NAPLÓK: az utolsó alma Legutóbbi olvasó: 2024-04-23 14:14 Összes olvasás: 63478| 664. | [tulajdonos]: fat-cat | 2020-12-02 15:09 | “Being in power makes me permanently suspicious of myself.”
„I go to a special doctor, I don't have to drive a car, and my driver need not lose his temper going through Prague at a snail's pace. I needn't cook or shop for myself, and I needn't even dial my own telephone when I want to talk to someone. In other words, I find myself in the world of privileges, exceptions, perks; in the world of VIPs who gradually lose track of how much butter or a streetcar ticket costs, how to make a cup of coffee, how to drive a car, and how to place a telephone call. I find myself on the very threshold of the world of the communist fat cats whom I have criticized all my life.”
https://www.vaclavhavel.cz/en/activities/shop/49_vaclav-havel-suspicious-to-myself?fbclid=IwAR2Nq-PKnM21yTwytpisEnC5Oi7460DHwGDzJT0mZttKMyEDvlL11qP18O8 | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 663. | tulaj: kieg. | 2020-12-01 16:57 | Van egy regénye is magyarul.
http://ekultura.hu/2020/01/17/clarice-lispector-a-csillag-oraja | |
| 662. | [tulajdonos]: szavakkal-a-halál-ellen | 2020-12-01 16:31 | Cetli: Gonçalo M. Tavares Clarice Lispectort tartja a portugál nyelvű elbeszélő irodalom mindenkori legjobb szerzőjének! Magyarul Pál Ferenc fordításában a Minden történet című novelláskötete jelent meg.
„Lispector, annak ellenére, hogy már első, huszonévesen közreadott regényének megjelenése után „a portugál nyelv hercegnőjeként” ünnepelték függetleníteni tudta magát mindazoktól az elvárásoktól, amelyeket az euroatlanti irodalomipar és olvasói várakozás támaszt a harmadik világbeli alkotókkal szemben. Az ő írásai nem tobzódnak csodás elemekben, híján vannak a politikai áthallásoknak és állásfoglalásoknak, miként az európai műveltség jegyében és igényével erőltetett utalásoknak is. Lispector nem írt a fülledt dzsungelről, az ültetvények pokláról, nem írt nagyregényt egy képzeletbeli állam diktátorának és katonai juntájának abszurd kegyetlenségéről, nem érezte szükségét az európai entellektüeleket megszégyenítő hiperkulturáltság bizonygatásának. Lispector végletesen és menthetetlenül személyes, miközben banális helyzetekkel kezdődő elbeszéléseiben és regényeiben – melyek a modern filozofikus próza hagyományai ellenére nem nélkülözik a történetet – szüntelenül azt kutatta, ami túlmutat a személyiségen, vagy inkább megelőzi azt. Ily módon inkább egy olyan hagyományhoz kapcsolódott, amelyet Kafka, Fernando Pessoa, Edmond Jabès, Georges Bataille, Maurice Blanchot képviselt – bár helyesebb volna azt mondani, hogy ez a hagyomány, ez a mindennél mélyebbről fakadó és mindennél mélyebbre ragadó tudás többek között az említett írókon keresztül adott hírt magáról.
Mondjuk ki: Lispector misztikus szerző, akinek különös lényét és írásmódját még legtöbb méltatója is csak hasonlatok révén próbálta érzékeltetni: „Úgy ír, mint Virginia Woolf, és úgy néz ki, mint Marlene Dietrich” – mondta róla amerikai fordítója. „Lispector olyan, mintha Kafka nőnek született volna, mintha Rilke egy ukrajnai születésű brazil-zsidó lett volna, mintha az anyává vált Rimbaud megérte volna az ötvenet, olyan, mint egy németségét levedlett Heidegger…” – így Hélène Cixous. Pedro Almodóvart Nizsinszkij naplóira emlékeztette az életmű, ami szerinte az őrületbe való fokozatos aláereszkedés dokumentuma, a költő Carlos Drumond de Andrade viszont minden összevetést elégtelennek érzett: Lispector halálakor csupán annyit mondott, hogy „Clarice a titokzatosból érkezett, és a titokzatosba távozott”.
(in: SZAVAKKAL A HALÁL ELLEN – CLARICE LISPECTOR TRAGIKUS ÉLETE, ÍRTA: CSÁKI MÁRTON)
| |
| 660. | [tulajdonos]: ... | 2020-11-30 16:11 | Imreh András: A váltótárs
Simon Balázsnak
Más világban éltél. Szürke lapályodon
szénként parázslott kitakart, fekete napod,
fekete pelyhekben kavargott a hó, akár a pernye,
vagy mint a felzavart varjúcsapat,
mely betölti a levegőeget ---
vagy legalábbis másik kontinensen.
Nagyjából felváltva aludtunk,
egyikünk egy egész munkanappal lemaradva.
