DOKK

DOKK

Folytatódnak a Dokk estek, az eseményt a dokk.hu facebook lapján is hirdetjük.

2840 szerző 37651 verse
dokk.hu irodalmi kikötő :: alapítva 2000-ben

Bejelentkezés

KIEMELT AJÁNLATUNK

Ketykó István

Páros (álom) szonett

Új maradandokkok

Gyurcsi - Zalán György: évi rendes

Szakállas Zsolt: TURBO

Szakállas Zsolt: A VISSZATÉRÉS

Albert Zsolt: Zongorista

Franczen Bea: Nagyi

Pataki Lili: Tiszta

Szilasi Katalin: Vezetőszáron

Szőke Imre: a repülős játék balladája

Tóth Gabriella: a vigasz

Kosztolányi Mária: reinkarnáció

FRISS FÓRUMOK

DOKK_FAQ 1 órája

Albert Zsolt 4 órája

Bánfai Zsolt 5 órája

Szakállas Zsolt 8 órája

Nagyító 9 órája

Bátai Tibor 13 órája

Tóth János Janus 15 órája

Gyurcsi - Zalán György 16 órája

Karaffa Gyula 2 napja

Vezsenyi Ildikó 2 napja

Gyors & Gyilkos 2 napja

Szilasi Katalin 3 napja

Franczen Bea 4 napja

Farkas György 4 napja

Pálóczi Antal 4 napja

Bősz Miklós 5 napja

Tóth Gabriella 6 napja

Czékmány Sándor 6 napja

Bara Anna 6 napja

Kosztolányi Mária 7 napja

FRISS NAPLÓK

Hetedíziglen 2 órája

Minimal Planet 4 órája

Ötvös Németh Edit naplója 8 órája

Ingrid 8 órája

PIMP 9 órája

nélküled 15 órája

ELKÉPZELHETŐ 16 órája

Zúzmara 1 napja

Kicsi Ólomkatona 1 napja

leállósáv 2 napja

Juli 2 napja

Gyurcsi 3 napja

Bátai Tibor 3 napja

mix 4 napja

Szőnyeg 4 napja

MÉGTÖBB NAPLÓ

BECENÉV LEFOGLALÁSA

VERSKERESő

SZERZőKERESő

FÓRUMKERESő

NAPLÓK: leállósáv
Legutóbbi olvasó: 2021-05-17 02:05 Összes olvasás: 20855

409.	[tulajdonos]: fészbukpoémák14	2021-05-14 15:12
161 „megáldott jelenlét” ha bármikor is úgy gondolnám hogy egy vagyok a sok közül aki szenvedélyesen szereti Istent de a gyűlöletén kívül nem tud mit kezdeni szeretetével megfognám a kezem és elvezetném magam a vakok közé hogy lássam mennyivel gazdagabb az ő életük mint az enyém hogy észrevegyem látástalanságukban a szenvedésem a nem is annyira lappangó undort a szépség betelhetetlen szorongásaitól 210419 162 néha beszélgetek magammal a partok egyre messzebb kerülnek egymástól és mintha közrefogott vizeik helyett folynának de ellentétes irányokba hídjaikat már mind elveszítették roncsolt darabjaikat már csak a rajtuk áramló tömegek tartják össze egyre reménytelenebb tekinteteikkel 210422 163 indokolatlan nosztalgia valahol még mindig ott vagy létezésem apró ellentmondásaiban persze konkrétan nem tudnám megmondani hogy valóban te vagy-e ott vagy egy dupla szivárvány a holdról ami szerintem is annyira esélytelen mintha a látványt éppen most rajzolnád bóbiskoló szemeim elé tömbösített múltam apró tévedéseként amit bármennyire is ésszerűnek tűnne néha képtelen – a szó szoros értelmében – vagyok elfelejteni néha úgy alakulnak bennem a dolgok hogy még ugyanúgy szeretnélek szeretni ahogy megtanultuk és számtalanszor eljátszottuk egymás elkerülését még annak az árán is hogy számtalanszor nem találkozhattunk már akkor sem amikor együtt voltunk csak néztük vizeink hajóit hogy milyen gyönyörűen tudnak elsiklani egymás mellett miközben egymás elől is eltakarják lékjeinket 210424 164 amikor éppen mondja itt valaki (költőről van szó) – ha nem is ezekkel a szavakkal de úgy nagyjából a lényeget eltalálva – „szavakkal tapogatom ki magamban a sötétséget” a szavak bármilyen látomásra képesek mondom szívesebben nevezném illúziónak őket mert az illúziók nem tudnak különbséget tenni álom és valóság között csak akkor ha megpiszkáljuk jelentéstételük fogékonyságát a mindenkori jelentéktelenre ha még érzékeny vagy az ilyenkor menthetetlenül képződő és a rólad csakis rólad kisugárzó illatok neveire akkor csakis akkor történhet meg belőlük a látomás látomás ahogy általad felhatalmazott emberek illúzióid birtokában dönteni próbálnak sorsodról és beleborzadsz a látványba ahogy két egymással szemben kifordított világ között utódaidra görgetik a múltad 210427 165 mai apróság mit tegyek ha a kertem már idegen számomra a rendnek csak morzsáit látom benne véletlen és értelmetlen a véletlenül valahonnan betévedt szép az innen és a túl is sápadó közöny elburjánzott mocsarain hamis ígéret mind ha ígéret az is aminek már csak a nyoma van és ami lehetne még de már nincs képzelet hozzá a kapaszkodó házfalak között sötét nyomokban egy-két létezés a kúszó rózsa csonkolt szárain nehéz találni benne bármit mi szeret mi szerethető volt belep mindent belep a vénember-közöny 210429 166 elásott képzavar mikor a friss tavaszi felhők között átsüt a nap a kert százezerszeresével zuhogtatja rám megválaszolhatatlan kérdéseit a jövőjéről pedig a múltjával sokkal szórakoztatóbb a játék tetszésed szerint lehettél benne bárki aki senki sem volt de benne bárki bárhol bármikor ami ott kellene legyen most is ahol láttad ami ott van most is épp előtted és épp előtted tör azzá ami lettél emlékrács átbújsz közte és ugyanott maradsz hol most sem talál a lehet hogy sehol sem múltidőd 210430 167 közelítés meg kellene már állapodnunk valamiben ami biztonságba helyezhetné az emlékeidet azt persze megértem ha neked nincs szükséged ilyesmire és minden rendelkezésedre álló eszközzel próbálod megakadályozni hogy akkor se tudjak megfeledkezni rólad ha már nem leszek tudom hogy kegyetlenség amire készülök és érzem azt is hogy méltánytalannak érzed – pont veled szemben – a viselkedésem sőt már az is felmerült bennem hogy a köztünk lévő kapcsolat felszámolását érzékeled benne amihez nem tudsz – de valld be őszintén – nem is akarsz asszisztálni a gondolat hogy valahol az út szélén elhagyom majd magam mint pánikba esett szülő a nemkívánt gyerekét borzalmas ugyan de mint lehetséges megoldás bármikor bekövetkezhet és nyugvópontra kerülhetnének végre azok a bizonytalanságok amik az élet tartozékai ugyan de te hajlamos voltál megfeledkezni arról hogy nem te vagy ők és végső soron ők sem a tieid bármennyire is szeretted néha a sajátjaidnak képzelni őket és magad is valamiféle problémamegoldó kulcsnak amit akkor is használni kell ha a probléma nélküle is megoldható lenne kereng bennem az egyetlen nem tudom mit hogyan lassan betelik bennem a volt és már neked sem tudok többet mit hazudni minek 210501 168 rutinszerű tájékozódás szeretem és becsülöm az életem még ezt az alkonyi borongós világításban alig látszódó életet is és féltem önző ez a féltés és tudom jelentősége ebben a pillanatban annyi hogy féltem magam egy ismeretlen kínhaláltól a halál egyébként mint gondolati egység különösebben nem foglalkoztat régóta tudomásul veszem hogy ez az „élet-csoda” olyan ajándék amit vissza kell majd adnom „az egyszer valamikor” bizonytalanságát telis-tele pakolva többnyire szánalmasnál szánalmasabb de gyönyörű illúzióval sok-sok ismeretlen világot álmodtam magamnak kiválasztottjaimra bízva hátha valósággá tudják formálni 210504 169 kötelező látszat egyszerű lesz ez is a benne kiérlelt jövő – ne legyenek hiú reményeink – ugyanúgy látja majd mint mi most a primitív test konvex látszatából kiemelkedő hétköznapokat a zabálás gőgös vakságát megint a kábán ingó konkáv hajlatok befogadásra mindig kész ölében elhitetni hogy ez most a való vagy ez lesz ahogy és amikor éppen aktuális hidd ha liberális vagy és azt mondod szabad minden ami választható úgy lesz és úgy van és máris bűnbakot kreálsz magadból sötét játszmák sötét figurája lappang benned és döntésed mögött te állítottad meg az épp aktuális vészre lesújtani akaró kart azzal hogy azt mondtad amit épp mondatni akartak veled nane ezt talán mégse így 210506 170 megakadt legyintés azóta várok rád amióta gyerekkoromban elhitették velem hogy létezel sokszor néztem elképzelt szemedbe belőle próbáltam kitalálni a gondolataimat rólad de csak a saját tükörképem folyton változó hangulatait láttam és látom még mindig ahogy mellemre eresztett fejjel várakoznak türelmetlenséged legkisebb jele nélkül – kételkedésed is beleértve – kitartásom őszinteségére azért még mindig hiszek benned a hegyi patakok vize ilyen ami akkor is csordogál ha esőnek hónak évek óta híre-hamva sincs valahogy úgy alakult – a megszokás vagy anyám varázsolta így – hogy – mint említettem – várakozok már nem is annyira a magam volt céljait próbálom kinézni rezzenéstelen tekintetedből mert mit is láthatnék ahogy mostanában a történésekből kiveszem fél- vagy teljesen őrült kalandorok helyzetbe hozásával próbálod ismételten elsimítani amit annak idején elfuseráltál ne vedd ezt szemrehányásnak feltehetően öntudatra ébredésed első munkája lehettünk olyan-amilyen ilyenre sikeredtünk nem szégyen az ha mesterét megpróbálja túljátszani az utód 210507 171 pillanatlétezés és milyen gyorsan eltelt néha úgy érzem hogy még meg sem születtem tág pupillákkal bámulom magam körül a számomra egyre sötétedő világot és próbálom elhinni hogy van ott még valami amit nem látok kell hogy legyen az lehetetlen hogy csak ennyi az egész durván felskiccelt életvonal a ráncosra aszott tenyérben mögötte a kivehetetlen tér kivehetetlen villódzású árnyalataival mint a lepréselt tulipán az idei tavaszból üvegszerűen áttetsző élettelenségéből felszikrázó ezernyi rácsodálkozása a pillanatnak valami ami végességében is örökkévaló még úgy is hogy egy érintéstől porrá omlott és világgá sodródott a visszafojtott lélegzetben valami aki úgy voltam hogy még mindig az vagyok akinek néha hihetőnek tűnt az öröklét misztériuma 210508 172 ha tehetem ott tartunk hogy sűrűn szidalmazunk mindenkit és semmiképpen sem akarjuk elhinni hogy bárkit is szidalmaznánk mi egyszerűen csak igazságszeretőek vagyunk és szeretnénk rájönni hogy amit mi világító lámpásként hordunk magunk előtt az mért nem világítja meg ugyanúgy az utak göröngyeit mások előtt is mint előttünk illetve ezt még valahogy sejtenénk de azt hogy az általunk kellőképpen kivilágított használatba vett és ragyogóan bevált utat mások mért nem akarják vagy akarják csak nem tudják használni az már egyenesen érthetetlen össze-vissza botladoznak még az eléjük terített göröngymentessé tett úton is és az Úristen szentséges személyétől kezdve az útkaparó munkásig mindenkit szidalmaznak a botladozó a normális haladásra alkalmatlan lábaik miatt ami talán még elnézhető lenne de az hogy az általunk önzetlenül rendelkezésükre bocsátott útjelző fényeinket szánalmas támolygásaik okaiként ócsárolják nos hát de tényleg jó érzésű ember az ilyesmire nem talál normális szavakat csak fogja a fejét és dühöngve értetlenkedik 210509 173 a valósághajlítás bűvészete úgy mondja hogy egyetlen ránc sem változtatja meg helyét az ábrázatán ami egyébként nem látszódik csak ahogy és amit a hangsúlytalan hangzók hangsúlytalanságából sejteni lehet hogy mennyire elhanyagolható számára az az irdatlan összeg ami fölött mellett vagy ellen bábáskodik mondom a kiejtés hangtechnikai szempontból rezzenetlen motyogás de a vele villantott tekintet célirányosan beállított gépágyútűzként használt gúny és megvetés a kérdező felé az ilyenre általában nem szoktak de nem is kell reagálni semmit még ha tudna is bárki a visszaszúrás gesztusa a visszaszúrás pillanatában válna céltalanná a terjedési sebesség okán mert mire itt kimondják ott abban a pillanatban (figyelem ellentmondás következik) folyamatosan értelmét veszti a replikáció 210512 174 ez politika mondta több mint negyven évvel ezelőtt a főkakadu amikor rákérdeztem az egyik általam értelmezhetetlen intézkedésére és innentől a köznapi ember agya (az enyém ilyen) leáll és ácsorog napokig néha évekig évtizedekig mire moccan és – de még akkor is csak úgy magában magának – érdeklődni mer hogy ugyan már mit is takarhat ez a időtlen idők óta bűbájosra csiszolt szó a valóságban és rádöbben hogy semmit az égvilágon semmit nyersen fogalmazva pusztán optimalizáljuk vele a rendelkezésünkre bocsátott emberi erőforrás kisajátítását az egyéb – főleg az anyagi – erőforrások magánfelhasználásához (legyünk nagylelkűek a meghatározásban: olykor – de lehet ez véletlen – „is”) 210513

