, bármennyire nem hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam a mindenhiába orvosolhatatlan kábasága. pedig terelhetőnek kellene lennem ma is. forgatható, rugalmas világnézet a homokos árokparton sínylődő gazon. higgadt fel- és leszámolásokkal. kisakkozva, hogy ki van kivel, és alkalmazkodni megint az erősebb kutya teszthez: figyelni a tisztbábok mozgását, és figyelmen kívül hagyni a parasztbábok stratégiai, véletlenszerűen ismétlődő mozaikrendeződéseit. ilyenkor nem dühönghetsz, nem káromkodhatsz, még félned sem szabad. kiszámítod a teszthelyzet felületeit, a behelyettesítés innentől már annyira könnyű, hogy indokolatlan az agresszivitás. sőt. önkárosító lenne a hiánytalan próbálkozások felületein napoztatott joghézagok, a kinekmiközehozzáhanekemjó alapelv átgondolása az érvényesítési lehetőségek személyre szabott korlátozási rendszerében, mert arra a kérdésre, hogy miért látom rossznak azt, ami másoknak annyira jó, hogy nekem már nem számít, nem érdemes válaszolni. talán nincs is rá helyes válasz. árkok vannak helyette, és a munkarendbe állított buldózerek kontúrjai a kipufogógázzal telített világképben. 2018 281 szemle85 leporolta a tavalyi tűleveleket elővette maradék ágát bogát az évnek és megpróbálta velük feldíszíteni november valahányadikán legpontosabban huszonötödikén de még ez sem biztos rájön hogy valamikor megszületett összeszedi minden bátorságát hogy ami eddig azt kidobja az ablakon abban a reményben hogy ami ezután az már Isten kezéből sarjadzó új lesz gondolta futólag mert nagyon elmerülni ebbe a témába sem mert így hát kiköpött az ablakon a nagy magyar rög valóságába mert hiába szereti már évezred óta kibaszottul nem tud tőle meghatódni megpróbál távolabbra tekinteni mint amennyire ellát butaságnak tekinti részleges vakságát így aztán csak annyit foglalkozik vele mintha pontosan látná mit hordott ki belőle az idő és mi az amit otthagyott láb alatt hogy legyen min bosszankodni amikor éppen szemlét akar tartani rendezett és rendezetlen dolgai felett és ezt úgy nagyjából rendjén valónak is érzi egyedül a térszűkülettel nem tud kibékülni mert mindaz amit maga mögött hagyott az idő során feltorlódni látszik jobbról is balról is jelezve hogy ő maga soha egy jottányit se került előbbre de verseiben megpróbált néha – ha bénán is -- őszintén hazudni 211125 282 egyzetek a hatalomról (átírás) ha a tényleges hatalom bármiféle önmeghatározásával találkozol a menthetetlenül képződő hit elfogadása előtt az első lépés megnézni a hatalmat képviselők csúcsvezetőjének aláírását és következtess ki belőle bármit kezdj el kételkedni ítélőképességed józanságában kivetített agyi torzulásod tükörképét látod amihez igazodnod kell képződjenek azok bárhol bármikor bármilyen helyzetben fogadd el és ne Platon államelméleti szerepjátékait keresd elfuserált agyad tengermély sötétségében a jachton napfürdőző őfőméltóságok magánéletében se kutakodj ez van nem tehetsz róla hogy a demokráciába vetett hited eljátszottad egy tudatalatti örvényben az biztos hogy a demokrácia nem tökéletes és időnként felszínre löttyenti azt is amiről jó lett volna nem tudomást vennünk például hogy még mindig létezik és piszkosul kötetlen eszközrendszerével piszkosul hatékonyan tudja hullámoztatni egy nem pontosan meghatározható közösség talapzatait tulajdonképpen ez is egy társadalmi folyamat termék ez is morális értéke nincs bár miért ne állíthatnám azt hogy van van morális értéke hogy a faszba ne lenne ha úgy veszem hogy a moralitás alapja a többszörös önérdek 211202 283 átváltozás káros szenvedély az esti fény ha megrajzolom már nem adható másnak rendjeim csendjében nincs más csak csend szabadon kígyózó láncban nyílva és csukódva nem kezdődik benne semmi és így vége sem lesz maguktól csordogáló érzéseim hol itt hol ott süppednek bele az omló tetőzet üszkös maradványaiba úgy rendezve el magukat körülöttem mintha bármikor is közöm lett volna hozzájuk a silány emberi tulajdonságok között képtelen pazarlásnak tűnik még így is a minden pórusomba betolakodó isteni önimádat összegyűjtött gondolataimat fiókba tettem egytől egyig sugárzó fény volt tegnap becsuktam ma újra kinyitottam semmit nem találtam benne 211202 284 korfoglalat ____________________egy volt baráthoz legyen hát, mert másképp úgysem lesz, közönyös csend. nincs kereszt. nincs semmi különös azóta sem, csak bolygó árnyalak egy-két mellékes percben, és hamis vagy hamisnak hitt szenvedés, amin el-elkérődzik. látomásokat próbál büfögni, de látod, megfagyott ez is, mint annyi minden mit közel éreztünk. pedig épp ragyogó napsütés, talán az utolsó napom utolsó fénye, hogy most verset írok. csendes, létező apróság, mint mézes viszkivel bélelt sör, hogy lásd, mennyire hitvány ízlésem lett azóta. korral jár. ez is. lapos pillantás jobbra, aztán balra fel, és ha azt hiszed, megúsztad, felröhögsz, mert látod középen sem jobb a helyzeted. pedig „ragyog a nap az égen” de te változatlanul árnyékos oldalad bukdácsolod. szünetjeled nincs. így aztán nem lehet „lenni vagy nem lenni” ha sehol se vagy. ha voltál is. a helyzet ilyen egyszerű. zuhanó csended elnyelik volt látomásaid. kevés a józan ész. a vers is, és fölötte az ég is oly sivár. 211203 285 félig eljátszott gondolati dráma fekete vonalakat rajzolok a fehér lapra a vonalak vezetése véletlenszerű itt-ott találkoznak itt-ott belecsurrannak --- mert tubusból nyomom ki őket --- a köztes térbe ahova még eldöntetlen hogy milyen színek kerülnek a fekete vonalak és fekete csorgások közé a színeket is tubusból öntöm majd itt-ott megfolynak ők is megszaggatva a vonalak kusza egyhangúságát folyamatosan kifelé vezetem magam közülük és folyamatosan visszacsöppenek egy idő után sodrásként azonosítom magam a kétdimenziós térben a lehetséges kép képtelen elírása a merülésnek amiben elmosódva látsz meg ezt azt védekezésed most is – mint mindig – hogy maga a sodrás volt a cél de ez annyira de annyira lényegtelen hogy megállsz és vársz arra amit minden porcikád szikrázva jelzett de máig nem tudtad meg hogy mire amikor visszaadom magam állítólagos teremtőmnek úgy állok majd hogy ne látszódjam érzem a létezés tényében azt a hazugságot ami miatt szeretném ha ő látszódna akkor is ha tudom hogy csak neki hogy kizárólag csak neki felelhetek majd magam előtt kizárólag magam előtt érte is 211204 286 dőlt betűk ürügyén (tavalyi tűlevelek) nem szeretem magam körül a csendet iszapossá válok tőle körbeölelhetetlen nyiladékokkal a világra amiken keresztül úgy szüremlenek vissza a múlt történései mintha mindig is csak zavaros gondolatok lettek volna kitapintható érzések nélküli mocorgásai az érzéki toporgásnak nem szeretem amikor csak én vagyok én élmények nélküli vak a mindenki számára látható világomban a dermedten figyelő tekintet nem tudja mi az amit lát de már rég kitalálta hogy ott ahol bármit is lát majd nincs is semmi a kínos a szimmetriába rendezett gondolatkísérleteken kívül és mivel így csakis rajtuk keresztül láthatja magát vita nélkül elfogadja hogy már megint idegenné vált számára egy arc ami enyém kellett volna hogy legyen közhelyes kérdéseim még lennének ugyan számára de nem teszem fel őket hiszen így is úgy is „fekete hollóvá változik bennük a nap” * miért is beszélnénk rólad rólunk amikor gyakorlatilag nem is ismertük egymást bár az is lehet hogy igen csak közben mindkettőnket elhagytak az emlékek pedig jó és szép volt együtt sétálgathatnék közöttük válogatnék ahogy egy régiségboltban is teszi az ember nem is annyira a gyűjtőszenvedély vinne rá hiszen minden darabról tudom hogy mennyit ér és azt is bármelyiket választanám ki már túl késő ahhoz hogy magaménak érezzem elég lenne számomra most is a pillanat rácsodálkozása hogy mennyire nem illünk össze mégis milyen jól állnánk egymásnak * átszállás és a visszatérés szándéka nélkül készülök aprólékosan kidolgozott terv szerint csomagolom be útipoggyászomba mindazt ami számomra nélkülözhetetlen címeket elsősorban soha vissza nem hívott ismerőseim címeit és azokét is akik soha nem hívtak ugyan de nekem folyton szándékomban állt felhívni őket * figyeli a sodrás irányát erősségét az örvények jelzik ugyan a kettéhasított eget amiről érezhetően nem akar tudomást venni a nap üres csónakként sodródik beszakadt hegyei fölött ő pedig elmondhatja majd hogy járt itt is ott is de hogy mi az amit látott nem tudja barlang-e vagy templom egy pillanatig fordított piramis valószínűsíti hogy délibáb játszik vele és temploma is olyan hogy belül sivatag teles tele eldobált kőtáblákkal a templom körül romváros és a hideg kapualjak alatt el-elcsukló lélegzetek hasogatják az egymásba gyűrődő falakat * utoljára hagyja a kertjét a visszafelé létezés sorrendjében ássa fel macskái sírját egyedüllétük súlya megkapaszkodik a rég kivágott fűz gyökerein mire észreveszi fölöslegessé vált hiányukat belezuhan saját egyedüllétébe már régóta kételkedik ugyan kételkedéseiben de most úgy érzi magát mint a macskák közös sírjára szánt fehér szikladarab időmart üregébe kapaszkodó fűcsomó

