NAPLÓK: az utolsó alma Legutóbbi olvasó: 2024-04-29 01:01 Összes olvasás: 63921| 539. | [tulajdonos]: ... | 2020-06-27 10:44 | "Egyik legkedvesebb szerzőm, Simone Weil rendkívül érdekes kategóriákat állít fel: van a személyes, van a személytelen és van a kollektív zóna. Csak a személyesből lehet eljutni a személytelenbe, a kollektívből soha. Előbb személyessé kell válni valaminek, s aztán lehet átlépni a személytelenbe. Itt tanyáznak szerinte az igazi nagy igazságok, és minden nagy mű a személytelenből táplálkozik. Kedves kis hasonlattal azt mondja, hogy egy kisfiú amíg rosszul oldja meg a feladatot, rajta hagyja személyisége nyomát. Ha tökéletesen oldja meg, személyisége semmiféle nyoma nem marad rajta a megoldott számtanpéldán.”
„A versben viszont van valami, és ez nyilván túlcsap a költő személyiségén, mert a költő önkívületi állapotában jön létre (mert ihlet van!), s az a különös, hogy ez az énvesztés tulajdonképpen ugyanakkor a legszemélyesebb is. Amikor elvesztjük önmagunkat, akkor nyerjük meg magunkat. S itt még szeretném hozzátenni, hogy ebben az értelemben minden jó vers, amikor íródik, ártatlan kéz műve. Ettől, hogy egy kicsit olyan tárgy jön létre, amibe az ember valahogy beleszeret: elkezd csinálni valamit, de ugyanakkor a tolla alatt keletkezik is valami… úgy is mondhatnám, csinálna valamit, de keletkezik a tolla alatt valami, amire egyszerűen nem kérdezi meg, hogy: miért? Miért ezt írtam? Miért pont így írtam? Még definiálni sem tudja, miért fogadja el, miért tartja befejezettnek, és miért nem tud – és nem is akar – rajta változtatni. Nem hiúságból. Egyszerűen bekövetkezett valami, keletkezett valami, ami (az ő számára legalábbis) valami eddig nem létezett evidenciát jelent. S itt, hogy világosabb legyek, talán kitérnék arra, hogy van az életünkben valami tragikus elem: nem élünk szinkronban önmagunkkal. Illetőleg: nagyon gyakran, a legtöbbnyire. Viszont minden vers, ami megüt egy bizonyos mértéket, s főként a nagyoknál, mint Rimbaud vagy Shakespeare, minden sor és minden betű és minden vessző önmagával szinkronban van. Akkor keletkezik, amikor keletkezik, és tökéletesen azonos önmagával. Idevág egy kicsit, amit Simone Weil mondott, hogy a művészet nagy lehetősége, hogy fiktív síkon megszülessék valami realitás, szemben az élettel, ahol reális síkon nagyon is gyakran fikciók közt vergődünk, és fikciókban élünk. S azt hiszem, itt kellene arra a kérdésedre választ keresnem – nagyon tapogatózom –, hogy végül is miért akar publikálni a költő? Tolla alatt megszületett egy „arc”, önállósult egy „arc”; olyan arc vagy tárgy, aminek az evidenciája megcsapta a költőt, s amit valamiképpen ajándékba kapott. Ha úgy érzi, hogy ő csinálta, akkor hiú lenne vagy lehetne, de szükségszerűen azt érzi, hogy ajándékba kapta. Mégis útjára bocsátja. De hogyan? Újabb kitérővel azt kell hogy mondjam, hogy végtelen boldog, amikor ez a szinkron, evidens valóság megjelenik szűkös életében, de írás közben nem szabad ennek örülnie, mert akkor – elrontja. Az áldozatnak is benne kell lennie az írásban: az áldozat elemének. (Ezt leginkább az előadóművészeknél lehet megfigyelni, például színészeknél: látszik, hogy küzd a színész a szerepéért, belekerül a szerepe sodrába, megörül neki, s a közönség megdermed. A színésznek nem szabad örülnie, s azért nem, hogy a közönség örülhessen.) Még mindig a keletkezéspszichológiánál vagyunk ugyan, de már átlépünk abba a másik közegbe, amit kérdésed legvégére hagytál, hogy: miért engedi a költő útjára ezeket az ajándékba kapott „evidenciákat”? Már mondtam, hogy az biztos, hogy Rimbaud, amikor a verseit írta, vagy Verlaine, vagy József Attila (vagy bárki nagy költőt mondhatnék), az írás állapotában tökéletesen ártatlan volt. Más kérdés már az útra bocsátás. Énszerintem mindenfajta siker fölötti büszkeség vagy sikertelenség miatti sértettség valahogyan tisztátalan. De a versnek nem árt. Majdnemhogy azt merném mondani: az a költő magánügye. Nem tudom persze, más hogy van vele, például most is használom a szót, hogy: költő, költő, költő, de én magam sose érzem magamat költőnek. Amikor íráson kívüli állapotban vagyok – nem vagyok költő. Mikor írok, akkor meg – hangsúlyozom újra az ajándékelemet – attól nem vagyok az: mint egy koldus – csak kapok valamit.
– S mi történik azzal, amit a koldus kap? Amikor odaadja vagy visszaadja a világnak, amit kapott?
– Természetesen és egyszerűen fogalmazva: egy vers születése egy kicsit tényleg hasonlít egy gyerek születéséhez. Hiszen még az is benne van, hogy leválik szülejéről, és van, hogy el is tartja, és később segít rajta. A szülő is kiküldi a világba gyermekét, illetőleg hagyja, hogy leváljon róla, bár azt már nem tudja fölmérni, hogy ez a gyerek mit is fog művelni a világban…
– … s hogy a világ mit fog művelni a gyerekével…
– … A legszerencsésebb esetben talán szeretni fogják… Én nem azt mondom, hogy a költészet a legfölsőbb kommunikációs forma. De kétségtelenül van egy eleme, amit nevezhetünk metanyelvnek, s hogy ennek mi a szerepe, azt sokkal inkább el tudom képzelni akkor, ha arra gondolok, hogy egy olyan világban élnénk, amely ugyanilyen, mint a miénk, csak nincs benne művészet. Akkor azért érezném, hogy ha nem is a legfontosabb, de nagyon magasrendű metanyelv. Persze elképzelhető, hogy zavarokat is kelt ez a metanyelv, a művészet, tudniillik van egy nagyon keserves dolog itt, az, hogy van egy diabolikus művészi metanyelv is. S az a furcsa, hogy közepes mű diabolikusan megírva jobb, mint egy ártatlanul megírt közepes munka. Ártatlanul csak jó verset szabad írni, hogy az ne legyen unalmas. De tegyük fel, hogy verseimet szeretni fogják, és nem kérdezik meg, hogy ez a vers miért ilyen vagy olyan. Tehát evidensnek érzik, mint egy szeretett arcot. Rettenetes volna az élet szeretett arcok nélkül.” (Beszélgetések Pilinszky Jánossal)
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