408.	[tulajdonos]: fészbuk-poémák13	2021-04-14 20:31
149 körbe zárt kívánság (fészbuk-monológ) elnémuló írásaim mindegyike – mint minden elnémuló – már azzal sem törődik – de lehet mert reménye nincs rá – hogy feltartott kézzel vonuljon biztonságosabb helyre pedig szeretne megállni röpke időre mindegy mikor és mindegy hogy hol csak kerítés ne legyen körülötte álljon ott valahol a semmivel sem jelzett határvonalak között várjon talán rábukkan egy ajtó amin átjuthat majd hozzád akkor is ha eddig sem de ezután már soha nem találkozhatunk 210323 150 egy mondat falán úgy vagyok vele hogy már nyolcvanöt éve nem hiszem el hogy léteznek csodák azt sem hogy voltak nyers törvényeket látok érvényesülni minden véletlenben ma reggel a rideg tavaszi fényben a kerítéstalp betontömbjén csokornyi ibolya levél nincs az alig látható hajszálnyi résből hullámzó zöldesszürke szálakon sziromtömeg az enyhe bíborba futó árnyalat fölött fehér erek közt patakzó kék hogy honnan és mikor és mért pont itt és most mindegy a mocskos-szürke beton testen átbújt egy élet 210324 151 ha most úgy éreznéd hogy végképp eleged lett mindenből ami magadhoz kötött és úgy döntenél hogy ennyi volt és hagynád befejezhetetlenül a befejezhetetlent hogy bárhol ahol jártál változatlanul mindig mindenhol az ígéret földjét jártad a sehová sem tartozás révületével lépve át kiismerhetetlenségig ismerős gondolataid törmelékein amikor így éreznéd ne keresd tovább a titkot most zárd le magadban azzal hogy nincs vannak kiismerhetetlen próbálkozások kiismerhetetlen próbálkozókkal zárt a végén végzetesen lezárt utakkal egy végtelenként elhíresült ponton amin át akkor sem jutsz amikor rádöbbensz hogy te voltál ez a pont megsemmisülésed pillanatában 210328 152 tökéletesre csiszolt változat mit lehetne még mondanom neked ebben a süvöltözve kifakult világban erről a süvöltözve kifakult világról van egy olyan érzésem hogy bármit is mondanék most sem fogadnád el legfeljebb – de csakis akkor ha a magam érzéseit félretolom – újra és újra elhitetnéd velem hogy mindig is naiv voltam az elképzeléseidet abban a valóságteremtő közegében látni amit ha megteremt megvalósulhat benne az univerzális önépítés százszázalékig saját anyagból olyan színvonalon hogy többet eszedbe sem jutna más források és más megvalósulások felé irigykedni így mindenki a maga méltó helyére kerülve csodálhatná a tökéletes világban betöltött helyét azt a zavartalan önzetlenséget amiben mindenki számíthat mindenki csillogó tekintetében saját nagyságának elfoglalt pozíciójának fel- és elismerésére 210330 153 permanens mutációk az agyműködésemben megpróbálok úgy beszélni mintha érteném is amit mondok időnként leállok majd gondolkodni és senkit nem fogok elküldeni a francba csak azért mert türelmesen végighallgatja a fene sem tudja már hogy milyen indíttatású okfejtésemet egy olyan témáról aminek akkor sem lenne oka ha történetesen nálam nagyobb eszmebajnok vinné köztudatba és hagyná is ott megoldatlanul bízva abban hogy bármi is lesz a kifejtés végkimenetele úgy belemosódik a mindennapok locsogásába mint a szabad akarat tiszteletbentartása ami ugye mint azt a bibliából is tudjuk Istentől adományozott jog emberi lény ha meg is változtatja nem lesz rajta áldás akkor sem ha azt mondják az okosok hogy debizony a permanens mutációk elkerülése érdekében jól cselekedne a földi hatalom ha semmibevéve az égi adományt különböző trükkökkel rákényszerítené az ódzkodókat az oltakozásra ami nálunk már csak azért sem történhet meg mert köztudottan szabadságszeretők vagyunk mindenki úgy dönt a saját sorsának alakulásáról és ehhez gránitkőbe vésett (s.k. SzJ) alkotmányos joga van mintha nem is társadalomban élne ahol saját biztonsága mellett és érdekében – bizonyos helyzetekben – mások biztonságát is szem előtt illene tartani 210402 154 ünnepi pillanatkép még csak megsaccolni sem tudom hogy meddig tart ez az állapot az emberek ki-kinéznek a mindennapjaikból és időnként belesóvárogják magukat egy-egy távolságba ami talán mindegyis hogy milyen csak egyáltalán ne hasonlítson ahhoz amiben élnek vagy ha már úgyis mindegy megélni szeretnék a veszélyt elmennének akár a campónai bikafuttatásba is valószínűleg esetlen lenne a repülés íve és a csontjaim is megsínylenék de lényeg hogy egy pillanatra hősnek érezhetném magam aki akár egy forradalmat is képes lenne levezényelni az oltásellenesség szent hevületében szóval iszonyatos vadmarha tudnék lenni ebben az állapotomban írtam a fentieket és ki tudja mivé kerekítettem volna ki ha nem csönget ránk a szomszédasszony egy tálka tejszínes és fahéjjal megszórt finomsággal természetesen nem jött be a lakásba ahogy előtte a nagyobbik fiam sem a középső fiával aki az új párját hozta bemutatni és hogy húsvétot köszöntsenek és hogy meglepődjünk a dédunokák karácsonyi ajándékain amíg lányom a legkisebb unokám (tizenkét éves) mesekönyv-legó-stb bedobozolt gyűjteményét hordta ki számukra hátha ők még találnak fantáziát bennük 210403 155 az én országomban vannak titkos helyek ahova akármikor elbújhatok akár magam elől is titokzatos szigetek a nagy semmittevés-óceánban elérhetetlen közelségben az éppen aktuális valóságpartszakasz gyatrán működő világítótornyai körül elsüllyedt hajók zátonyain folyamatosan ütköző és süllyedő érkezésekkel szürkülő naplemente ja és ágyúdörrenések hogy valójában vannak-e ágyúk az még titok de kis napóleonok állnak minden zsákutca nyitott végén lobogó fáklyáikkal képesek lennének beindítani akár parancsszó nélkül is titkos kartácstüzeiket hogy a lázadó csürhét visszasöpörjék otthontalanságaikba DOKK-marad 210405 210208 156 körbefordulás vannak régi fényképeink a múltunkból de alig érdekel bárkit is pontosabban senkit dobozban – óriási méretű dobozban – porosodnak egy végtelen méretűnek tűnő szekrény tetején ahova felmászni még csak-csak de a dobozzal úgy lejönni hogy mindannyiunk épsége biztosítható legyen ahhoz kevés lenne az erőlködés így inkább nem is tesszük szóvá a látogatóban hozzánk tévedőnek hogy van hogy nagyon érdekes múltunk van és erről dokumentumaink is vannak besűrítve tartjuk őket egy óriási dobozban feltettük valamikor – amikor még bírtuk erővel – a nagy szekrény tetejére és hisszük magunkban hogy minden ami ott dokumentálva van az valamikor a valóságunk volt néha szeretnénk ugyan újra látni és megmutatni másoknak is de látogatóink olyan beleéléssel nézegetik körülöttünk a másodperceinket fércelgető jelent hogy olyankor inkább eszünkbe sem jut 210405 157 kiemelés a vonatkozó részletekből túlérzékeny vagyok ma minden tudnivalóra nem tudom megállapítani hogy honnan és meddig terjed és hogy tavasz-e egyáltalán az amit most annak érzek vagy csak a rácsom újabb színezete az én végletekig leegyszerűsített élethalmazának túlkompenzáló véletlenében amin túl meseszerűen elrendezett valamik teszik úgy a dolgukat hogy meseszerű valaminek tűnjön a változások magyarázataiban a legmegdöbbentőbb állandóság is minden élő élni akar és szaporodni még akkor is ha terjeszkedésével felszámolja szaporodási környezetét 210408 158 mert szép az élet milyen már ez az áprilisi hóvihar is amikor erőlködve próbálja mindenki lábon tartani magát a téli szürkeség után irigyelve a hideg árnyékok napsütéseit fel-felnéz hátha hátha jön egy új egy kedvező fordulata az életnek amit nem tudok mert nem is lehet kitalálni úgy jön majd ahogy ez a hóesés is jött mintha lepedőt zuhogtatott volna a szél a konyhaablak előtt nagy sehova se tartó lobogással vonultak a hatalmas hópelyhek a kitalálhatatlan maradás irányába és aztán mégis eltűntek egy pillanat volt és egy pillanat volt az eltűnés is a zöldesszürke állandóságba nem mozdulok olyan ez most mint a reggel merevségén át szivárgó ébredés irigykedve figyeli a kert hideg árnyékainak szikrázó napsütéseiben magát ahogy elsüvít a hóvihar után 210409 159 a történelem csorba tükrében szeretem nézni ahogy mutálódik egy társadalom főleg a tömegviszonyok érdekelnek pontosabban a tömeghatáson megnyilvánuló egyéni módosulat az ami igazán lázba tud hozni a ki mire hogyan szemléletbeli különbségein a megismételhetetlennek tűnő hibák amikben magam is felismerhető vagyok anélkül persze hogy el kellene hinnem a bennem is lejátszódó össztársadalmi változás dogmatikus kényszereit például most éppen este van és mert semmi más nem jut eszembe mint egyik származékom születésnapi ajándéka (konzervatívan öröklődő genetikai markerek feltérképezése) amiből kiderült a fiam genomjaiból hogy a kárpátmedencében cca háromezer éve megfordult bárki lehet valamelyik ősének az őse beleértve a vikingeket is de mivel édesanyja csaba királyfiig erdélyi ősökkel rendelkezik a viking ős valószínűleg az én egyik ősanyámmal pajzánkodhatott ha ötven-ötven százalékot veszek alapul vagy nem tudom a hiba lehetősége minden ponton adott és korrekciómentes mint általában a zuhanás némi tájékoztatást ezen a linken el lehet ugyan érni https://mek.oszk.hu/01200/01267/html/04kotet/04r03f05.htm de sok biztosat ezekből sem tudhat meg az ember csak azt hogy az érkezésünkig – mármint magyarilag – eléggé cifra lenne a nemzetazonosítóm 160 a szakadás záróigéi talán az enyém volt talán a másé is ki tudná eldönteni most mikor senkié vagy mindenkié egykézbe összefogva mi királyi kegyként osztogat kétes érdemek csatolt díjaként mondom talán de ostoba lennék ha elhinném magamnak ezt a kétes kételkedést mert nagyon is láttatva osztják kinek miért mikor és cserébe mi jár ha jár egyáltalán mert járandóságként már nem lenne ugyanaz az erő mint adomány mint suhanc kutyának az elhajított bot és a repülve ugrás a konc után vetődés nem ugyanaz a játék és a díj sem hiszen így enyém a tér a nyitott hatalom a játékból nyert lábhoz szoktatás -- minden más kényszer és a kényszerben mindig ott a leintett önérzett-veszély – a figyelő- a szoktató- parancs és egyéb eszköz lazán ahogy a folyton ébresztett-növelt szenvedély visz és hoz a gondolati súly nem kötne így és a távolság is csak alig fegyelmez szükségtelen a riogató-füttyögő lábhoz intés is magától oldódik minden ellenállás az öntetszelgő görcs kiéli magát másban vagy ugyanebben persze attól függ mikor kinek és mennyiért 210114

