DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

 
2839 szerző 37536 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben
Bejelentkezés
KIEMELT AJÁNLATUNK

Kudelász Nóbel
  Vasország
Új maradandokkok

Szilágyi Erzsébet: Bacchushoz (variáció)
Hepp Béla: Szakaszjegy négy megállóra
Konta Ildikó: klorofill
Szőke Imre: Dohánylevelek
Péter Béla: Bor-villanella
Farkas György: Tű fokán
Pataki Lili: -120 kiló
Albert Zsolt: Ember a hézagokban
Filip Tamás: Milyen küldetés?
Vajdics Anikó: hebehurgya
FRISS FÓRUMOK

Ötvös Németh Edit 17 órája
Nagyító 20 órája
Gyors & Gyilkos 1 napja
Szilágyi Erzsébet 1 napja
Csapó Angéla 1 napja
DOKK_FAQ 2 napja
Szőke Imre 2 napja
Konta Ildikó 2 napja
Tóth Gabriella 3 napja
Hepp Béla 3 napja
Nagy Zsuzsanna 4 napja
Bősz Miklós 4 napja
Filip Tamás 4 napja
Vajdics Anikó 4 napja
Albert Zsolt 6 napja
Bara Anna 9 napja
Farkas György 9 napja
Szalay Károly 12 napja
Péter Béla 12 napja
Tóth János Janus 12 napja
FRISS NAPLÓK

 az utolsó alma 1 órája
EXTITXU-UXTITXE 3 órája
Etzel Mark Bartfelder 4 órája
Játék backstage 5 órája
K.Mária 6 órája
az univerzum szélén 7 órája
Hetedíziglen 9 órája
Fogyinapló 19 órája
odetamo (V. A.) 1 napja
Baltazar 1 napja
Zúzmara 1 napja
Bátai Tibor 1 napja
Juli 3 napja
ELKÉPZELHETŐ 3 napja
Szőnyeg 3 napja
BECENÉV LEFOGLALÁSA
VERSKERESő

Részlet a versből:
SZERZőKERESő

Szerző névrészletre:
FÓRUMKERESő

Szövegrészlet:
FOTÓK


NAPLÓK: leállósáv
Legutóbbi olvasó: 2021-02-27 06:47 Összes olvasás: 20145

Korábbi hozzászólások:  
405. [tulajdonos]: fészbukpoémák 102021-02-13 14:25


122
komplementerképzés alapfokon


ez is olyan mint ingoványra lépni
keresi minden idegszálad a múlt tapasztalataiból mindazt ami kiment
vagy nem
de mindenképp segít megtalálni szennyes háborúid
minden valamirevaló szennyesét
hogy kimosd mielőtt szembetalálnád magad a Nagy Számonkérő
visszamutogatásra hajlamos hagyománytiszteletével

hogy

már megint
se okod se képességed hozzá de azért vakot mímelve lépsz és szidod
a nálad jobb helyzetben lévők
jobb helyzetét
mintha bénaságodról mindenki más aki éppen nincs
melletted
most erőszakolná meg igazságérzeted rég elkurvult igazságérzetét

210130



123
ki- és belélegzem de nem vagyok itt


még sosem jártam azon a vidéken
ahol éppen élek
huszon
mennyi is
az idén lesz huszonkét éve
de olyan idegen még mindig mintha ideszülettem volna
mesélni nem tudnék róla semmit
hogy kitaláljak róla olyan történeteket amik csak a képzeletben léteznek
ahhoz szeretnem kellene
például van benne lassú folyású folyó
illendő mocsaras partszakasz az ilyesmihez tartozó élővilággal
és az elmaradhatatlan pusztulás-pusztítás nyomairól felvett jegyzőkönyvek
helyreállítási határozatok
de lélek az nincs
nem tud belém lelket lehelni ez a szemgödörnyi létezés
ami pillanatnyilag rám vár hogy végre helyet adjon otthontalanságomnak

210208



124
portré egy vánszorgó pillanatról


nehéz túlélni az éjszakai felriadások kínzókamráit
az ittfájottfáj törésvonalak mentén percekig próbálgatom az összerakást
néha reggelig eltart mire sikerül elhitetni magammal
hogy ez csak a semmi szórakoztató vígjátéka bennem
meg a hülye ágyé meg a paplan is
a korszerű „egészség”párnáról már nem is mondok semmit
a mennyezet hajszálrepedéseit figyelteti
míg a tisztuló tudatom rá nem jön hogy azok a szememben vannak
és ott voltak tegnap is
és menjek már a francba a hülye képzelgéseimmel
a pohár felkészített vízében hangyák
de mindegy
úgyis le kell vánszorognom a mosdóba
villany nélkül persze nehogy felriadjon B.
használom a falfelőli korlátot is
önundorral ugyan a tehetetlenségem okán
de visszafelé simogató érintésekkel mert milyen jó hogy van

210209



125
a politika


ideiglenesnek mondható önábrázolás ideiglenesen esetleges
vonalakkal
amik egyszer talán majd működés közben értelmet kapnak
de ha mégsem
akkor volt egy kalandos túra amiben időnként lehetőséget kaptak
az egyébként önmaguktól és egymástól is függetlenül létező
értelmetlen vonalak saját megnyilvánulásaik önálló képviseletére
– anélkül hogy meg kellene tagadniuk megjelenésük elveit –
olyan érdekközösségekben mint a magas hágók bicikliútja
ami úgy kínálja a kivételt
hogy alkalmazása csak nagyon indokolt helyzetben kötelező

210210



126
pillanatkép egy B. A. (Holdkatlan-górcső) vers margójára


ezt már úgyis csak gondolom
megyek mert úgysincs sehova
az utak lezárva hallgatás
köröz

sietek
kilincsre ráfagyott a dér
és némi törmelék hó talán
az emberek talpáról morzsált nyomon

haladok tovább nincs egész
és nincsenek benne részletek
tévedésből felizzó napkorong
a föld

rám ugat
nagyon kölyök még labdát dobál és táncra hív
és én akár egy aknazár
az útra dermedő havon

210211



127
tudatlépcsőztetés


az ébredéseimben kicsit mindig bajban vagyok
többnyire majdnem egyidőben
– és manapság egyre gyakrabban –
három pontról kell egyesíteni magam
az első feladat a hol vagyok meghatározása
ez többnyire pillanatok alatt megtörténik – kivétel műtét után
amikoris különféleszínű aurafelhőbe csomagolja az agyam azokat
akik fölém hajolnak
és szinte szándékosan késlelteti a felismerést –
ezután jön az időérzék de az hogy ki vagyok
és hogy hogyan sodródtam ide
nos
erre néha perceket kell várnom mire azonosítani tudom
az álom-
maradék esemény- és személyfaktorait
hogy el tudjam dönteni
kik is ébredtek fel bennem valójában
és mi is a következő dolguk a megfelelő szétszálazás
és újraegyesítés után

210212



128
magaslati les


van valami mélységesen elszomorító benne
ha egy átlagon felüli értelmes társadalmilag magasan jegyzett ember
hülyének akarja láttatni magát
bízva mások alulinformáltságában
– vagy urambocsá! a mások tőle való félelmében –
maga előtt tolva beosztásának erős tekintély-páncélját
(félreértelmezve kapcsolatrendszerének érinthetetlenségét)
és simán tagad
a szavak megfelelő módosításával
mellőzve a nyilvánvaló tényeket
minden rendelkezésére álló eszközön – rendelkezésére áll
jónéhány –
rágalomhadjárat áldozataként tünteti fel magát
és elégtételért siránkozik
és mivel valóban nem történt bűncselekmény
a legtöbb ember ilyenkor restelkedve félrenéz
mert általában eszköztelenek érzi magát a gátlástalansággal szemben
főleg ha az a gátlástalanság hatalommal párosul
nos
ezen az erkölcsi magaslaton valóban hülyének hihető mindenki
aki őt hülyének látja

210213

404. [tulajdonos]: fészbuk-poémák 92021-01-30 00:27
113
a felejtés emlékezete


most ez is és utána természetesen megint a semmi
kikristályosodott vonulataiban az össze-vissza foltozott ma
kidobott rongy
a hófoltok között a kert
elfojtott visszaemlékezés a pillanat súlytalanná vált levegőjében

a teraszon felejtett feketére foszlott seprűn az örök idő perceinek
egy-egy végkimenetele
hogy nincs végső távozás tulajdonképpen semmiféle távozás nincs
költözésre készülődés van oda ahol minden mást megtalálhatsz
ami a felejtések emlékezetében nincs meg

szabályos rendben jönnek a gondolataim
szinte már restellem hogy ennyire beölelt a kötelező irány
persze jó is
ilyenkor egyre tisztábban látom a csatárláncok hullazsákjait
az élet-halál harcra összekészített túlélőcsomagokban

210116


114
idézethalom egy korszakváltásból


fekszik az utcán. mozdulatlan. pont
a járda és a járdasziget közötti útszakaszon.
arccal a földnek.
finoman ívelő vér az arcvonal magasságában.
ebből a szögből nehéz eldönteni hogy honnan és merre.
azt a fajta sötétséget érzed amit már tapogatni sem érdemes.
befon.
elzárja a tér kapaszkodó felületeit.
ha voltak egyáltalán.
most csak a saját üresség.
kibeszélhetetlenül őszinte mozdulatlanságban figyelitek egymást.
jól jönne ilyenkor egy felszabadító mosoly
egy hátbaverés
„mizujs öcsi? mióta nem is...” ilyesmi.
kicsit túljátszva vele a találkozás szűkületeinek lebontását.
hogy szétrobbanjanak benned a látvány-görcsök
hogy úgy tudj elmenni mintha soha nem jártál volna erre
és úgy teszel mint aki először látta magát tükörben.
sejted ugyan hogy az előtte fekvő valaki valamiféle kapcsolatban állt veled
lépned kellene de a félelem visszatart.
próbálod beazonosítani a félelem okát kezelhetőségét
de mint mindig
inkább feladod és rábízod magad mások kezdeményezésére.
nem mozdulsz.
tekintetedben befalazott pinceablak.
minden jelzés szerint meg kellett volna állnod
de az út annyira csúszós volt hogy szilánkos göröngyein
a folyamatos egyensúlyozás ritmusa kikényszerítette a haladást.

200120


115
a lét fárasztó meghatározásaiból


soha nem panaszkodom az időjárásra
ahogy egyéb velem kapcsolatos másra sem
többnyire tőlem függetlenül végzik a dolgaim a dolgaikat
én pedig próbálom hozzájuk idomítani a magam képességeit
több-kevesebb sikerrel
gyakori kudarcaimban megnyugtat ha teszek valamit magamért
mindegy mit
a lényeg úgyis hogy önállóságom illúziója
többnyire sikeres alkalmazkodóként láttasson
ez általában elég is ahhoz hogy ne baszogassam magam például azért
amiért szarrá áztam az ernyőm makacssága miatt
és az összetartozásunk jóérzésével csapjam legközelebb a hónom alá
ritkán még annak a tudatában is hogy kint zuhog
és az ernyőmnek – és ezt pontosan érzem – nem lesz kedve megázni

210121


116
önzokogtató


semmivé foszlik minden létezésem
a volt a van a lesz is
úgy mutatja
magát mintha volna
de nincs
örök valójuk és azt hiszem
– ha hitnek nevezhetem az ilyesféle latorságokat –
a létezés foszló káprázat csupán
annyi és olyan ahányat s milyent
magamra véve koptatok magamnak
az
hogy magamra való-e egy is közülük
háááát
elveszett képzelgéseimben találgatom a hol mikor
lehetséges létezéseit
tapogatom
kísértő derűvel azt is
amit
kétségbeesettebb pillanataimban dermesztő káprázatnak gondolok
nos
valószínűleg ő lehet majd az éppen
kiszakadáskor képződő létidőm

210122



117
régebben ritkán érezted így, de most


állandóan ezen tépelődsz.
egyszerűbb lenne remeteként átmenni az ismeretlen végbe.
nem érdekelne, hogy kik és hogyan
osztoznak majd nemlétező örökségeden.

nyomod sem érdekelne.
sajnálnád ugyan vérszerinti utódaid sérüléseit,
de ismerve képességeik részleteit, talán
rájuk bízhatnád a nem túl rózsásnak ígérkező jövőt.

csakhát kit ütnek majd agyon. kik és miért.
mennyire lesz semleges a hit, ha egyszer
rendezgetni kell a puszta életet majd
a végtelenszer bukott valóságunk szerint.