418.	[tulajdonos]: fészbukpoémák	2021-11-20 14:48
270 kicsit másképp (Orsinak) mindig van bennem egy idegen Isten ösztönös lassúságában hömpölygő mese hogy egyszer volt aztán már csak a botladozó ámulat kirakatképe ahogy a napokat számolgatom és csak bámulom a múlt ablakrengetegét míg bele nem homályosodok sziklatömbszerű magányként a múltba és nem gondolok semmi másra csak arra ami én volt és amiben akkor még nyomokban sem érződött a semmi 211109 271 egy csepp múlt a barátom volt bár akkoriban a fene sem gondolta hogy a barátom csak együtt lógtunk a vonatcsatlakozás szüneteiben és megpróbáltuk egymás hülyeségeit kiegészíteni ő festőnek adta ki magát én regényíró nak ő igaziból festett képeket és tulajdonképpen a bból éltünk mert magam valójában lusta voltam írni illetve szándékomban volt csak azt nem tudtam miről pontosabban ha beszélni kényszerültem róla fejezetek születtek de mivel nem akadt senki aki meg írja a szavak beszóródtak a vasúti töltés kavicsai közé és egy idő után annyira reményvesztetten koszosak lettek hogy senkinek nem jutott eszébe felvenni le sikálni és mondatokká rendezve megkockáztatni jel entésük kiegészítését és gondozását megszüntetve ez zel a célom a megértés alkalmatlanná tette volna őket helyzetünk elviselésére ráadásul barátomat is megfosz tották volna kedvenc sőt egyetlen témájától amint szür ke falakon magyarázza színeivel barátja vagyis az én zseniálisnak értelmezett lényegéből a formálódó semmit 211110 272 módosított ébrenlét szinte hihetetlen hogy még mindig szeretnék -- annak ellenére hogy néha már nagyon nem – élni jó volt itt élők között élőként remélni hogy ez a felfoghatatlan szerelem örökké megtart valahol szeretnék egy rejtélyes hiányban -- Istenben vagy valami másban – felbukkanni és várni a hullámzó egészben az újraébredést naiv vagyok és ostoba marhaságokon őrlődve törlöm a valóság gondolatait undorodom az örökös harctól mégis folyamatosan mészároltatom magam magammal talán hogy a halál már ne találjon a helyemen semmit 211111 273 borsó a falon ébredéskor nincs fény, csak görcsös fejfájás. szeretnék minél előbb találkozni magammal, de mostanában egyre nehezebben, és egyre ritkábban sikerül. álmomban előbb a katonaság érkezett meg, gúlákba rakták fegyvereiket, és várakoznak. nem tapasztalni köztük félelmet, bíznak a parancsnok ítélőképességében, bíznak betanított mozdulataik szükségszerű hatékonyságában. amikor és amennyiben. bár titokban mindegyikükben ott van, hogy talán mégsem. hogy nem lesz szükség elkötelezettségük bizonyítására. arra, amiről biztosan tudják, hogy nincs, de tökéletes biztonsággal kimutatható volt vele a létező valóság bármelyik lehetséges változata hadmozdulati gyakorlataikon. a ma reggel is pontosan úgy hasogatja piszlicsáré szavakká a gondolataimat, mint tegnap. már nincs bennem semmi méltóság. ellenállni talán csak akkor tudnék, ha betaníthatnám a maradék időm visszaszámlálásom eltörlésére. vér és sikoltozás nélküli figyelemmel az eseménysorozat felé úgy, mintha passiójáték lenne, apály és dagály egyidejű applikációja a nézőpontváltozás nélküli térben. tételezem most, hogy a tizedik emeleten vagyok, és sejtelmem sincs, hogy mikor, hogyan és miért vergődtem fel idáig. és arról sincs, hogyan kerülök le innen. bámulom magam, mintha ma találkoztunk volna először, és végtelenített ködfátyol takarná el előlem a jövőt, beleértve a mélységet is, ahová szükségszerűen vissza kell majd érkeznem, még akkor is, ha folyamatosan felfelé nézek, kihasználva szédülésem felhajtóerejét. vetemedő házfalak alattam, ki-kipattanó ablakaikban zászlóként lengő tapétakiáltványok. halványodó ébredésnyomok a nem létező földszint takarásában, amikor megérkezem. (2018-09-14) 211112 274 az emlékezés folyosóin már semmi sem emlékeztet magamra csak te létezel azokban a pillanatokban amikor még felismerlek olyan könnyű összekeverni magunkat emlékező kacatainkkal amiket létezésük pillanataiban mindig elfelejtettünk 211113 275 önfestés képeket készítettem magamról egymásra festett képeket néha ellehetetlenítettem a nézőpontjaimat mert ugyanolyannak látszódtam rajtuk amilyen vagyok ugyanazoknak a vonalaknak ugyanazoknak a színeknek egymást fedő árnyékai a számukra kiszakított egyben mára eltűntek róluk az álmaim eddig sem voltak már sokan többségük az évek során feltűnés nélkül hagyott cserben úgy hogy a nyomait is magával vitte az igaz hogy sosem dédelgettem őket gondolataim hátsó traktusában éldegéltek képtelenül örömre az élvezetek lelkiismeretfurdalás nélküli elviselésére a valóságérzékükről meg jobb nem beszélni néha mintha most ismerkednék magammal és rácsodálkozom hogy az éveim során felhalmozott szemét megelőzve követ 211114 276 a pillanat hevében legyűrhetetlen vágyat érzek hogy üres legyen az agyam pontosan csak annyira van szükségem az orvosi diagnózis adataira mint a ciánkapszulára de a folyamatos törlésvisszaállrobotfunkcióban esélyem sincs megszabadulni a szárazgallytörésszerűenreccsenő latin szavaktól amik a valóságban lehet hogy nem de a felnagyított betűrendben idegesítően tudnak hatni szörfözök hát egyet a hírportálok között gondolva ismétlődő naivságomban hogy ez majd segít frászt segített a politikai hazugságok áradata már már elsodorja azt a jogrendet is ami úgy ahogy de legalább szalmaszálként jelzett valamiféle partra kerülési irányt naponta belehazudnak a képembe olyasmit aminek kizárólag az ellenkezőjét tapasztalom nincs semmi szükség nincs – hallom konkrét szavakba öntve – szabad társadalomkutatásra a tudósok mindenféle zagyva okfejtései mentén csak repedések keletkeznének az egységes nemzettestben 211115 (201606) 277 a valóság illúziója ázsiából jöttünk, tele életvággyal, nem tudtuk megmondani, hogy mi lesz itt, és ma sem tudjuk, de ha valaki úgy mutatja be nekünk mocskos, húgyszagú sikátoraink mellett épülő várkastélyát, hogy az számunkra sugárút a jövőbe, elhisszük neki, mert ki szeretnénk jutni mocskos, húgyszagú sikátorainkból, 211116 278 a látogató jelentésváltozatai ___________________improvizáció egy Vajdics-vers leszakított sorai elé megpróbálja összekötni magában a város útjait úgy hogy kerüljön bárhova pillanatok alatt meg tudja határozni helyzetét a ki- és átjutás lehetőségeinek időrabló mérlegelése nélkül semmi más nem kötötte ide csak egy térkép a városról és ez a három perc amit itt és így miközben behálózza lépéseinek láthatatlan nyomaival az utak burkolatát titkokat sejtett magában és az útjaik eddig vezették folyamatosan képződtek és – indulásának pillanatáig – jöttek utána és most megpróbál eljutni rajtuk hogy megtalálja tagadásuk vesztőhelyét vagy ki tudja talán újabb álmokkal ritkaszép felébredésekkel fog találkozni rajtuk a ráérzések pillanataiból valóságok lesznek hosszú távra is becsomagolható útravalók más utakra más helyszínekre ami zavarja hogy falak vannak mindenütt ajtók nélküli falak a kőtömbökbe hasogatott utak mentén sehol egy repedés sehol egy félrerugdosható homokszem néha betűk tűnnek fel de mielőtt megfejtődnének felszívódnak szürkeségükben tökéletes a látvány tökéletes az aláfestő zenében az aleatorikus kombináció ettől aztán úgy érzed hogy ott vagy ahova igyekeztél „ahol több ezer kilométerre önmagadtól egyedül maradtál” 211120