407.	[tulajdonos]: fészbuk-poémák 12	2021-03-20 23:11
137 a tudat szélén vannak – főleg amikor álomvergődéseimben lerúgom magamról a paplant és reggelig didergek megfejthetetlennek tűnő tévútjaimon – nehéz ólomnehézre szilárdult éjszakáim amikben útjaim és céltalanságaim úgy tömörödnek mint elhibázott semmiségekben a reménytelenség hogy egyszer talán kiszámítható pályára lehet állítani őket is aminek végén értelmet kaphat a küldetés a nem tudni kitől hova küldött üzenetnek súlya lesz amibe beleroppan az éppen mindent kitöltő valóság kettéreped a sötétség és meglátod azt hogy voltál valahol ahová visszajutni csak akkor tudnál ha még mindig ott élnél 210302 138 láthatatlan járat ritkán látom a felkelő napot de ma sikerült pont abban a pillanatban amikor a látóhatár kettémetszette nem kell laposföld hívőnek lennem hogy azt képzeljem valaki a Nap túlsó felét ugyanabban a pillanatban éppen lemenő napként érzékelte és talán ezzel búcsúzott az életétől azt hiszem a mostani hangulatom egy olyan pilótáé aki villanásszerű gyorsulásaival követni tudta a Nap útját szikrázó fényekkel feljött és máris belehanyatlik az éjszakába 210303 139 egy parabola a fiskális logikáról aztán csak ez az együvé- és a különválás misztériumában az önazonosság egy lépés lenne de mielőtt meggondolnád azt hallod hogy még mindig zenét sugároz a rádió hallod a szavakat is értelmes különálló szavak de nincs kép ami jelentést adhatna nekik és mire elhangzik a következő szó nyomban el is feledkezel az előzőről gyorsan – még mielőtt észrevennéd hogy ez már nem az amire eredetileg gondolhattál és kizárólag csakis azért hogy a folytonosság meglegyen – hazudsz valamit amiről biztosan tudod hogy csak annyi köze van az előzőleg hangsúlyozott igazsághoz amennyiről még el tudod hitetni magaddal hogy rajtad kívül mindenki más elhiszi nem változott ettől szemernyit sem az első szó valóságtartalma 210305 140 dogma és hit nézi ahogy sodródik a víz és ahogy a sodródás formálgatja gondolatait lent a kavics a homok és fölöttük a folyamatos változás dermesztő közelségbe hozza a meder változatlanságából azt amit magában figyelve folyamatosan fordítva érzékel kavicsnak érzi magát pontosan úgy ahogy és amilyennek nyolcvan évvel ezelőtt amikor a parton hasalva bámulta a kavics fodrozódásának mintázatait 210306 141 utcajáték 85 türelmes a város velem sőt talán néha még kedveli is a lesajnáló rálegyintéseimet csikorogva fékezi lépéseim nyomában a port szereti ha tisztán átlátszódik rajta a bicegésem és ami mostanában a leglényeg hogy elhallgattatja körülöttem a kutyákat amerre járok mindenképpen hálósan reped mellettem az autók hangja is alig érzékelhető bennük a csend sőt annyira nem hogy magam is csak sejtem a körforgalom patinás zűrzavarában állandóan áramló ottfelejtésem 210307 142 a belső tér extenzív terjedéséről kicsit elbambultam a magam világvége hangulatán arra eszméltem tegnap – de lehet hogy tegnapelőtt mert emlékem szerint akkor kezdtek összeszürkülni a napok de az ok akkor még nem az ok csak tegnap sejtődött először – hogy lehet baj is belőle ha mégsem oltanak be másodjára olyan érzésem támadt mint akit már egyszer halálra ítéltek mint aki nem kért ugyan semmiféle kegyelemfélét de mégis kapott és most kiderül hogy viccnek szánták valamiféle vicces kísérletnek hogyha a végén mégis igen akkor mit kezdek az ingyen kapott többletélettel tudok-e még kezdeni valamit azzal a gondolati ravasszal amit ha megpöckölök ezredmásodpercnyi ideje sem maradna a semmibe szívódó világnak hogy elbúcsúzzon tőlem 210308 143 a napok mintha most is mint mindig magamhoz beszélek persze felmerül bennem is időnként a kérdés hogy miért minek kell folyton folyvást elsziszegni azt amit önmagad előtt is nyugodtan elhallgathatnál hiszen értéke pontosan annyi mint a noteszod lapjaira folyamatosan felírt napi feladatgyűjtemény amit naponta kitépsz eldobsz van amikor egy-egy fontosabb elintéznivalót átvezetsz a következő oldalra egyrészt hogy mégse tűnjön az egész napod kiábrándítóan üresnek másrészt így sokkal egyszerűbb elhinned hogy létezésed még létezésre alkalmas a kopogó vízcsap – őt nem írom fel – is reményt ad a holnapnak az elromlott ablakzárat viszont fel kell írnom mert halaszthatatlanul sürgős és egyáltalán hogy néz ki az a rozsdás ólajtókallantyú amit zárhelyettesítőként applikáltam naponta elhitetem magammal hogy jó az úgy mintha aztán mégis felírom hogy mégse 210309 144 amikor magamhoz beszélek többnyire értem például tudod de nem hiszed hogy igazad van az meg még legvadabb álmodban sem merül fel benned hogy az igazság – így akár a tiéd is – nincs történelmi időhöz kötve amiben dogmává szentelt hazugságok vívják örök harcukat dogmává merevedett hazugságaikkal de ha mégis ha már-már úgy hiszed hogy ebben a gatyakorcos okoskodásban van némi igazság tehát ha mármint ha és amennyiben akkor ez már a cáfolata is a létező igazságba vetett őszinte hitednek 210310 145 megunt árulás nehéz eldöntenem hogy kinek és meddig tartozom hűséggel főleg mióta megszűnt magammal minden kapcsolat (már csak élni járok a megszokott terepre) a múltból ugyan még van némi készletem lejárt szavatosságú kóklerség valamennyi te is restelled mikor velük vernek át bár az ellentételezést nem értve mérlegelsz persze kulcs már nincs – magadhoz leginkább – de ha már visszarúgtak megragadsz megint a deszkapalánkkal védett rétegen 210313 146 adalék a közhelygyűjteménybe félek hogy ennek ami most történik ezzel a történéssel vége lesz gyors módosulatok színezeteibe kapaszkodhatunk még ideig-óráig hihetjük sőt ha még belefér önérzetünk utószínezésébe azt is hihetjük hogy birtokon belül vagyunk és különben is saját életünk saját álmában bármi megtörténhet ragaszkodásunk értelemszerűnek is tűnhet kínossá többnyire csak akkor válhat ha másoktól is elvárjuk hogy képzeletünkbe álmodva tagadják meg saját valóságukat 210315 147 ajándék versidézet magamnak ne szállj buszra ne szállj fel semmire se csak sétálj maszkod hagyd el és ha rákérdeznek ne szólj csak mosolyogj aztán hagyd el azt is és ne hagyja hogy utánad vigyék mondd neki hogy tegyen úgy mint a maszkod lopja be magát valakinek a pillantásába vitesse körbe magát a városon látogasson meg minden házat Istent keresve látogassa meg „a fák hegyét” (KS) és amikor már azt hiszi hogy mindenhol volt keressék meg egymást és engem is és vigyenek magukkal az útszéli pocsolyák felszínén megvillanó árnyékokban 210317 148 színtiszta irigységből egy kossuth-díj margójára elkezdhetjük megint a szavak játékával és folytathatjuk ott ahol többen abbahagyták döntetlenre véve már az elején hogy látszódjon ennek legkevésbé lényege a harc a részletek ami és ahogy formálódik előttünk a kékvér a korhatár nélküli játszótér unalma kereng földön vízen levegőben űrben egymás mellett fölött és alatt kurva rossz színpadi rendezés félbe hajtott térképre rajzolt változatán hogy mit megőrizni és mit azonnal elfelejteni amiben látszódhatna minden maradás és talán az eltűnés is az érdek és az érték tökéletes összhangjában mindannyiunk homloka mögött a szívósan terjeszkedő semmi 210319