és ha valaki lent a fent nevében úgy ítéli meg,
hogy a hazugság szent, és mindenek előtt van az,
aki önmaga vakon képződött lázálmaiban hisz:
törékeny menlevél lesz nála hogy élni szerettem.

egy halálos örvény kelős közepén pénz, kapcsolat
és hit nélkül nehéz (ezt akár húsz másodpercenként
hússzor is elhiszem), de hogy másképp is lehetne
– így, hogy mögém nézek – nehéz. nagyon nehéz a kétely.

210124



118
a demencia küszöbén


időnként megpattan bennem a valóság
most meg nem tudnám mondani hogy melyik
de ahogy a saját valóságlátásom néha keverem
mindenképpen arra a következtetésre kellett jutnom
hogy keresnem kell egy a magaménál megbízhatóbb
– tőlem független – valóságot
ami nincs kitéve a szűkítés bővítés folyamatos változtatás-kényszerének
ami persze abszurd elvárás még akkor is
ha pontosan tudom ez még ahhoz mérten is lehetetlen
ha holnap úgy döntenék hogy megmászom a föld legmagasabb hegycsúcsát
szinte biztos
ha fel is jutnék
leérve kiderülne hogy pont akkor amikor az Everest-en voltam
a K2 éppen magasabb volt
– bohózat bezárva –
visszatérve az eredeti felvetésre
időnként nagyjából úgy érzem hogy talán már nem is vagyok emberi lény
péntek hajnalonként valaki beszél hozzám
– najó
rajtam kívül még párszázezerhez de az is lehet hogy millióhoz –
hallom miket mond és elhiszem neki hogy amiket mond az a valóság
nem
nem az van hogy szeretnék hinni hanem konkrét képekben látom hogy
igen
ez pontosan így igaz
és megnyugodva hátradőlök hogy basszus
semmi ok a nyugtalanságra
csak megint rosszul mértem fel a heti valóságadagomat

210126



119
kéregrajz


az időnk egy
de mindkettőnkben más a hozzánk tartozó Isten
a semmi öröktől fogva létező kalandja
a szédület
a parki padok bokrok árnyékaiban megbújó
testek esélytelenül halogatott maradásvágya

210128



120
lebegőpontos képábrázolás


nem tudom most mire gondolsz
gondolsz-e egyáltalán bármire is azok közül
amik folyamatosan foglalkoztatnak
példát nem mondanék mert akkor azonnal rávágnád hogy hát pont igen
pont erre gondoltam és semmi másra
és órákig fejtegetnéd az okot
amiért
és nekem nincsenek óráim végighallgatni
gondolataid hullámverésében recsegő-ropogó érvrendszereid
kétségbeesett meneküléseiben létezésed szükségszerűségét

egy hajó vagy
magad tákolta vitorlák és kormány nélküli bárka
talán noénak volt hasonló
mert mindegyis ahogy neki is tökmindegy volt
amíg az özönvíz tart úgysem tudod merre jársz és amikor megállsz
– egyszer talán megállsz –
úgyis magába szippant a felejtés örvénye téged is
oda ahol mindenki ott van aki volt
és ahol soha nem is volt senki

210129



121
csak kérdezem

ha rám küldenéd titkos hatalmad titkos zsandárjait
akkor nagyobb ember lennél-e mint most
védhetetlen hiányosságaid ismeretében azt mondom
hogy
ettől csak te lennél kisebb
titkos hatalmad titkos védelmezői mögött
semmi sem maradt már ami kicsit is hasonlíthatna rád
meztelenné váltál a folyamatosan kivont kardok árnyékában
amikor aranyat szórsz akkor is átlátszódik gondolataid súlytalansága
az itt-ott látványosra formázott ürességeden

200130

403. [tulajdonos]: fészbuk-poémák 82021-01-11 22:58
106
képlékeny képtelenség


egyszerűnek ígérkezett ez a mai reggel
nincs internet villogta a képernyő
és éreztem ahogy a „nincs” havas mezőként távolodva lassan
de szinte biztosan megközelíti
majd nagy valószínűséggel el is éri a semmit

valamit kezdeni kellene magammal
hogy ne legyek ennyire kiszolgáltatva a híreknek
többnyire elég csak a címeket átfutni a hírportálok kínálatain
benyitni itt-ott
kicselezve a kommentszekciók iszapkrátereit

ami persze nem mindig sikerül
fogyatkozó agysejtjeim már nehezen bírják az iramot
így néha kénytelen vagyok a reggelihez benyugtatózni a
„hogy a francba jutottunk el idáig” állapotmeghatározást
hogy kiérdemeljem feleségemtől a reggeli kávém

de ma olyan jó kis karácsonyelőtti coviddal fűszerezett hangulat
keveredett ki a kivédhetetlen helyzetből
eleve az a gondolat hogy csak ketten és kettőnkre főzni
– de rendelni is bármit – hülyeség és maradok a zsíroskenyérnél
csípős – veszettül csípős – almapaprikával

amitől aztán elkezdtem rettenetesen sajnálni magunkat kettőnket
mígnem a lányom telefonjára kiönthettem az egész
addigra már kráterként fortyogó de kitörni képtelen depresszióm
amire szegénykém csak annyit hogy „ő jön” „majd itthon lesz”
„megoldjuk” amire én a bunkó: miért? meg akarsz ölni?

201218



107
piszkosul leegyszerűsített szemforgatás


hogy legyen valami ami nincs
de csak valójában nincs mert látszólag azért van
ütköznek az elvek rendesen
egyik-másik látványosan rongyait rázva mutogatja hogy ő aztán nem
ő soha
ő inkább legyen ismeretlen a kor számára
de nem adja áron alul a hitét hitébe dagasztott tehetségét
– vagy fordítva –
tehetségével mívesre formált makacs igazságát
ami mint egy mesebeli varázsköpeny képes mindent tisztán látni
és láttatni a nagy szarkeverő jelen orgiáiban
de az is lehet hogy ellenkezőleg
mutatja ugyan a tükör a nagy kenegetést
de ha egy laza kézmozdulattal letörlöd többnyire máris azt látod
hogy inkább ne törölted volna le
szép lassan – ez csak egy hülye közhely nálam
mert többnyire nem is annyira lassan –
ellep mindenhol mindenben mindenkit a normalitás
a nagy közös érdek
hogy kibaszottul jó lenne jól élni
itt és most
minden más lehetőség maradjon meg a hülye – najó félhülye
mert a másik fele megbízhatóan nem az –
érdekközösséget tagadó szarkeverőknek
akik
bármennyire is értelmezhetetlen jelenségként de valami csoda révén
még itt-ott léteznek
mert mi lenne velünk ha még ők sem viselnék
néha szégyenkezve ugyan
mintegy megalázó félreértésként
az érdeknélküli érték kigúnyolt gönceit

201220


108
az egyszerűség vetületeiből


minden politikai rendszer mechanizmusa olyan
mint a lopótök
gondold végig
kiszív a nagyközösből aztán körbetölt
semmi izgalmas nincs a működésben
bár könyvtárakat meg lehetne tölteni a jelenség irodalmával
másodpercenként születik belőle egy-egy akadémiai székfoglaló
és felejtődik is el rögtön a folyamatosan képződő változatok
tükröződéseiben
de maga a tény
ami alapján és ahogyan
az olyan egyszerű mint a legócskább zsebtolvaj-trükk
azzal a különbséggel hogy abban azért van némi kockázati izgalom

201221


109
ünnepköri utóhangulatok és a
Somniosus microcephalus életmódja


nagynéha verseket idéz magába
többnyire a sajátjai
régmegélt gondolatvetődések rengései között itt-ott felbukkanó mások

próbálja értelmezhetővé simítani őket a számukra már értelmezhetetlen
jelenben
a fókusz én vagyok mint minden szándékom ellenére mindig

van olyan is amikor – de ez a ritkább –
úgy érzi hogy Isten megtestesített szavaként létezik
ilyenkor nagyobb a valószínűsége
hogy csak kibonthatatlan csendjét hordta ki magából

hordja az idő kezdete óta az időm végezetéig
méricskélve vele a holt bolygók közötti végtelenbe szakadt végtelenségeket
de mostanában valahogy ez is mindeggyé vált
akár a meddig mióta távolságok abszurd bizonyságai

amikor összefutok a szerencsével
sosem kérek tőle semmit
de szívesen elvinném a sorba nem állók láthatatlanul is látható
sora végére
indulatosabb hangulataimban sorfala elé hogy kicsit elgondolkodjon
hogy kiknek osztogatja magát és kiknek nem
és hogyan
esténként kurva hideg van az utcákon
pedig a szél most nem fúj hó sincs emberek se nagyon
így aztán a tömegközlekedtető járművek is ritkán
mondhatni olyan világ készül mint a grönlandi cápa otthona
nyirkos (kurva hidegnek mondanám de köt a fogadalmam
hogy egy írásban csak egy ocsmánykodás) hideg
és mélységesen kilátástalanul hosszan tartó életet biztosító
kilátástalanul hosszantartó élet a maga érzékszervi relativitásában

https://www.origo.hu/tudomany/20180919-az-513-evesre-becsult-gronlandi-capa-meg-joval-a-mohacsi-csata-elott-szulethetett.html

olvasom
hozzácsapom a Wikipédián található információk hasznosítható részét
és képződik egy analógia
a társadalmi áramlatok emberszörnyei
az államrendszerekben képződő irányítási szokásváltások
mint mikor majd
a halott bolygó utolsó lényének hasából rágja ki magát a győztes utód

210104


110
egy kísérlet megkísértése


hiszem, hogy meg tudja szokni az ember a semmitgondolkodást. ahogy
a semmittevés megszokására is rákényszerítettem magam,
ugyanúgy ez is megoldható, csak nem kell megijednem.
az első időszak kellemetlenkedő kudarcai acsarkodni fognak rendesen,
annak ellenére, hogy rohadt magas elefántcsonttornyot
építgettem részükre – szebb és okosabb lett, mint a csak
láblógázásra alkalmas kertem – de itt majd folyamatosan
hadakoznom kell a szökevényekkel,
pedig sem ajtót sem ablakot nem faragtam rá,
és még kiszáradt vizesárkot is futtatok körülötte, telis-tele tűzdelve
kihegyezett karókkal, és kamaszkoromból idáig cipelt füstölgő
gyutacsú kis izékkel (akkor sem tudtam mire jók, és most is
csak azért szórtam meg velük az árkot, hátha kiderül
hogy mégicsak valamire). akartam még gondolkodni egyéb,
újszerűbbnek tűnő, megoldáson is, de a végén rájöttem, hogy
színtiszta hülyeség amit csinálok, mert így aztán tényleg csak
a végelgyengülés (vagy egy erőteljesebb covid-jobbcsapott) fog véget
vetni a semmirőlsemmitsem gondolok mesebeli elérhetetlenségének.

