leállósáv: fészbukpoémák

NAPLÓK: leállósáv
Legutóbbi olvasó: 2024-12-04 09:59 Összes olvasás: 27129

419.	[tulajdonos]: fészbukpoémák	2021-12-07 22:55
278 a látogató jelentésváltozatai ___________________improvizáció egy Vajdics-vers leszakított sorai elé megpróbálja összekötni magában a város útjait úgy hogy kerüljön bárhova pillanatok alatt meg tudja határozni helyzetét a ki- és átjutás lehetőségeinek időrabló mérlegelése nélkül semmi más nem kötötte ide csak egy térkép a városról és ez a három perc amit itt és így miközben behálózza lépéseinek láthatatlan nyomaival az utak burkolatát titkokat sejtett magában és az útjaik eddig vezették folyamatosan képződtek és – indulásának pillanatáig – jöttek utána és most megpróbál eljutni rajtuk hogy megtalálja tagadásuk vesztőhelyét vagy ki tudja talán újabb álmokkal ritkaszép felébredésekkel fog találkozni rajtuk a ráérzések pillanataiból valóságok lesznek hosszú távra is becsomagolható útravalók más utakra más helyszínekre ami zavarja hogy falak vannak mindenütt ajtók nélküli falak a kőtömbökbe hasogatott utak mentén sehol egy repedés sehol egy félrerugdosható homokszem néha betűk tűnnek fel de mielőtt megfejtődnének felszívódnak szürkeségükben tökéletes a látvány tökéletes az aláfestő zenében az aleatorikus kombináció ettől aztán úgy érzed hogy ott vagy ahova igyekeztél „ahol több ezer kilométerre önmagadtól egyedül maradtál” 211120 279 "kapaszkodás árnyékágon" primitív mottó egy primitív írásomhoz "higgyétek el hogy minden úgy jó ahogy kitalálom higgyétek el hogy ti csak akkor létezhettek ha én elhiszlek benneteket" ______________Gyurcsi - Zalán György ______________”hát ez kiráj" című versére félek többnyire tudom hogy mitől és egy idő után megnyugszom de ez a félelem most ismeretlen pontatlan széteső mintha egy hídomlás pillanatában lennél és nem tudod eldönteni érint-e téged lehet hogy már megúsztad de még ott lebeg a pillanatban a te teljes megsemmisülésed lehetősége is félek nem személyre szabott félelem ez a magam sorsa rendezett egész se kifelé se befelé nincs már semmiféle elszámolni valóm amiket esetleg még annak éreznék az már illúzió az oxigénhiányos agysejtek káprázatában egy-egy tápászkodási pont vagy hasonló jelentősége már csak annyi mint a kiöregedett én személyes ambíciójában egy huszonéves önzése félek hogy ami most itt van nem pünkösdi királyság a cehhét a népétől egy kiügyeskedett hatalmi vákuumban a hatályosra formált jogszabályok szerint szedi be és visszajuttat belőle mindenkor mindenkinek annyit amennyi a mozgató zsinór működtetéséhez szükséges van akiknél alig kétezer forint de van akiknél kétszázezer milliárd a kétezer természetesen alamizsna a kétszázezer milliárd tömbösített hatalom amiből már igazi királyságot is ki lehet ügyeskedni félek és benne a keserűség hogy mint egyszerű állampolgárt folyamatosan szívatnak mert gondolj bele itt van ez a rezsi jó-jó elfogadod a kispénzhez is jól jön az a kis pénz a sokpénzhez meg a még több de az arcom leszakadna a szégyentől ha hatalomban csak ennyit tudnék a népemért tenni 211121 280 keretbe zárt utak _____ mottó: „viga vendel: a halacska bocsánatos élete” esik. nincs semmi kedvem hozzá, de mégis kimegyek. muszáj, fel kell adnom egy halom határidős csekket. lejárt hatáidősek persze. mint én is, és mindenki, akit ismerek a környékünkön. rég lefagyott terep ez, a maga, nehezen ugyan, de mégis