406.	[tulajdonos]: fészbuk-poémák11	2021-02-28 22:22
129 előmászott elfelejtés ma megkaptuk az első oltást. állítólag pillanatnyilag ő a legjobb. mostantól a vírus lenyúzott „bőre” provokálja szervezetem védekező funkcióit és így már hatékony ellenanyagok várnak a betolakodóra. kicsit ódzkodtam. hajlamos vagyok túlreagálni minden támadást. még akkor is ütök amikor már nincs kit. gyerekkorom verekedéseinek visszatérő élménye hogy még akkor is öklöztem a falhoz lökött áldozat helyét amikor a hátam mögött röhögött. feleségemnek pillanatnyilag semmi baja. az én vérnyomásom plafonon a pulzusom mint egy félrevert harangnyelv jelzi a veszélyt de most mára elegem volt a kísérleti megfigyeléseimből. betolok a vérnyomásgyógyszer mellé egy leszarom-tablettát. alszom ha tudok. 210220 130 elhibázott semmiség nyújtózkodsz és mint akit felnégyeltek nem tudod hány részre szakadt és fog még szakadni a világ körülötted szakad még rendesen minden amivel érzékelhető viszonyban vagy felaprított érzékszerveiden keresztül ezek búbánatos hangulati túlzások ugyan elszakadva a valóság diktálta szükséghelyzetektől de mivel semmi konkrét okom panaszra még a létezőnek hitt létezhetetlent sem hibáztathatom semmiért ebben a nélkülem is normalitását vesztett közegben amiről csak így mint most is egyetlen érvénytelenített mondatban foglalom össze kikezdhetetlen véleményem nincs ajtó ezen a végtelenített folyosón se jobbra se balra illúzióid lehetnek persze jobbról is balról is de a kijáratnál – függetlenül a hátrahagyott képed méretétől – ugyanaz a semmi fog megtörténni 210221 131 lefekszel felkelsz az ismétlődés újra és újrarajzolja magát arcvonásaidon és bármennyire is próbálod emlékezetedben tartani húszéveskori metszéspontjait lágyan és reménytelenül maszatos lesz akár a hegyi pataké az elmocsarasodott völgyben kanyargó zsombékcsomók között folyamatos felejtésnyomok a bukdácsoló csillogás alatt 210223 132 mai könyörület untat a fizikai tehetetlenségem a kert ahogy szemrehányóan szemléli a le-fel sétáimat az egyméterszer tizenötméteres járólapon najó van benne egy kuka alakította szűkület is ahol csak oldalazva fér el tömegem alsóbb – hálistennek vékonyabb – része ez kicsit javít a majdmindennapi sétarutin hangulatán nem irritálja a képzelőerőt ő sem de a madarak röptét izgalmasabb szögből mutatja az idén csak átrepülőkkel találkoztam pedig – főleg a rigóim –ilyenkor már lépésnyire tőlem szokták lazítani a földet most sehol az átrepülők is inkább sármányok csízek veréb fecske évek óta nem kerül a szemem elé mintha szándékosan magányosodna körülöttem az élet ne fájjak annyi mindennek és ők se fájjanak nekem amikor lassan – még mindig remélem hogy nagyon lassan – itt kell hagynom őket a madárbirs lehullott levelei között ma reggelre kinyílt egy krókusz és mellett ott van rendre már mind a három – ki tudja honnan jöttek és mikor – szaporodásra képtelen hóvirág lehetetlenül sérülékeny látványa 210224 133 könyörtelen könyörület könyörtelen könyörület hinni Istenben (teljesen mindegy melyikben amennyiben létezik úgyis csak az az egy létezhet) legalább annyira abszurd mint hinni a könyvekben leírt igazságoknak az kétségtelen hogy könnyebb elviselni a magán- és közéleti faszságokat ha hiszünk valamiféle spirituális rendezőelv valóságteremtő erejében de ez is csak akkor következne be ha az elénk tálalt elveknek hajlandóságuk lenne a tények elfogadására és nem egy lázrózsás álomból csöppennek le úgy hogy az esedékes választási lehetőséget is csak valamiféle túlvilági rendszerhez kötve fogadunk el ehh! vénségemre káosszá csírásodott agyammal még az olyan egyszerű kapcsolódás megértésére is képtelen vagyok például hogy a mában úgy szeretnénk találkozni a holnappal ahogy az tegnap megtörtént 210225 134 az önzés képei (színesen és elmosódva) volt amikor a rendelkezésemre álló idő nagy részét olvasással töltöttem mindenféle olvasással a mindenféle olvasásának semmi oka nem volt azonkívül hogy szerettem volna másokban is találkozni magammal mindegy lett volna hogy mikor hol és milyen állapotban bukkanok fel talán még az utolsó pillanatom átélését is elfogadtam volna ha tudom hogy én haldoklom ott ahol éppen leírva (nagyon mutatósan és átélhetően) haldoklott valaki de az utolsó pillanatig is csak részvétet éreztem önsajnálatot soha 210226 135 rokon vonásaidban megdermedt az idő ügyesen lavírozod át magad a másodpercek zátonyain de úgy látszik az óráid nem mozdulnak ugyanazt mutatják itt is és teheted bárhová magad a benned lévők makacs ragaszkodásával már nem tudsz mit kezdeni és bágyadt türelemmel tűröd a szétesés lehetetlenségét még akkor is amikor valójában már csak a hangod létezik 210227 136 lázroham (zenepalota) kifelé kellett menned valahonnan de folyton úgy érezted hogy befelé haladsz a szavak amikkel csillapítani próbáltad az idegenséged glédában álltak körülötted és bármennyire is úgy érezted hogy muszáj egyetlen egyet se sikerült letaszítanod arról a magaslatról ahová – bár semmi de semmi keresnivalójuk nem volt ott – olyan indulattal növesztették gyökereiket egymásba fonódva hogy inkább megvártad míg körbezárnak és magukba olvasztják értelmezéseidet innen nézve elmosódott a látóhatár amennyiben látóhatárnak nevezhető az a tébolyult önszorgalom amivel megpróbálták kitakarni egymás valóságából a tisztánlátást hangokká álltak össze zenei hangoknak éppen nem nevezhető zűrzavarrá bár ki tudja hogy ebben is mit dönt a jövő egyik direkt erre a célra kinevezett kormánybiztosa és ezek is bekerülnek majd valamiféle reprezentációs célt szolgáló időkapszulába mutogatva egy hajdanvolt társadalom frissen feltárt fekélyeit bár most kétlem – ebben az állapotomban mindenben hajlamos vagyok kételkedni még abban is hogy éppen kételkedem – csak nézem a köldököm felívelő végén a valahonnan valahová tartozás misztériumán keresztül bukdácsolva hogy mi mindenre vagyok és mi mindenre lehetnék még büszke nemzeti útjaink itt-ott elszórt nyomain ha nem látnám bennük a gőgös nyomorúság szemfényvesztő trükkjeit de a legszomorúbb talán hogy a szir-szar monstrumok között csak ezt az egyet érzem szerethetőnek 210228

405.	[tulajdonos]: fészbukpoémák 10	2021-02-13 14:25
122 komplementerképzés alapfokon ez is olyan mint ingoványra lépni keresi minden idegszálad a múlt tapasztalataiból mindazt ami kiment vagy nem de mindenképp segít megtalálni szennyes háborúid minden valamirevaló szennyesét hogy kimosd mielőtt szembetalálnád magad a Nagy Számonkérő visszamutogatásra hajlamos hagyománytiszteletével hogy már megint se okod se képességed hozzá de azért vakot mímelve lépsz és szidod a nálad jobb helyzetben lévők jobb helyzetét mintha bénaságodról mindenki más aki éppen nincs melletted most erőszakolná meg igazságérzeted rég elkurvult igazságérzetét 210130 123 ki- és belélegzem de nem vagyok itt még sosem jártam azon a vidéken ahol éppen élek huszon mennyi is az idén lesz huszonkét éve de olyan idegen még mindig mintha ideszülettem volna mesélni nem tudnék róla semmit hogy kitaláljak róla olyan történeteket amik csak a képzeletben léteznek ahhoz szeretnem kellene például van benne lassú folyású folyó illendő mocsaras partszakasz az ilyesmihez tartozó élővilággal és az elmaradhatatlan pusztulás-pusztítás nyomairól felvett jegyzőkönyvek helyreállítási határozatok de lélek az nincs nem tud belém lelket lehelni ez a szemgödörnyi létezés ami pillanatnyilag rám vár hogy végre helyet adjon otthontalanságomnak 210208 124 portré egy vánszorgó pillanatról nehéz túlélni az éjszakai felriadások kínzókamráit az ittfájottfáj törésvonalak mentén percekig próbálgatom az összerakást néha reggelig eltart mire sikerül elhitetni magammal hogy ez csak a semmi szórakoztató vígjátéka bennem meg a hülye ágyé meg a paplan is a korszerű „egészség”párnáról már nem is mondok semmit a mennyezet hajszálrepedéseit figyelteti míg a tisztuló tudatom rá nem jön hogy azok a szememben vannak és ott voltak tegnap is és menjek már a francba a hülye képzelgéseimmel a pohár felkészített vízében hangyák de mindegy úgyis le kell vánszorognom a mosdóba villany nélkül persze nehogy felriadjon B. használom a falfelőli korlátot is önundorral ugyan a tehetetlenségem okán de visszafelé simogató érintésekkel mert milyen jó hogy van 210209 125 a politika ideiglenesnek mondható önábrázolás ideiglenesen esetleges vonalakkal amik egyszer talán majd működés közben értelmet kapnak de ha mégsem akkor volt egy kalandos túra amiben időnként lehetőséget kaptak az egyébként önmaguktól és egymástól is függetlenül létező értelmetlen vonalak saját megnyilvánulásaik önálló képviseletére – anélkül hogy meg kellene tagadniuk megjelenésük elveit – olyan érdekközösségekben mint a magas hágók bicikliútja ami úgy kínálja a kivételt hogy alkalmazása csak nagyon indokolt helyzetben kötelező 210210 126 pillanatkép egy B. A. (Holdkatlan-górcső) vers margójára ezt már úgyis csak gondolom megyek mert úgysincs sehova az utak lezárva hallgatás köröz sietek kilincsre ráfagyott a dér és némi törmelék hó talán az emberek talpáról morzsált nyomon haladok tovább nincs egész és nincsenek benne részletek tévedésből felizzó napkorong a föld rám ugat nagyon kölyök még labdát dobál és táncra hív és én akár egy aknazár az útra dermedő havon 210211 127 tudatlépcsőztetés az ébredéseimben kicsit mindig bajban vagyok többnyire majdnem egyidőben – és manapság egyre gyakrabban – három pontról kell egyesíteni magam az első feladat a hol vagyok meghatározása ez többnyire pillanatok alatt megtörténik – kivétel műtét után amikoris különféleszínű aurafelhőbe csomagolja az agyam azokat akik fölém hajolnak és szinte szándékosan késlelteti a felismerést – ezután jön az időérzék de az hogy ki vagyok és hogy hogyan sodródtam ide nos erre néha perceket kell várnom mire azonosítani tudom az álom- maradék esemény- és személyfaktorait hogy el tudjam dönteni kik is ébredtek fel bennem valójában és mi is a következő dolguk a megfelelő szétszálazás és újraegyesítés után 210212 128 magaslati les van valami mélységesen elszomorító benne ha egy átlagon felüli értelmes társadalmilag magasan jegyzett ember hülyének akarja láttatni magát bízva mások alulinformáltságában – vagy urambocsá! a mások tőle való félelmében – maga előtt tolva beosztásának erős tekintély-páncélját (félreértelmezve kapcsolatrendszerének érinthetetlenségét) és simán tagad a szavak megfelelő módosításával mellőzve a nyilvánvaló tényeket minden rendelkezésére álló eszközön – rendelkezésére áll jónéhány – rágalomhadjárat áldozataként tünteti fel magát és elégtételért siránkozik és mivel valóban nem történt bűncselekmény a legtöbb ember ilyenkor restelkedve félrenéz mert általában eszköztelenek érzi magát a gátlástalansággal szemben főleg ha az a gátlástalanság hatalommal párosul nos ezen az erkölcsi magaslaton valóban hülyének hihető mindenki aki őt hülyének látja 210213