210105


111
szerteszét jegyzetelt szavak a hatalomról


ha a tényleges hatalom bármiféle önmeghatározásával találkozol
a menthetetlenül képződő hit elfogadása előtt az első lépés
megnézni a hatalmat képviselők csúcsvezetőjének aláírását
és következtess ki belőle bármit
kezdj el kételkedni ítélőképességed józanságában

kivetített agyi torzulásaid tükörképét nézed
és ehhez is kell igazítanod a magadba eresztett „óriások”
megnyilvánulásait
képződjenek azok bárhol bármikor bármilyen helyzetben
fogadd el és ne Platon államelméleti szerepjátékait keresd

elfuserált agyad tengermély sötétségében
a jachton napfürdőző őfőméltóságok magánéletében se kutakodj
ez van nem tehetsz róla ahogy egy világhatalom egyetlen polgára
sem tehet arról hogy a demokráciába vetett hitét
egy debil tudatalatti örvénylő tölcsérébe dobta

az biztos hogy a demokrácia nem tökéletes és időnként felszínre
löttyenti azt is amiről jó lett volna nem tudomást vennünk például
hogy még mindig létezik és piszkosul kötetlen eszközrendszerével
piszkosul hatékonyan tudja hullámoztatni
egy nem pontosan meghatározható közösség talapzatait

porszívónk elromlott hetekig kerestem a neten egy nekem tetsző
vonalakkal színekkel rendelkező turbócsapatásos könnyű családtagot
a távozó levegő – egy „zseniális” tervező szépérzéke okán –
a földfelszín felé irányítva tökéletes precizitással kifújja a szőnyeg
több évtizede betapadt szöszmöszeit (garantált tüdőgyulladás)

tulajdonképpen ez is egy társadalmi folyamat
mondjuk a demokrácia fejlődése persze termék ez is
morális értéke nincs bár miért ne állíthatnám azt hogy de igen
van morális értéke hogy a fenébe ne lenne
ha úgy veszem hogy a moralitás alapja a többszörös önérdek

210109



112
nem


nem vagyok rendszerspecifikus
teszem is hozzá rögtön hogy sajnos
sajnos mert hangulatilag így képletszegényebb vagyok
nehéz az innen-onnan beszivárgó kiegészítéseket összekotornom ahhoz
hogy – legalább időnként – egésznek érezzem magam
mindig újabb és újabb kiegészítésekre van szükségem
amit időnként már magam előtt is restellek mármint azt
hogy úgy működöm mint egy lendkerekes autó ami ha nem kapja meg
az újabb működéshez szükséges energiát
ott ragad a legutolsó sarokban ahová az utolsó
– remélhetően irányzott – lökéstől sodródott
és csak akkor vált helyet ha valaki belebotlik
véletlenül vagy szándékosan ebben a helyzetben az ilyen finomkodó
differenciálások már inkább csak rontják mint segítik az önérzetet
persze át lehetne értelmezni ezt az állapotot kedvezőbb megközelítésbe is
de a tény tény maradna
hogy mások véleménye nélkül még akkor sem értem magam
amikor már egyre tisztábban látom működésem
– de maradjak továbbra is szerény: cselekvésképtelen életem –
következményeit utódaim nihilizált jövőjében

210111



402. [tulajdonos]: fészbuk-poémák 72020-12-17 23:31
97
életrés

milyenek lehettek az őseim
mondjuk úgy hétmillió évvel ezelőtt
és mi az a tulajdonság bennem ami már bennük is ott volt
és ha újabb hétmillió évet kapnának utódaim
hogyan milyen irányba változtatnának rajta
fel lehetne-e ismerni bennük azt amitől én voltam én
és ami miatt csak ők lehettek azok amivé váltak a hétmillió év alatt
vagy megszakad valahol a lánc
és az eddig győztes általam is hordozott én-tulajdonság
úgy szakad meg és hullik át továbbörökíthető nyom nélkül
hogy esélye sem lesz a feltámadásra

201205


98
ez mind jelen a kifelejtett valóságból


értelmezhető-e a csönd ha folyton hallgatok
pedig
maradék világom még mindig keresi megtalált
és azonnal el is veszített töprengéseit
az utak homokkal befújva hogy szinte örvénylik alattuk a beton
és ha látsz is valamit
fordulhatsz bármerre nem maradt abból semmi
harcoskodásunk csupa tankcsapda
le- és felfelé haladó ívein
kitörölt és kitörölhetetlen nyomvonalak árnyékai nőnek
a holdról nézve akár dombok is lehetnének betemetett kútjaik

201206


99
érdekelhet-e bárkit is hogy számít-e nálam a jövő


néha a felfokozott jelent
templom és kurvaplacc közé állított zsibárus asztalnak látom
ahol az emlékkacatokon pásztázó szemekben
az el- és átadható roncshalmazok felújított változatain
riadtan látom a jövő lázálmait

néha ott tartok hogy nem hiszem el amit láttatni akarnak velem
még annyira sem ahogy a múltamban kételkedem
gondolataim elbotlanak a lehetetlenség küszöbein
és már nincs is erejük feltámogatni egymást
lassan összemossa őket a felejtésbe zárt sötét

néha – nagyon néha – túllátok az ócskapiac asztalain
túl a jövőben biomasszát is égető erőmű beálmodott
teljesítményfaktorain
az uniós pénzek be- és kicsatornázott változataiban
fickándozó kommunikációs tenderek mesebeli juttatásain

rémisztő érzés nézni a jelen múltjába zuhanó jövőt

201207


100
szín és fonák


lélegzetében visel
mikor én is
átlépek hozzá magam tanulni

szavak nincsenek
de tilos a csend
örvénylő zúgássá tört térben élünk

tenyér tenyérhez tapad
kiosztott
szeretetünket várjuk hátha

aztán feladjuk
ez is egy módja
a szétvarrhatatlan szakadásnak

régóta élsz bent régóta én kint
morajlok
morajlunk belül hátha egyszer

kitör
kitör a kitörni készülődés
magunkon kívül mást is szeretni

lebegve másba nem kapaszkodsz
már nem félsz
úgy érzed nem is te voltál

201208


101
a kor függvényében (PC+Q)


tudod a lejtők izgalmát
a szaporázó lépéseidben fel-felbukkanó bizonytalanságod
amivel méregetni szoktad a következő lépésed ívét
rettegve az ösvény önálló akaratától
a guruló kövek a lekoptatott hátú kavicsok cselvetéseitől
de soha nem tudsz ellenállni a kísértésnek
és a magaslatokról – legyen az bármilyen magas –
önállóan és a saját lábadon próbálsz meg lejutni

közben elképzeled hogy felfelé haladsz
egyre magasabbra egyre veszélyesebb terepen verekszi fel magát a test
szakadozó tüdővel
roncsolt izületeinek ropogásán cipeltetve madársúlyát
egy nem egészen biztos cél érdekében
hiszen ezt az utat már megjártad és nem találtál rajta semmit
csak ezt a tétova lefelé botorkálását az időnek
a célba jutás legkisebb reménye nélkül

201209


102
a győzelem algoritmusa


a világ olyan mint épp amilyen
most
ebben az utolsónak vélt utolsó pillanatban
vagy másmilyen
úgyis tökéletesen mindegy a milyensége
ebben az utolsónak hitt utolsó pillanatban
de még bízhatunk abban hogy pontosan olyan marad
mint amilyen eddig is volt
védtelen de bizakodik
bizakodik hogy védtelensége kivédhető
ha nem most akkor jövőre
vagy valamikor és belebámul a kábulatba
részletezném
de nagy valószínűséggel így is úgy is beledöglünk az életünkbe
minden más meg olyan amilyen
visszamegyünk
ha ellenségem vagy most döglesz meg
ha barátom... nos hát... kicsit később

201210


103
egyre némuló kérdés


azt hiszem elkelne már egy nagy-nagy némaság
hogy megnyugodva fogadják el az élők
számkivetett haldoklóik végakaratát
ne zsarolják egymás számkivetett lelkeit
egymás számkivetett lelkeivel
hiszen ugyanazok ők is amik ti lesztek
kiégetett szívű idegenek a beélesített világ torkolattüzében
azt hiszem ideje újra megsebezni magunkat
hogy rájöjjünk mit is jelenthet a másoknak okozott közöny
visszamegyünk mondod de hova és ha rá is találnál az útra
ki tépné ki a szíved hogy vezeklésül véreddel locsolja le őseink nyomát
elnémítani vele áldozataik jajveszékelését
kiknek a nevében különbözteted meg magad másoktól
elvárva mások vesszőnyalábjainak önfeladó engedékenységét
erőt fitogtatsz de kinek az erejét
ballagj végig gondolatban múltunkon és próbáld végigsakkozni
ki mikor hol vétett hogy a végén szinte számtalanszor
kellett fizetnünk ostoba melldöngetéseinkért
nekünk ma élőknek is és kurva sokat
a történelem szerteszét hasadozott szövetét hol milyen erővel
szeretnéd összébb foltozni amikor már úgy ahogy de együtt lenne...

201211


104
egy győztes profil profilírozott másolata


ne tegyél sehova semmit
mert nincs értelme bárhova bármit is leraknod
az értelemtől teljesen független vagy
mutathatsz bármikor bármerre bármilyen trükköt
nézőid bámulatára
akik bármikor voltak vannak és lesznek
és többnyire szívesen elhiszik hogy amit mutatsz annak
ha a pillanatban nincs is
de az örökkévalóság jövőképében megkérdőjelezhetetlen a valósága
sőt
talán még létezett is mint maga a megkérdőjelezhetetlen valóság
tehet és főleg mondhat bárki bármit
innentől ez vagy te
és leszel az elképzelhetetlen időben
maga az elképzelhetetlen idő
önmagad láncán
önmagad elpusztíthatatlanságához béklyózva
ott
ahova és ahonnan bemenekültél
tetteid felismerhetetlen szándékai elől
a beismerhetetlenségedbe

201215


105
visszafogott befejezés


már megint részleteiből akarja összeállítani magát
nem ez az első kísérlete de eddig még mindegyikkel kudarcot vallott
most viszont talált egy olyan hivatkozási pontot
amin keresztül hiteles rekonstrukció lehetne minden emlék
a kiejtett hangok pontosan felidéznék
– reményei szerint –
azt az érzelmi állapotot amibe okfejtéseit burkolhatja

írás közben biztosan akadna bennem is itt-ott olyan rés
amivel azért mérlegelhető lenne az állítás helyessége
most például karácsony jön
összezsúfolódott megbocsátásaimon keresztül figyelem
ahogy lélegzetvisszafojtva vár rá a maroknyi jelen
de még mindig túl önző vagyok ahhoz
hogy el tudja hitetni velem jövőt piszkáló hűtlenségeit

201217


401. [tulajdonos]: fészbuk-poémák 62020-12-05 14:39


88
távolodások


szavakkal feszítem közém és az általam elképzelt világ közé
a felismerhetetlenségig felismert valóságot
végképp lemondva a megismerhetőség mítoszáról
ilyenkor november végén már súlya van a fénynek
tüdőnk kifehéredik a foncsorozott levegő súlya alatt
és amikor éppen arról ábrándozunk hogy milyen lesz a jövő
tavasz végi nyár eleji hónapunk
sóval telítődik minden rögzített szó
mintha a tengerek rajtuk keresztül párologtatnák vizeiket

több ökörséget ma nem tudok erről a témáról összeszedni
már utálom a telefont az internetet és mindent
ami elválaszt magamtól ami azért nem csak én lennék
mint így ahogy most vagyok
szeretek boltokba járni még akkor is ha nem vásárolok semmit
ahol ledöfnek lábamról a más a nem hozzám tartozó
illatok pillantások
szavak az egyszerű célok a teljesíthetőség folyamatos határai
a ki- és benyitás életkilincseim utolsó maradványain

leplezem
amennyire lehet leplezem hogy mennyire hiányzik most mindenki
aki nincs velem
sorolnám őket de sírógörcs lenne belőle
az a fojtott könnyek nélküli sírdogálás ami a gyerekkor
nyafogásaiból maradt vissza
mint egy ökölbeszorított harapásnyom
ami már nem fáj talán nem is fájt soha
de beszáradt közönyével átvérzi majd minden éjszakámat