417.	[tulajdonos]: fészbukpoémák	2021-11-10 22:45
211021 261 om mani padme hum most éppen nem látható mindenféle arcokat tart maga elé hogy pótolja hátha feltűnik jelenléte a jelenlétükben de csak a tükör csupasz felületét látja a tükröződő szemekben is zavaros alig-alig kikövetkeztethető érzések hullámverése sejtődik a zsugorodó háttér is olyan mintha rajta keresztül tömörödne egyetlen pontba a földi élet mintha mondatni akarna vele valamit mintha örökre el akarná temettetni magát átkövesedett gondolataiba megfosztva megfosztva létezésének már alig-alig érzékelhető bizonyosságaitól fel-felvillanó káromlásaiban időnként már önmagát szűkíti végtelenné 211026 262 magán(y)vivódások egyre tágul fejedben a tér és bármennyire is ura vagy még a helyzetednek számolnod kell vele hogy súlytalanságod fogja kitölteni azt a fotelt is aminek a kartámaszáról épp most verted le a kávét megvárod majd amíg a szövetbe szivárgó gondolataidat felszívja a por elképzeled hozzá a kárhozatod ahogy az össze-vissza rakosgatott emlékeid lenyűgöznek kezdeni velük nem sokat tudsz ugyan mert néha a beazonosításuk is gondot okoz hogy valóban a te emlékeid-e vagy csak úgy belezuhantak alvás közben a többi a sajátjaidnak hitt többi közé akik most már az idő végezetéig úgy viselkednek mintha neked kellene rendben tartanod őket is egyikről-másikról biztosan tudod hogy kakukkfióka és valószínűleg úgy is viselkedett mert akkora helyet tölt be amihez csak kemény mészárlások árán juthatott még sincs erőd végezni velük mert félsz hogy a nyomukban képződött űr már kitölthetetlen lenne és nincs ijesztőbb látvány egy üres képnél ami körül alatt beazonosíthatatlanok az időfoszlányok 211027 263 parabola Istenről hitről és tévelygő magunkról rejtett jelei semmit nem mutatnak abból amit valójában látunk bonyolult elképzelésein csomók csomóra kötve saját igazáról és mutatja felénk de aki látja csak romhalmazt lát a romok halmazán saját romhalmazát és fogalma sincs hogy kerülhettek oda kik lakhatták és meddig lakták-e egyáltalán bármikor is vagy csak átszóródtak egy másik világból igazolni létezésének lehetetlenségét ami most éppen megfejthetetlen üzenetként gomolyog arctalanná vált lelkiismeretünkben 211029 264 sodrás az őszben aztán a zöld sáv máig nem tudom miért de kitartott mellettem és kitart talán míg élek körülötte a kék a fák bordázta hegyeken áthúzódó égbolt festhetetlen keveredése a a patakmeder kavicsainak csillámain elfolyó ősz ez ahol épp elveszek jó lenne ha lennének szárnyaim a sötét levegőt alig érintő lassú csapású szárnyak amikkel elérhető lenne a látvány akkor is amikor már eltűnt 211030 265 sallang nélküli vallomás fáj a derekam az egész napom azzal telt hogy gondolatban gondoztam a kertet az elképzelt cél már rég nincs meg a lágy októbervégi napban azt figyelem hogy olyan lett mint egy letörölt mosoly hazugnak tűnik és szívfájdítóan más mint ami lenni akart nézzük egymást kicsit elfeledkezve rólad (bár ha fáj valamid még mindig magamban érzem) próbálom felidézni a veled töltött napokat miközben minden nappal elveszítek egyet hogy a végére valóban ne maradjon semmi utoljára talán csak az utolsó sétánk marad ugyanilyen napsütésben mellettünk a tujasor meredekre nyírt fala a maga valószerűtlenül smaragd beékelődései az aranyló árnyalatok hátterébe persze öncélú kis életvesztegetés ez is sírkerti séta kis előleg a nagy megbékélésre 211031 266 újra úgy és újra ugyanaz az én koromban már csak tétova figyelője vagyok a környezetemnek beleértve magamat is tétovaságom annyiból pontos hogy szívem szerint már inkább nem de mégis hajlandó vagyok átélni azokat az eseményeket amikben úgy ahogy de érintett valamelyik még működőképesnek érzett vagy hitt testrészem beleértve az agyamét is sokáig meg voltam győződve hogy soha semmilyen körülmények között nem hagy mert nem tud cserbenhagyni elraktároz minden lényegi információt a környezetemről és bármikor ha szükségesnek érzi rendelkezhetek vele és most elhűlve nézem a tökéletesre csiszolt rendszert hogy ki kit fog még cserbenhagyni az összeomlásában 211102 267 hogy lehet politikai következmény nélkülivé tenni egy politikailag kínos helyzetet a távolodás pillanatnyilag sikerült még nem tudni ugyan hogy mitől de a mennyire lassan világossá válik azok előtt is akik nem akarták tudomásul venni de lassan beletörődnek hogy a hatalom akkor is megfigyeli őket ha ennek semmi értelme sőt talán akkor a leginkább mert nincs idegesítőbb egy megfejthetetlennek tűnő idegenségnél amiben a sejtelmek egymást tapossák ha nem is halálra de mindenképpen egy kapcsolódási pont felé ahol felvilágosítást kaphatnak létezésük kudarcáról az ilyesmi pedig robbanómellény nélkül is veszélyes ezért – de természetesen nemcsak ezért – ha hátrányos megvilágítást kap a tevékenységed és tételezzük fel hogy politikus vagy és éppen lelepleződött egy furmányos húzásod aminek következtében egy normális társadalmi közegben forgószélként kellene hogy peremre sodródj tarts kéznél egy udvari bolondot aki egy villanásnyi nyilatkozattal közröhejjé teszi az imént még a köz számára is kínosnak tűnő leleplezést 211106 268 jelenbe hasított múlt (megkésett emlékezés) kihasítok magamnak egy szűk teret és nézem ahogy az idő áthalad rajta elsírtam magam az unokám előtt amikor a múltamról beszéltem benne anyám könnytelen arcáról húsz éven át hordtam magamban és most követelte mutassam mennyire fájt bennem a higgadt mérlegelés amikor erőnek hittem a gyávaságot de a hazafelé úton egy üveg konyakkal kellett tompítanom anyám könnytelen arcát magamban tegnap beszélgettem vele újra mondtam neki pont ott tartok most mint húsz évvel ezelőtt amikor elbúcsúztunk nem hitt nekem csontszáraz volt a szeme most is csak az enyém könnyezett 211107 269 nem egészen átgondolt mondatok és amikor már semmit sem akar pillanatokat mesél magának soha meg nem élt pillanatokat amikbe élménytelen sétáinak gondolattörmelékeit töltheti először még minden lehetséges volt de mire mellém ért kételkedni kezdtem elérhetőségünkben megpróbáltam ugyan nem tudomásul venni azt a falat amit tárgyilagos szempontokat mérlegelő ostobaságainkból építgettünk egymás megvédésére keresni az elérhetőben az elérhetetlent hogy átlátszó legyek újra hibátlanra csiszolt részleteim visszavernék a fényt hogy belül – ahol átlátszónak tűnök – még megmaradjon a sötét ha lenne a szeretet Istenének igazságérzete kitöröltetné velem az emlékeit és nem nézne át rajtam kiüresedett tekintetével mintha ő lennék én és nekem kellene kitalálnom hogy mit kezdjek ezzel a szerteszét gányolt világgal ilyenkor éppen kiszakadok valamiből és kitapogatom a percekkel ezelőtti tériszonyom a zuhanáshoz 211108