404.	[tulajdonos]: fészbuk-poémák 9	2021-01-30 00:27
113 a felejtés emlékezete most ez is és utána természetesen megint a semmi kikristályosodott vonulataiban az össze-vissza foltozott ma kidobott rongy a hófoltok között a kert elfojtott visszaemlékezés a pillanat súlytalanná vált levegőjében a teraszon felejtett feketére foszlott seprűn az örök idő perceinek egy-egy végkimenetele hogy nincs végső távozás tulajdonképpen semmiféle távozás nincs költözésre készülődés van oda ahol minden mást megtalálhatsz ami a felejtések emlékezetében nincs meg szabályos rendben jönnek a gondolataim szinte már restellem hogy ennyire beölelt a kötelező irány persze jó is ilyenkor egyre tisztábban látom a csatárláncok hullazsákjait az élet-halál harcra összekészített túlélőcsomagokban 210116 114 idézethalom egy korszakváltásból fekszik az utcán. mozdulatlan. pont a járda és a járdasziget közötti útszakaszon. arccal a földnek. finoman ívelő vér az arcvonal magasságában. ebből a szögből nehéz eldönteni hogy honnan és merre. azt a fajta sötétséget érzed amit már tapogatni sem érdemes. befon. elzárja a tér kapaszkodó felületeit. ha voltak egyáltalán. most csak a saját üresség. kibeszélhetetlenül őszinte mozdulatlanságban figyelitek egymást. jól jönne ilyenkor egy felszabadító mosoly egy hátbaverés „mizujs öcsi? mióta nem is...” ilyesmi. kicsit túljátszva vele a találkozás szűkületeinek lebontását. hogy szétrobbanjanak benned a látvány-görcsök hogy úgy tudj elmenni mintha soha nem jártál volna erre és úgy teszel mint aki először látta magát tükörben. sejted ugyan hogy az előtte fekvő valaki valamiféle kapcsolatban állt veled lépned kellene de a félelem visszatart. próbálod beazonosítani a félelem okát kezelhetőségét de mint mindig inkább feladod és rábízod magad mások kezdeményezésére. nem mozdulsz. tekintetedben befalazott pinceablak. minden jelzés szerint meg kellett volna állnod de az út annyira csúszós volt hogy szilánkos göröngyein a folyamatos egyensúlyozás ritmusa kikényszerítette a haladást. 200120 115 a lét fárasztó meghatározásaiból soha nem panaszkodom az időjárásra ahogy egyéb velem kapcsolatos másra sem többnyire tőlem függetlenül végzik a dolgaim a dolgaikat én pedig próbálom hozzájuk idomítani a magam képességeit több-kevesebb sikerrel gyakori kudarcaimban megnyugtat ha teszek valamit magamért mindegy mit a lényeg úgyis hogy önállóságom illúziója többnyire sikeres alkalmazkodóként láttasson ez általában elég is ahhoz hogy ne baszogassam magam például azért amiért szarrá áztam az ernyőm makacssága miatt és az összetartozásunk jóérzésével csapjam legközelebb a hónom alá ritkán még annak a tudatában is hogy kint zuhog és az ernyőmnek – és ezt pontosan érzem – nem lesz kedve megázni 210121 116 önzokogtató semmivé foszlik minden létezésem a volt a van a lesz is úgy mutatja magát mintha volna de nincs örök valójuk és azt hiszem – ha hitnek nevezhetem az ilyesféle latorságokat – a létezés foszló káprázat csupán annyi és olyan ahányat s milyent magamra véve koptatok magamnak az hogy magamra való-e egy is közülük háááát elveszett képzelgéseimben találgatom a hol mikor lehetséges létezéseit tapogatom kísértő derűvel azt is amit kétségbeesettebb pillanataimban dermesztő káprázatnak gondolok nos valószínűleg ő lehet majd az éppen kiszakadáskor képződő létidőm 210122 117 régebben ritkán érezted így, de most állandóan ezen tépelődsz. egyszerűbb lenne remeteként átmenni az ismeretlen végbe. nem érdekelne, hogy kik és hogyan osztoznak majd nemlétező örökségeden. nyomod sem érdekelne. sajnálnád ugyan vérszerinti utódaid sérüléseit, de ismerve képességeik részleteit, talán rájuk bízhatnád a nem túl rózsásnak ígérkező jövőt. csakhát kit ütnek majd agyon. kik és miért. mennyire lesz semleges a hit, ha egyszer rendezgetni kell a puszta életet majd a végtelenszer bukott valóságunk szerint. és ha valaki lent a fent nevében úgy ítéli meg, hogy a hazugság szent, és mindenek előtt van az, aki önmaga vakon képződött lázálmaiban hisz: törékeny menlevél lesz nála hogy élni szerettem. egy halálos örvény kelős közepén pénz, kapcsolat és hit nélkül nehéz (ezt akár húsz másodpercenként hússzor is elhiszem), de hogy másképp is lehetne – így, hogy mögém nézek – nehéz. nagyon nehéz a kétely. 210124 118 a demencia küszöbén időnként megpattan bennem a valóság most meg nem tudnám mondani hogy melyik de ahogy a saját valóságlátásom néha keverem mindenképpen arra a következtetésre kellett jutnom hogy keresnem kell egy a magaménál megbízhatóbb – tőlem független – valóságot ami nincs kitéve a szűkítés bővítés folyamatos változtatás-kényszerének ami persze abszurd elvárás még akkor is ha pontosan tudom ez még ahhoz mérten is lehetetlen ha holnap úgy döntenék hogy megmászom a föld legmagasabb hegycsúcsát szinte biztos ha fel is jutnék leérve kiderülne hogy pont akkor amikor az Everest-en voltam a K2 éppen magasabb volt – bohózat bezárva – visszatérve az eredeti felvetésre időnként nagyjából úgy érzem hogy talán már nem is vagyok emberi lény péntek hajnalonként valaki beszél hozzám – najó rajtam kívül még párszázezerhez de az is lehet hogy millióhoz – hallom miket mond és elhiszem neki hogy amiket mond az a valóság nem nem az van hogy szeretnék hinni hanem konkrét képekben látom hogy igen ez pontosan így igaz és megnyugodva hátradőlök hogy basszus semmi ok a nyugtalanságra csak megint rosszul mértem fel a heti valóságadagomat 210126 119 kéregrajz az időnk egy de mindkettőnkben más a hozzánk tartozó Isten a semmi öröktől fogva létező kalandja a szédület a parki padok bokrok árnyékaiban megbújó testek esélytelenül halogatott maradásvágya 210128 120 lebegőpontos képábrázolás nem tudom most mire gondolsz gondolsz-e egyáltalán bármire is azok közül amik folyamatosan foglalkoztatnak példát nem mondanék mert akkor azonnal rávágnád hogy hát pont igen pont erre gondoltam és semmi másra és órákig fejtegetnéd az okot amiért és nekem nincsenek óráim végighallgatni gondolataid hullámverésében recsegő-ropogó érvrendszereid kétségbeesett meneküléseiben létezésed szükségszerűségét egy hajó vagy magad tákolta vitorlák és kormány nélküli bárka talán noénak volt hasonló mert mindegyis ahogy neki is tökmindegy volt amíg az özönvíz tart úgysem tudod merre jársz és amikor megállsz – egyszer talán megállsz – úgyis magába szippant a felejtés örvénye téged is oda ahol mindenki ott van aki volt és ahol soha nem is volt senki 210129 121 csak kérdezem ha rám küldenéd titkos hatalmad titkos zsandárjait akkor nagyobb ember lennél-e mint most védhetetlen hiányosságaid ismeretében azt mondom hogy ettől csak te lennél kisebb titkos hatalmad titkos védelmezői mögött semmi sem maradt már ami kicsit is hasonlíthatna rád meztelenné váltál a folyamatosan kivont kardok árnyékában amikor aranyat szórsz akkor is átlátszódik gondolataid súlytalansága az itt-ott látványosra formázott ürességeden 200130

403.	[tulajdonos]: fészbuk-poémák 8	2021-01-11 22:58
106 képlékeny képtelenség egyszerűnek ígérkezett ez a mai reggel nincs internet villogta a képernyő és éreztem ahogy a „nincs” havas mezőként távolodva lassan de szinte biztosan megközelíti majd nagy valószínűséggel el is éri a semmit valamit kezdeni kellene magammal hogy ne legyek ennyire kiszolgáltatva a híreknek többnyire elég csak a címeket átfutni a hírportálok kínálatain benyitni itt-ott kicselezve a kommentszekciók iszapkrátereit ami persze nem mindig sikerül fogyatkozó agysejtjeim már nehezen bírják az iramot így néha kénytelen vagyok a reggelihez benyugtatózni a „hogy a francba jutottunk el idáig” állapotmeghatározást hogy kiérdemeljem feleségemtől a reggeli kávém de ma olyan jó kis karácsonyelőtti coviddal fűszerezett hangulat keveredett ki a kivédhetetlen helyzetből eleve az a gondolat hogy csak ketten és kettőnkre főzni – de rendelni is bármit – hülyeség és maradok a zsíroskenyérnél csípős – veszettül csípős – almapaprikával amitől aztán elkezdtem rettenetesen sajnálni magunkat kettőnket mígnem a lányom telefonjára kiönthettem az egész addigra már kráterként fortyogó de kitörni képtelen depresszióm amire szegénykém csak annyit hogy „ő jön” „majd itthon lesz” „megoldjuk” amire én a bunkó: miért? meg akarsz ölni? 201218 107 piszkosul leegyszerűsített szemforgatás hogy legyen valami ami nincs de csak valójában nincs mert látszólag azért van ütköznek az elvek rendesen egyik-másik látványosan rongyait rázva mutogatja hogy ő aztán nem ő soha ő inkább legyen ismeretlen a kor számára de nem adja áron alul a hitét hitébe dagasztott tehetségét – vagy fordítva – tehetségével mívesre formált makacs igazságát ami mint egy mesebeli varázsköpeny képes mindent tisztán látni és láttatni a nagy szarkeverő jelen orgiáiban de az is lehet hogy ellenkezőleg mutatja ugyan a tükör a nagy kenegetést de ha egy laza kézmozdulattal letörlöd többnyire máris azt látod hogy inkább ne törölted volna le szép lassan – ez csak egy hülye közhely nálam mert többnyire nem is annyira lassan – ellep mindenhol mindenben mindenkit a normalitás a nagy közös érdek hogy kibaszottul jó lenne jól élni itt és most minden más lehetőség maradjon meg a hülye – najó félhülye mert a másik fele megbízhatóan nem az – érdekközösséget tagadó szarkeverőknek akik bármennyire is értelmezhetetlen jelenségként de valami csoda révén még itt-ott léteznek mert mi lenne velünk ha még ők sem viselnék néha szégyenkezve ugyan mintegy megalázó félreértésként az érdeknélküli érték kigúnyolt gönceit 201220 108 az egyszerűség vetületeiből minden politikai rendszer mechanizmusa olyan mint a lopótök gondold végig kiszív a nagyközösből aztán körbetölt semmi izgalmas nincs a működésben bár könyvtárakat meg lehetne tölteni a jelenség irodalmával másodpercenként születik belőle egy-egy akadémiai székfoglaló és felejtődik is el rögtön a folyamatosan képződő változatok tükröződéseiben de maga a tény ami alapján és ahogyan az olyan egyszerű mint a legócskább zsebtolvaj-trükk azzal a különbséggel hogy abban azért van némi kockázati izgalom 201221 109 ünnepköri utóhangulatok és a Somniosus microcephalus életmódja nagynéha verseket idéz magába többnyire a sajátjai régmegélt gondolatvetődések rengései között itt-ott felbukkanó mások próbálja értelmezhetővé simítani őket a számukra már értelmezhetetlen jelenben a fókusz én vagyok mint minden szándékom ellenére mindig van olyan is amikor – de ez a ritkább – úgy érzi hogy Isten megtestesített szavaként létezik ilyenkor nagyobb a valószínűsége hogy csak kibonthatatlan csendjét hordta ki magából hordja az idő kezdete óta az időm végezetéig méricskélve vele a holt bolygók közötti végtelenbe szakadt végtelenségeket de mostanában valahogy ez is mindeggyé vált akár a meddig mióta távolságok abszurd bizonyságai amikor összefutok a szerencsével sosem kérek tőle semmit de szívesen elvinném a sorba nem állók láthatatlanul is látható sora végére indulatosabb hangulataimban sorfala elé hogy kicsit elgondolkodjon hogy kiknek osztogatja magát és kiknek nem és hogyan esténként kurva hideg van az utcákon pedig a szél most nem fúj hó sincs emberek se nagyon így aztán a tömegközlekedtető járművek is ritkán mondhatni olyan világ készül mint a grönlandi cápa otthona nyirkos (kurva hidegnek mondanám de köt a fogadalmam hogy egy írásban csak egy ocsmánykodás) hideg és mélységesen kilátástalanul hosszan tartó életet biztosító kilátástalanul hosszantartó élet a maga érzékszervi relativitásában https://www.origo.hu/tudomany/20180919-az-513-evesre-becsult-gronlandi-capa-meg-joval-a-mohacsi-csata-elott-szulethetett.html olvasom hozzácsapom a Wikipédián található információk hasznosítható részét és képződik egy analógia a társadalmi áramlatok emberszörnyei az államrendszerekben képződő irányítási szokásváltások mint mikor majd a halott bolygó utolsó lényének hasából rágja ki magát a győztes utód 210104 110 egy kísérlet megkísértése hiszem, hogy meg tudja szokni az ember a semmitgondolkodást. ahogy a semmittevés megszokására is rákényszerítettem magam, ugyanúgy ez is megoldható, csak nem kell megijednem. az első időszak kellemetlenkedő kudarcai acsarkodni fognak rendesen, annak ellenére, hogy rohadt magas elefántcsonttornyot építgettem részükre – szebb és okosabb lett, mint a csak láblógázásra alkalmas kertem – de itt majd folyamatosan hadakoznom kell a szökevényekkel, pedig sem ajtót sem ablakot nem faragtam rá, és még kiszáradt vizesárkot is futtatok körülötte, telis-tele tűzdelve kihegyezett karókkal, és kamaszkoromból idáig cipelt füstölgő gyutacsú kis izékkel (akkor sem tudtam mire jók, és most is csak azért szórtam meg velük az árkot, hátha kiderül hogy mégicsak valamire). akartam még gondolkodni egyéb, újszerűbbnek tűnő, megoldáson is, de a végén rájöttem, hogy színtiszta hülyeség amit csinálok, mert így aztán tényleg csak a végelgyengülés (vagy egy erőteljesebb covid-jobbcsapott) fog véget vetni a semmirőlsemmitsem gondolok mesebeli elérhetetlenségének. 210105 111 szerteszét jegyzetelt szavak a hatalomról ha a tényleges hatalom bármiféle önmeghatározásával találkozol a menthetetlenül képződő hit elfogadása előtt az első lépés megnézni a hatalmat képviselők csúcsvezetőjének aláírását és következtess ki belőle bármit kezdj el kételkedni ítélőképességed józanságában kivetített agyi torzulásaid tükörképét nézed és ehhez is kell igazítanod a magadba eresztett „óriások” megnyilvánulásait képződjenek azok bárhol bármikor bármilyen helyzetben fogadd el és ne Platon államelméleti szerepjátékait keresd elfuserált agyad tengermély sötétségében a jachton napfürdőző őfőméltóságok magánéletében se kutakodj ez van nem tehetsz róla ahogy egy világhatalom egyetlen polgára sem tehet arról hogy a demokráciába vetett hitét egy debil tudatalatti örvénylő tölcsérébe dobta az biztos hogy a demokrácia nem tökéletes és időnként felszínre löttyenti azt is amiről jó lett volna nem tudomást vennünk például hogy még mindig létezik és piszkosul kötetlen eszközrendszerével piszkosul hatékonyan tudja hullámoztatni egy nem pontosan meghatározható közösség talapzatait porszívónk elromlott hetekig kerestem a neten egy nekem tetsző vonalakkal színekkel rendelkező turbócsapatásos könnyű családtagot a távozó levegő – egy „zseniális” tervező szépérzéke okán – a földfelszín felé irányítva tökéletes precizitással kifújja a szőnyeg több évtizede betapadt szöszmöszeit (garantált tüdőgyulladás) tulajdonképpen ez is egy társadalmi folyamat mondjuk a demokrácia fejlődése persze termék ez is morális értéke nincs bár miért ne állíthatnám azt hogy de igen van morális értéke hogy a fenébe ne lenne ha úgy veszem hogy a moralitás alapja a többszörös önérdek 210109 112 nem nem vagyok rendszerspecifikus teszem is hozzá rögtön hogy sajnos sajnos mert hangulatilag így képletszegényebb vagyok nehéz az innen-onnan beszivárgó kiegészítéseket összekotornom ahhoz hogy – legalább időnként – egésznek érezzem magam mindig újabb és újabb kiegészítésekre van szükségem amit időnként már magam előtt is restellek mármint azt hogy úgy működöm mint egy lendkerekes autó ami ha nem kapja meg az újabb működéshez szükséges energiát ott ragad a legutolsó sarokban ahová az utolsó – remélhetően irányzott – lökéstől sodródott és csak akkor vált helyet ha valaki belebotlik véletlenül vagy szándékosan ebben a helyzetben az ilyen finomkodó differenciálások már inkább csak rontják mint segítik az önérzetet persze át lehetne értelmezni ezt az állapotot kedvezőbb megközelítésbe is de a tény tény maradna hogy mások véleménye nélkül még akkor sem értem magam amikor már egyre tisztábban látom működésem – de maradjak továbbra is szerény: cselekvésképtelen életem – következményeit utódaim nihilizált jövőjében 210111