beazonosítható, hiányosságaival. írhattam volna elveszettségnek is, de miért túloznék, ha a valóságban inkább holtág. ittrekedt halak, sűrűsödő iszapban. megszokta a túlélést az, aki még be tudja fizetni a csekkjeit a szinte semmire, a szinte semmiből. nem bosszankodom. amennyire lehet, behúzódom a mellettem elvonuló falakba, mert miért is lógnék ki belőlük. járművek, járókelők, én meg csak a magány védettségében, és ha eljutok a postáig, elő kell majd szednem a laza, minden akadályt könnyed mosollyal kikerülő plakátarcom, addig marad ez az enervált borotválatlan rutin, az éppen sehová sem tartozni akarás pillanatfelvételében. mert tökmindegy, hogy pont most kiről mit gondolok, hogy gondolok-e egyáltalán bárkiről bármit is, amikor a kényszerteendőim kizavarnak az utcára, kiszolgáltatva ezzel a lépésről lépésre változó hangulatáramlatnak. nem szívesen figyelem meg az embereket, mert folyton kifelé haladnak belőlem, ahogy én is kifelé haladok belőlük. látható az is -- magam látom benne – hogy tisztában vagyok a fikció valószerűtlenségével. tekintetterelő kirakatüvegek pásztázzák az elém mosott utat. okafogyott kérdések bukdácsolnak rajtuk, mintha még mindig válaszokat gyűjtenének elhibázott céljaim értelmezéséhez, bármennyire nem hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam a mindenhiába orvosolhatatlan kábasága. pedig terelhetőnek kellene lennem ma is. forgatható, rugalmas világnézet a homokos árokparton sínylődő gazon. higgadt fel- és leszámolásokkal. kisakkozva, hogy ki van kivel, és alkalmazkodni megint az erősebb kutya teszthez: figyelni a tisztbábok mozgását, és figyelmen kívül hagyni a parasztbábok stratégiai, véletlenszerűen ismétlődő mozaikrendeződéseit. ilyenkor nem dühönghetsz, nem káromkodhatsz, még félned sem szabad. kiszámítod a teszthelyzet felületeit, a behelyettesítés innentől már annyira könnyű, hogy indokolatlan az agresszivitás. sőt. önkárosító lenne a hiánytalan próbálkozások felületein napoztatott joghézagok, a kinekmiközehozzáhanekemjó alapelv átgondolása az érvényesítési lehetőségek személyre szabott korlátozási rendszerében, mert arra a kérdésre, hogy miért látom rossznak azt, ami másoknak annyira jó, hogy nekem már nem számít, nem érdemes válaszolni. talán nincs is rá helyes válasz. árkok vannak helyette, és a munkarendbe állított buldózerek kontúrjai a kipufogógázzal telített világképben. 2018 281 szemle85 leporolta a tavalyi tűleveleket elővette maradék ágát bogát az évnek és megpróbálta velük feldíszíteni november valahányadikán legpontosabban huszonötödikén de még ez sem biztos rájön hogy valamikor megszületett összeszedi minden bátorságát hogy ami eddig azt kidobja az ablakon abban a reményben hogy ami ezután az már Isten kezéből sarjadzó új lesz gondolta futólag mert nagyon elmerülni ebbe a témába sem mert így hát kiköpött az ablakon a nagy magyar rög valóságába mert hiába szereti már évezred óta kibaszottul nem tud tőle meghatódni megpróbál távolabbra tekinteni mint amennyire ellát butaságnak tekinti részleges vakságát így aztán csak annyit foglalkozik vele mintha pontosan látná mit hordott ki belőle az idő és mi az amit otthagyott láb alatt hogy legyen min bosszankodni amikor éppen szemlét akar tartani rendezett és rendezetlen dolgai felett és ezt úgy nagyjából rendjén valónak is érzi egyedül a térszűkülettel nem tud kibékülni mert mindaz amit maga mögött hagyott