201114


89
egy absztrakt poéma az ordító csendről


eddig őrizgettem magam
sokat kellett beszélgetnünk nagyon sokat néha
– nagyon ritkán –
már az unalom határáig hogy megértsem megértessem vele
mit vár el tőlem és cserébe mit kérhet ő
időnként felmerült hogy ő semmit de felajánlhatom
az együttműködést kapcsolatunk kiszélesítésének érdekében
amihez természetesen csak akkor van közöm
ha én sem akarok tőle semmit

pánikrohamaiban néha azért elvárta tőlem hogy gyűlöljem
nagyon nehezen vitt rá a lélek
de időnként eljátszottam hogy igen
figyeltem az erre szánt viselkedésében a viszonzás gesztusát
de csak üres játékosságot találtam
ott is ahol nem volt
amivel máig nem akarok és azt hiszem már nem is tudnék mit kezdeni
még akkor sem
ha elhinném hogy foglyul ejtett a róla kialakított véleményemmel

természetesen megőrzöm a kettőnk közötti távolságot
nem szeretném ha egy óvatlan pillanatban közelebb sodródva hozzám
azt kellene tudomásul vennie hogy eltűnt belőlem
minden kölcsönösség
de hát olyanná váltunk már egymás számára mint egy bezárt ajtó
jelentősége ugyan nincs mert a falakat ha voltak is egyáltalán
csak a sivatag látomásain
elszenesedett csillagok minden irányból és a nappal
lepattogzott zománcai a hevenyészve ottfelejtett lábazatokon

201117


90
pályatest


kinek és miért és mégis hányadik
nekirohanásod ez az életnek így ahogy
már rég nem lenne szabad még akkor sem
ha valóban szabad lehetnél
senki – magad sem – kérhetne rajtad számon semmit
árnyékod sem lenne
sehova
nem írnád magad vele mint egy eszelős
vén majom a sekély napszakok
egymást leüvöltő vezényszavait és talán
az sem zavarna ha az ujjaid
kinyomnák szemedből a látás – áldott
vagy átkozott
neked kell döntened – képességét
ha lenne – nincs
de ha mégis lenne mód – mit tennél cserébe
hova és hogyan számoznád magad
ki mögé
kinek az árnyékát figyelnék lélegzet-
visszafojtva
napjaid labirintusát át-
meg átbolyongó indulataid
ha lenne mód arra hogy újra kit
kiket
szólítanál meg elsőként és hogyan
magyaráznád el hogy elhiggyék neked
hová vezetnek kétkedéseik
persze tudom
mondják és mondták az enyém bűnösebb
hiszen mint letépett fejbőr lógok övemen
nagydicsőség
utcára lépve úgy zárod be kerted kapuját
mintha lennél és lenne kert
és lenne kapu és lenne rajta zár is

201119


91
véletlen hangulatváltás


előtted vannak mind
alig mered megszólítani őket
befelé hullámzik az érzés úgy
hogy te kívülről figyeled mozdulataikra adott esetlen válaszaidat
zavar hogy ők is zavarba jönnek némaságodba bénult árnyékaidon
amik úgy vonulnak mögötted
hogy csak akaratlan tudsz velük tartani

**
érdekes hogy még mindig visszahúz valami a régi nagy hiteimhez
nem
nem hiszem hogy ez csak a megszokás rögzült utóhatása lenne
unalom űzés is aligha
a vágy talán hogy újra szeretnék hinni a létezésükben
annak ellenére hogy ma már a nyomaikat is szívesen megtagadnám

**
a fenti két (csonkolt) parabola hangulatából
kikapcsolódásként szemelgettem a naplóbejegyzések dzsungelében
ellentételezésként az egyiket idehozom:

„A virágok beköltöztetése a házba külön rituálé. Akárcsak a kiköltöztetésük tavasszal. Nem sietem el. Van, hogy egy hetet is rászánok. Most öt napra osztottam szét a szertartást. Igyekeznem kell. A meteorológusok hétvégére lehűlést jósolnak. A Majától kapott apró pozsgások a legérzékenyebbek. Velük kezdem mindig. A csemetékkel. A muskátlik is fázósak. Övék a keddi kör. A száraz levelek és virágok lecsipkedése külön gyönyörűség. Szegény művirágok, miből maradnak ki! A csokorindáé és a futókáé a szerda, az anyósnyelvé a csütörtök. A péntek a kaktuszoké. A többi áttelel odakint is. Érzékeny növényeket nem tartok. Úgy sem élnék túl. A mi otthonunkba szívós növények valók. Az utolsó pillanatig kint maradhatnak. Ezen az őszön, most először, a nagyfiam növényeiről is nekem kell gondoskodnom. Az aloe veráit a szobájába vittem, ahol most a középső lakik (már nem sokáig, hja), a kövirózsáit a konyhába. Mire azt utolsó apró cserepet is elhelyeztem a polcon, amit sok munkával szabaddá tettem, elbőgtem magam. Még jó, hogy csak csütörtök van. A kaktuszok még hátra vannak. Tőlük majd tanulhatok… Mit is?” (EXTITXU-UXTITXE)

**
gyakran volt úgy hogy összevesztem az emlékeimmel
és rendre az emlékeim nyertek
mostanában is igénybe venném őket a mai magammal találkozásokhoz
de mit mondjak
– a sikertelenség erre nem a legmegfelelőbb kifejezés –
már nemigen figyelnek rám
magunkra maradtunk
ők is én is

201120


92
szerzett vagy kapott jog


próbálod áttekinteni magad
még mindig szeretnél megtudni valamit magadról
hiányérzetek jelzik csak a hiányt
tehát nem sok esélye van a be(le)ereszkedésnek ahhoz
hogy olyasmire bukkanjon
aminek bármikor bármilyen helyzetben is hasznát vehetnéd
de megteszed az első lépést a vizsgálathoz
elképzeled hogy miféle jogász lett volna belőled
ha nincs rajtad az a ruha
ami a felvételi vizsga napján (és egyéb napokon is) rajtad
ha nem éhezel meg veszettül
és nincs más ehető körülötted mint egy bontatlan szardínia
aminek tetejét a félig bontás után késpengével akarod
lefeszíteni
azóta is utálom a szardíniát
bár mostanában hálás vagyok a sorsnak
piszkosul jó érzés látni ahogy vért izzadva próbálják
a császár – tökmindegy hogy melyik – mániáját
– tökmindegy hogy melyiket –
megtámogatni

201121


93
a felejtés emlékezetéből



ez a nap is úgy kezdődött volna mint mostanában minden nap
belül telis-tele sajgó lendülettel
de a burok nehezen adja meg magát
pont fordítva történt minden mint ahogy tegnap
– vagy ma hajnalban
már egy ideje amikor csak tehetem
nem figyelek az időre –
elhatároztam hogy leszarom a közélet változásait mert
minek követni azt amihez kizárólag már csak másnak van köze
befolyásolni nem tudom
új igényem a béka segge
– szó szerint mert mocsárlakóként élem meg magam –
alatt
szinte már minden szempontból passz
– elmosolyodok amikor használom a „szinte” meghatározást
nagyjából azt jelentheti hogy kapaszkodni magambazuhanás közben is
és tudni hogy ez az egész nemcsak most
de soha nem volt igaz –
na ez még nekifutás nélkül is megy
(és ismét a gúnyos belső fintor ahogy elképzelem a nekifutást)
egy villanás a felejtés emlékezetéből
de a „szinte" mindig ugyanaz

201123


94
logikai distanciák


sokasodó ellentmondások a nagy zavaros semmitmondások közepén
itt vagyunk a világ majdnem köpetén és egyre többen nem értik
hogy egyáltalán miért vagyunk itt mióta és meddig
leszünk ha egyáltalán
és ki lesz az aki az utolsó lépéseinket mesteri trükkel bele fogja
vezetni a saját toporgásainkkal összegányolt szakadékba

természetesen háború fog követni háborút
és a háborús övezetek egyetlen globális térséggé olvadnak majd össze
megidézve az örökkévalóság határait
alkalmat adva a társadalmak kallódó rétegeinek is az öneutanáziára
lehetőleg úgy hogy ne terheljék túlontúl az egészségügyi rendszert
zabolátlan élniakarásukkal

201128


95
hegek a kockán


a történetnek nincs csattanója
talán még történet sincs
a csupasz betűhalmazban megmosolyogtató változások vannak
kifelé
a hangoskodó önismétlések szerteágazó láncolatának
hangoskodó önismétlésekkel bizonykodó hangoskodó önismétlései
a tér ilyenkor rád feszül és hogy mikor pattan el
lehetetlen kiszámítani
ahogy egy háborús helyzet keveredik
folyamatosan kihirdetett győztesekkel
akik folyamatos vesztesként folyamatosan siratják soha nem létezett
légióik pusztulását
velük az elvesztett lehetőségeiket
és most
az elvesztett lehetőségbe tömörödött
hit és büszkeség megtalálásának ajándék reménye
úgy bukkan fel a régi sérülések hegesedett érzéketlenségéből
mint egy véletlen háború új lehetősége a törlesztésre
amit a háborúk elkerülhetetlen veszteségeivel számolva is
érdemes megkockáztatni

201201


96
„... a Helyzet ...”


sejtelmem sincs, hogy most mit kíván a Helyzet. kíván-e
bármit is bárkitől vagy már rég, megvetését földre köpve,
továbbsündörgött oda, ahol még lehet (talán van is) kívánnivalója.
megbecsülik, odaadóan hízelkednek neki, és teszik ezt pusztán
önszorgalomból, a mindenkori Helyzet komolyságának
figyelembevételével
sőt
némi alázatot is kevernek még bele, ahogy belegondolnak
a nagyvilág egyre komorabb elvárásaiba,
így becsülve meg a saját, még úgy-ahogy dúcolások
nélkül is álldogáló szerzeményüket, a folyamatosan változó
helyzet-sodrások nagy központi áramlatában.
nekünk – ha jól megnézem – kevéske sziget ugyan, de még van,
és büszke öntudattal fel is vállalnánk,
csak azzal nem vagyunk teljesen tisztába, hogy
a kicsi kis örvénylésekkel a partja mentén mit vár tőlünk.
– félreütöttem az előbb „örvénykéseket” írva, aminek ugye csak
akkor lenne értelme, ha feltételezném, hogy – nagy ellenállás ide
meg amoda is –
lassan de biztosan
aprítódnak a parti szikláink,
de ilyesmiről szó sincs.
amennyiben mégis lenne,
azt csakis a lappangó idegenszívűség teszi körülöttünk.
arról se lehet szó,
hogy idegen Helyzettel töltsük fel hiányát,
mert ahogy az előbb is próbáltam jelezni,
van nekünk sajátunk is.
még
vagy már.
így el is érkeztünk a főgondhoz.
a mi Helyzetünk olyan, hogy időnként nem látjuk tisztán:
van-e vagy nincs,
és amikor van Helyzetünk, akkor az milyen.
hozzánk méltóképp hősies-e – ahogy ezt szeretjük mutatni –
vagy csak szánalmas kreténség.