Olvasói hozzászólások nélkül

416.	Czékmány Sándor: fészbukpoémák	2021-10-21 23:38
250 közbevetés képzeletben rajzolgatom a múltam a jelenben passzió ez is persze unaloműző feszültségoldó halálváró de szinte mindegyis először olyannak rajzolom amilyennek én szeretném látni színes ceruzákat használok a ceruzák betétjei radírozhatatlanok hogy legalább most a betűk ketrecében megtarthassam a kitörölhetetlenség reményét a betűk – előzetes elhatározásom szerint – csak akkor fogynának ki ha már az utolsó pontot is kiteszem de akkor végleg – persze pontjaim kényszeres illúziók kivéve talán ezt az egyet az utolsót – és ez az utolsó pont lenne az amihez kötve hagyom hogy az történjen velem -- visszamenőleg gombolyítva – amit megrajzoltam elcsodálkozok ugyan a színváltozatok gazdagságán és azon hogy semmi sem történik úgy ahogy történt vagy ahogy történhetett volna ha idefele kicsit is hagyom elhinni létezésem játékos lehetőségeiben azokat a színeket amikkel visszafelé már lépten-nyomon találkozom de ami másoknak nem mond de nem is mondhatna semmit mert csak én érzékelem a valóság ezerféle szürke árnyalatait ezekben a rég jelentéktelenné homályosodott változatokban amik rajtam kívül soha senkivel nem találkozhattak és mára már reményt még tőlem sem kaphatnak hogy de igen kicsit másképp mint látnokok szemén át a füstből kisejlő kép a jövő talán már csak visszhang a jelenben a múlt és jövő között ritkuló szívverés a kígyó kibújik régi bőréből és mindenegyes új sejtje méreg fogat növeszt és minden fogával önmagába tép 211002 (feltéve a DOKK-ra is 06) 251 KIÁRUSÍTÁS (fészbukleállás utáni ismétlő hangulatban 58 sor a sötét falak közelében mindenki ösztönlénnyé változik beleszalad a sötétbe és várja hogy valaki új lelket kínáljon számára mint autóknál a gumicsere kész lelkeket lehet rendelni ki ki tetszése és választott útviszonya szerint a pokollelkek érdekesebb mintázatúak és lényegesen jobban tapadnak a valósághoz a velük elérhető sebesség csak kozmikus mértékben léphető ellentétben a jólelkekkel akik abszolút mértékben súlytalanok a legegyszerűbb közegellenállás is le tudja bénítani őket irgalmatlanul kicsi a kockázatvállalási koefficiensük így nem csoda ha készletkiárusításuk alkalmával sem találkozol sorbanállókkal bárki testébe könnyűszerrel beleéli magát de ugyanolyan könnyedséggel ki is lökődik néha a torkodban dobog de csak azért hogy emlékeztessen az időre aki tulajdonképpen maga az Isten csak még nem tud róla átszivárog a téren úgy hogy nem érzékeli saját magát mert egyidejűleg mindenhol ott van és mindenben tehát soha sehol kitapogatja olykor a szándékainkat de mert értelmezési tartományain kívülre esnek a következményei nem foglalkozik velünk ha mégis belebotlik a hülyeségeinkbe tenyerét a szemére szorítja klasszikus gyerekmódra így nem láthat senkit és akkor őt sem látja senki ujjai között időnként – ami szerinte nincs – azért átszivárog a hité- ből fakadó tanácstalanság hogy amikor megszűnünk számára megszűnik-e ő is hajszálrepedésnek érzi magát az univerzumon és egyre tágul viszonyítási pontjai mint a késve induló vonatok menetrendjeibe berajzolt számok kipergetik magukból a valóságot lehet ő is rég rájött hogy nincs szüksége már önmagára sem elvesztek benne a dátumvonalak de haladékot kapott az újjászületésre és így csak szenilis vigyorral vár mintha nem is benne történne minden alkalommal a végtelenszer ismétlődő rosszlelkek sormintáin át a valami újra történő sóvárgása a jónak 2110 10 05 252 továbbmenve sehol pontosan érzékeled hogy előbb-utóbb rá kell térned és rátérsz szemed követi a kötelező irányváltásokat szükségtelenül mert biztosra veszed hogy az akaratodnak itt semmi hasznát nem fogod venni leképezed pontról pontra a kitérőket és meglepődsz amikor egyikről-másikról úgy érzed ismerős és tudomásul veszed hogy már megint itt jársz megfordulsz hogy más kitérőt keress és újra rádöbbensz hogy nincs mögötted út 211007 253 KKA-nak magamból (csak mert...) múlt és jövő között vergődő naprakész gondolataink bizonytalan foltokká feszegetik az időt egyre halkuló esőzörej az ereszcsatornán a menekülés legkisebb reménye nélkül hallgatom belelapozok a lassan képződő csendbe mintha árnyékot kopognék a szomszéd ház ablakára hogy újra láthatóvá váljak magam számára világos tiszta eget rajzolok magam fölé tulajdonképpen bármennyire is úgy tűnik hogy igen nem kínálok megvételre semmit nincs nálam és soha nem is volt bármennyire is szerettem volna hogy legyen eladható csoda de szeretném elmesélni neked a napi történéseimet bennük a körülöttünk forgó gondolataimmal ahogy egyre mélyebbre haladnak a kintből a bent sóvárgott távolságok őrlődő bizonytalanságai 211018 254 várakozás van egy mirigy az emberi koponyában ugyanaz a szerepe mint a szemnek vagyis a látószerv által felfogott ingerekre közvetetten a fényre reagál ez a tobozmirigy sötétben a legaktívabb befolyásolja az agyalapi mirigy a hasnyálmirigy a mellékpajzsmirigyek a mellékvesék és a nemi mirigyek reprodukciós működését az ingerek a szemből speciális agyi magvakon majd szimpatikus idegrostokon áthaladva érik el a tobozmirigyet közvetítve a napszakok változásait a koponyám pontosabban a homlokom középső részén van egy üreg nagyjából olyan mint egy tengerszem és néha az is főleg ha átlátok vele a végtelen sarkáig ami lehet csak egy háztömbnyire van innen izzadságtól csatakos éjszakáimban eléggé egyszerű ingereket közvetít néha lapos színesre csiszolódott kavicsokat kacsáztatok a felszínén és szorongva várom hogy a túlsó parton fölé boltozódó sziklák mikor omlanak rá az alfa- és a bétablokkolók egyidejű szereptévesztései néha eljátszanak képzeletemmel várom a menthetetlenül bekövetkező csendet amit a hullámverés felém sodor majd és betemet véglegesen a mélyeiben kutatott de soha meg nem talált önmagammal. 211009 255 a hitem váratlanul szokott megjelenni főleg ilyenkor mikor a sötét csatangol bennem semmi gondolat az érzések is akár a város terén a térkő feltükrözi a szemétből rá gyűrődő fényt de néha mint zárlatos égő hőt termel és rád gyújtja a házad 211011 256 jó lenne kimondani azt a szót amit egész életemben kerestem de elfelejtettem megtalálni verejtékezve figyelem kijátszott lapjaimat látom hogy nyertem és elönt a veszteség szégyene 211011 256 azt hittem (2007) minden utat ismerek magamban. forduljak bármerre, pontosan ki tudom számítani a kanyarok ívét. útjaim szélén felhalmozott szemét. dühkitöréseim itt-ott egekig vésték örvényeikkel az utak burkolatát. ismerem a csillapodás hullámait is, az apály-dagály váltakozó zihálását sejtjeimben. és a napot. ahogy mozdulatlan sávokban kering körülöttem, miközben látom magam, ahol nincs más, csak rozsdás sínek között burjánzó gaz. a látóhatáron ingadozó állomástörmelékek ablakain vonatárnyékok. mozaikrétegződéseikben az emberi butaság útvesztőin át cipelt otthontalanságokkal barakklakóként élem át magam újra. azt hiszem minden utat ismerek magamban, ugyanazok a kátyúk, ugyanúgy nincs neve a holnapnak, ugyanúgy azt hazudják bennem az útjelző táblák, hogy a hatályos jogszabályok szerint még létezem egy frissíthetetlen időképben. 211012 257 válaszféle magam felé (2018) majdnem mindegy hogy miből de többnyire őszinteségből ebben a gondolat és a gondolat bármilyen megjelenítése közötti szakadék zavar mondjuk egy hercegi esküvő körüli felhajtás és a rongyos tanácstalanság hogy mi a búbánatot keresünk mi ebben a nekünk szánt látványosságban az agyamban cellákra osztott sötétség amikben kifelé még mindig érzékelem magam de belül legbelül tisztázatlan indokkal pásztázó reflektorhidakba kapaszkodom miért is beszélnénk rólad rólunk amikor gyakorlatilag nem is ismertük egymást bár az is lehet hogy igen csak közben elhagytak az emlékeink mindkettőnket mert ha te emlékeznél biztosan emlékeztetnél rá engem is hogy van mire emlékeznünk mert olyan jó és szép volt együtt és kár lenne kihagyni csak azért mert én nem tudok rólad semmit bár szeretném ha volna mire emlékeznél sétálgatnék közöttük válogatnék ahogy egy régiségboltban is teszi az ember nem is annyira a gyűjtőszenvedély vinne rá hiszen minden darabról tudom hogy mennyit ér és azt is bármelyiket választanám ki már túl késő ahhoz hogy magaménak érezzem elég lenne számomra a pillanat rácsodálkozása hogy jé ez is és talán még az is és hogy mennyire jól álltunk és állunk még mindig egymásnak rejtett jeleink semmit nem mutatnak abból amit valójában látunk csomót csomóra kötünk bonyolult elképzeléseinken saját igazunkról és mutatjuk de aki látja csak romhalmazt lát és a romok halmazán át saját romhalmazát és fogalma sincs hogy kerülhettek oda kik lakhatták és meddig lakták-e egyáltalán bármikor is vagy csak átszóródtak egy másik világból igazolni Isten létezésének lehetetlenségét ami most éppen megfejthetetlen üzenetként gomolyog arctalanná vált tekintetemben semmi bajom az élettel szeretek úton lenni és amikor megérkezem valahová csomagjaim magam köré rakom kabátgallérom csapzott hajamig felhajtva úgy hogy ha akarnék sem tudnék figyelemmel kísérni mást mint az ezzel a mozdulattal körém zárt világot és közben úgy teszek mintha nem tudnám hogy ez nem a valóság a valóság ennél sokkal egyszerűbb abban mindenki benne van és minél többen annál inkább egyedül festő aki csak vonalakat rajzol és kiszínezi a köztes teret feketére álmodott színeivel a tubusból öntött színek itt-ott megfolynak szaggatják a vonalak kesze-kusza egyhangúságát folyamatosan kifelé vezetem magam velük és folyamatosan visszacsöppenek mintha vonalaim árnyéka lennék a kétdimenziós térben átszállás és a visszatérés szándéka nélkül készültem aprólékosan kidolgozott terv szerint csomagoltam be útipoggyászomba mindazt ami számomra nélkülözhetetlen címeket elsősorban soha vissza nem hívott ismerőseim címeit és azokét is akik soha nem hívtak ugyan de nekem folyton szándékomban állt keresni őket fontos halaszthatatlan üzeneteimmel amiktől ők ők lettek és én én maradhattunk volna az utak tele vannak felvehető magányos arcokkal és mind arra vár hogy felvegyük hogy viseljük őket 211014 258 héjlét (változat) mondod hogy a lelkükre hivatkozzak Uram miből gondolod hogy hatni tudnék vele Te tudod legjobban hogy feléd templomokkal fedik le gazságaikat és biztosra veszik hogy sikerül mondhatnék én bármit csak zagyváló idegen gondolat lennék számukra hiszen hitük szerint Te ruháztad rájuk a nép akaratán keresztül azt a hatalmat amivel úgy vélik szabadon rendelkezhetnek és ezért most büntetni szeretnél de előtte figyelmeztessem őket hogy rossz szemmel figyeled amit művelnek és hamarosan egymás máját fogják felzabálni ha nem figyelnek a szeretet lényegére amiről – ahogy végighallgattalak – Neked is csak homályos elképzeléseid vannak * * végiggondolta így százszor és szavai nyomán százszor pusztult el Ninive és már százegyedik alkalommal tápászkodott fel a cetnyákos homokról amikor rádöbbent soha-soha nem merészkedett el a piactérig és most sem fog 211019 259 szemreszorított kép (változat) szeretem elmesélni a nap történései körül forgó gondolataimat egyikben másikban ott lapul Isten is a maga könyörtelen közömbösségével mutathatatlanul mert mindig abban a napszakban találkozunk amikor már mindkettőnk számára kivehetetlen a köztünk lévő távolság régebben hosszú kacskaringós gondolataim között üzeneteket küldött ettől időnként úgy tűnt hogy mindketten létezünk az üzenetei akár egy vizes kéziratról lejátszott mozart-zenemű az enyéimben sehol egy hegy amiről visszaverődve hallhatnám hogyan éltem meg illúziói elvesztését 211021