az idő során feltorlódni látszik jobbról is balról is jelezve hogy ő maga soha egy jottányit se került előbbre de verseiben megpróbált néha – ha bénán is -- őszintén hazudni 211125 282 egyzetek a hatalomról (átírás) ha a tényleges hatalom bármiféle önmeghatározásával találkozol a menthetetlenül képződő hit elfogadása előtt az első lépés megnézni a hatalmat képviselők csúcsvezetőjének aláírását és következtess ki belőle bármit kezdj el kételkedni ítélőképességed józanságában kivetített agyi torzulásod tükörképét látod amihez igazodnod kell képződjenek azok bárhol bármikor bármilyen helyzetben fogadd el és ne Platon államelméleti szerepjátékait keresd elfuserált agyad tengermély sötétségében a jachton napfürdőző őfőméltóságok magánéletében se kutakodj ez van nem tehetsz róla hogy a demokráciába vetett hited eljátszottad egy tudatalatti örvényben az biztos hogy a demokrácia nem tökéletes és időnként felszínre löttyenti azt is amiről jó lett volna nem tudomást vennünk például hogy még mindig létezik és piszkosul kötetlen eszközrendszerével piszkosul hatékonyan tudja hullámoztatni egy nem pontosan meghatározható közösség talapzatait tulajdonképpen ez is egy társadalmi folyamat termék ez is morális értéke nincs bár miért ne állíthatnám azt hogy van van morális értéke hogy a faszba ne lenne ha úgy veszem hogy a moralitás alapja a többszörös önérdek 211202 283 átváltozás káros szenvedély az esti fény ha megrajzolom már nem adható másnak rendjeim csendjében nincs más csak csend szabadon kígyózó láncban nyílva és csukódva nem kezdődik benne semmi és így vége sem lesz maguktól csordogáló érzéseim hol itt hol ott süppednek bele az omló tetőzet üszkös maradványaiba úgy rendezve el magukat körülöttem mintha bármikor is közöm lett volna hozzájuk a silány emberi tulajdonságok között képtelen pazarlásnak tűnik még így is a minden pórusomba betolakodó isteni önimádat összegyűjtött gondolataimat fiókba tettem egytől egyig sugárzó fény volt tegnap becsuktam ma újra kinyitottam semmit nem találtam benne 211202 284 korfoglalat ____________________egy volt baráthoz legyen hát, mert másképp úgysem lesz, közönyös csend. nincs kereszt. nincs semmi különös azóta sem, csak bolygó árnyalak egy-két mellékes percben, és hamis vagy hamisnak hitt szenvedés, amin el-elkérődzik. látomásokat próbál büfögni, de látod, megfagyott ez is, mint annyi minden mit közel éreztünk. pedig épp ragyogó napsütés, talán az utolsó napom utolsó fénye, hogy most verset írok. csendes, létező apróság, mint mézes viszkivel bélelt sör, hogy lásd, mennyire hitvány ízlésem lett azóta. korral jár. ez is. lapos pillantás jobbra, aztán balra fel, és ha azt hiszed, megúsztad, felröhögsz, mert látod középen sem jobb a helyzeted. pedig „ragyog a nap az égen” de te változatlanul árnyékos oldalad bukdácsolod. szünetjeled nincs. így aztán nem lehet „lenni vagy nem lenni” ha sehol se vagy. ha voltál is. a helyzet ilyen egyszerű. zuhanó csended elnyelik volt látomásaid. kevés a józan ész. a vers is, és fölötte az ég is oly sivár. 