A te kedvenc bábud molett, ötvenes, nagyszájú, bő lebernyegekbe öltöző, szürke haját mint szükséges rosszat lófarokban hátralökve hordó, okos, humán értelmiségi nő.
Az én kedvenc bábum dagadt, hőbörgő, hazug de hiszékeny, elpusztíthatatlan kedélyű vén csibész, sőt bizony még rasszista is a te fogalmaid szerint.
Velük játszunk, őket vezetjük, vitában őket mentegetjük, a személyi edzőik vagyunk, magyarázunk és súgunk nekik, és dühöngünk, amikor mégis elkövetik a saját hibáikat a mi játszmáink során.
Mindketten egyedülállók, de azért nagyszülők. Nagyjából egyidőben jártak egyetemre, a te bábud most is ott tanít, de az enyém (aki mentőzött sokáig, volt ród, szakács, sőt, azt állítja, Csehszlovákiába is ő vonult be hatvannyolcban, bár szerintem az a bátyja volt) nem diplomázott le, noha jóval élesebb elme annál, mint amennyit a tied (aki szociálpszichológusként egész életében az előítéleteket kutatta) a legjobb indulattal is feltételezne róla.
De az enyém azért nehezebb eset. Jóformán csak előítéletei vannak, ráadásul erőszakos és kötözködő is. Elakadnak a játszmáink velük, emlékezz csak vissza, mi történt például legutóbb:
egymással szemben állítottuk fel – pontosabban ültettük le – őket, egy esküvői asztal két oldalára, te a tiédet, én az enyémet, a két család egy-egy tagjaként, és az enyém, jó szokása szerint rögtön neki is látott vedelni, és félóra múlva már a húszéves csajokat dicsérte nagy hangon,
amire a tied (akit a kora sose zavart, a feministákkal szemben is akadnak bőven fenntartásai, irodalomtörténészként pedig éppenséggel Falstaffot kutatta egész életében) nem bírt megállni egy fölényes megjegyzést a vele szemben terpeszkedő százharminc kilós enyémhez: “drága szép kis virágszál, hagyjon már minket ezzel a macsó szöveggel ezen a szép napon!”
Kézzel-lábbal mutattam erre az enyémnek, hogy fogja be a száját, ne válaszoljon, mert már láttam, hogy mi jön, de hiába persze: üvölteni kezdett, hogy neki ne dumáljanak a zsidók, az ő nagyapja Kohnból magyarosított, de az apja Kocsis néven mégis egy SS páncélgránátos hadosztály állományában élte túl a háborút, ő azt mond, amit akar, amire csönd lett az esküvői asztal mindkét oldalán.
És akkor megláttalak téged a tábla túloldalán, ahogy te is kézzel-lábbal mutogatsz a tiednek (aki történész, és világéletében a huszadik század feldolgozatlan traumáival foglalkozott), hogy ha már így alakult a helyzet, mondja el végre azt a nagymonológot, amire egész életében készült:
“De én azért már hadd dumáljak neked, vén szarkeverő, hát én vagyok neked zsidó a csendőrtiszt apámmal és a hajszál híján apáca anyámmal? hát mit gondolsz, mért foglalkoztam én egész életemben valláskritikával, miközben a szívem mélyén Alexandriai Szent Katalinként, tudós vitában, mindig újra és újrakezdve, száz pogány görög filozófust térítek át Jézus oldalára egymagam, ha nem az ilyen frusztrált vén marhák miatt, mint te vagy? hát nem látod, mit hoztál a násznép fejére ezzel a szóval, hogy zsidó? hát nézz körül, hogy szegik le a fejüket, hogy tesznek úgy, mintha el se hangzott volna, nézd, hogy szégyelli a családod magát, hát kit érdekel itt a te konkrét nagyapád? mert ez a szó, zsidó, megesz, felzabál maga körül mindent, nem ismer kontextust, finom különbségeket, ez a szó csak saját magát jelenti meg veszélyt és viszályt, és ha valahol elhangzik egyszer, ott nem marad semmi más, csak ő, a szó, meg zavarodott, ideges emberek, remegő gyomrok, vörös fejek, ezer évig nem volna szabad a zsidó szót kimondani, hát mért nem fogtad már megint be a szád?”
De te hiába integettél a tiednek, hogy mondja, mondja ezt el, ő bizony nem szólt egy szót se, csak forgatta a szemét, sóhajtott, fejét csóválta, és mutatta neked, hogy á, teljesen fölösleges. De aztán mégis gondolt egyet, mivel még mindig makacsul tartott az asztal körül az én bábum hőbörgése miatti öt másodpercnyi kínos pillanat: és áthajolt az asztalon, és megsimogatta az enyémnek a képét: “nyugi, édesem, nyugi”.
