NAPLÓK: az utolsó alma Legutóbbi olvasó: 2024-04-26 11:55 Összes olvasás: 63719204. | [tulajdonos]: kő-Kemény | 2018-07-20 22:08 | Kemény István: Zsidókeresztény társas
A te kedvenc bábud molett, ötvenes, nagyszájú, bő lebernyegekbe öltöző, szürke haját mint szükséges rosszat lófarokban hátralökve hordó, okos, humán értelmiségi nő.
Az én kedvenc bábum dagadt, hőbörgő, hazug de hiszékeny, elpusztíthatatlan kedélyű vén csibész, sőt bizony még rasszista is a te fogalmaid szerint.
Velük játszunk, őket vezetjük, vitában őket mentegetjük, a személyi edzőik vagyunk, magyarázunk és súgunk nekik, és dühöngünk, amikor mégis elkövetik a saját hibáikat a mi játszmáink során.
Mindketten egyedülállók, de azért nagyszülők. Nagyjából egyidőben jártak egyetemre, a te bábud most is ott tanít, de az enyém (aki mentőzött sokáig, volt ród, szakács, sőt, azt állítja, Csehszlovákiába is ő vonult be hatvannyolcban, bár szerintem az a bátyja volt) nem diplomázott le, noha jóval élesebb elme annál, mint amennyit a tied (aki szociálpszichológusként egész életében az előítéleteket kutatta) a legjobb indulattal is feltételezne róla.
De az enyém azért nehezebb eset. Jóformán csak előítéletei vannak, ráadásul erőszakos és kötözködő is. Elakadnak a játszmáink velük, emlékezz csak vissza, mi történt például legutóbb:
egymással szemben állítottuk fel – pontosabban ültettük le – őket, egy esküvői asztal két oldalára, te a tiédet, én az enyémet, a két család egy-egy tagjaként, és az enyém, jó szokása szerint rögtön neki is látott vedelni, és félóra múlva már a húszéves csajokat dicsérte nagy hangon,
amire a tied (akit a kora sose zavart, a feministákkal szemben is akadnak bőven fenntartásai, irodalomtörténészként pedig éppenséggel Falstaffot kutatta egész életében) nem bírt megállni egy fölényes megjegyzést a vele szemben terpeszkedő százharminc kilós enyémhez: “drága szép kis virágszál, hagyjon már minket ezzel a macsó szöveggel ezen a szép napon!”
Kézzel-lábbal mutattam erre az enyémnek, hogy fogja be a száját, ne válaszoljon, mert már láttam, hogy mi jön, de hiába persze: üvölteni kezdett, hogy neki ne dumáljanak a zsidók, az ő nagyapja Kohnból magyarosított, de az apja Kocsis néven mégis egy SS páncélgránátos hadosztály állományában élte túl a háborút, ő azt mond, amit akar, amire csönd lett az esküvői asztal mindkét oldalán.
És akkor megláttalak téged a tábla túloldalán, ahogy te is kézzel-lábbal mutogatsz a tiednek (aki történész, és világéletében a huszadik század feldolgozatlan traumáival foglalkozott), hogy ha már így alakult a helyzet, mondja el végre azt a nagymonológot, amire egész életében készült:
“De én azért már hadd dumáljak neked, vén szarkeverő, hát én vagyok neked zsidó a csendőrtiszt apámmal és a hajszál híján apáca anyámmal? hát mit gondolsz, mért foglalkoztam én egész életemben valláskritikával, miközben a szívem mélyén Alexandriai Szent Katalinként, tudós vitában, mindig újra és újrakezdve, száz pogány görög filozófust térítek át Jézus oldalára egymagam, ha nem az ilyen frusztrált vén marhák miatt, mint te vagy? hát nem látod, mit hoztál a násznép fejére ezzel a szóval, hogy zsidó? hát nézz körül, hogy szegik le a fejüket, hogy tesznek úgy, mintha el se hangzott volna, nézd, hogy szégyelli a családod magát, hát kit érdekel itt a te konkrét nagyapád? mert ez a szó, zsidó, megesz, felzabál maga körül mindent, nem ismer kontextust, finom különbségeket, ez a szó csak saját magát jelenti meg veszélyt és viszályt, és ha valahol elhangzik egyszer, ott nem marad semmi más, csak ő, a szó, meg zavarodott, ideges emberek, remegő gyomrok, vörös fejek, ezer évig nem volna szabad a zsidó szót kimondani, hát mért nem fogtad már megint be a szád?”
De te hiába integettél a tiednek, hogy mondja, mondja ezt el, ő bizony nem szólt egy szót se, csak forgatta a szemét, sóhajtott, fejét csóválta, és mutatta neked, hogy á, teljesen fölösleges. De aztán mégis gondolt egyet, mivel még mindig makacsul tartott az asztal körül az én bábum hőbörgése miatti öt másodpercnyi kínos pillanat: és áthajolt az asztalon, és megsimogatta az enyémnek a képét: “nyugi, édesem, nyugi”.
Amitől az enyém azonnal rávigyorogott a tiedre, mert van szeme az igazi nőkhöz, és a tied az. És feloldódott a zsidó szó miatti kínos csönd, folytatódott az esküvői vacsora, és ők ketten beszélgetni kezdtek megint, ahogy a játszmáink során lenni szokott, és a végén az enyém talán meg is kérte volna a tied kezét, sőt, fordítva sem kizárt, végülis épp elég magányosak mind a ketten, de nem lett a játszmának vége most se, mert idegesen lesöpörtem a táblát, mert nem bízom meg az enyémben, egyik játszmában ezt mond, a másikban meg azt, és sajnálom, de nem bízom a tiedben se, hiába foglalkozott emlékezetpolitikával világéletében. Így lett a tábla szép tiszta már megint.
És most hagyjuk a bábuinkat, és térjünk rá végre arra, ami téged meg engem illet: én úgy látom, hogy neked és nekem családdal, tevékkel, juhokkal, szolganéppel, Nippurból Jerikóba négyezer, vagy ponyvás kocsikkal, ószövetségi Bibliával St. Louisból Kansas City felé kétszáz éve kéne együtt vándorolnunk legelőt és szűzföldeket keresve, mátriárka-pátriárka, csúnyán és örökké szidva egymást, de mégis töretlen tisztelettel övezve házunk népe által, ideális körülmények között. Hozzánk csak ez lenne méltó.
De te és én (akik tanult, magyar, felnőtt szerelmespárként, szülőkként, világéletünkben az ideális körülményeket kerestük) csak optimális körülményeket ismerünk, és félnomádként, az eshetőségekre készen éljük az életünket: legeltetünk a startmezőn, gabonát termesztünk a cél mögött, és a kettő között, a célban állnak a sátraink.
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|