211203 285 félig eljátszott gondolati dráma fekete vonalakat rajzolok a fehér lapra a vonalak vezetése véletlenszerű itt-ott találkoznak itt-ott belecsurrannak --- mert tubusból nyomom ki őket --- a köztes térbe ahova még eldöntetlen hogy milyen színek kerülnek a fekete vonalak és fekete csorgások közé a színeket is tubusból öntöm majd itt-ott megfolynak ők is megszaggatva a vonalak kusza egyhangúságát folyamatosan kifelé vezetem magam közülük és folyamatosan visszacsöppenek egy idő után sodrásként azonosítom magam a kétdimenziós térben a lehetséges kép képtelen elírása a merülésnek amiben elmosódva látsz meg ezt azt védekezésed most is – mint mindig – hogy maga a sodrás volt a cél de ez annyira de annyira lényegtelen hogy megállsz és vársz arra amit minden porcikád szikrázva jelzett de máig nem tudtad meg hogy mire amikor visszaadom magam állítólagos teremtőmnek úgy állok majd hogy ne látszódjam érzem a létezés tényében azt a hazugságot ami miatt szeretném ha ő látszódna akkor is ha tudom hogy csak neki hogy kizárólag csak neki felelhetek majd magam előtt kizárólag magam előtt érte is 211204 286 dőlt betűk ürügyén (tavalyi tűlevelek) nem szeretem magam körül a csendet iszapossá válok tőle körbeölelhetetlen nyiladékokkal a világra amiken keresztül úgy szüremlenek vissza a múlt történései mintha mindig is csak zavaros gondolatok lettek volna kitapintható érzések nélküli mocorgásai az érzéki toporgásnak nem szeretem amikor csak én vagyok én élmények nélküli vak a mindenki számára látható világomban a dermedten figyelő tekintet nem tudja mi az amit lát de már rég kitalálta hogy ott ahol bármit is lát majd nincs is semmi a kínos a szimmetriába rendezett gondolatkísérleteken kívül és mivel így csakis rajtuk keresztül láthatja magát vita nélkül elfogadja hogy már megint idegenné vált számára egy arc ami enyém kellett volna hogy legyen közhelyes kérdéseim még lennének ugyan számára de nem teszem fel őket hiszen így is úgy is „fekete hollóvá változik bennük a nap” * miért is beszélnénk rólad rólunk amikor gyakorlatilag nem is ismertük egymást bár az is lehet hogy igen csak közben mindkettőnket elhagytak az emlékek pedig jó és szép volt együtt sétálgathatnék közöttük válogatnék ahogy egy régiségboltban is teszi az ember nem is annyira a gyűjtőszenvedély vinne rá hiszen minden darabról tudom hogy mennyit ér és azt is bármelyiket választanám ki már túl késő ahhoz hogy magaménak érezzem elég lenne számomra most is a pillanat rácsodálkozása hogy mennyire nem illünk össze mégis milyen jól állnánk egymásnak * átszállás és a visszatérés szándéka nélkül készülök aprólékosan kidolgozott terv szerint csomagolom be útipoggyászomba mindazt ami számomra nélkülözhetetlen címeket elsősorban soha vissza nem hívott ismerőseim címeit és azokét is akik soha nem hívtak ugyan de nekem folyton szándékomban állt felhívni őket * figyeli a sodrás irányát erősségét az örvények jelzik ugyan a kettéhasított eget amiről érezhetően nem akar tudomást venni a nap üres csónakként sodródik beszakadt hegyei fölött ő pedig elmondhatja majd hogy járt itt is ott is de hogy mi az amit látott nem tudja barlang-e vagy templom egy pillanatig fordított piramis valószínűsíti hogy délibáb játszik vele és temploma is olyan hogy belül sivatag teles tele eldobált kőtáblákkal a templom körül romváros és a hideg kapualjak alatt el-elcsukló lélegzetek hasogatják az egymásba gyűrődő falakat * utoljára hagyja a kertjét a visszafelé létezés sorrendjében ássa fel macskái sírját egyedüllétük súlya megkapaszkodik a rég kivágott fűz gyökerein mire észreveszi fölöslegessé vált hiányukat belezuhan saját egyedüllétébe már régóta kételkedik ugyan kételkedéseiben de most úgy érzi magát mint a macskák közös sírjára szánt fehér