Amitől az enyém azonnal rávigyorogott a tiedre, mert van szeme az igazi nőkhöz, és a tied az. És feloldódott a zsidó szó miatti kínos csönd, folytatódott az esküvői vacsora, és ők ketten beszélgetni kezdtek megint, ahogy a játszmáink során lenni szokott, és a végén az enyém talán meg is kérte volna a tied kezét, sőt, fordítva sem kizárt, végülis épp elég magányosak mind a ketten, de nem lett a játszmának vége most se, mert idegesen lesöpörtem a táblát, mert nem bízom meg az enyémben, egyik játszmában ezt mond, a másikban meg azt, és sajnálom, de nem bízom a tiedben se, hiába foglalkozott emlékezetpolitikával világéletében. Így lett a tábla szép tiszta már megint.
És most hagyjuk a bábuinkat, és térjünk rá végre arra, ami téged meg engem illet: én úgy látom, hogy neked és nekem családdal, tevékkel, juhokkal, szolganéppel, Nippurból Jerikóba négyezer, vagy ponyvás kocsikkal, ószövetségi Bibliával St. Louisból Kansas City felé kétszáz éve kéne együtt vándorolnunk legelőt és szűzföldeket keresve, mátriárka-pátriárka, csúnyán és örökké szidva egymást, de mégis töretlen tisztelettel övezve házunk népe által, ideális körülmények között. Hozzánk csak ez lenne méltó.
De te és én (akik tanult, magyar, felnőtt szerelmespárként, szülőkként, világéletünkben az ideális körülményeket kerestük) csak optimális körülményeket ismerünk, és félnomádként, az eshetőségekre készen éljük az életünket: legeltetünk a startmezőn, gabonát termesztünk a cél mögött, és a kettő között, a célban állnak a sátraink.
Tanulj, azért vagy itt, hogy megtanuld és megértsd hogy a kő, mit írásod beró, fejednek álmot kínál, megsimítja az alvók ráhajló füves haját, mert ő maga álomtalan. Azért vagy itt, hogy a kőnek fejed kínáld, hogy lágyan lüktető tarkód kínáld oda a kemény kőnek, add néki álmodat, azért vagy itt, hogy az iker-álom sátorcövekre leljen; hogy kemény, föltáruló koponyádat kevéske, nyirkos föld enyhítse meg, azért vagy itt, hogy várj a szélnyílásban és a meddő hangokat, a fölsarjadt füvet fél kézzel, egy nádszállal elcsitítsd azért vagy itt, hogy tőlük megtanulj szegényen, akár kenyértelen embervoltodban Ember maradni!
– Mit nem képzel?! – ordított első vevőjére torkaszakadtából Rimapénteki Rimai Péntekh vadonatúj patikájában, amit éppen az imént nyitott meg Rimapéntek főterén.
– Hogyhogy mit képzelek?! – emelte fel a hangját az első vevő. – Talán nem az van kiírva a maga boltjára, hogy patika?!
– De az – mondta Rimapénteki Rimai Péntekh.
– Akkor meg mit ordítozik, ha aszpirint kérek? Hol kérjem, ha nem patikában?
– Az is ki van írva, hogy ki a cégtulajdonos – mondta fölényesen Rimapénteki Rimai Péntekh.
– Mit érdekel engem a cégtulajdonos – háborgott az első vevő –, nekem aszpirin kell, és kész.
– Csak nem képzeli, hogy egy Rimapénteki Rimai Péntekh vacak aszpirineket, fejfájás elleni porokat, lázcsillapítókat, lábizzadásgátlókat és popsikenőcsöket árul?!
– Mi a szöszt árulna mást egy patikában? – mérgelődött az első vevő.
– Embernek fia – mondta kissé lecsillapodva Rimapénteki Rimai Péntekh –, ez nem a test, ez a lélek patikája.
Az első vevő szemében érdeklődés csillant.
– Lelki bajok ellen?
– Igen – mondta Rimapénteki Rimai Péntekh.
Most már teljesen elpárolgott a mérge, szinte kedvesen nézett az első vevőre. Ami az ő esetében elég nagy szó.
– Tisztelt barátom – folytatta kissé ünnepélyesen –, mivel ön az első vevőm, bármit vásárol, ingyen kapja. Válasszon!
– Hogy őszinte legyek – toporgott izgatottan az első vevő –, nem pontosan értem, hogy mire lehet gyógyszert kapni az ön patikájában… bár reménykedem… de reményemet ki sem merem mondani.
– Mondja csak bátran – biztatta Rimapénteki Rimai Péntekh.