415.	[tulajdonos]: fészbukpoémák	2021-10-01 22:38
240 őszi ballada este késői hűvös őszi este szándékodba kerül hogy be kellene gyújtani a gázkazánt az új hőfokszabályozón beállítani azt a hőfokot amire igényt tart a feleséged fojtott félelem ingerli a torkod sose voltál egy műszaki zseni bár negyven valahány éven keresztül elhitetted magaddal olyan erővel hogy a környezeted is elhitte ez viszont itt egy új konstrukciója a lehetetlennek amihez ha fejben tudod is a műveletet könnyűszerrel kifoghat rajtad a gyakorlatban beleizzadsz a gondolatba mire a tenyérnyi lapos dobozkához érsz van rajta egy gomb és a kijelző ablak ami hűen mutatja hogy éppen a gomb tekerésével mit cseszel el mert hogy elbaszarintottam az nem is kérdés a láng belobbantóját még véletlenül sem hatja meg a sűrű káromkodásod amire azért a párod előkerül hogy egy csipetnyivel több izgalom kerüljön az estédbe tájékoztatáskérés a kisebbik fiamtól aki talán de telefonon keresztül őt sem értem hogy mit tegyek vagy ne tegyek amikor folyamatosan villog a ketyere szomszéd hívás toporgás tekergetés tökvakargatás (ami alatt a fejünket értem) semmi biztosan átbénáztad egy másik dimenzióba mondja szintén telefontanácsban a lányom aki az ilyen dolgokban talán még nálam is hozzáértőbb a fiam őrjöng leteszem interneten keresek egy témába illő fecsegő oldalt éppen hozzám hasonló vén hülyét oktat egy kölyök belépek két perc alatt megerősödött hogy valóban vén marha vagyok ezeknél a modern biszbaszoknál nincs helye az ósdi logikus gondolkodásnak meg kell ismerkedni velük és elhinni hogy ők mindent tudnak amit én már soha 210919 241 oldalnézet nem omolhat össze hiszen már kitalálta halála utáni utóéletét a koncok harca biztosítja majd számára a halhatatlanságot: amikor még rend volt és béke sóhajtoznak az emberek mindenki tudta a maga dolgát a koldus koldult és biztonságban ehette a kegyes adományok maradékát a számára kijelölt helyen amikor nem kellett úton-útfélen könyörögni-követelni szükség esetén elvenni a gyengébbtől az erősebb jogán amikor még bárkit ha félretaszítottak mindig akadt egy segítő kéz aki felsegítette bárhonnan is de akadt és úgy nyújtotta át a túlélés lehetőségét hogy még köszönetet sem várt érte boldoggá tette hogy láthatta továbbvánszorogni az adományként átnyújtott zsák krumplival 210920 242 villanás a csendből nem azért hogy közöm legyen hozzá egyszerűen csak kíváncsivá tesz az a zaklatott örvényléstömeg amivel körülveszed azt ami látható belőled ami – ha saját tapasztalatomból indulok ki – csakis az álmokra jellemzőek itt-ott felbukkan ugyan bennük a valóság de mint morzsálódó tömeg a pengekerítések túloldalán bonyolult kompozícióként hullik jövőtlen tekintetem elé nem résztvevője csak nézője vagyok egy valótlanságba szakadt ébredésnek amiben rémlik hogy a valóság bonyolult egyre bonyolultabb valótlansága győz majd benne az egymást irtó győztes szövetségesek ellenségeiktől szerzett fegyvereikkel 210921 243 margójegyzet nem tudom hányszor de hányszor ismételtem el ezt a két szót és most is és nincs és nem is volt lelkifurdalás hogy hazudok mert tudom hogy ami itt körülöttem van az nincs de nem merem bevallani magamnak még most sem mondataim összefüggéstelen felejtések persze vannak hegyek benne és ha már hegyek akkor türelmesen várakozó mély is időnként belelátok reménykeltő szakadékaiba de nyomban el is felejtem a honnan hová és meddig tartó utak sűrűségében a saját a téveszthetetlen tévedéseim ösvényére szórt örökkévalóságom 210922 244 kísértem a lehetetlent nem olvasol nem nincs bennem fény mondod és a látomásokra hangolt sáv is folyton ugyanaz kiszikkadt életrög tíz körömmel kapaszkodó semmi az időnként fel-felizzó gondolatok között kertek magányát esőtlen nyarakat takargatta képeket látsz amiknek ellehetetlenítettem a nézőpontjait nehogy ugyanolyannak látszódjam rajtuk amilyen vagyok egymásra festett képek ugyanazoknak a vonalaknak ugyanazoknak a színeknek egymást fedő árnyékai a számukra kiszakított a mozdulatlanná szaggatott időben 210923 245 szellemvasút miután megjelentek az első omlások bennem úgy döntöttem hogy abbahagyom a folyamatos megfigyelést a fenét ha érdeklik a repedéseim engem nem mondom és nagyon büszke lettem az elhatározásomra ami menet közben képlékenynek bizonyult pontosan úgy és annyira mint a romjaimon megjelenő szavak értelmezhetősége politikailag korrekt volt minden mint a házak falán meghagyott lövésnyomok vagy egy gránátrobbanástól leomló vakolat alól kisejlő éljen a párt felírat vakító vörös színein átható szürkeséggel sarló és kalapács tehetetlenül állok szemben a ténnyel hogy a mindenkori hatalom trükkjeivel szemben tehetetlen vagyok csak figyelni tudom a szavak nyomasztó vergődését ahogy az értelmezhetetlenségig próbálják tisztára mosni magukat 210924 246 kitérő nélkül most éppen nem látható mindenféle arcokat tart maga elé hogy pótolja hátha feltűnik jelenléte a jelenlétükben de csak a tükör felülete amin a tükröződő szemek alig-alig kikövetkeztethető érzései sejtődnek a zsugorodó háttér is olyan mintha rajta keresztül tömörödnél egyetlen pontba megkövesedett gondolataid alól változatlanul nincs hova menekülnöd itt is ott is lezárt peronvégek folyamatosan áthaladó vonatokban a megérkezés réme 210925 247 játékba ütött labda kötelezővé tenném a szólásszabadságot figyelve ki mikor hogyan és miért vonná ki magát a szabály alól figyelve a rákapaszkodó rettegést is amiben már senki nem ismerne magára egymásra meg végképp szabadon választott hazugságaink között botladozva lassan mindent elhiszek magamról mint állampolgárról főleg ha a hatalommal szembeni vagy a hatalom melletti viselkedésem dönti el hogy melyik átmeneti vagy ténylegesen hithű csoportba tartozom de mint aki belefáradt hogy nem akarja leírni akkor sem ha le tudná írni az esélytelenek boldog nyugalmával az ide-oda csapódó érzéseit úgy tudom a legkönnyebben túltenni magam rajta hogy nem írom le akkor sem ha le akarom írni az idő nekem dolgozik kizárólagos jogom van a zárlatok -- zárlataim – kijelölésére amik másodpercpontossággal követik egymást mint most is hajszálpontosan tudom hogy mit szerettem volna leírni de hajszálpontos következetességgel ellenállok a késztetések hajszálra pontos beérkezéseinek eljátszom azért a gondolattal hogy mi történne ha egyszer – csak egyetlen egyszer – kivonnám magam a szabály alól és nem támasztanám ki magammal a folyamatosan rám szakadó ént 210928 248 ragasztott jegyzetlap (régiekből most) nézem ahogy a hangulat változik beszélgetünk néha a szavak nehéz felvonóhídként ereszkednek közénk meg-megbillenve mintha a súlyos láncszemek önálló életet kezdeményeznének előttünk pálinkáspoharakon a naplemente robbanásnyi csendje és súlytalanság a kevés józan arc csak önmagán tudja felmérni hogy van-e és ha van merre visz az út a közös hit már elhangzott minek kockáztatni a feszült hallgatást a hangulat mint vallásos zenék tételeiben a kimódolt áhítat egyszerre válik időnélkülivé az alattvalók tekintetében az alattvalóság minden néző egymásba oldódik abban az alakban aki a láncszemeket tördeli miközben áthalad a hídon 210929 249 éjféli sanzon közvetlenül a sípszó elhangzása után léptem le a pályáról nem mintha ennek köze lett volna bármihez is ami a pályán történt és történni fog csak a történelmi hűség kedvéért jegyzem meg hátha érdekelni fog ez a tény bárkit is és fel szeretné majd idézni pontos távozásom időpontját többnyire szarok az ilyen részletekre a játék maga érdekelne de ha nincs játék úgy viselkedek mint egy mindenkit mindenért hibáztató aggastyán aki abban látja az ifjúság legnagyobb bűnét hogy ők is megöregednek kifelémenet még hallottam az örömujjongást az is lehet hogy az én lelépésem ünnepelték de nem kizárt az sem hogy a pályán éppen sarjadó legfiatalabb fűszálat aki öntudatlanul ugyan de már méregette a cipők útiránya és a bennük lapuló súly közötti összefüggést feleslegesen ugyan mert létezése kizárólag azon múlik hogy újravésik-e gyökérzetét a kivehetetlennek tűnő háttér kedvéért még mindig úgy teszek mintha nem érdekelne ez a kényszeresen magamra aggatott helyzet vitathatatlan a kívülállóságom kicsit olyan mint egy kórházból kölcsönkapott lepedő szemfedőnek megteszi ugyan de hol van ez ahhoz a méltósághoz amit egy aranydukát képviselt valamelyik ásatásunk koponyaleletének szemgödrében világos ugyan hogy számomra eddig és ne tovább de amíg meg nem szokom el kell kerülnöm az ok és okozati összefüggések kelepcéit mivel a társadalomformálás mint olyan analóg az utcalányok szakszervezetbe tömörítésének kérdésével kényszerképzetnek tartom a vallások dilettáns próbálkozásait az egységes istenkép megalkotására úgy hogy az értékszempontok érintetlenek maradjanak az érdekmechanizmusok szövevényében így ugyan semmi esélyem bármikor is többet tennem azért hogy a távlatok a kelleténél közelebb kerüljenek hozzám de tudom a helyem és ennyi elég hogy álmodozás nélkül megússzam a biztonsági ajtók előtti örökös készültség hidegrázásait persze szükségem van nekem is mint mindenki másnak támpontokra egy törésre például a villamossínek őrjítő párhuzamosságán sejtelmem sincs hogyan juthatott ez most hirtelen eszembe a pillanatnyi zűrzavarban ami attól függően hogy hol hogyan és mikor de akár egy viccben elmesélve is vagy mint egy titkot szorongatnám (szorongást titkolva) és csak álmaimban venném elő nézegetném és csodálkoznék hogy még mindig itt vagyok pedig már rég nem 211001