szikladarab időmart üregébe kapaszkodó fűcsomó 278 a látogató jelentésváltozatai ___________________improvizáció egy Vajdics-vers leszakított sorai elé megpróbálja összekötni magában a város útjait úgy hogy kerüljön bárhova pillanatok alatt meg tudja határozni helyzetét a ki- és átjutás lehetőségeinek időrabló mérlegelése nélkül semmi más nem kötötte ide csak egy térkép a városról és ez a három perc amit itt és így miközben behálózza lépéseinek láthatatlan nyomaival az utak burkolatát titkokat sejtett magában és az útjaik eddig vezették folyamatosan képződtek és – indulásának pillanatáig – jöttek utána és most megpróbál eljutni rajtuk hogy megtalálja tagadásuk vesztőhelyét vagy ki tudja talán újabb álmokkal ritkaszép felébredésekkel fog találkozni rajtuk a ráérzések pillanataiból valóságok lesznek hosszú távra is becsomagolható útravalók más utakra más helyszínekre ami zavarja hogy falak vannak mindenütt ajtók nélküli falak a kőtömbökbe hasogatott utak mentén sehol egy repedés sehol egy félrerugdosható homokszem néha betűk tűnnek fel de mielőtt megfejtődnének felszívódnak szürkeségükben tökéletes a látvány tökéletes az aláfestő zenében az aleatorikus kombináció ettől aztán úgy érzed hogy ott vagy ahova igyekeztél „ahol több ezer kilométerre önmagadtól egyedül maradtál” 211120 279 "kapaszkodás árnyékágon" primitív mottó egy primitív írásomhoz "higgyétek el hogy minden úgy jó ahogy kitalálom higgyétek el hogy ti csak akkor létezhettek ha én elhiszlek benneteket" ______________Gyurcsi - Zalán György ______________”hát ez kiráj" című versére félek többnyire tudom hogy mitől és egy idő után megnyugszom de ez a félelem most ismeretlen pontatlan széteső mintha egy hídomlás pillanatában lennél és nem tudod eldönteni érint-e téged lehet hogy már megúsztad de még ott lebeg a pillanatban a te teljes megsemmisülésed lehetősége is félek nem személyre szabott félelem ez a magam sorsa rendezett egész se kifelé se befelé nincs már semmiféle elszámolni valóm amiket esetleg még annak éreznék az már illúzió az oxigénhiányos agysejtek káprázatában egy-egy tápászkodási pont vagy hasonló jelentősége már csak annyi mint a kiöregedett én személyes ambíciójában egy huszonéves önzése félek hogy ami most itt van nem pünkösdi királyság a cehhét a népétől egy kiügyeskedett hatalmi vákuumban a hatályosra formált jogszabályok szerint szedi be és visszajuttat belőle mindenkor mindenkinek annyit amennyi a mozgató zsinór működtetéséhez szükséges van akiknél alig kétezer forint de van akiknél kétszázezer milliárd a kétezer természetesen alamizsna a kétszázezer milliárd tömbösített hatalom amiből már igazi királyságot is ki lehet ügyeskedni félek és benne a keserűség hogy mint egyszerű állampolgárt folyamatosan szívatnak mert gondolj bele itt van ez a rezsi jó-jó elfogadod a kispénzhez is jól jön az a kis pénz a sokpénzhez meg a még több de az arcom leszakadna a szégyentől ha hatalomban csak ennyit tudnék a népemért tenni 211121 280 keretbe zárt utak _____ mottó: „viga vendel: a halacska bocsánatos élete” esik. nincs semmi kedvem hozzá, de mégis kimegyek. muszáj, fel kell adnom egy halom határidős csekket. lejárt hatáidősek persze. mint én is, és mindenki, akit ismerek a környékünkön. rég lefagyott terep ez, a maga, nehezen ugyan, de mégis beazonosítható, hiányosságaival. írhattam volna elveszettségnek is, de miért túloznék, ha a valóságban