NAPLÓK: fű. egészen egyszerű Legutóbbi olvasó: 2024-05-04 16:28 Összes olvasás: 6311| 8. | [tulajdonos]: Nem ismeretlen szerző meséle | 2012-09-20 10:48 |
Az örök a megint elcsellengett időt kereste, de nem találta. Az öröknek akkor volt szüksége az időre, amikor önmagát szerette volna látni. De az időben nem talált egy akkora állótükörre, melyben megláthatta volna a teljes alakját. Olyan terjedelmű idő, mely állótükörként vissza tudta volna tükrözni őt teljes valójában, nem létezett. Csak a tagjait láthatta a létező időben visszatükröződni. Az időnek nem tetszett ez a tükörszerep, hogy ez a nagy mafla, bamba örök egyre csak bámulja magát benne.
Az örök nem tudta, hogy a hozzá képest parányi idő vissza ugyan nem tudja tükrözni egészen, de teljes rálátása van rá. És talált az örökben olyan tulajdonságokat, melyeket nem szeretett, sőt kimondotta utált. Ezért, ha csak egy mód volt rá, elcsellengett. Szóval nagyon nem voltak jó viszonyban.
Az örök az idő keresése közben talált rá a kis fehér fókára. A kis fehér fóka elsősorban a felfedezés kedvéért bitangolt el otthonról, meg hát azért, mert kiszáradóban volt a tó. Hogy szembe találkozott az ismeretlen örökkel, kíváncsian kérdezte:
- Hát te ki vagy?
- Hm… - hümmögött az örök, hisz el se tudta volna képzelni, hogy pont ez a parányi kis jószág fedezi fel. Hisz annyian keresték és kutatták már, de az időn kívül nem láthatta és fedezhette fel senki se őt. - Előbb azt mondd meg, te ki vagy?
- Hát nem látod, hogy én vagyok a kis fehér fóka?! - felelte a kis fehér fóka csodálkozva az örök értelmetlennek talált kérdésén.
“ Mindenki tudja, ki vagyok, csak pont te nem! - morfondírozott magában.˝
-Tehát te vagy a kis fehér fóka… - mondta az örök, s elmélázott.
“ Hm… csak nem az az okvetetlenkedő idő vette fel ezt az alakzatot?˝
Ismerte már, tudta mindenféle kópéságokra képes, csakhogy bosszantsa. Nem is foglalkozott volna vele, de mit tegyen, ha olyan természete volt, hogy látni szerette volna magát, hogy lénye feltárulhasson önmaga előtt.
- Aztán mondd csak, nem te vagy az idő?
- Nem… nem én vagyok az, mert én jó vagyok! Az idő rossz.
- Igazán mondod? - kérdezte az örök, s gondterhelt arca kisimult. Persze hogy rossz!
- Ha mondom!
- Halljam, honnan tudod, hogy az idő rossz?
- Nem az idő, hanem az idők rosszak! - válaszolta a kis fehér fóka, s kíváncsian szemléte ezt a behemót, oktondi alakot. “ Még ennyit se tud?˝
- Azt mondod, többen vannak? - kérdezte ijedten az örök, hisz el nem tudta volna képzelni, hogy több idő létezhet egyidőben. Számára alakzatai csak bosszantás volt. - Honnan tudod, hogy több idő van?
- Otthon hallottam, hogy rossz idők járnak. A szüleim mondták, de én is látom.
- És milyenek ezek a rossz idők?
- Az hogy nem esik az eső, és kiszárad a tó! Már csak egy kis tócsa van a fenekén. Már ez se tócsa, hanem csak dagonya. Nem lehet a többi kis fókával benne játszadozni – mondta a kis fehér fóka szomorúan. - Azért is indultam el picit kóborolni, mert unalmas ott. Mondd, te akkora vagy, nagyobb mint a szüleim, nagyobb mint a nagybátyám, aki minden fókát elver. Ha ilyen nagy vagy, nem tudsz esőt csinálni? Nekem azt mondják, az eső az csak úgy jön. De lám, csak úgy magától nem akar jönni.
- Eső? Mi az az eső?
- Hogy te milyen buta vagy, még ezt se tudod. Az eső az olyan, hogy amikor sok esik belőle, megtelik a tó medre, s lehet benne játszadozni.
- Mi az a játék?
- Veled nem érdemes beszélgetni, semmit se tudsz! Tényleg nem tudsz játszani?
- Ha nem ismerem, akkor hogyan tudnék játszani?
- Nem kell azt tudni! Az olyan, hogy magától jön!
- Nekem nem jön – mondta az örök szomorúan, mert ez egy olyan kis helyes fehér fóka volt, hogy igazán szívesen játszadozott volna vele.
- Jó-jó, ne bánkódj, mert megtanítalak játszani! Hisz van olyan játék, amit én se ismerek, de a pajtások megtanítanak rá, s oly jó új játékot tanulnva játszani. Meglátod! De először is, akarnod kell játszani. És játszani csakis igazán lehet, nem csak úgy, mint a nagy fókák. Mondd, akarsz játszani velem?