414.	[tulajdonos]: fészbukpoémák	2021-09-17 23:11
222 menekülés ha ilyet lát mindig bátortalan lesz kinyújtott tenyerén sérülésnyomok velük szokta méregetni az őt körülvevő távolságokat sok haszna nincs belőle magukra felejtett gondolatai továbbra is egymással vesződnek ilyenkor ugyan elviszi őket sétálni a dunapartra hátha a fűzágak összeboruló békéjében kioldódik belőlük a támadékonyság és békés szemlélői lesznek az önmagában sodródó víz felfoghatatlan titkának letörlök egy padot elrendezem magunkat rajta és halál biztosan tudom hogy itt fogom szétszóratni a hamvaimat 210822 223 ha ilyet hall vagy olvas menekül néha azt sem tudja miért de menni kell mindenáron akkor is ha nincs cél csak a szavak kapaszkodó emléknyomai csendjük mint egy levert lázadás tömegsírján a lapátolt hantok közé morzsolt ima ajánlás egy múltunkban közös remény felé 210823 224 beszéljünk beszélgessünk bármiről ami épp eszünkbe jut ha fájdalom az akkor a fájdalomról szinte mindegyis hogy hol és mennyire és kinek de megkönnyebbülés lesz beszélgetni róla persze ugyanúgy fájhat továbbra is mint eddig és lassan rájössz hogy nincsenek határai egyidejű és végtelen mint Isten de ha másról nem erről legalább felismeritek majd egymást 210824 225 időzsák nem tudom milyen napok jönnek még ezután de készenlétbe helyeztem a túlélőcsomagom ami tulajdonképpen lestrapált mondhatnám hogy elhasználtságuk okán használatonkívüli szavakból áll bízva a jövő természetében aki mint minden jövő mélységesen lenézi az előző jövők elmúlásában azt ami jelenében saját jövőjére emlékezteti így talán kihúzom még valameddig anélkül hogy igazolva látnám a múltamban már többször átélt de a jelenben elvesztegetett jövőm katarzisait 210826 226 kollázs milyen lehet azoknak akik gyűlölnek szavaikat úgy használják hogy sziszegésüktől átforrósodik az arcod és pontosan tudod mire számíthatnál ha nem védene még úgyahogy az emberi élet tiszteletére formálódott alkotmány milyen lehet azoknak akiket véd ugyan a törvény de elszántan hisznek abban hogy ez átverés mert a sziszegő hangok véresre karmolják önbecsülésed még akkor is ha már csak a helye van meg hogy még véletlenül se higgy a létezésedben milyen lehet azoknak akik pontosan tudják hogy mindez nem igaz a valóság olyan illúzió amiben bárki bármikor annak álmodhatja magát amihez éppen kedve van és ha erősen hisz az álmaiban maga játszhatja el Istenre osztott szerepét is 210827 227 csend szaggató csend nincs távolság bennem a beszűkült tér nyer már évek óta új dimenziót ettől eddig mondom magamnak és látom hogy annyira de annyira ostoba a mozdulat amivel jelzem magam körül az önhatárokat kivédhetetlen látomásaimban én itt te ott és a látvány sugár nélküli körként ívelődve átcsap egy új egy kapcsolat nélküli dimenzióba vagy többe ki és milyen szemszögből tudná azt megítélni hogy te ott és én itt állok ha én már sehol de te még mindig létezel valamiféle dimenziókra szabdalt térben idő persze ott sincs csak a magammérte pulzálása valamiféle csendnek hallgatásnak 210828 228 sugárút a Föld légkörének széndioxid tartalma még nem éri el a Vénuszét de beindulhat egy olyan öngerjesztő folyamat amivel – ha és amennyiben nem hagyjuk abba az egymással való hülyéskedést – sikerülni fog és százegynéhány millió év múlva a Marsra telepített és a Marsot élhetővé tevő értelmes lények – nem biztos hogy embertípusúak – fő gondja is az lesz hogy meg lehet-e akadályozni a széndioxid kibocsátást vagy inkább kíséreljék meg benépesíteni a Jupiter valamelyik holdját ás ha már akkor a Szaturnusz holdjaiból is valamennyit hátha 210830 229 ami nincs az hol van olyan ez az egész mint egy elcseszett végjáték mindenki összekapaszkodva kínosan ad arra hogy közhelyszerűnek mutassa magát a nem mindennapi piactéren majdnem színpadot írtam de már régóta egymás padsoraira olvad előadó és néző a portéka is közös igazi értéke már emberemlékezet óta nincs – talán nem is volt soha – de minden résztvevő eljátssza a magára és egymásra kiosztott egyetlen szerepet és úgy tesz mintha lett volna valami a meghirdetett drámában de tulajdonképpen nincs a csillogó díszleteken kívül az egyre szánalmasabb lökdösődésben hiéna fogak acsarkodó látványdömpingje na az van a valamiféle konc valamiféle nyoma fölött ahol egyszer talán volt valami de az is elképzelhető hogy soha és semmi 210902 230 kivárt önfelmutatás elnézed és nem tudod miért nézed el szomorú ha már téged sem érdekel annyira sem hogy feláldozz magadból miatta pár évet abból mi hátra volt ha volt egyáltalán de mindegy fogad- juk el hogy valamennyi mégis és köt is hozzá a jelen bár kevés jó érv szól mellette főleg mert egy sincs de tudod hogy annál feleslegesebb zsigereidben a jótékony lázadás amit nevezzünk inkább megtartott illúzió csonknak ha lehet még elhallgatva is bárminek nevezned a szürkeségbe el-elkallódott gondolataid- ból pont a lényeget ami benned mára megkeseredetten elfelejtett pont lett 210904 231 gondolatpárhuzamok egy jottányit sem fogunk engedni a szabadságból ha kell önálló akaratérvényesítő képességünk érdekében akár a végítéletig is meghosszabbítjuk a mit is na a jelen és jövőbeli válsághelyzetek kezelését célzó nemzeti akaratot amit a nép az istenadta nép konzultált a nép akaratából máig regnáló kormány kezébe remélve hogy a kormány jelenlegi vezetője és természetesen minden tagja (a majd leváltottak helyében a jövőbeliek is) hűségesen kitart a népet és a nép akaratát védelmező álláspontja mellett a válsághelyzeteket kezelni nem tudó (mondjuk ki őszintén csak elcseszni képes) ilyen-olyan szedett-vedett hatalmak és az őket sajnálatos módon támogató csak nagyon-nagyon nagy jóindulattal és tűrőképességgel nevezhető „honfitársainkkal” szemben) utószó magam itt a halál torkában már leszarnám hogy ki mit és hogyan bassza szét ezt a szerencsétlen országot (legfeljebb csak azt igényelném hogy egyben nyeljen le kifejezetten undorodom a darabolós technikájától) de bőségesen marad akikért és amiért aggódom és sajnos nem ok nélkül a vallás erőltetése egy nemzetközösségben nem lenne szabad hogy én-mi-ti-ők-re szaggassa az egységet idealista lennék? nem, csak dühös! Afganisztán egy örök tanulság kellene hogy legyen mindannyiunk számára mondom én idealista vadmarha 210904 232 távolságtartás tükröződik rajtam az éjszakai csend sehol egy kutyaugatás sehol egy gördülő autó- surrogás mint rémfilmek emberfaló szörnyei kúsznak felém a gondolatok szétszedik és a maguk arcára formálják érzéseimet míg lángot nem kap bennük az undor és a menekülés a gyáva menekülés bosszantó kísérletei el nem álmosítanak annyira hogy már csak a képernyő szemcséit látom a fekete betűkacatok közül a világ egy kiszakított darabja süvít el mellettem visszaverődik a falon egy véletlen kutyaugatás besöpri az ágy alá ennyi volt mára altatót veszek be kicsit többet mint szoktam és rábízom magam az álmok reménytelenségeire 210905 233 csendes esti tépelődés tulajdonképpen eddig semmi bajom nem volt magammal ahogy Istennel sem elvoltam-vagyok a magam kis játékaival ahogy Ő is én megpróbálok rájönni a titkaira – természetesen nem ellesni akarom a módszereit – Ő valószínűleg zsigerből ismeri az összes elmúlt és még csak ezután következő minden gondolatom róla és módszereiről de – bocs az őszinte megnyilvánulásomért – nagy szarban lennénk mindketten ha bármelyikünk is komolyan venné a másik véleményét a titkait is csak azért szeretném ellesni hogy megnyugodjak azért minden látszat ellenére a világ teremtményei végső soron jó kezekben vannak de mint jó atya hagy bennünket tanulni a saját hibáinkból úgy anblokk a saját hibáink folyamatából kell megtanulnunk hogy mit is jelent Atyaúristen-nek lenni 210906 234 másolatl és összetört bennem minden mondat nem tudom ki vagy mi okozta csak nem éreztem már köztük és köztünk a régi a harmóniának nevezett kényszert talán mert szerelmes vagyok még mindig abba az elhagyott életmásba akit tiszteltem amíg nem volt és most hogy itt van rettegek benne 210908 235 „együtt egymás ellen” FT ha fel is nézek rád nem tudom hova és milyen irányból vetődjön rád a tekintetem a csillogást a magad mutogató szépet érzem talán értem a hősök szobrait de nem tudom ilyenkor kiverni a fejemből hogy mennyien éheztek sírtak miközben megszületett mindannyiunk legendája nemzedékeink túléléseiben rólunk akikért érdemes volt ezt is azt is feláldozni legyen az akár a mások élete akár a sajátunk és tesszük szükség esetén ma is bár tudom az indíték csak zsigeri szükséglet mint a hit maga túlnőve önmaga vak látomásain 210910 236 rövidzárlat érzem naponta érzem hogy létezik érzéseim hiányosak és elnagyoltak pont csak annyira hogy ne veszélyeztessék a kételkedést bennem ami minden rendelkezésére álló eszközzel bizonyítékokat keres annak létezésére amire létezésem a cáfolhatatlan bizonyíték 210912 237 magamra vetett pillantás érdekelhet-e bármi is azon kívül hogy vagyok egyre gyengébben ugyan de még felismerem a betűket némi rágódás után a szavak is rémlenek és úgy ahogy az érzés is belengi őket némi értelemmel nehéz kiszedni magamból amit valamikor – és ezt biztosan tudom – elraktároztam csak épp a mit és hogyan helyett a kereső szó minek és ezen eltökölök (írhattam volna eltűnődök) hosszú percekig mást jelent-e most mint mikor színekké fonódtak emlékképeim és nem érdekelt hogy kinek és minek csak hagytam magam körbezsongani értelmet soha nem kereső szavak tömegével ami most fagyott tömb nehéz forgásban a pusztuló idővel 210914 238 létszámhiány néha még elképzelem hogy milyen lehet elképzelni egy idegen ember gondolataiban magam többnyire képekben látom és színezek a színek függetlenek a találkozás körülményeitől botrányosan hangulatfüggő ahol két nappal ezelőtt még bíbor és arany pompában láttam szinte megtestesülni ma már egy pálcikaember figuráját öltve rám öltögeti kicsorbult fogain keresztül a szimpatikus másolatnak nem éppen nevezhető én legundorítóbb szokásait egyik-másik vigyorog még akkor is amikor már durván elzavarták az ördög kénköves valagába (egyébként ezt élveztem a legjobban nincsenek kötöttségek csontig élvezhetem a megalázás esetlen gyönyörein keresztül a viselkedés szabadságát) bár mostanában egyre gyakoribb hogy csak a létező énemben próbálom megtalálni a sosem léteztem visszhangtalanságát figyelem magam borotválkozás közben elgondolkodom a kiüresedett pillantás tükörképében hagy vajon volt-e és ha volt milyen lehetett az igazi 210916 239 az üresség tapogatása még nem tudod mennyire egyedül vagy és lassan nagyon lassan a magadba vetett hited is cserben hagy arcodra kalapált önbizalmad csak arcodra kalapált önbizalom lesz elnyűtt maszkjaidba kapaszkodó híveid értetlenül morzsolják majd szét saját jelmezeik takarására és csak annyit fognak érteni az egészből hogy harc volt káprázatos előremutató részletekkel de valahol valamit megint el fogunk veszíteni és megint nem fogjuk tudni hogy hol mit és hogyan 210917