402.	[tulajdonos]: fészbuk-poémák 7	2020-12-17 23:31
97 életrés milyenek lehettek az őseim mondjuk úgy hétmillió évvel ezelőtt és mi az a tulajdonság bennem ami már bennük is ott volt és ha újabb hétmillió évet kapnának utódaim hogyan milyen irányba változtatnának rajta fel lehetne-e ismerni bennük azt amitől én voltam én és ami miatt csak ők lehettek azok amivé váltak a hétmillió év alatt vagy megszakad valahol a lánc és az eddig győztes általam is hordozott én-tulajdonság úgy szakad meg és hullik át továbbörökíthető nyom nélkül hogy esélye sem lesz a feltámadásra 201205 98 ez mind jelen a kifelejtett valóságból értelmezhető-e a csönd ha folyton hallgatok pedig maradék világom még mindig keresi megtalált és azonnal el is veszített töprengéseit az utak homokkal befújva hogy szinte örvénylik alattuk a beton és ha látsz is valamit fordulhatsz bármerre nem maradt abból semmi harcoskodásunk csupa tankcsapda le- és felfelé haladó ívein kitörölt és kitörölhetetlen nyomvonalak árnyékai nőnek a holdról nézve akár dombok is lehetnének betemetett kútjaik 201206 99 érdekelhet-e bárkit is hogy számít-e nálam a jövő néha a felfokozott jelent templom és kurvaplacc közé állított zsibárus asztalnak látom ahol az emlékkacatokon pásztázó szemekben az el- és átadható roncshalmazok felújított változatain riadtan látom a jövő lázálmait néha ott tartok hogy nem hiszem el amit láttatni akarnak velem még annyira sem ahogy a múltamban kételkedem gondolataim elbotlanak a lehetetlenség küszöbein és már nincs is erejük feltámogatni egymást lassan összemossa őket a felejtésbe zárt sötét néha – nagyon néha – túllátok az ócskapiac asztalain túl a jövőben biomasszát is égető erőmű beálmodott teljesítményfaktorain az uniós pénzek be- és kicsatornázott változataiban fickándozó kommunikációs tenderek mesebeli juttatásain rémisztő érzés nézni a jelen múltjába zuhanó jövőt 201207 100 szín és fonák lélegzetében visel mikor én is átlépek hozzá magam tanulni szavak nincsenek de tilos a csend örvénylő zúgássá tört térben élünk tenyér tenyérhez tapad kiosztott szeretetünket várjuk hátha aztán feladjuk ez is egy módja a szétvarrhatatlan szakadásnak régóta élsz bent régóta én kint morajlok morajlunk belül hátha egyszer kitör kitör a kitörni készülődés magunkon kívül mást is szeretni lebegve másba nem kapaszkodsz már nem félsz úgy érzed nem is te voltál 201208 101 a kor függvényében (PC+Q) tudod a lejtők izgalmát a szaporázó lépéseidben fel-felbukkanó bizonytalanságod amivel méregetni szoktad a következő lépésed ívét rettegve az ösvény önálló akaratától a guruló kövek a lekoptatott hátú kavicsok cselvetéseitől de soha nem tudsz ellenállni a kísértésnek és a magaslatokról – legyen az bármilyen magas – önállóan és a saját lábadon próbálsz meg lejutni közben elképzeled hogy felfelé haladsz egyre magasabbra egyre veszélyesebb terepen verekszi fel magát a test szakadozó tüdővel roncsolt izületeinek ropogásán cipeltetve madársúlyát egy nem egészen biztos cél érdekében hiszen ezt az utat már megjártad és nem találtál rajta semmit csak ezt a tétova lefelé botorkálását az időnek a célba jutás legkisebb reménye nélkül 201209 102 a győzelem algoritmusa a világ olyan mint épp amilyen most ebben az utolsónak vélt utolsó pillanatban vagy másmilyen úgyis tökéletesen mindegy a milyensége ebben az utolsónak hitt utolsó pillanatban de még bízhatunk abban hogy pontosan olyan marad mint amilyen eddig is volt védtelen de bizakodik bizakodik hogy védtelensége kivédhető ha nem most akkor jövőre vagy valamikor és belebámul a kábulatba részletezném de nagy valószínűséggel így is úgy is beledöglünk az életünkbe minden más meg olyan amilyen visszamegyünk ha ellenségem vagy most döglesz meg ha barátom... nos hát... kicsit később 201210 103 egyre némuló kérdés azt hiszem elkelne már egy nagy-nagy némaság hogy megnyugodva fogadják el az élők számkivetett haldoklóik végakaratát ne zsarolják egymás számkivetett lelkeit egymás számkivetett lelkeivel hiszen ugyanazok ők is amik ti lesztek kiégetett szívű idegenek a beélesített világ torkolattüzében azt hiszem ideje újra megsebezni magunkat hogy rájöjjünk mit is jelenthet a másoknak okozott közöny visszamegyünk mondod de hova és ha rá is találnál az útra ki tépné ki a szíved hogy vezeklésül véreddel locsolja le őseink nyomát elnémítani vele áldozataik jajveszékelését kiknek a nevében különbözteted meg magad másoktól elvárva mások vesszőnyalábjainak önfeladó engedékenységét erőt fitogtatsz de kinek az erejét ballagj végig gondolatban múltunkon és próbáld végigsakkozni ki mikor hol vétett hogy a végén szinte számtalanszor kellett fizetnünk ostoba melldöngetéseinkért nekünk ma élőknek is és kurva sokat a történelem szerteszét hasadozott szövetét hol milyen erővel szeretnéd összébb foltozni amikor már úgy ahogy de együtt lenne... 201211 104 egy győztes profil profilírozott másolata ne tegyél sehova semmit mert nincs értelme bárhova bármit is leraknod az értelemtől teljesen független vagy mutathatsz bármikor bármerre bármilyen trükköt nézőid bámulatára akik bármikor voltak vannak és lesznek és többnyire szívesen elhiszik hogy amit mutatsz annak ha a pillanatban nincs is de az örökkévalóság jövőképében megkérdőjelezhetetlen a valósága sőt talán még létezett is mint maga a megkérdőjelezhetetlen valóság tehet és főleg mondhat bárki bármit innentől ez vagy te és leszel az elképzelhetetlen időben maga az elképzelhetetlen idő önmagad láncán önmagad elpusztíthatatlanságához béklyózva ott ahova és ahonnan bemenekültél tetteid felismerhetetlen szándékai elől a beismerhetetlenségedbe 201215 105 visszafogott befejezés már megint részleteiből akarja összeállítani magát nem ez az első kísérlete de eddig még mindegyikkel kudarcot vallott most viszont talált egy olyan hivatkozási pontot amin keresztül hiteles rekonstrukció lehetne minden emlék a kiejtett hangok pontosan felidéznék – reményei szerint – azt az érzelmi állapotot amibe okfejtéseit burkolhatja írás közben biztosan akadna bennem is itt-ott olyan rés amivel azért mérlegelhető lenne az állítás helyessége most például karácsony jön összezsúfolódott megbocsátásaimon keresztül figyelem ahogy lélegzetvisszafojtva vár rá a maroknyi jelen de még mindig túl önző vagyok ahhoz hogy el tudja hitetni velem jövőt piszkáló hűtlenségeit 201217