Azt hiszem, én. Azt hiszem, ha én voltam Budapest,
te semmiképp se New York, inkább Közel-Kelet.
Hányszor gondolok rád, felebarátom. Pedig találkozásainkat
majdnem mindig elmosta valami:
egy kavicshordalékos nyári zivatar,
vagy egy pohár kidöntött tej a viaszosvásznon,
amely lassan lábadra csöpögött.
Maradt a telefon. Maradtak a látatlan beszélgetések,
vákuumhangod, hahóid egy távolodó hajóról,
az interurbán agyonhallgatások
Buda és Pest között. Maradt a csend,
tengermély csendje a kábeleknek.
Nem jöttél fel hozzánk a hegyre, a fénybe,
csak kétszer. Először három éve,
aztán, mint egy visszatévedt, elhanyagolt barát,
most nyáron, amikor a lányom első cipőjét nőtte ki,
agyad a koponyád. | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 658. | [tulajdonos]: refrén: én-én-Pontifex-én | 2020-11-29 23:25 | Paul Tillichet a létbátorság (the courage to be) fogalom megalkotóját, aki egész életében arra törekedett, hogy az emberi indulatok által vont önkényes határok két oldalán toporgók közé önmagából hidat ácsoljon, napfelkeltekor helyezték nyugalomra az Indiana Államban fekvő New Harmony város Paul Tillich Parkjában.
A Pontifex-én: "Az állásfoglaló én érettségének egy sajátos fokán Pontifex oppositorumként, azaz hídverőként, az összes lelki ellentét áthidalójaként működik, integrálja az ellentétes tendenciákat. A Pontifex-én a lelki ellentétek feloldásán túl a hatalomosztó, organizációs szerepet is betölti a lélekben. Ezáltal jöhet létre az egész-legesség, az integrált személyiség. A Pontifex-én áthidaló és organizációs szerepét három működés segíti: a transzcendencia, az integráció és a participáció." (Szondi György) | |
Olvasói hozzászólások nélkül| 656. | [tulajdonos]: ... | 2020-11-29 22:08 | "A 88 éves spanyol költő, Francisco Brines nyerte a spanyol nyelvű világ legrangosabb irodalmi elismerését, a Cervantes-díjat.
Brines 1932-ben született, és ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyet a spanyol irodalomtörténet hol az „'50-es évek csoportjaként", hol a „háború utáni második generációként", hol „háborús gyerekekként" nevez meg. Valójában azonban nem annyira a háború, mint Franco diktatúrája határozta meg indulásukat és pályájuk első részét. Szinte valamennyien középosztály- vagy felső középosztálybeliek, biztos anyagi háttérrel, kiváló iskolákkal, diplomával. Mindebből következően igen kritikusak, és Brines kortársa, a kiváló Jaime Gil de Biedma szavaival „lelkiismereti okokból önkritikusak”. A diktatúra puhulása mellett elsősorban ez az oka annak, hogy az 50-es, 60-as és 70-es évek spanyol költészetét alapvetően meghatározza a közéleti líra, a társadalmi elkötelezettség.
Brinesét nem. Az ő költészete megingathatatlanul, bár egyáltalán nem tolakodóan személyes. Szinte kizárólagos témája az idő és variációi: az elveszett gyermekkor és ifjúság, az öregedés, a szerelem. Kötetcímei árulkodóak: Zsarátnok, Szavak a sötétbe, Még nem, Rózsák ősze, Az idő neszezése, Vak tükör, Az utolsó part. Gyermek- és ifjúkora valóban paradicsomi körülmények között telt szülei Valencia környéki földbirtokán. Apját ugyan teljesen hidegen hagyta a költészet, mégis lelkesen támogatta az ifjú Francisco ambícióit, aki salamancai jogi tanulmányai után a madridi egyetem bölcsészkarára iratkozott be. Bár a spanyol nyelv és irodalom professzora volt a cambridge-i, majd az oxfordi egyetemen, költészetén az angolszász befolyás nemigen érezhető. A kritika szerint stílusára elsősorban a magyarul sajnos szintén alig ismert nagy előd, Luis Cernuda hatott – ám Brines versbeszéde kevésbé filozofikus. Ugyanakkor az irónia és a humor is távol áll tőle, versei gyermekien komolyak, áttétel nélkül őszinték, hangja természetes. Ezért tud magától értetődően, kendőzetlenül beszélni elveszett Édenről, homoszexualitásról és pusztulásról. Látásmódja elégikus, de versnyelve töretlenül köznapi, extázisa visszafogott. Líráját nehéz volna a magyar költészet térképére leképezni: egyszerre derűs, mámoros, mindennapos és tragikus, mintha a nagybeteg Orbán Ottó írta volna Lator László verseit." (Imreh András, in: 1749) | |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