413.	[tulajdonos]: fészbukpoémák	2021-08-20 23:03
209 HV-nek egy régi barátság szeretetével bár néha üresnek érzem az errefelé járást azért még – érzéseim szerint – vannak megtett távolságaim séta közben gurul alattam a föld jobbra is balra is mintha az emberi valóság szemléletét játszatnák velem a lábaim hol jobbra billegek hol balra van úgy egy-egy kaptatónál hogy hátra szeretne zuhanni a test de a lélegzetembe kapaszkodva még talpon tudom tartani magam a kavicsok született ellenségeimmé váltak és haladás közben a házak sodrása mint a viharzónák ütközéseibe zárt villámok úgy záródik rájuk is a felhők ki-kicsattanó homálya hogy néha még a dörgések hullámvonalait is látom szóval elvagyok a magam élet-szülte nyavalyáival nem panaszkodom ami néha zavar – de az kurvára – a jövő a hátrahagyott rémiszt a jelen mitugrászainak akrobatikája ahogy bolhacirkuszt játszatnak velünk nézőként és szereplőként egyaránt ugráltatnak bennünket és magukat is kétségbeesett akarnokságaikban hááát ennyit magamról hogy változtam-e a közel négy év alatt bármennyit is a felskiccelt pillanatfelvételem alapján úgy hiszem nem sokat de hogy tetszenek-e még az írásaim noshát azt magadnak kell – nélkülem – eldöntened 210802 210 egy fiktív dráma fiktív margójára ___„aki engem szolgál bármivé lehet, de semmivé, ha ellenemre számít” volt egy álmom a franc se tudja már hogy mikor és hol keveredtem bele és mikor és hol ki lassan felejtésbe került az is hogy egyáltalán létezett-e vagy csak szenilitásra hajlamos képzeletem kever össze egymástól illetlenül eltérő dolgokat az egymáshoz nagyon is illőkkel a lényeg a belőle áramló drámai hatás ami megfelelő képesség hiányában kóborolt bennem jóideig (volt talán másfél óra is tehát jóval tovább mint az eddigiek) tette-vette magát mint akinek fontos és halaszthatatlan dolga akadt a kert méhlegelővé alakításán kívül és omlott is össze látványos gazként az emlékezett kaszagépének suhintásaiban szóval megint elmaradt a valóság egy drámai (mondhatnám tökös) megjelenítése és csak a mindenható véletlenen múlik ezután hogy felbukkan-e mégegyszer vagy végzetesen alámerült a mindennapok legyintgetős és sűrűn szentségelős váltakozásaiban a „mi a fasznak írni olyasmiről ami anélkül is van hogy lenne” a lényeg hogy már visszazuhantam a sokkal valószínűbb álom valószínütlen valóságába 210804 ** 211 a hitről csendesen megakadok néha és némán figyelem a beszorult szavak kínlódásait nem nem akarok segíteni nekik mit tudnának még elhitetni velem abból amitől megkövesedtek a ráncaim amitől foszladozik bennem a hit a bizonytalan jelenben szégyenkezem miattuk szégyenkezve fogadom el hogy ez az egyetlen módja a fennmaradásnak ezt láttatják velünk azt amit el szerettünk volna felejteni amiről azt hittük már lehetetlen visszahozni azt ami eddig már csak a nagyon öregek emlékezetében létezett 210808 212 próbatétel mi köt még mindig magamhoz már rég nagyon rég feladtam minden védekezésem időnként mégis lázadásra kényszerít a lehetetlen és kiemelem magam a belém zuhanó mélységből megpróbálom elhinni hogy az élet nem ez ami ha van is nincs csak kirajzolódó valami amivel eljátszhat a képzelet mielőtt lemondana rólam bár lehet már le is mondott de makacsságom nem hajlandó észrevenni vastag útjelző póznákkal vesz körbe mindegyikük más-más irányba mutatja a nem létező utat elhitetve velem hogy elindulhatok még bármelyiken próbára tenni ösztöneim maradékát a mindenkori valóságok változataiban amikhez már és még semmi de semmi közöm mégis folyamatosan attól rettegek hogy van 210809 213 oldás a kötésben szétmállik bennem a jövő (sose hittem hogy ennyire messze eljutok) és most itt a leárnyékolt égő súlya alatt méregetem a visszatérés távolságait persze nincs lehetőség hogy beváltsam a magamnak tett ígéreteket mégis rakosgatom a darabjait hátha hátha egyszer eljutok odáig hogy mégis megmarad egy őszintén önző pillanat például csak annyi hogy a szembeszomszéd rohadék kutyája megint szétüvölti az agysejtjeimben képződő semmit aminek felületén megszülethet egy mégis élni akarok elhatározás megrendelem a rég halogatott kutyakussoltatót hogy újra megajándékozhassam magam az estéim csendesebb rémületeivel 210810 214 távolságbecslés kedvelem a kormányzati beszámolókat (főleg ahol kérdezni is lehet) de nemcsak egyet kettőt az összest a hangok megformálásakor szinte beleég mindegyikbe valami földönkívüli – hogy az milyen lehet nem tudom de ilyennek képzelem el – igyekezet a vitán felül meggyőzőnek ható nyilvánvaló mellébeszélés a megfelelési kényszer kínosan kimoshatatlan lenyomatán kívül némi agresszivitás (mint a jól dresszírozott bunyós aki még akkor is vívóállásban amikor az ellenfél még sehol vagy már sehol) a teli van a gatyám de értsétek meg ez a dolgom ábrázat a pusztán csak azért mert kérdezni merészeltél beletaposnálak a földbe te tetű a miattad kell itt állnom és majmot csinálni magamból a te képtelen vagy felfogni hogy nekem jár a tisztelet a kurvára szeretnélek meggyőzni olyasmiről ami akkor is hülyeség lenne ha te mondanád a stb a rengeteg változat lényege a markáns beismerés: igen, és?! 210811 215 a valóság cilinderében rutinos hazugságaink hol ezt hol azt juttatják eszünkbe csak tévedéseinkkel nem számolunk de miért is számolnánk ha ragályos feledékenységünk úgysem ismeri fel tévedéseinket a hazugságok útvesztőiben megértem és velem együtt sokan hogy elviselhetőbb lenne a mindennapi gond ha biztosnak tűnő kilátás mutatná merre könnyebb és megéri arra menni még akkor is ha tudjuk hogy az a kilátás illúzió megtévedt szemünket lehunyjuk ilyenkor és belegyalogolunk a sötétségbe és próbáljuk elhinni hogy mire kinyitjuk megtörténik a csoda mert olyan nincs hogy ne