201204

400. [tulajdonos]: fészbuk-poémák 52020-11-12 23:50
81
lépcsőszöveg 3


és minden célban önmagát kereste
fiatal volt és azt hitte
üzen benne valami mélyen átkozott
mélyen elfekvő sötétség
amiből
felhozhatja álmát
– mélyebben belegondolni sosem mert –
amiben
szimpla hülyeség a mindennapok koncán rágódni
ma már hol itt hol ott csap át álmain az a valószerűtlen félelem
hogy amit gyűlölt volna láttatni
az lett a valóság

201103


82
___van úgy, hogy néha nem tudok (gyűlölök) verset írni (évente úgy ilyentájt), most megviccelem magam, és ebben az „öngyűlölös” világlátásomban áthordom ide a máshol már rég elfelejtettjeim egyikét-másikát

(2009-ből)
http://dokkpalyazat.blogspot.com/.../czekmany-sandor...

befejezhetetlen mondatok a humanizmusról _ avagy miért nem tudok politikai verset írni


tételezzük fel itt, a nagy semmi öblében, az egyetlen létező
akaratot.
a feltételezés céltalan.
itt elsősorban értelmezhetőségünk határa érdekelne.
az idő mint egy nyíló-csukódó fodrozódás.
a semmibe dobott anyag semmibe dobott anyagként viselkedik.
ott is, ahol lakom.
figyeli az egyetlen létező akarat jeleit.
a bogarak neszezésébe figyel.
és mert most ősz van, a falevelek színváltásaiba is.
az éppen eldübörgő kamion remegtette kék üvegpalackokban
nem érti ugyan a kék kékjét, ahogy
soha nem értette meg a falra akasztott kard nyelébe karcolt
kétésfél keresztet sem.
próbálja magát beletágítani a semmibe.
határokat vés ki belőle.
ezek a határok úgy viselkednek, mint ő.
sövényeket telepítenek maguk köré.
gondosan nyírva, borotválva az átláthatóságot.
a távoli háborúk most pontosan olyanok, mint a közeliek.
térben-időben összefolyó semmitmondások.
nagyapám neve egy kopott márványlapon.
sok kopott név fölött: hőseink.
kiknek a nevei.
kiknek a hősei.
félálomban nézzük már harmadszor ugyanazt a robbantást.
kihunyt tekintetek a kamerába.
kint sötétedik.
úgy szivárog át rajta a csend, mintha csak bennünk történne meg a semmi. kezemben könyv.
félszemem a tévén.
a barmok, mondom.
összecsukom a könyvet.
leugrom a videotékába egy vígjátékért.
öblítsük le az őrületet, mondanám,
de látom, hogy te már alszol
a kék vibrálással telt szobában.
száraz, kihunyt fényű tekintetek.
vannak, akik már gyűlölni se tudnak.
mert nincs szembekapható kit, és oka fogyottá vált számukra a hogyan is.
így csak ezek a zavarodott elpillantásaik maradtak.
akciósorozat.
műszar közt lecsorgó, nyers gyűlölet.
halántékmasszázs.
kitapogatott pulzusban vergődő szégyen.
globalizációs hablaty.
törvényekkel támogatott osztogató fosztogatás.
a magyar történelem legtitkosabb feljegyzései.
a riporter érezhetően felkészületlen.
de az is lehet, csak nem mer felkészültnek mutatkozni.
győzike. benkő.
ugyanaz, de már viktor.
spektrum.
éppen sztálin.
transzparensek egy másik adón.
„meddig tartja magában a magyar nő a szart…”
a többit nem látom, de el tudom képzelni.
utak hidak nélkül.
hidak utak nélkül.
„gerinctelen söpredék.”
„mocskok.”
„hazaárulók.”
dunakiliti.
valami régi téma.
mellette a frissen felmosott padló.
cigánygyűlölet.
kamerán végigcsorgó köpet.
gyűlölöm az altatót.
a májamat szétbaszó gyógyszereimet.
szeretem az életet.
a tejfehér lélegzetek mocorgó rendezgetését.
nagydarab fekete férfi ment el ma a kapunk előtt,
száján maszk, kenguruban négyhónapos kislány,
leállítjuk őket megcsodálni,
a férfi igazgatja a kislány napvédő kalapján a csipkéket.
esetlen, csodalátó érzés bennem.
visszaállítanám a halálbüntetést, hogy legalább a gyerekekre
lövöldöző vadászpuskás őrültjeinktől megszabaduljunk.
egy idő után belefárad az ember a túlélésbe.
gyűlölöm, hogy már nem csak nemzedékeket,
nem csak éveket, évszakokat, hónapokat, napokat,
hanem lassan órákat, perceket kell túlélnem.
gyűlölöm a hazudozó kilátástalanságot, a kilátástalan hazudozást.
már nem bízom abban sem, hogy ez másképpen is lehetne.
gyűlölöm a bankárokat, gyűlölöm a közhivatalok pofátlan tisztviselőit.
gyűlölöm azokat, akik meg akarnak győzni arról, hogy a szegénység
önhiba.
hogy mindenki hülye, aki nem gazdag.
gyűlölöm a felelőtlen országvezetést, mert felzabáltatták velünk
unokáink kenyerét.
eutanáziára kötelezném a nyugdíjasokat.
a gyógyíthatatlan betegeket.
kemoterápiát rendelnék el napalmmal, atommal.
igaz, az utóbbi már nem kemo, de legalább annyira
hatásos eszköz a túlburjánzó én-sejtek likvidálására.
xanax-szal tompítom le magam.
gyűlölöm azokat, akik gyűlöletes gondolatokra kényszerítenek.
gyűlölöm az öngyilkos merénylőket.
nem hiszek a hősiességükben.
gyűlölöm a mulasztásos törvénysértést.
a kiskapugyártó képviselőket.
gyűlölöm magam azért, mert
ostobán korruptnak tartom a törvényhozóinkat,
holott tudom, ez nem az a kategória, amibe
egy politikust be lehetne sorolni, azt is tudom,
hogy nem mind tisztességtelen, de azt is,
aki nem az, már rég nincs ott, vagy úgy ül
önmagát süppesztő gyűlöletében, mint én most
a monitor előtt.
gyűlöleteim szárnyatlanok
és pontosan arra alkalmasak, amire látszódnak.
háborúra.
totális önpusztításra.
bársonyos őszi fény a kerten.
a konyha felől zene.
wieniawski.
felszűrődő sültszalonna- és kávéillat.

201105


83
az írás bizonytalan igazságáról


néha olyan távolságokba kerülök magamtól hogy eszembe sem jut
még így
a dögvész híreit olvasva sem
hogy bármikor is véget érhet az életem
rendben rendben
reggel betoltam fél xanaxot ami való igaz hogy át szokott segíteni a holt-
pontjaimon
de ez most nem az az állapot amiben kerülgetem a tisztánlátást
hogy egy alkalmas pillanatban elvágjam a torkát
és nem is az amiben vért izzadva próbálom az írásomból
kioperálni a véletlen rímeket
a csetlő-botló összecsengések többnyire zavarnak
most – legalább is most így érzem – még ez a nyomatékosító ismétlés sem
zavar annyira hogy visszaolvasva töröljek illesszek és szentségeljek
a figyelmetlenség miatt
egyszerűen elfogadom azt ami egy időtlen időben is elfogadható engedékenység
hogy olyan vagyok amilyen voltam hetven évvel ezelőtt is
csak éppen az az egyszerű különbség
hogy most – hangsúlyozom most – időnként megpróbálom nem elfelejteni
hogy lélegzetet is kell vennem

201106


84
improvizált szövegkörnyezet


mi történne veled ha belépnél egy a megszokottól teljesen eltérő világba
mondjuk elképzeled hogy arra ébredsz
mától te vagy az egyesült államok elnöke
na nem az amerikaira gondolok annyira ökör még álmomban sem lennék
hogy ezután áhítozzak (ébredés után meg aztán végképp)
hanem olyan igazi álombeli valóság lenne amiben minden nemzet egyetlen
államközösség egyenrangú tagja
és ezen egy pillanatig sem álmélkodnál
még annyira sem mint azon
hogy Isten úgy teremtette meg a világot
hogy véletlenül se jöhessen létre benne
két tökéletesen azonos lény
amit úgy is ki lehet fejezni hogy az Örök Állandó létrehozta magában az
Örök Változót
ezzel kitolva a Végtelenbe saját létezésének megteremtődését
vagy valami ilyesmi
lenne ez az államközösség is
aminek ébredés után te lennél az elnöke
és most éppen azon töröd a fejed
hogy te vagy-e te vagy a feleséged vagy a szomszédban csaholó kutya
vagy éppen ez a rohadt szúnyog ami a döngicsélésével felébresztett

201107


85
kapcsolat


már nem ismeri fel a szavak jelentését
mégis úgy teszi eléd őket mintha mindenegyes szónak ő adott volna életet
bármelyiket használod
úgy viselkedik benned
mintha forgóajtóban körözve menekülnél a kidobás elől

réseket keresel
a megállítás a kitámasztás módját keresed hogy ki tudjanak fortyogni belőled
vagy te fordulj ki belőlük
szinte már mindegy is hogy milyen áron
csak kikerülj ebből a szorongató szorongó körözésből

aztán feladja
talán mert megsejti hogy nincs igaza
ahogy azt is megszokhatta már rég hogy a szorongásaid mögé szórt szavak
számodra csak annyit jelenthetnek
mint egy képpé formált hallgatás a palackposta kitapogatott üregében

201109


86
vizit


meg kellene mutatni magamnak merre vannak azok a poros utak
amiken járni akarok
poros eperfák szegélyezte utak amiken végighaladva
alig-alig képződnének gondolatok
házak is csak messziről sejtődnének
és azokon túl talán már nem is lenne semmi
egy-két elfelejtett harangkonduláson kívül

rég találkoztak a nyavalyáim orvossal
egyrészt mert minden moccanásomban ott lapul a félelem
hogy ha nem is ebbe de abba a másikba biztosan beledöglök
és másoktól raboltam megint időt egy-két zavaros illúzió kedvéért
persze szívesen hitetném el magammal hogy azért van ennél több
értékesebb távolság is
de kínszenvedés most együtt látni az igent és a nemet

201111


87
születésnapközeli meredély


rongyosra hirdetjük a magunk igazságait
mert rendszerint többet is tartunk kéznél hogy ha letépnék az egyiket
– mert mért ne tépnék az ilyen-olyan másmilyen igazságlátások –
ne tűnjön csupaszon felmeredő kezünk megadónak
tétova sehova se tartozó bizalmatlanságnak

a másik kéz persze ilyenkor is folyamatosan mérlegel az ütőéren
a mindennapi halál kockázatát figyeli és ha a várttól eltérőt tapasztal
leállítja a lélegzést nehogy feltűnjön a kezelő személyzetnek
hogy eddig sem működött a lélegeztető funkció
csak akkor még élt bennünk a hit hogy hihetünk a létezésünkben

201112


399. [tulajdonos]: fészbuk-poémák 42020-11-02 23:22

69
hitvitáinkat

úgy viseljük mintha valaha is lekerülhetne rólunk az álarc
széles látómezők garmadáiba helyezzük magunkat vele
és büszkék vagyunk őseink képlékenységére anélkül hogy mérlegelnénk
mik lettünk és mivé válhatunk még maszklétük mögött
ha komolyan vesszük képzeletünk öröklét utáni sóvárgását
valóságunk jobb teljesebb átélésének reményét a túlsó parton
aminek ideát csak a másolatait próbálgathattuk
egyre valószerűtlenebb színpadokon fuldokolva kísérleteink kudarcaiban