401.	[tulajdonos]: fészbuk-poémák 6	2020-12-05 14:39
88 távolodások szavakkal feszítem közém és az általam elképzelt világ közé a felismerhetetlenségig felismert valóságot végképp lemondva a megismerhetőség mítoszáról ilyenkor november végén már súlya van a fénynek tüdőnk kifehéredik a foncsorozott levegő súlya alatt és amikor éppen arról ábrándozunk hogy milyen lesz a jövő tavasz végi nyár eleji hónapunk sóval telítődik minden rögzített szó mintha a tengerek rajtuk keresztül párologtatnák vizeiket több ökörséget ma nem tudok erről a témáról összeszedni már utálom a telefont az internetet és mindent ami elválaszt magamtól ami azért nem csak én lennék mint így ahogy most vagyok szeretek boltokba járni még akkor is ha nem vásárolok semmit ahol ledöfnek lábamról a más a nem hozzám tartozó illatok pillantások szavak az egyszerű célok a teljesíthetőség folyamatos határai a ki- és benyitás életkilincseim utolsó maradványain leplezem amennyire lehet leplezem hogy mennyire hiányzik most mindenki aki nincs velem sorolnám őket de sírógörcs lenne belőle az a fojtott könnyek nélküli sírdogálás ami a gyerekkor nyafogásaiból maradt vissza mint egy ökölbeszorított harapásnyom ami már nem fáj talán nem is fájt soha de beszáradt közönyével átvérzi majd minden éjszakámat 201114 89 egy absztrakt poéma az ordító csendről eddig őrizgettem magam sokat kellett beszélgetnünk nagyon sokat néha – nagyon ritkán – már az unalom határáig hogy megértsem megértessem vele mit vár el tőlem és cserébe mit kérhet ő időnként felmerült hogy ő semmit de felajánlhatom az együttműködést kapcsolatunk kiszélesítésének érdekében amihez természetesen csak akkor van közöm ha én sem akarok tőle semmit pánikrohamaiban néha azért elvárta tőlem hogy gyűlöljem nagyon nehezen vitt rá a lélek de időnként eljátszottam hogy igen figyeltem az erre szánt viselkedésében a viszonzás gesztusát de csak üres játékosságot találtam ott is ahol nem volt amivel máig nem akarok és azt hiszem már nem is tudnék mit kezdeni még akkor sem ha elhinném hogy foglyul ejtett a róla kialakított véleményemmel természetesen megőrzöm a kettőnk közötti távolságot nem szeretném ha egy óvatlan pillanatban közelebb sodródva hozzám azt kellene tudomásul vennie hogy eltűnt belőlem minden kölcsönösség de hát olyanná váltunk már egymás számára mint egy bezárt ajtó jelentősége ugyan nincs mert a falakat ha voltak is egyáltalán csak a sivatag látomásain elszenesedett csillagok minden irányból és a nappal lepattogzott zománcai a hevenyészve ottfelejtett lábazatokon 201117 90 pályatest kinek és miért és mégis hányadik nekirohanásod ez az életnek így ahogy már rég nem lenne szabad még akkor sem ha valóban szabad lehetnél senki – magad sem – kérhetne rajtad számon semmit árnyékod sem lenne sehova nem írnád magad vele mint egy eszelős vén majom a sekély napszakok egymást leüvöltő vezényszavait és talán az sem zavarna ha az ujjaid kinyomnák szemedből a látás – áldott vagy átkozott neked kell döntened – képességét ha lenne – nincs de ha mégis lenne mód – mit tennél cserébe hova és hogyan számoznád magad ki mögé kinek az árnyékát figyelnék lélegzet- visszafojtva napjaid labirintusát át- meg átbolyongó indulataid ha lenne mód arra hogy újra kit kiket szólítanál meg elsőként és hogyan magyaráznád el hogy elhiggyék neked hová vezetnek kétkedéseik persze tudom mondják és mondták az enyém bűnösebb hiszen mint letépett fejbőr lógok övemen nagydicsőség utcára lépve úgy zárod be kerted kapuját mintha lennél és lenne kert és lenne kapu és lenne rajta zár is 201119 91 véletlen hangulatváltás előtted vannak mind alig mered megszólítani őket befelé hullámzik az érzés úgy hogy te kívülről figyeled mozdulataikra adott esetlen válaszaidat zavar hogy ők is zavarba jönnek némaságodba bénult árnyékaidon amik úgy vonulnak mögötted hogy csak akaratlan tudsz velük tartani érdekes hogy még mindig visszahúz valami a régi nagy hiteimhez nem nem hiszem hogy ez csak a megszokás rögzült utóhatása lenne unalom űzés is aligha a vágy talán hogy újra szeretnék hinni a létezésükben annak ellenére hogy ma már a nyomaikat is szívesen megtagadnám a fenti két (csonkolt) parabola hangulatából kikapcsolódásként szemelgettem a naplóbejegyzések dzsungelében ellentételezésként az egyiket idehozom: „A virágok beköltöztetése a házba külön rituálé. Akárcsak a kiköltöztetésük tavasszal. Nem sietem el. Van, hogy egy hetet is rászánok. Most öt napra osztottam szét a szertartást. Igyekeznem kell. A meteorológusok hétvégére lehűlést jósolnak. A Majától kapott apró pozsgások a legérzékenyebbek. Velük kezdem mindig. A csemetékkel. A muskátlik is fázósak. Övék a keddi kör. A száraz levelek és virágok lecsipkedése külön gyönyörűség. Szegény művirágok, miből maradnak ki! A csokorindáé és a futókáé a szerda, az anyósnyelvé a csütörtök. A péntek a kaktuszoké. A többi áttelel odakint is. Érzékeny növényeket nem tartok. Úgy sem élnék túl. A mi otthonunkba szívós növények valók. Az utolsó pillanatig kint maradhatnak. Ezen az őszön, most először, a nagyfiam növényeiről is nekem kell gondoskodnom. Az aloe veráit a szobájába vittem, ahol most a középső lakik (már nem sokáig, hja), a kövirózsáit a konyhába. Mire azt utolsó apró cserepet is elhelyeztem a polcon, amit sok munkával szabaddá tettem, elbőgtem magam. Még jó, hogy csak csütörtök van. A kaktuszok még hátra vannak. Tőlük majd tanulhatok… Mit is?” (EXTITXU-UXTITXE) ** gyakran volt úgy hogy összevesztem az emlékeimmel és rendre az emlékeim nyertek mostanában is igénybe venném őket a mai magammal találkozásokhoz de mit mondjak – a sikertelenség erre nem a legmegfelelőbb kifejezés – már nemigen figyelnek rám magunkra maradtunk ők is én is 201120 92 szerzett vagy kapott jog próbálod áttekinteni magad még mindig szeretnél megtudni valamit magadról hiányérzetek jelzik csak a hiányt tehát nem sok esélye van a be(le)ereszkedésnek ahhoz hogy olyasmire bukkanjon aminek bármikor bármilyen helyzetben is hasznát vehetnéd de megteszed az első lépést a vizsgálathoz elképzeled hogy miféle jogász lett volna belőled ha nincs rajtad az a ruha ami a felvételi vizsga napján (és egyéb napokon is) rajtad ha nem éhezel meg veszettül és nincs más ehető körülötted mint egy bontatlan szardínia aminek tetejét a félig bontás után késpengével akarod lefeszíteni azóta is utálom a szardíniát bár mostanában hálás vagyok a sorsnak piszkosul jó érzés látni ahogy vért izzadva próbálják a császár – tökmindegy hogy melyik – mániáját – tökmindegy hogy melyiket – megtámogatni 201121 93 a felejtés emlékezetéből ez a nap is úgy kezdődött volna mint mostanában minden nap belül telis-tele sajgó lendülettel de a burok nehezen adja meg magát pont fordítva történt minden mint ahogy tegnap – vagy ma hajnalban már egy ideje amikor csak tehetem nem figyelek az időre – elhatároztam hogy leszarom a közélet változásait mert minek követni azt amihez kizárólag már csak másnak van köze befolyásolni nem tudom új igényem a béka segge – szó szerint mert mocsárlakóként élem meg magam – alatt szinte már minden szempontból passz – elmosolyodok amikor használom a „szinte” meghatározást nagyjából azt jelentheti hogy kapaszkodni magambazuhanás közben is és tudni hogy ez az egész nemcsak most de soha nem volt igaz – na ez még nekifutás nélkül is megy (és ismét a gúnyos belső fintor ahogy elképzelem a nekifutást) egy villanás a felejtés emlékezetéből de a „szinte" mindig ugyanaz 201123 94 logikai distanciák sokasodó ellentmondások a nagy zavaros semmitmondások közepén itt vagyunk a világ majdnem köpetén és egyre többen nem értik hogy egyáltalán miért vagyunk itt mióta és meddig leszünk ha egyáltalán és ki lesz az aki az utolsó lépéseinket mesteri trükkel bele fogja vezetni a saját toporgásainkkal összegányolt szakadékba természetesen háború fog követni háborút és a háborús övezetek egyetlen globális térséggé olvadnak majd össze megidézve az örökkévalóság határait alkalmat adva a társadalmak kallódó rétegeinek is az öneutanáziára lehetőleg úgy hogy ne terheljék túlontúl az egészségügyi rendszert zabolátlan élniakarásukkal 201128 95 hegek a kockán a történetnek nincs csattanója talán még történet sincs a csupasz betűhalmazban megmosolyogtató változások vannak kifelé a hangoskodó önismétlések szerteágazó láncolatának hangoskodó önismétlésekkel bizonykodó hangoskodó önismétlései a tér ilyenkor rád feszül és hogy mikor pattan el lehetetlen kiszámítani ahogy egy háborús helyzet keveredik folyamatosan kihirdetett győztesekkel akik folyamatos vesztesként folyamatosan siratják soha nem létezett légióik pusztulását velük az elvesztett lehetőségeiket és most az elvesztett lehetőségbe tömörödött hit és büszkeség megtalálásának ajándék reménye úgy bukkan fel a régi sérülések hegesedett érzéketlenségéből mint egy véletlen háború új lehetősége a törlesztésre amit a háborúk elkerülhetetlen veszteségeivel számolva is érdemes megkockáztatni 201201 96 „... a Helyzet ...” sejtelmem sincs, hogy most mit kíván a Helyzet. kíván-e bármit is bárkitől vagy már rég, megvetését földre köpve, továbbsündörgött oda, ahol még lehet (talán van is) kívánnivalója. megbecsülik, odaadóan hízelkednek neki, és teszik ezt pusztán önszorgalomból, a mindenkori Helyzet komolyságának figyelembevételével sőt némi alázatot is kevernek még bele, ahogy belegondolnak a nagyvilág egyre komorabb elvárásaiba, így becsülve meg a saját, még úgy-ahogy dúcolások nélkül is álldogáló szerzeményüket, a folyamatosan változó helyzet-sodrások nagy központi áramlatában. nekünk – ha jól megnézem – kevéske sziget ugyan, de még van, és büszke öntudattal fel is vállalnánk, csak azzal nem vagyunk teljesen tisztába, hogy a kicsi kis örvénylésekkel a partja mentén mit vár tőlünk. – félreütöttem az előbb „örvénykéseket” írva, aminek ugye csak akkor lenne értelme, ha feltételezném, hogy – nagy ellenállás ide meg amoda is – lassan de biztosan aprítódnak a parti szikláink, de ilyesmiről szó sincs. amennyiben mégis lenne, azt csakis a lappangó idegenszívűség teszi körülöttünk. arról se lehet szó, hogy idegen Helyzettel töltsük fel hiányát, mert ahogy az előbb is próbáltam jelezni, van nekünk sajátunk is. még vagy már. így el is érkeztünk a főgondhoz. a mi Helyzetünk olyan, hogy időnként nem látjuk tisztán: van-e vagy nincs, és amikor van Helyzetünk, akkor az milyen. hozzánk méltóképp hősies-e – ahogy ezt szeretjük mutatni – vagy csak szánalmas kreténség. 201204