történjen meg mert valahol mindig megtörténik és egyszer talán végre valahára el fogjuk hinni hogy velünk is megtörtént érezzük a bőrünk zizzenésén látni nem látjuk de felszikrázó képzeletünk mégis mutatja szemkápráztató valóságainkat 210813 216 a leírt szavak hatékonyságáról ________________Bán Zsófia Bugócsiga c. írására kifelé haladok a szavak vonzásából a történet mint egy éles kés belemetszi magát az elfelejtett valóságba nincs értelme az időzítésnek zavartan keresem magamban az összefüggést a ma és a régmúlt emlékroncsai között és felteszem a kérdést a keletkezés szándékairól és feszülten figyelek a válaszokra de túl nagy a némaság bennem ahhoz hogy ha voltak is legalább egyet fel tudjak idézni közülük 210814 217 a tűznyelő a magamra ismerő csonka magány átlép a gondosan telepített küszöbön nincs kedvem – de azt hiszem nem is lehetséges – új életet kezdeni vele egy újság mellékleteiben nézegettem a különféle hatalmi rendeződések egyre rettenetesebb fegyverzeteit a három nagy kötögeti a gatyája korcát rendesen a sok kicsi – kiki a maga módján – ijedt vagy ijesztő arcot vág a látványon és méregeti végtelenített terepasztalain a maga kis lehetőségeit végtelen idők óta végtelenné fagyott reményeiben cikázó tűzzel játszik egyik másik saját álmait mintázva egyre elkötelezettebbnek tűnő elszántsággal lebénított népe látóterébe 210816 218 pillanatkép jövővel van amikor elmegyünk sétálni a kapuig visszafelé újabban csak vonszoljuk magunkat egymást még nem kell de ez is valami előfordul hogy a kapu torkából még kinézelődünk na nem túl feltűnően csak annyira hogy diszkrét időseknek tűnjünk a szembeházat végre megvásárolta valaki eddig csak bérlői voltak szinte félévente váltakozva és mindegyik hagyott maga után valamit ezek a ház befejezetlen első részében lehettek feltornyozva a beépítetlen tetőig ezt onnan tudom hogy a kiköltözésünk előtti (húsz valahány éve) szemlében őt is megnéztük idős hölgy lakta úgy ahogy rendbetett egyetlen szobában a többi rész meg a nagy ásítozó üresség itt-ott pallókkal és létrákkal megtámasztva aztán meghalt és onnantól csak a számtalan bérlő akik innen próbáltak visszavergődni a valós életükbe és most ez a fiatal pár hetek óta hordja-hordatja konténerekben a ház elmúlt húsz évében bevégzett és bevégzetlen életnyomait hogy helye legyen a fiatalasszonyon már jól látható jövőnek 210817 219 egy kis mellébeszélés még eddig nem találkoztam igazán boldog emberrel az is igaz hogy nincs stabil mércém amivel úgy konkrétan a maga teljes valóságában fel tudnám ismerni józsef attilánk definiálta ugyan a boldogságot de hogy ez alkalmazható-e az emberre hát ezt jópofasága okán is erősen kétlem a „vályú- elmélet” szerint igen de ez eddig még sehol nem jött be sőt minél több jó falat akad a vályúban annál nagyobb a lökdösődés és eszeveszettebb a turkálás így aztán a vályú tartalmának egy jelentős része pocsékba megy hogy mit jelent a pocsék azt most nem firtatnám de ha leírom „audemars piguet” talán sejtődni fog 210818 220 csak mert fene tudja miért és kinek ritkán szoktam meghatódni magamtól egy kis túlzással azt is mondhatnám hogy soha világnézetemet tekintve inkább kételkedő vagyok és a jótékonykodás jórészt ellenérzést vált ki belőlem még akkor is ha a történésben feltüntetett cél nemesnek tűnik és haszna belőle az elkövetőnek semmi talán a gyerekkor ma már esetlennek tűnő traumája az ok: múlt század negyvenkettőben napszámba jártunk pontosabban anyám de mindig vele mentem mert féltem és féltettem az egyik nap végén odadobott a gazda még egy pengőt a járandóság mellé „a gyerek miatt” és anyám kezet csókolt érte és azóta mindig süllyedek amikor hasonló gesztusokat látok akár az állam részéről is de ma olvasom hogy egy lengyel sportoló kislány jótékony célra elárverezte az oimpiai ezüstjét és én meghatódtam azon hogy meg tudtam hatódni a történeten 210818 221 csendes esti füstölgés nem tudom ki hogyan és miért távozik belőlem mert minden elhasznált nap csak engem mutat – akkor is ha semmi közöm hozzá – el akarja hitetni velem hogy miattam zúdul majd felénk a rettegés hogy ma este világgá szaladtak a pánikrohamok szétfeszítették a szűk utcákat és amikor gazdájuk előkerült a leszakadt semmiből szétmarcangolták benne a megtalálás pillanatát nem hiszek az emlékek tisztogatásában olyan mint az éjszakai falak lámpanélküli sötétsége akkor is szutykosnak látod a zuhanásukat ha soha egy ujjal sem érintetted őket nem hiszek a nagyon gazdagok becsületességében legalább annyira nem amennyire bizonyára ők sem mint ahogy abban sem hogy a szegények csak szegényeket a lázadások kizárólag felesleges áldozatokat szülnek nem hiszek a háborúkban de vannak és amikor tudatodba fogadod létezésük okait kételkedni kezdesz annak létezésében akinek létezésed szeretnéd megköszönni 210820

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!

Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.

Mások kedvenc versei

2024-05-30 08:23

l
2024-01-06 21:31

Sokadik
2023-07-15 16:45

Kosztolányi M. szerint
2023-07-10 12:57

Genovéva ajánlása
2022-10-13 10:07

lilis
2022-05-13 09:03

lili
2021-11-05 08:42

lista
2020-11-27 16:47

Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55

furim
2019-11-21 14:36

ÚJDONSÁGOK a dokkon

2024-12-03 16:08

új fórumbejegyzés: Serfőző Attila
2024-12-03 14:10

ÚJ bírálandokk-VERS: Kiss-Teleki Rita izé
2024-12-03 09:44

ÚJ bírálandokk-VERS: Tóth Gabriella Szívszorító
2024-12-03 08:37

új fórumbejegyzés: Vadas Tibor
2024-12-03 00:56

Napló: fiaiéi
2024-12-03 00:50

Napló: fiaiéi
2024-12-03 00:46

Napló: fiaiéi
2024-12-02 23:57

Napló: Bátai Tibor
2024-12-02 23:49

Napló: fiaiéi
2024-12-02 21:52

új fórumbejegyzés: Filip Tamás