- Ha megtanítsz rá, akkor talán igen.
- Na figyelj, én télen születtem, akkor volt hó, és első játékom az volt, hogy a nyomok követtek! Bármerre menetem, a nyomok mindig követtek. Mindig engem, soha senki mást. Ellenben a többiekkel, akiknek nyomait akkor követtem, amikor csak akartam.
- Milyen a hó?
A kis fóka elkeseredett, de mivel tényleg játszani szeretett volna, ha mással nem, legalább ezzel az esetlen alakkal, elmagyarázta:
- A hó az olyan fehér, amibe nyomot lehet hagyni! Ha télen találkozunk, nem láthattál volna meg, mert én is fehér vagyok.
- Hó… ez biztos az idő kópésága… - gondolkodott hangosan az örök. Hisz az idő kívül senkit nem ismert, és ezért mindent rá fogott.
- Azé hát! Hisz amikor megszülettem, nem szabadott sokat mászkálni, a hideg idő miatt.
- És milyen még az idő?
- Honan tudjam én?
- Mondd, ahogyan ismered, te tudod, mi az idő?
- Nagyon nem! A nagybátyám mondta, aki nem csak nagy verekedő, hanem rettentő okos is: az idő azt jelenti, amikor egyik nyomod a másik után születik a hóban. Lehet ezt érteni?
- Amikor egyik nyomod a másik után születik a hóban… - ismételte meg az örök, s elgondolkodott.
- Szerinted mi lehet még az idő?
- Az is idő, hogy együtt vagyunk. Van olyan is, amikor nem szabad soká játszani, mert vadászni kell halakat, hogy ne legyek éhes. És tényleg, csak úgy rá gondoltam, s máris éhes vagyok! Éhesen játszani meg nem lehet. Majd még eljövök erre, s lehet akkor okosabb leszel, s együtt tudunk játszani! De mond csak, te ki vagy?
- Én vagyok az örök! És soha nem vagyok éhes…
- Na szia, örök! - köszönt el a kis fehér fóka, s elindult. ´Miket mond ez: még hogy soha nem éhes!…˝
Az örök hosszasan nézett utána, s mivel megtetszett neki ez a helyes kis fehér fóka, érdekesebbnek találta mint hogy önmagát nézegesse az időben, s követte őt. Persze az örök megmozdulása lassú, s az eleven kis fehér fóka követése nem volt egyszerű, mikorra utolérte, tél lett.
A hóban nyomokat hagyó kis fehér fókát látva, kíváncsian maga mögé nézett, hagy-e saját nyomot a hóban. Elszomorodva tapasztalta, nincs nyoma.
Ekkor csúfondáros kacajt hallott mag mögött, s megismerte az idő hangját:
- Lám, nem hagysz nyomot magad után, mint a kis fehér fóka és én, még akkor se, amikor belém nézel. Ahogy elfordulok, már nem is létezel!
Az örök felmordult, ennek hallatán megfordult a kis fehér fóka.
- Örvendek hogy eljöttél hozzám! De miért ilyen nagysokára? Tudod, azután még kerestelek, de nem találtalak ott. Itthon meg kinevettek, mert azt mondták, túl kicsi vagyok még ahhoz, hogy az örökkel találkozzam, s nincs is olyan, hogy örök. Csak a nagybátyám mondta, hogy lehet ugyan az örökkel találkozni, de az nagy valami, és nyomot hagy maga után. Hadd lám, te hagysz nyomot magad után a hóban, mert nagynak mekkora vagy! Ha igen akkor, akkor meg bebizonyosodik, a felnőttek semmit se tudnak rendesen, mert igenis létezel, s együtt játszhatunk a hóban.
- Ne, ne, hagyjuk a nyomokat! - mondta az örök megijedve, mert játszani akart a kis fehér fókával. S ha meglátja, nincs nyoma, nem fog játszani. S akkor mi lesz, újra csak nézegetheti magát ebben a csúfondáros, kiállhatatlan időben?
De a kis fehér fóka fürgén már mögéje is került, s felkiáltott:
- Mekkora nyomaid vannak! Dacára, hogy nincsenek uszonyaid!
Az örök felderült! Nem számít, hogy nincs uszonya, hogy saját maga és az idő nem, de legalább a kis fehér fóka látja nyomait. Ezek szerint ő más formában is létezik, nemcsak amit és ahogy az idő tükre mutat belőle.
Hogy nem követhette saját nyomait, előreengedte a kis fehér fókát, s azt játszották, hogy… hogy közben tavasz lett, és tó partján ültek egymás mellett, s a tó tükre visszatükrözte őket. Csak kettejüket, a magára maradó időt már nem. Magára maradó idő, mert ahogyan együtt ülhettek ott, az idő elvesztette jelentőségét, mindkettejük számára.
Mint ahogy mindig is az történt, és történni fog, amikor az örök és a kis fóka találkozik…
Remélem nem haragszik érte, de ez örök kedvencem.
Főleg, hogy a fóka írta. | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