inkább holtág. ittrekedt halak, sűrűsödő iszapban. megszokta a túlélést az, aki még be tudja fizetni a csekkjeit a szinte semmire, a szinte semmiből. nem bosszankodom. amennyire lehet, behúzódom a mellettem elvonuló falakba, mert miért is lógnék ki belőlük. járművek, járókelők, én meg csak a magány védettségében, és ha eljutok a postáig, elő kell majd szednem a laza, minden akadályt könnyed mosollyal kikerülő plakátarcom, addig marad ez az enervált borotválatlan rutin, az éppen sehová sem tartozni akarás pillanatfelvételében. mert tökmindegy, hogy pont most kiről mit gondolok, hogy gondolok-e egyáltalán bárkiről bármit is, amikor a kényszerteendőim kizavarnak az utcára, kiszolgáltatva ezzel a lépésről lépésre változó hangulatáramlatnak. nem szívesen figyelem meg az embereket, mert folyton kifelé haladnak belőlem, ahogy én is kifelé haladok belőlük. látható az is -- magam látom benne – hogy tisztában vagyok a fikció valószerűtlenségével. tekintetterelő kirakatüvegek pásztázzák az elém mosott utat. okafogyott kérdések bukdácsolnak rajtuk, mintha még mindig válaszokat gyűjtenének elhibázott céljaim értelmezéséhez, bármennyire nem hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam a mindenhiába orvosolhatatlan kábasága. pedig terelhetőnek kellene lennem ma is. forgatható, rugalmas világnézet a homokos árokparton sínylődő gazon. higgadt fel- és leszámolásokkal. kisakkozva, hogy ki van kivel, és alkalmazkodni megint az erősebb kutya teszthez: figyelni a tisztbábok mozgását, és figyelmen kívül hagyni a parasztbábok stratégiai, véletlenszerűen ismétlődő mozaikrendeződéseit. ilyenkor nem dühönghetsz, nem káromkodhatsz, még félned sem szabad. kiszámítod a teszthelyzet felületeit, a behelyettesítés innentől már annyira könnyű, hogy indokolatlan az agresszivitás. sőt. önkárosító lenne a hiánytalan próbálkozások felületein napoztatott joghézagok, a kinekmiközehozzáhanekemjó alapelv átgondolása az érvényesítési lehetőségek személyre szabott korlátozási rendszerében, mert arra a kérdésre, hogy miért látom rossznak azt, ami másoknak annyira jó, hogy nekem már nem számít, nem érdemes válaszolni. talán nincs is rá helyes válasz. árkok vannak helyette, és a munkarendbe állított buldózerek kontúrjai a kipufogógázzal telített világképben. 2018 281 szemle85 leporolta a tavalyi tűleveleket elővette maradék ágát bogát az évnek és megpróbálta velük feldíszíteni november valahányadikán legpontosabban huszonötödikén de még ez sem biztos rájön hogy valamikor megszületett összeszedi minden bátorságát hogy ami eddig azt kidobja az ablakon abban a reményben hogy ami ezután az már Isten kezéből sarjadzó új lesz gondolta futólag mert nagyon elmerülni ebbe a témába sem mert így hát kiköpött az ablakon a nagy magyar rög valóságába mert hiába szereti már évezred óta kibaszottul nem tud tőle meghatódni megpróbál távolabbra tekinteni mint amennyire ellát butaságnak tekinti részleges vakságát így aztán csak annyit foglalkozik vele mintha pontosan látná mit hordott ki belőle az idő és mi az amit otthagyott láb alatt hogy legyen min bosszankodni amikor éppen szemlét akar tartani rendezett és rendezetlen dolgai felett és ezt úgy nagyjából rendjén valónak is érzi egyedül a térszűkülettel nem tud kibékülni mert mindaz amit maga mögött hagyott az idő során feltorlódni látszik jobbról is balról is jelezve hogy ő maga soha egy jottányit se került