400.	[tulajdonos]: fészbuk-poémák 5	2020-11-12 23:50
81 lépcsőszöveg 3 és minden célban önmagát kereste fiatal volt és azt hitte üzen benne valami mélyen átkozott mélyen elfekvő sötétség amiből felhozhatja álmát – mélyebben belegondolni sosem mert – amiben szimpla hülyeség a mindennapok koncán rágódni ma már hol itt hol ott csap át álmain az a valószerűtlen félelem hogy amit gyűlölt volna láttatni az lett a valóság 201103 82 ___van úgy, hogy néha nem tudok (gyűlölök) verset írni (évente úgy ilyentájt), most megviccelem magam, és ebben az „öngyűlölös” világlátásomban áthordom ide a máshol már rég elfelejtettjeim egyikét-másikát (2009-ből) http://dokkpalyazat.blogspot.com/.../czekmany-sandor... befejezhetetlen mondatok a humanizmusról _ avagy miért nem tudok politikai verset írni tételezzük fel itt, a nagy semmi öblében, az egyetlen létező akaratot. a feltételezés céltalan. itt elsősorban értelmezhetőségünk határa érdekelne. az idő mint egy nyíló-csukódó fodrozódás. a semmibe dobott anyag semmibe dobott anyagként viselkedik. ott is, ahol lakom. figyeli az egyetlen létező akarat jeleit. a bogarak neszezésébe figyel. és mert most ősz van, a falevelek színváltásaiba is. az éppen eldübörgő kamion remegtette kék üvegpalackokban nem érti ugyan a kék kékjét, ahogy soha nem értette meg a falra akasztott kard nyelébe karcolt kétésfél keresztet sem. próbálja magát beletágítani a semmibe. határokat vés ki belőle. ezek a határok úgy viselkednek, mint ő. sövényeket telepítenek maguk köré. gondosan nyírva, borotválva az átláthatóságot. a távoli háborúk most pontosan olyanok, mint a közeliek. térben-időben összefolyó semmitmondások. nagyapám neve egy kopott márványlapon. sok kopott név fölött: hőseink. kiknek a nevei. kiknek a hősei. félálomban nézzük már harmadszor ugyanazt a robbantást. kihunyt tekintetek a kamerába. kint sötétedik. úgy szivárog át rajta a csend, mintha csak bennünk történne meg a semmi. kezemben könyv. félszemem a tévén. a barmok, mondom. összecsukom a könyvet. leugrom a videotékába egy vígjátékért. öblítsük le az őrületet, mondanám, de látom, hogy te már alszol a kék vibrálással telt szobában. száraz, kihunyt fényű tekintetek. vannak, akik már gyűlölni se tudnak. mert nincs szembekapható kit, és oka fogyottá vált számukra a hogyan is. így csak ezek a zavarodott elpillantásaik maradtak. akciósorozat. műszar közt lecsorgó, nyers gyűlölet. halántékmasszázs. kitapogatott pulzusban vergődő szégyen. globalizációs hablaty. törvényekkel támogatott osztogató fosztogatás. a magyar történelem legtitkosabb feljegyzései. a riporter érezhetően felkészületlen. de az is lehet, csak nem mer felkészültnek mutatkozni. győzike. benkő. ugyanaz, de már viktor. spektrum. éppen sztálin. transzparensek egy másik adón. „meddig tartja magában a magyar nő a szart…” a többit nem látom, de el tudom képzelni. utak hidak nélkül. hidak utak nélkül. „gerinctelen söpredék.” „mocskok.” „hazaárulók.” dunakiliti. valami régi téma. mellette a frissen felmosott padló. cigánygyűlölet. kamerán végigcsorgó köpet. gyűlölöm az altatót. a májamat szétbaszó gyógyszereimet. szeretem az életet. a tejfehér lélegzetek mocorgó rendezgetését. nagydarab fekete férfi ment el ma a kapunk előtt, száján maszk, kenguruban négyhónapos kislány, leállítjuk őket megcsodálni, a férfi igazgatja a kislány napvédő kalapján a csipkéket. esetlen, csodalátó érzés bennem. visszaállítanám a halálbüntetést, hogy legalább a gyerekekre lövöldöző vadászpuskás őrültjeinktől megszabaduljunk. egy idő után belefárad az ember a túlélésbe. gyűlölöm, hogy már nem csak nemzedékeket, nem csak éveket, évszakokat, hónapokat, napokat, hanem lassan órákat, perceket kell túlélnem. gyűlölöm a hazudozó kilátástalanságot, a kilátástalan hazudozást. már nem bízom abban sem, hogy ez másképpen is lehetne. gyűlölöm a bankárokat, gyűlölöm a közhivatalok pofátlan tisztviselőit. gyűlölöm azokat, akik meg akarnak győzni arról, hogy a szegénység önhiba. hogy mindenki hülye, aki nem gazdag. gyűlölöm a felelőtlen országvezetést, mert felzabáltatták velünk unokáink kenyerét. eutanáziára kötelezném a nyugdíjasokat. a gyógyíthatatlan betegeket. kemoterápiát rendelnék el napalmmal, atommal. igaz, az utóbbi már nem kemo, de legalább annyira hatásos eszköz a túlburjánzó én-sejtek likvidálására. xanax-szal tompítom le magam. gyűlölöm azokat, akik gyűlöletes gondolatokra kényszerítenek. gyűlölöm az öngyilkos merénylőket. nem hiszek a hősiességükben. gyűlölöm a mulasztásos törvénysértést. a kiskapugyártó képviselőket. gyűlölöm magam azért, mert ostobán korruptnak tartom a törvényhozóinkat, holott tudom, ez nem az a kategória, amibe egy politikust be lehetne sorolni, azt is tudom, hogy nem mind tisztességtelen, de azt is, aki nem az, már rég nincs ott, vagy úgy ül önmagát süppesztő gyűlöletében, mint én most a monitor előtt. gyűlöleteim szárnyatlanok és pontosan arra alkalmasak, amire látszódnak. háborúra. totális önpusztításra. bársonyos őszi fény a kerten. a konyha felől zene. wieniawski. felszűrődő sültszalonna- és kávéillat. 201105 83 az írás bizonytalan igazságáról néha olyan távolságokba kerülök magamtól hogy eszembe sem jut még így a dögvész híreit olvasva sem hogy bármikor is véget érhet az életem rendben rendben reggel betoltam fél xanaxot ami való igaz hogy át szokott segíteni a holt- pontjaimon de ez most nem az az állapot amiben kerülgetem a tisztánlátást hogy egy alkalmas pillanatban elvágjam a torkát és nem is az amiben vért izzadva próbálom az írásomból kioperálni a véletlen rímeket a csetlő-botló összecsengések többnyire zavarnak most – legalább is most így érzem – még ez a nyomatékosító ismétlés sem zavar annyira hogy visszaolvasva töröljek illesszek és szentségeljek a figyelmetlenség miatt egyszerűen elfogadom azt ami egy időtlen időben is elfogadható engedékenység hogy olyan vagyok amilyen voltam hetven évvel ezelőtt is csak éppen az az egyszerű különbség hogy most – hangsúlyozom most – időnként megpróbálom nem elfelejteni hogy lélegzetet is kell vennem 201106 84 improvizált szövegkörnyezet mi történne veled ha belépnél egy a megszokottól teljesen eltérő világba mondjuk elképzeled hogy arra ébredsz mától te vagy az egyesült államok elnöke na nem az amerikaira gondolok annyira ökör még álmomban sem lennék hogy ezután áhítozzak (ébredés után meg aztán végképp) hanem olyan igazi álombeli valóság lenne amiben minden nemzet egyetlen államközösség egyenrangú tagja és ezen egy pillanatig sem álmélkodnál még annyira sem mint azon hogy Isten úgy teremtette meg a világot hogy véletlenül se jöhessen létre benne két tökéletesen azonos lény amit úgy is ki lehet fejezni hogy az Örök Állandó létrehozta magában az Örök Változót ezzel kitolva a Végtelenbe saját létezésének megteremtődését vagy valami ilyesmi lenne ez az államközösség is aminek ébredés után te lennél az elnöke és most éppen azon töröd a fejed hogy te vagy-e te vagy a feleséged vagy a szomszédban csaholó kutya vagy éppen ez a rohadt szúnyog ami a döngicsélésével felébresztett 201107 85 kapcsolat már nem ismeri fel a szavak jelentését mégis úgy teszi eléd őket mintha mindenegyes szónak ő adott volna életet bármelyiket használod úgy viselkedik benned mintha forgóajtóban körözve menekülnél a kidobás elől réseket keresel a megállítás a kitámasztás módját keresed hogy ki tudjanak fortyogni belőled vagy te fordulj ki belőlük szinte már mindegy is hogy milyen áron csak kikerülj ebből a szorongató szorongó körözésből aztán feladja talán mert megsejti hogy nincs igaza ahogy azt is megszokhatta már rég hogy a szorongásaid mögé szórt szavak számodra csak annyit jelenthetnek mint egy képpé formált hallgatás a palackposta kitapogatott üregében 201109 86 vizit meg kellene mutatni magamnak merre vannak azok a poros utak amiken járni akarok poros eperfák szegélyezte utak amiken végighaladva alig-alig képződnének gondolatok házak is csak messziről sejtődnének és azokon túl talán már nem is lenne semmi egy-két elfelejtett harangkonduláson kívül rég találkoztak a nyavalyáim orvossal egyrészt mert minden moccanásomban ott lapul a félelem hogy ha nem is ebbe de abba a másikba biztosan beledöglök és másoktól raboltam megint időt egy-két zavaros illúzió kedvéért persze szívesen hitetném el magammal hogy azért van ennél több értékesebb távolság is de kínszenvedés most együtt látni az igent és a nemet 201111 87 születésnapközeli meredély rongyosra hirdetjük a magunk igazságait mert rendszerint többet is tartunk kéznél hogy ha letépnék az egyiket – mert mért ne tépnék az ilyen-olyan másmilyen igazságlátások – ne tűnjön csupaszon felmeredő kezünk megadónak tétova sehova se tartozó bizalmatlanságnak a másik kéz persze ilyenkor is folyamatosan mérlegel az ütőéren a mindennapi halál kockázatát figyeli és ha a várttól eltérőt tapasztal leállítja a lélegzést nehogy feltűnjön a kezelő személyzetnek hogy eddig sem működött a lélegeztető funkció csak akkor még élt bennünk a hit hogy hihetünk a létezésünkben 201112

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!

Kedvenc versek

Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.

Mások kedvenc versei

2021-03-14 07:31

lista
2020-11-27 16:47

Kedvenc verseim
2020-09-25 22:55

furim
2019-11-21 14:36

nélküled
2019-11-01 10:46

Francesco de Orellana
2019-10-28 10:21

Kosztolányi Mária
2019-10-07 16:11

paricska
2018-12-07 20:19

u.a.
2018-12-07 14:21

szép
2018-11-14 11:19

ÚJDONSÁGOK a dokkon

2021-05-17 00:20

Napló: Hetedíziglen
2021-05-17 00:03

ÚJ bírálandokk-VERS: Bátai Tibor a híd
2021-05-16 23:49

ÚJ bírálandokk-VERS: Gyurcsi - Zalán György lomtalanítás
2021-05-16 22:15

Napló: Minimal Planet
2021-05-16 21:56

új fórumbejegyzés: Albert Zsolt
2021-05-16 21:22

új fórumbejegyzés: Bánfai Zsolt
2021-05-16 19:03

Napló: Minimal Planet
2021-05-16 18:40

új fórumbejegyzés: Bánfai Zsolt
2021-05-16 18:39

új fórumbejegyzés: Bánfai Zsolt
2021-05-16 18:29

Napló: Ötvös Németh Edit naplója