Rimapénteki Rimai Péntekh átszellemült arccal bólogatott és folytatta:
– Meg kicsinyesség, kapzsiság, nagyravágyás, álszerénység, alamusziság, lustaság, torkosság, tohonyaság, lelki restség, pénzsóvárság és mindenféle gonoszság, eltévelyedés és átok ellen vannak írjaim, balzsamjaim, cseppjeim és pasztilláim.
– Ez nagyszerű! Uram, bocsásson meg, hogy az imént emeltebb hangot merészeltem megengedni magamnak. Akkor még nem tudhattam, hogy ön egy zseni, az emberiség megmentője. Egyúttal az én megmentőm is. Házsártosság ellen is van gyógyszere?
– Van – mondta gyanakodva Rimapénteki Rimai Péntekh. Az első vevő tapsikolt és ugrándozott örömében.
– Tetszik tudni, van egy házsártos, irigy, lusta és nagyképű feleségem, egy kicsinyes, kapzsi napam, egy torkos, tohonya, pénzsóvár ipam, egy alamuszi ángyikám, egy kárörvendő bácsikám, mindnek kérek, ami jár, ír, balzsam, pasztilla egyre megy, csak használjon.
Rimapénteki Rimai Péntekh vakarta a feje búbját.
– Van egy bökkenő – mondta.
– Engem már semmi meg nem akadályoz, hogy megmentsem a feleségemet, ipamat, napamat, ángyikámat, bácsikámat. Mindenre hajlandó vagyok a gyógyszerekért. Halljam azt a bökkenőt!
– Annyicska csak – mondta Rimapénteki Rimai Péntekh –, hogy a gyógyszert mindenkinek magának kell kérnie a bajára, különben nem használ.
– Úgy érti… – tátotta el a száját az első vevő.
– Úgy – bólintott a mondat végét meg sem várva Rimapénteki Rimai Péntekh.
– Hát azt várhatja – mondta elkeseredetten az első vevő.
– Mit?
– Hogy, mondjuk, a feleségem idejöjjön, és gyógyírt kérjen irigység, lustaság, házsárt és nagykép ellen a saját maga számára.
– Már miért ne történhetne meg?
– Mert azt hiszi magáról, hogy jóindulatú, szerény, szorgalmas. Éppen rólam állítja, hogy irigy, lusta, veszekedős és nagyképű vagyok.
– Szívesen állok rendelkezésére – készségeskedett Rimapénteki Rimai Péntekh –, kérjen csak akármelyik ellen, egy szempillantás alatt meggyógyul.
– Csak nem képzeli, hogy igaz?! Még hogy én irigy?! Még hogy én lusta?! Még hogy én nagyképű?! Nevetséges!
– De veszekedősnek csak veszekedős. Velem is mindjárt veszekedni kezdett, ahogy belépett.
– Én?! Ember, maga veszekedett! Legjobb lenne, ha beszedne valamit veszekedősség ellen a híres gyógyszereiből. Tablettát, írt vagy balzsamot.
– Maga nagyképű fajankó! – ordította el magát Rimapénteki Rimai Péntekh. – Takarodjon innét, mert úgy kivágom, mint a sicc!
Az első vevő sem volt rest, visszaordított. Egy darabig válogatott sértéseket ordítgattak egymásnak, aztán a vevő elunta, nagy dérrel-dúrral becsapta maga után a patikaajtót. Durr!
Hátha mégis igaza van – gondolta Rimapénteki Rimai Péntekh –, és be kellene vennem egy hirtelen harag elleni tablettát. Ugyan – legyintett azonnal –, nem hirtelen harag ez, egyszerűen csak igazságosság. Igazságos vagyok, annyi az egész. Abból meg kár volna kigyógyulni.
Nem is vett be semmilyen tablettát. Leült, várta a vevőket. Jöttek is, de mind másnak akart venni a balzsamokból, írokból, tablettákból. Saját magának egyik sem. Minek, hiszen nekik aztán semmi hibájuk sincs!
Lassan-lassan el is maradoztak a vevők. Nem akadt senki Rimapénteken, aki elismerte volna magáról, hogy nagyképű, rosszindulatú, irigy, kétszínű, kicsinyes, kapzsi, nagyravágyó, álszerény, alamuszi, torkos, tohonya, pénzsóvár, lelki rest. Nem tudom, ha te Rimapénteken laksz, elmentél volna-e Rimapénteki Rimai Péntekh patikájába valamilyen gyógyszerért? Igen? Nem?
Mert így bizony fölkopott az álla szegény csodapatikusnak. Írjai megpenészedtek, balzsamjai megpimpósodtak, tablettái szétporladtak, ő maga meg búvában-bánatában elbujdosott, ma sem tudja senki, hol lakik, mit csinál – hacsak Bab Berci nem. De ő mélyen hallgat felőle.
(Lázár Ervin: A csodapatika)
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