201019


70
az ennyi volt lehetetlenségének megpillantása


nincs idő a megváltásra
egyre hűvösebbek az éjszakák de a hajnalok köde miután felkíséri a Napot
foszlik is szét mint egy valaha volt élet pillanatai a durván hanyatló emberi emlékezetben
a távolsághoz vezető út megrepedt
ki tudja mióta
de csak most érzékeled
most
belekapaszkodva a megsemmisülés közelségébe
nem tudom
nem tudom érdemes-e visszaszámlálni a lemaradó perceket
ha már elkezdődött a visszaszámlálás
tétova kilátás minden egyes másodpercben a múltra
és ha azt hiszed hogy megúszod ennyivel
összeszorult torokkal kételkedni kezdesz megmaradt utolsó hitedben

201020


71
a létezés apró ellentmondásai

valószerűtlen ez a túlfokozott rémület
ahogy a hatalom hétköznapi megnyilvánulásait fogadjuk
próbáljuk nem elhinni
úgy érezzük
a hatalmi megnyilvánulás következményeivel is csak az a dolgunk
mint a pszichedelikus élményeinkkel
tudjuk hogy benne vagyunk nyakig
valós jelenségként érzékeljük a velünk zajló változásokat
de csak annyira
amennyire egy történelmi szakdolgozatban lapozgatva
újrateremtenénk azt a világot ami már nemhogy elmúlt
de feltehetően közel sem volt olyan mint amilyennek a történész
a maga érdek- és értékrendjében átforgatva mutogatja
persze ez semmit sem változtat a lényegen
hogy a jelenlegi túlfokozott rémületünk jogos
és nagy valószínűséggel nem is tehetünk mást
mint
a hatalom hétköznapi megnyilvánulásaiban elfogadni a tehetetlenségünket
és próbáljuk meg nemes egyszerűséggel leszarni

201023


72
a népfolyamok változékony törvényeiből


képzeletben próbálom létrehozni azt az egységet
amit alighanem elmulasztottunk tegnap
képzeletben próbálom megrajzolni magamban azt a távolságot
ami kivétel nélkül mindannyiunk között ott feszült
és bármennyire is szerettük volna
folyamatosan megtagadta számunkra az egymáshoz közeledés méltóságát
együtt vonult
a múlt a jelen és a jövő kisemmizettjeinek pár ezer képviselője
minden lépésük alatt szakadék
a szakadékokba azonosságok zuhogtak
a számonkérés legkisebb jele nélkül hogy
hogyan kik és miért

lehet
talán mert nincs is itt a számonkérés ideje
talán nem is lehet számonkérni soha senkin semmit
mert mindig rettegünk valamitől ami bizonytalanná tesz bennünket
megítéléseinkben
és inkább rábízzuk magunkat másokra
felvállalva a kockázatát annak is
hogy bizalmunkkal mint most is és mindig
– valamilyen népüdvözítő eszme „papjaiként” –
visszaélnek

201024


73
időhurokban


hajnali háromról vissza kettőre ma éjjel egy órával tovább alszom
amennyiben alvásnak nevezhető az a félálomszerű valami
amiben izzadtra vergődőm az ébrenlétet
kérdések hangzanak el és ezekre kapásból kell válaszolnom
ha késlekedek könyörtelen pontossággal jön az újabb kérdés
és van úgy hogy féltucat kérdés áll sorban egyetlen válaszért

hülye játék
ráadásul a kérdéstolulásoknál rendszerint felébredek
és így kellene választ adnom olyan kérdésekre
amikre álmomban sem tudtam vagy ha tudtam is
ébredéskor azonnal el is felejtettem így csak a kérdések izzó gyötrése marad
a válaszadás lehetőségének legkisebb esélye nélkül

201024


74
selaginella lepidophylla


mint egy vasúti sín melletti levágott fej még álomittas tekintete
nyílik rám a honnan és hová egybegyúrt tanácstalansága
marjuk itt egymást
győzködünk az egyre teljesebb egyre letisztultabb érzés tulajdonjogáért
és közben ki-ki hisz abban amiben tud
a komposztlét valóságától a szellem világának örök és örökölhető létezésében
érintve a fizikai feltámasztás ma már nem is annyira elképzelhetetlen
támasztékait is (kijavított újracsiszolt továbbadható génkészlettel)

ez megint nem az ami miatt érdemes a billentyűzetet koptatnom
eredeti szándékom az volt
hogy nézve ezt a kis összegubancolódott száraz izét
amit köpetnyi vízzel szinte pillanatok alatt visszatámaszthatnék
mutatva magamnak mekkora csoda is amit életnek hiszek
és a mellé biggyesztett megváltó szándék mennyire kicsinyes ostobaság
amikor keverem a járvány keserű riadalmát
az életre döbbenés csodájával

201026


75
gyémánttá izzított füst


ez már a zarándoklét
folyton folyvást menetelés a teljes kiéheztetés útvonalán
krétával körberajzolt üres képkeretek az üres falakon
ennyi ami látszódik és a monogám dölyf köpetnyomai

megérkezés- és távozássorozatok
élükre állított padokon üveg- és műanyagpalackokkal betemetett papírfecnik
néha fellángol róluk egy-egy szó
bizonytalan körvonalaik még sokáig ott füstölögnek a lámpabúrákon
időnként megpróbálva a lehetetlent
visszaszivárogni a Napba
hogy beállítsák frissen mosott arcukhoz a világítást

201027


76
archetipikus ellentmondások

a tekinteted már megint fénytelen
de lehet hogy mindig is az volt csak én látok bele a régi képeiden annyit
ami valószínűvé teszi utólag is a múltad
szinte hihetetlen de ez a nap már az a mai nap
amiről csak álmodoztam harminc évvel ezelőtt
zárt tükörfoszlányok tükörképeire aggatott jelentéseket arról
amit majd elkövetek és amiket soha nem követtem el
még akkor sem amikor megtörténtek és úgy szöktem el a szembesítések elől
mintha bármikor visszatérhetnék jóvátenni mindent
ami örök időkre jóvátehetetlenül megtörtént

nem tudom kire és mit foghatnék magamra is
hogy igazam legyen abban amiben azt hittem ma sem lesz igazam
fények zuhannak ki a csukott alagútból és nem látszik bennük semmi más
csak az alagutak zárt sötétsége
a hiten túl és a hiten innen élők kiszolgáltatottsága a mindenkori hatalom
ezüst pénzeivel álcázott rabszolgaság judásainak
önmagunknak
lassan elfogynának a kérdéseink is de már rég elfogytak
már jelzéseik sincsenek
megválaszolhatatlanság-keselyük jelzik azt a helyet ahol valaha létezhettek

201028


77
a monitorra felfeszített téveszméimből


ül a gép előtt és nézi a semmi monitorát
küldtek valahonnan egy halom ilyen-olyan változtatási ajánlatot
de nem mer hozzájuk nyúlni nehogy elbaltázza megint a beállításait
mint tette ezt már annyiszor amikor még azt hitte
fel tudja ismerni a számára kedvezőt és meg tudja állni
hogy merő kíváncsiskodásból belebirizgáljon másba is
amivel feldobhatná a magába vetett hitet
mármint
hogy nem annyira vén még mint amilyennek
nyikorgó tekervényei éreztetik
jól jönne ilyenkor ha az ember topra készen ismerné az agyát
– ha már az egyéb testrészei látványosan kizárják magukat
az együttműködésből –
hogy számíthat-e még rá némi koffein-beöntés után
vagy hagyja már őt is békésen szunyókálni az agyzugi fotelek
valamelyikében

egyszóval bénázás sorozatokkal ütöm el a még hátralévő
értékesnek szánt időm
lehívok a kínálatból aztán „jézusmária”
anyám kedvenc jajveszékelésével próbálok visszamenekülni
de már valami törlődött amit meg kellene keresnem ahhoz hogy
újrakezdhessem a kalandozást
persze nem megy
hideg veríték önt el
most megint fel kell hívnom a kisebbik fiam hogy ugyan már
kerüljön felénk hazafelé menet
ettől meg a lányom fog kiborulni az esti telefonban
hogy már megint?
hogy be is ment?!
legalább a cipőjét levetette?
rajta volt a maszk?
és rajtad?
és most már legalább tudod hogy mit tökítettél el?
de hányszor megbeszéltük!
stb stb

a fiam szokás szerint az első tizedmásodpercben orvosolta az elállítást
a második tizedmásodpercben megkérdezte hogy értem-e
a harmadikban megismételtette velem a műveletet
a negyedikben már ott sem volt
az ötödikben meg úgy felejtettem el mindent mintha meg sem mutatta volna
így kezdhettem az öngyalázást elölről
és ráment az egész estém hogy egy tetves meggondolatlan döntés után
pontosan ott álljak ahol az első leütést megtettem
eltakarítom a használhatatlanná tett idegsejtjeimet
leteszem a főesküt hogy soha többet
próbálom megnyugtatni a feleségem hogy már újra normális vagyok
gondolatban kétszer falhozvágom a számítógépet
szintén gondolatban egy célzott rúgással elküldöm édesanyja irányába
a távoktatóm
remegő gyomorral leülök a gép elé és már csak ilyeneket merek beírni
mint ez

201030


78
a jövő pazar látványáról

ami mostanában épül
– vagy akar épülni –
egyre nagyobb egyre magasabb egyre látványosabb lesz
ami majd továbbépül a gépek önszorgalmából
és ha addigra eltanulják az emberi gondolkodásmódot
olyan marhák lesznek hogy még akkor is folytatják a pazarnál pazarabb
építgetést amikor lángvágóval kényszerülnek szétszabdalni egymás seggét
hogy – ha a fene fenét eszik is –
mindenáron felépüljön az a lehetetlen valami amire valamikor valakinek
valamiért nagy szüksége volt
de melyik program fog majd emlékezni
az egymásra acsarkodó bájtok éhségdühében hogy miért

201031


79
lépcsőszöveg 1


valahol mindig felnégyelnek lefejeznek valakit
valahol mindig összeomlik egy gyönyörűre összerakott világkép
hogy átadja helyét a guberáló többség
emlékroncsutánzatainak a tegnap faragott vitrinben
valahol ahol csak helikopteren megközelíthető magánszigetek léteznek
géppuskák célkeresztjeiben elárvult hajóroncs
és futókörök egy önmagától megszabadított város zsibbadt talapzatán
vénemberek fiatalságuk ígéretével
vonszolják magukkal utódaikra festett arcukat
és amikor már minden olyan lesz mint egy tájjellegű település
közgyűjteményében a kiterített múlt
fellélegzünk

201101


80
lépcsőszöveg 2


már megint este
szinte kúszva érkezett és figyeli ahogy
próbálgatom még magamban visszafogni az elmúlt napból
a fény az emlék a képzelet összeillő változatait
soha nem tudom hogy miért
hogy mért teszem még nehezebbé a távozást hiszen
már minden maradék életmozzanat
mást sugall és én szembe vele
mint hátára döntött szarvasbogár miért
próbálkozom
homokba túrt fejjel talpra állni

a vers
a belső ritmus még életre utal
talán szándék is van benne
kevés erőlködés ahogy
az életösztön bejelentkezik
ilyenkor a gépzúgás is csak múló idegenség
ha nagyon figyelek néha hallom is
benne a jövőt
a kiborg álmokat
a vacogó Istent ahogy az Idő
belém fagyasztva magába képzeli