előbbre de verseiben megpróbált néha – ha bénán is -- őszintén hazudni 211125 282 egyzetek a hatalomról (átírás) ha a tényleges hatalom bármiféle önmeghatározásával találkozol a menthetetlenül képződő hit elfogadása előtt az első lépés megnézni a hatalmat képviselők csúcsvezetőjének aláírását és következtess ki belőle bármit kezdj el kételkedni ítélőképességed józanságában kivetített agyi torzulásod tükörképét látod amihez igazodnod kell képződjenek azok bárhol bármikor bármilyen helyzetben fogadd el és ne Platon államelméleti szerepjátékait keresd elfuserált agyad tengermély sötétségében a jachton napfürdőző őfőméltóságok magánéletében se kutakodj ez van nem tehetsz róla hogy a demokráciába vetett hited eljátszottad egy tudatalatti örvényben az biztos hogy a demokrácia nem tökéletes és időnként felszínre löttyenti azt is amiről jó lett volna nem tudomást vennünk például hogy még mindig létezik és piszkosul kötetlen eszközrendszerével piszkosul hatékonyan tudja hullámoztatni egy nem pontosan meghatározható közösség talapzatait tulajdonképpen ez is egy társadalmi folyamat termék ez is morális értéke nincs bár miért ne állíthatnám azt hogy van van morális értéke hogy a faszba ne lenne ha úgy veszem hogy a moralitás alapja a többszörös önérdek 211202 283 átváltozás káros szenvedély az esti fény ha megrajzolom már nem adható másnak rendjeim csendjében nincs más csak csend szabadon kígyózó láncban nyílva és csukódva nem kezdődik benne semmi és így vége sem lesz maguktól csordogáló érzéseim hol itt hol ott süppednek bele az omló tetőzet üszkös maradványaiba úgy rendezve el magukat körülöttem mintha bármikor is közöm lett volna hozzájuk a silány emberi tulajdonságok között képtelen pazarlásnak tűnik még így is a minden pórusomba betolakodó isteni önimádat összegyűjtött gondolataimat fiókba tettem egytől egyig sugárzó fény volt tegnap becsuktam ma újra kinyitottam semmit nem találtam benne 211202 284 korfoglalat ____________________egy volt baráthoz legyen hát, mert másképp úgysem lesz, közönyös csend. nincs kereszt. nincs semmi különös azóta sem, csak bolygó árnyalak egy-két mellékes percben, és hamis vagy hamisnak hitt szenvedés, amin el-elkérődzik. látomásokat próbál büfögni, de látod, megfagyott ez is, mint annyi minden mit közel éreztünk. pedig épp ragyogó napsütés, talán az utolsó napom utolsó fénye, hogy most verset írok. csendes, létező apróság, mint mézes viszkivel bélelt sör, hogy lásd, mennyire hitvány ízlésem lett azóta. korral jár. ez is. lapos pillantás jobbra, aztán balra fel, és ha azt hiszed, megúsztad, felröhögsz, mert látod középen sem jobb a helyzeted. pedig „ragyog a nap az égen” de te változatlanul árnyékos oldalad bukdácsolod. szünetjeled nincs. így aztán nem lehet „lenni vagy nem lenni” ha sehol se vagy. ha voltál is. a helyzet ilyen egyszerű. zuhanó csended elnyelik volt látomásaid. kevés a józan ész. a vers is, és fölötte az ég is oly sivár. 