201102


398. [tulajdonos]: a facebookról 3. rész2020-10-18 23:19
51
a számtalanok egyike


az én országomban a nép szépséges mint Isten köntösén a hímzés
és okos is
erejét a képzeletében hordja
hisz a győztesek mindenkori legendájában
számára magától értetődő a háború minden változata
a retteneteivel együtt
a háborúk óhatatlan veszteségeit óhatatlan veszteségként értelmezi
aminek igazságtalansága csak látszólagos
mivel jóvátételét személyesen a jóIsten garantálja
az „igenis-értettem” világában silány tesze-tosza viselkedés lenne
a kukacoskodó önmagyarázgatás

az én országomban az én népemnek mesebeli képzelőereje van
és annak hisz
– kizárólag –
aki el tudja hitetni vele hogy a hit valóság
főleg ha igazságként jelenik meg a márgásodott történelmi tudatban
lelkesedik a szobrok lenyomatain
pontosabban per pillanat úgy tesz mintha lelkesedne
és árgus szemekkel figyeli merre-hol képződik a nagy falatozók körül
konc
amire mint magánember és nemzeti hős – természetesen egy személyben –
lecsaphatna

az én országomban természetesen a nép nem ilyen
ócska firkászok mutogatják így
kihasználva az össze-vissza repedezett foncsorhiányos valóságban mutatkozó
eredendően is szálkeresztes kettőslátást
a maradvány és az új változatlanul
– és ez úgy tűnik hogy változtathatatlan –
pengeélen táncoltatja az ügyeskedő szólamvezetők beintéseiben
bohóckodó igazságot
ami köztudott hogy abszurd fogalomként is csak a háborúk végén tud
– szinte mérhetetlenül rövid időre – őszintén megvillanni
a mindenkori győztes oldalán

200922


52
a letisztult álmok labirintusából


fűti a vágy
bár már azt sem tudja hogy a vágynak miféle maradéka ez
de azért kutatja keresi benne önmaga lényegét
és képtelen – a szó szoros értelmében nincs képe róla – felfogni
hogy ami volt
az számára örökre bevégeztetett
ami meg van
nos
– legyünk hozzá őszinték –
még kegyelemdöfésnek is silány

minden nap arra ébred hogy másokban kereste magát tegnap
mégis úgy fog belepusztulni az újabb éjszakájába
hogy hitszegő módon ma is csak magával találkozik
a mások
– az égbolt kékjében remegő sivatagi város szökőkútjában felvillanó Nap –
délibábként ugyan de még így is elviselhetetlenül valóságos
köztem és köztük a feloldhatatlan távolság
amin már akkor sem tudnék segíteni
ha elhinném hogy lehet
csak tiszta szívvel ésszel kellene szeretnem hozzá a rájuk záródó lehetetlent


200924


53
pár szó valamiről ami talán nincs is de van


keresem a nagy szembenézést a közéletben
pontosabban a nagy tükörbenézés jeleit
hogy kiken és mikor jelenik meg először a szégyenkezés pírja

lennének tippjeim de egyikre sem mernék mérget inni
ahogy arra sem hogy nincs nem is volt soha és nem is lesz
koronavírusom

nehéz
veszettül nehéz optimistának lenni ott
ahol hazugságok képeznek új és új népcsoportokat

akiktől rettegnem kellene és silányabb perceimben rettegek is
mert védtelennek érzem magam
mert nem bízom védőim tisztességében

akik elsősorban és egyre nyíltabban
csak az alattvalót szeretnék látni bennem
sekélyes tudatú vénembert akinek csak egyetlen feladatot szántak

engedelmességből példát mutatni
a generációk halmazának élőben elrettegni hogy mi lenne itt és mi lesz
ha anarchizmussá züllene a hártyavékony szabadság

és beroppantaná fénytelenre dermedt szavaikkal
minden áldott és minden áldatlan napon tükörfényesre csiszolt
biztonságunkat

200925


54
egy múló őszi nap


egész éjjel hallgattam az esőt
tompán morzsolódott a tetőn és most talán először mióta itt lakunk
hálás voltam a háznak
rajta keresztül magamnak is hogy itt ülhetek minden nyomasztó érzés nélkül
és hallgathatom az esőbe burkolózó csendet
ősz van
a majd egy hónapra itt felejtett száraz forróság után
szinte megfeledkezek magamról és hagyom hogy ez a későn jött felfrissülés
átmossa a lélegzetembe csavarodott fák lombját

200926


55
fájdalmas kiszakadás


néha mintha bennem és velem születnének újra a színek
és mutatnák azt ami biztos hogy nem én vagyok
de mindig velem volt
és sejtéseiben ott van a valahol a valamikor bármi megtörténhet
minden esélye
és soha nem kéri magát számon rajtam
persze hangulataim hullámzásában szabad prédaként viselkedek
megérzi hogy máig nem sikerült felnőnöm
és sérülni is még mindig csak gyerekként tudok
például amikor a kék minden átmenet nélkül zöldre mosódik előttem
szélein pocsolyaárnyalatokkal
az ég pedig
párolgó obszidiánban fel-felszakadó türkizként lebeg
a briliánscsiszolatú látóhatár élein
és a menekülésében folyton visszatérő kék
– lehetetlenül és felelőtlenül –
úgy halad át rajtam mintha mindig együtt akart volna újjászületni velem

200927



56
egy-két szó a „csapatmunkáról”

____________________________https://qubit.hu/2020/09/28/a-cia-antiterrorista-szimulacioja-fejtette-meg-a-sikeres-csapatmunka-titkat?_ga=2.208338513.2111727031.1600373566-1164994007.1598558442


nem mintha különösebben értenék hozzá
sőt
a kompromisszumkészségemről amire annyira büszke voltam
(magamban persze
mert másokban inkább a dühöngő vadbaromkép ragadhatott meg
ami szintén én voltam
mert míg pofán nem csapták látványosan tette a maga dolgát)
később – az időskori magányos utóelemzések során –
inkább az látszik bizonyítottnak hogy az időnkénti kitörés-
kísérleteim
inkább voltak a gyávasággal vegyes tehetetlenség tünetei
mint a tökös harcosé
mellesleg kicsit bonyolultabb
és önérzetileg is fájdalmas módja az önfegyelmezésnek
mások tűrésküszöbét rugdosva keresgélni a saját határainkat
(vannak kivételek hogyne
de a hálószövögetős aprómunka talán a tőlünk kapott hatalmukkal
visszaélőkkel szemben is kifizetődőbb
talán
mert ebben azért nem vagyok annyira biztos
könnyebb kiszámítani galaxisunk következő évezredének hőingadozását
mint a hatalom árnyékában csintalankodók viselkedésmintázatait)
félretéve a magam sajgásait
(vagy éppen azért mert soha nem lehet félretenni őket)
ajánlom átszőni magunkon a tanulmányszerzők megfigyeléseit
még akkor is ha néha és néhol biztosan használhatatlanok

200928


57
a távozás tétovaságáról


miféle bolondság újra és újra elhinni hogy még mindig hajlandó lennék
új életet kezdeni
céltalan eszmefuttatásokkal
céltalan kalandokkal fűszerezni a mindenkori önfeladás hiányosságait
széttúrt fények körülöttem
és a múlt dagonyázó emléknyomai
és mégis
még mindig bízom a bennem pislákoló élet boldogsághozadékaiban
még akkor is ha ezek már nem az enyéim
de míg képes vagyok lángra lobbanni mások tüzétől
és roncsolódni mások sebein...
persze tudom hogyne tudnám hogy ez már csak laza érzéstörmelék
túl sok az idegen arc benne és túl sok a csend
lassan de biztosan olyan idegenné válok majd amilyen idegen voltam
számomra eddig is
akkor meg minek
keresni hogy kikössem magam bármilyen talált árbochoz
és elfelejteni hogy volt valaha saját hangom is

201001


58
részletek a jelentéktelenségből


kiterjedése mint a gyöngyvirágmező gyökértömbjei
pontosabban három négyzetméter egyetlen gyöngyvirághalmaz
sárga-rozsdás levéltömege ural agyat-szemet
a tavaszi friss zöld hajtások
már csak az emlékezetben és a jövő elképzeléseiben léteznének
ha nem töltené be helyüket a félelem
hogy az ősz haldoklásfolyamatának képzeletkristályai örökre megmaradnak
a gyöngyvirágmezőre öntött betonlemez alatt

201002


59
elvetélt szándék

__________________”jogállam-e amiben vagyunk”


meg lehet-e győzni bárkit is hogy higgyen abban amiben én hiszek
viccnek tűnik a kérdés
bennem biztosan mert szinte felsorakoztatva látom a meggyőzés eszközeit
amiket az emberiség története során különféle hitek meggyőző elemeiként
használtak különféle hitvallók különféle hatékonysággal
persze le kellene merülni a meder aljáig ahol a víz sodrása
sokkal egyértelműbben jelezné a különbséget valóság és hit között
ahogy gránáttűzben is másképp hangzana egy okoskodás
a gránáttüzek technikai fejlődéséről mint amikor egy előadói pulpitus
szikár közönye elmélkedik hatékonyságuk változatairól
arról meg amit itt követek el akár ne is beszéljünk
kevés a fényem ahhoz hogy érzékeltetni tudjam vele mekkora a sötét
áthatolhatatlan szódzsungelek követik egymást a
szövedékes szódzsungelek szósivatagaiban (nem
nem képzavar! bár nem tanácsolnám senkinek hogy utánagondoljon
– magamnak se –
főleg nem a politikai jogviták útvesztőinek útvesztőiben)

201003


60
kínjában most


hogy megszűnőben a halál utáni sóvárgás
és minden belső didergés az életéért vonyít
hősként
hanggal döngeti a falakat
amiket maga köré épített úgy hogy nem is akart tudni a létezésükről
néha még most is tagadja ugyan
de a szégyen feledékenysége nagylelkűvé tette
és hisz magunkban
tény hogy az áldozat
– akit mi másképp látunk mint amilyen mások előtt –
apró tévedés
valójában
– és a valónkon kívül –
szabad független
– talán még önmagától is –
pásztor
aki megszokta hogy neki ugyan senki
ne pofázzon bele hogy mikor mit és hogyan
mert híja lesz így az egyezkedésnek de nagyon
ha nem értik meg másaink
hogy a mi igazságunk a legfőbb
a mindenek fölött való
és ez az igazság a régi büszkeség
a szent gőg
amit apáink teremtettek ránk és úgy örökítettek meg
hogy kétség nem lehet benne
bárhogy is próbálgatja a spekuláns fajta kikezdeni ebbeli méltóságunkat
hogy nélküle füttyszóra kotródjunk lábhoz
és ne feltartott fejjel éljük a magunk életét
a szabadfajta népek emberes tartása ez
ki nem tűri ha istránggal rángatják
és ostorcserdítéssel nógatják jóval arrébb onnan ahol van mi
amiből azért joggal járna amúgy
vissza is
a nagy kifosztás után valamennyi
és nem „pofa súlyba!” „coki teee!” förmedéssel
terelgetnének vele együtt gyepűink közé
hol igazságunk hitként megmaradhat még akárhány ideig
mint kitörölt valóság
és magunkat olykor nagy-nagy nekibuzdulásainkban marcangolhatjuk majd
mint bedobott cupákot