211203 285 félig eljátszott gondolati dráma fekete vonalakat rajzolok a fehér lapra a vonalak vezetése véletlenszerű itt-ott találkoznak itt-ott belecsurrannak --- mert tubusból nyomom ki őket --- a köztes térbe ahova még eldöntetlen hogy milyen színek kerülnek a fekete vonalak és fekete csorgások közé a színeket is tubusból öntöm majd itt-ott megfolynak ők is megszaggatva a vonalak kusza egyhangúságát folyamatosan kifelé vezetem magam közülük és folyamatosan visszacsöppenek egy idő után sodrásként azonosítom magam a kétdimenziós térben a lehetséges kép képtelen elírása a merülésnek amiben elmosódva látsz meg ezt azt védekezésed most is – mint mindig – hogy maga a sodrás volt a cél de ez annyira de annyira lényegtelen hogy megállsz és vársz arra amit minden porcikád szikrázva jelzett de máig nem tudtad meg hogy mire amikor visszaadom magam állítólagos teremtőmnek úgy állok majd hogy ne látszódjam érzem a létezés tényében azt a hazugságot ami miatt szeretném ha ő látszódna akkor is ha tudom hogy csak neki hogy kizárólag csak neki felelhetek majd magam előtt kizárólag magam előtt érte is 211204 286 dőlt betűk ürügyén (tavalyi tűlevelek) nem szeretem magam körül a csendet iszapossá válok tőle körbeölelhetetlen nyiladékokkal a világra amiken keresztül úgy szüremlenek vissza a múlt történései mintha mindig is csak zavaros gondolatok lettek volna kitapintható érzések nélküli mocorgásai az érzéki toporgásnak nem szeretem amikor csak én vagyok én élmények nélküli vak a mindenki számára látható világomban a dermedten figyelő tekintet nem tudja mi az amit lát de már rég kitalálta hogy ott ahol bármit is lát majd nincs is semmi a kínos a szimmetriába rendezett gondolatkísérleteken kívül és mivel így csakis rajtuk keresztül láthatja magát vita nélkül elfogadja hogy már megint idegenné vált számára egy arc ami enyém kellett volna hogy legyen közhelyes kérdéseim még lennének ugyan számára de nem teszem fel őket hiszen így is úgy is „fekete hollóvá változik bennük a nap” * miért is beszélnénk rólad rólunk amikor gyakorlatilag nem is ismertük egymást bár az is lehet hogy igen csak közben mindkettőnket elhagytak az emlékek pedig jó és szép volt együtt sétálgathatnék közöttük válogatnék ahogy egy régiségboltban is teszi az ember nem is annyira a gyűjtőszenvedély vinne rá hiszen minden darabról tudom hogy mennyit ér és azt is bármelyiket választanám ki már túl késő ahhoz hogy magaménak érezzem elég lenne számomra most is a pillanat rácsodálkozása hogy mennyire nem illünk össze mégis milyen jól állnánk egymásnak * átszállás és a visszatérés szándéka nélkül készülök aprólékosan kidolgozott terv szerint csomagolom be útipoggyászomba mindazt ami számomra nélkülözhetetlen címeket elsősorban soha vissza nem hívott ismerőseim címeit és azokét is akik soha nem hívtak ugyan de nekem folyton szándékomban állt felhívni őket * figyeli a sodrás irányát erősségét az örvények jelzik ugyan a kettéhasított eget amiről érezhetően nem akar tudomást venni a nap üres csónakként sodródik beszakadt hegyei fölött ő pedig elmondhatja majd hogy járt itt is ott is de hogy mi az amit látott nem tudja barlang-e vagy templom egy pillanatig fordított piramis valószínűsíti hogy délibáb játszik vele és temploma is olyan hogy belül sivatag teles tele eldobált kőtáblákkal a templom körül romváros és a hideg kapualjak alatt el-elcsukló lélegzetek hasogatják az egymásba gyűrődő falakat * utoljára hagyja a kertjét a visszafelé létezés sorrendjében ássa fel macskái sírját egyedüllétük súlya megkapaszkodik a rég kivágott fűz gyökerein mire észreveszi fölöslegessé vált hiányukat belezuhan saját egyedüllétébe már régóta kételkedik ugyan kételkedéseiben de most úgy érzi magát mint a macskák közös sírjára szánt fehér szikladarab időmart üregébe kapaszkodó fűcsomó

Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!