201006


61
de csak a szokásos kassza- és kaszasuhogás


nem tudom
ha minden ismeretet összeszedek ami rendelkezésemre állt régebbről is
és összevetem a legújabbakkal
akkor sem tudom
hogy ez elég-e ahhoz hogy ítéletet mondhassak saját magam felett
ami azért is könyörtelen felismerés
mert feleslegesnek mutatja az ismereteim felhalmozását

semmit sem javít a közérzetemen ez a felismerés
pedig az volt a célom
hogy alapos számvetés után mérlegelem a tanulságokat
és valamennyit mintegy mankóként továbbadom az utánam botladozóknak
de addig halogattam a műveletet
hogy az összeszedni szándékozottakat olyan mértékben felejtettem el
ami lehetetlenné teszi az elképzelt végrehajtást

na mindegy mondom most a tehetetlenség legyintésében és körülnézek
az információk hömpölygő áradatában hátha sikerül kikapnom egy méretes
hangulatváltást amit kicsit átfűszerezve
felmutathatok a nagyérdemű érdektelenségnek ebben a könyörtelenül
egyszólamú koronára hangolt csörömpölésben de semmi csak
a szokásos kényszeresen egyoldalú ütésimitációk itt is ott is
ja és ősz

201007


62
amiben még mindig


valahogy meg kellene oldanom hogy ne álmodozzak folyton
érdekes feladat mert egyáltalán nem álmodozom
ugyanis nincs miről
de folyamatosan úgy érzem hogy mégis
és erről kellene valahogy leszoktatni magam
keresem a módszert
de eddig csak egyetlen biztos pontot találtam
amivel elkezdhetném a leszoktatásomat
szerettem és még mindig szeretek élni
különösebb okom nincs rá ugyan
néha jól érzem magam a bőrömben
(na annyira nem mint ez a kis medve lentebb a hatalmas üstben)
néha meg cefetül
ilyenkor kezdem el az álmodozást mint kamasz koromban
olyan múltszínesítő baromságokkal
amik már soha nem is történhetnének meg velem és körülöttem
de amik valamikor megtörténhettek volna de soha nem történtek meg
vagy megtörténtek de nem úgy ahogy meg kellett volna történniük
és igénylik azokat az apró – néha nem is annyira apró – kiegészítéseket
amikkel már csak álmodozó-üzemmódban lehet büntetlenül és
tetszőleges irányba módosulni

hogy mi is lenne az a leszoktató módszer?
csak pergetném magamban a hülyébbnél hülyébb lehetőségeket
például a közösségi rossz beidegződések megváltoztatásáról
olyan múltszínesítő baromságokkal
amik megtörténtek és folyamatosan újra és újra megtörténnek
újra és újra megtörténnek de nem úgy ahogy meg kellene történniük
és eszük ágában sincs igényelni azokat az apró – néha nem is annyira apró – kiegészítéseket
amikkel már csak álmodozó-üzemmódban lehetne büntetlenül és
tetszőleges irányba módosulni

201008


63
eltévedt ima


arcunk mint az eltévedt emberek arca
az eltévedt maradottaké
önemésztő tétovaságunknak
az öregedés előre kiszámítható görbületeit méregető tekintetünknek
néha már nem is válaszol a tükör
vagy csak annyit
ez itt a tiéd
te építetted magadnak
te változtattad olyanná amilyen
és ha azt szeretnéd hogy másmilyen legyen
képzeld el másmilyennek és keresd meg a másmilyenséghez vezető utat
magadban
és tegyél róla hogy ez a másmilyenség mások számára is elfogadható legyen
ne hagyd hogy leszíjazzanak a hazugságaid
hogy sötétséget álmodj oda is ahova Isten
– ha van egyáltalán –
veled álmodta meg a világosságot és adta át törékeny gondolataidnak
hogy talán így
benned és rajtad keresztül végre érzékelhesse igazi jelenlétét
ne hagyd hogy eltévedjen
hogy szétmorzsolódjon önfelismerése önző gyengeséged megalkuvásaiban

201010


64
éjféli merevség


ilyenkor a körülmények semmibevétele a legjobb megoldás
sokat tesz a hangulat megszelídítésének ha ezt nem magunkban
négy fal között mantrázzuk
de az is megoldás
ha mesebeli futócipőt húzva
körbefutjuk a „négyszögletű kerek erdőt” és beleröhögünk
a savanyúpofájúbb világ képébe
és máris egy árnyalattal jobban fogjuk érezni magunkat
de ha mégsem
egy vigyorgó halálfejes maszkkal megpróbálhatjuk
nemlétező szintünkre emelni magunkat nemlétező parkok
nemlétező buja emlékű padjain fújva ki az utolsó adag még beszívhatónak
tűnő oxigénmentes levegőt

nem szeretnék senkit elkeseríteni
– magamat meg aztán végképp nem –
de a fentieknek semmi köze a jóérzéseinket kikezdő probléma megoldásához
az csak van mint börtönlakónak a rács
fogolytábornak a magasfeszültséggel telített kerítés
vénemberek otthontartására a koronavírus
csörömpölő üveghang a tehetetlen magunkcipelésében
amikor rádöbbenünk hogy a tetű tükrünk lehazudja hozzánk az eget is
amikor nincs rá szükségünk
de azonnal pofánkba tolja a valóságot
ha kicsit szépíteni szeretne rajtunk a lappangó
– néha nem is annyira lappangó –
életéhség

201012


65
szürreális hozadék (omlásképletek)


1

mi történhet akkor ha fellázadok és vak kutyákat uszítok magamra
akiket valamikor egy elhibázott álomfejtés közben én vakítottam meg
keresem a rejtvény megoldását
ehhez egy másik álomra is szükségem lenne
napok óta keresem lommá szaporodott önképemben
nincs ott
hasonló sincs
csak a kínos érzés hogy keressem
keressem tovább mert ott kell hogy legyen

2

néha úgy vagyok ezekben mintha nem is lennék
elhúzódik a test
utat engedve valami másnak
ami valójában ugyanaz a fekete porral megfestett élethalmaz
amire bosszankodva gondolsz ha nem találod olyannak
amilyennek keresés közben megismerted
közösen kerestétek a helyet egymásban
ahol időnként találkozhatott – mintha véletlen lenne –
egy-egy észrevehetetlen tömeggel zsúfolt villamos
a buszok folyamatosan halkuló csendje
a vonaton mindig eleredő eső
hogy aztán elsápadjon bennetek
a kibontakozásnak mindig van ára még akkor is ha soha nem kérnek érte semmit

201013


66
actus fidei


mielőtt felgyújtanám magam szeretnék tisztán látni
őrületem ketrecében nagyon nehéz eldönteni
hogy ki miben és miért felelős ott ahol lassan már senki nem felelős
a döntéshozók közül semmiért
ez így persze nem igaz mert a nagyobb balhék időszakában
mindig akad egy-egy kvázi bűnbak a választott készletben
akit minimálisra redukált kockázattal ki lehet kergetni a sivatagba
látványosan megdöglesztő szándékkal de azért többnyire
– „senkit sem hagyunk az út szélén” –
szórunk egy kis kaját utána pusztán a keresztényi könyörület nevében

verset akartam írni de már most látom hogy ebből is politikai pamflet lesz
kihegyezve a csúcsvezető felelősségére
de ott is csak egy megsötétedett képmást látok
aki miután talált egy rést a történelem futóhomokjában
egy szál gyufával próbál rájönni hogy lerobbantható-e az agyagig
ha valaki ismeri a magyarság múltján keresztül a nem éppen rózsás jelenét
és annyira hülye hogy erről beszél is
nos hát erre szolgált a nem éppen metaforikus bevezető
megelőlegezve magam számára egy képzeletbeli jólmegérdemelt kínhalált
valamelyik elfekvő lélegeztetőgépen

201014


67
szemléletjáték

túl az utolsó gondolatomon már nem látom át hova vezet a színjáték
pillanatnyilag kétségtelen hogy tud járni a vízen
de mi lesz ha kihúzzák alóla a cölöpöket
mint ahogy most ő próbálgatja szegény színészpalánták alatt
elmocsarasítani a járdát
vigyorogva várva – „csak azt a vigyort csak azt tudnám feledni” –
hogy mikor borulnak a saját ürülékükbe szabadságkínjukban
színészembernek persze tiszta haszon ha megszenvedtetik palántaként
ami talán gyümölcsöt is érlelhetne
ha nem akarnák beterelni rabszolgának egy düledező gondolatraktárba

201015


68
a csillagok tágulása


lehetetlen volt követnem azt a mozdulatot
ami megpróbálta átírni gondolataimmal az érzéseimet
eredetileg semmi közöm nem volt ott semmihez
idegen helyzetek idegen szereplők fülemben többnyire idegen szavak
amiknek csak a hangsúlyából érezhettem ki hogy gyakorlatilag
ellentmondást nem tűrő parancsszavakkal keveredő suttogások lehetnek
számomra idegen következtetések sejtetéseivel
mégis beálltam a sorba egyrészt mert kíváncsivá tett a helyzet komolysága
másrészt éreztem valami bizonytalan vonzalmat is
meg nem tudom mondani most hogy akkor abban a szédítően szélsőséges
helyzetben mihez
de kétségtelen tény hogy úgy álltam be a sorba mintha oda
a rámpa előtt fegyelmezetten sorban állok ismeretlenségéhez tartoznék
az időnként földre helyezett batyukhoz
amik rándulásszerűen előre mozdultak egy-egy ismerősnek tűnő vezényszóra
velem együtt
anyám rángatott ki közülük
forró kezén éreztem és máig érzem riadalma jegességét

201018

397. [tulajdonos]: a jelentéktelenség részlete2020-10-02 22:43



kiterjedése mint a gyöngyvirágmező gyökértömbje
pontosabban három négyzetméter egyetlen gyöngyvirághalmaz
sárga-rozsdás levéltömege ural agyat-szemet
a tavaszi friss zöld hajtások
már csak az emlékezetben és a jövő elképzeléseiben léteznének
ha nem töltené be helyüket a félelem
hogy az ősz haldoklásfolyamatának képzeletkristályai örökre megmaradnak
a gyöngyvirágmezőre öntött betonlemez alatt


396. [tulajdonos]: a távozás tétovaságáról2020-10-01 14:45



miféle bolondság újra és újra elhinni hogy még mindig hajlandó lennék
új életet kezdeni
céltalan eszmefuttatásokkal
céltalan kalandokkal fűszerezni a mindenkori önfeladás hiányosságait
széttúrt fények körülöttem
és a múlt dagonyázó emléknyomai
és mégis
még mindig bízom a bennem pislákoló élet boldogsághozadékaiban
még akkor is ha ezek már nem az enyéim
de míg képes vagyok lángra lobbanni mások tüzétől
és roncsolódni mások sebein...
persze tudom hogyne tudnám hogy ez már csak laza érzéstörmelék
túl sok az idegen arc benne és túl sok a csend
lassan de biztosan olyan idegenné válok majd amilyen idegen voltam
számomra eddig is
akkor meg minek
keresni hogy kikössem magam bármilyen talált árbochoz
és elfelejteni hogy volt valaha saját hangom is



Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!




Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
Mások kedvenc versei

2020-12-09 08:13 lista
2020-11-27 16:47 Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55 furim
2019-11-21 14:36 nélküled
2019-11-01 10:46 Francesco de Orellana
2019-10-28 10:21 Kosztolányi Mária
2019-10-07 16:11 paricska
2018-12-07 20:19 u.a.
2018-12-07 14:21 szép
2018-11-14 11:19 Bara
ÚJDONSÁGOK a dokkon

2021-02-27 14:45   Napló: az utolsó alma
2021-02-27 12:50   Napló: EXTITXU-UXTITXE
2021-02-27 12:35   Napló: EXTITXU-UXTITXE
2021-02-27 12:00   Napló: EXTITXU-UXTITXE
2021-02-27 11:40   Napló: Etzel Mark Bartfelder
2021-02-27 11:03   Napló: EXTITXU-UXTITXE
2021-02-27 10:59   Napló: Játék backstage
2021-02-27 09:32   Napló: K.Mária
2021-02-27 09:11   Napló: az univerzum szélén
2021-02-26 22:53   Napló: Etzel Mark Bartfelder