„Bab Berci, segíts rajtam! L. L.” Ez volt a cédulán, amit elém lebegtetett a szél. Na tessék, beteljesedett – gondoltam, mert tudtam ám, hogy ki kér segítséget, és azt is, hogy miért. Ez az L. L. nem más, mint Lapázi Lopez, akinek rokonai élnek az egész világon. Egy nagybácsijáról például biztosan tudom, hogy Cucutában lakik. És akikről nem egészen biztosan tudok, azok meg Ivryben, Barranquillában, Yaoundéban, Hobartban, Rácpácegresen, Quintuquiccában, a Magadléna meg a Jangce folyó jobb és bal oldalán… de minek is soroljam tovább, elég az hozzá, hogy annyi a rokona Lapázi Lopeznek, mint a fűszál, és nincs a világnak oly eldugott zuga, ahol legalább egy vagy kettő ne volna belőlük. De hát ez így van mindenkivel. Veled is. Lapázi Lopez esetében az volt a különös, hogy egy szép napon valamennyi rokonának eszébe jutott. „Mi lehet szegény Lapázi Lopezzel?” – tűnődött a tengernyi rokon, és ki tudja, miért, aggodalom fogta el valamennyit Lapázi Lopezért. Hátha éppen éhen halni készül. Vagy nincs háza, és kénytelen a szabad ég alatt hálni. Vagy fáj a foga, és nincs pénze fogorvosra. Vagy éppen rokonlátogatóba készül, de nem tudja megvenni a vonatjegyet. Na, nem sokat teketóriázott a sok rokon, valamennyi elment a postára, és pénzt küldött Lapázi Lopeznek. A tevehajcsár egy rúpiát, a tanár tíz mallért, a mosodatulajdonos százötven cantaburát, a cucutai nagybácsi meg egymaga ötezer szoliduszt – szóval ki-ki tehetségéhez mérten támogatta Lapázi Lopezt. Na, szegény lapázi postások! Mást se csináltak hetekig, csak hordták a sok pénzt Lapázi Lopeznek. A rúpiát, a mallért, a cantaburát, a rullárt, a fillárt, az őrebőrét, a szoliduszt és a validuszt, a végén alig fért a sok pénz a házba, az ablakból aranypénzek gurultak szerteszét, a kéményen színes bankók lebegtek kifelé. Olyan gazdag lett Lapázi Lopez, amilyen senki még a földön. Ámultan hevert a pénzhalom tetején – amikor a fémpénzek már nagyon nyomták a hátát, átfeküdt a papírpénzekre. Ebből is láthatjuk, hogy megvolt a magához való esze. Ezzel a magához való eszével két álló hétig azon gondolkodott, mit csináljon a temérdek pénzével. Az ördög tudja, mit talált volna ki, ha két hét elteltével nem megy el az ablaka alatt a szegény asszony a kisfiával.
– Anyu, vegyél nekem irányítós autót – kérlelte a szegény asszonyt a kisgyerek.
– Hányszor mondjam már, hogy nincs rá pénzem – mondta kicsit szomorúan, kicsit ingerülten a szegény asszony.
Lapázi Lopezt mintha darázs csípte volna meg. Fölugrott, ki az ajtón, gyerünk a szegény asszony meg a fia után. Megleste, melyik házba mennek be, azzal máris a játékboltban volt.
– Kérek egy irányítós autót – mondta izgatottan.
– Milyen árban? – kérdezte az eladó.
– A legeslegnagyobb árban – mondta boldogan Lapázi Lopez, és egy akkora irányítós autót vásárolt, amekkorát te még sohasem láttál, s aztán az ajándékkal a kisfiú házához lopódzott, kivárta az alkalmas pillanatot, s mint egy ügyes tolvaj, kipattintotta az ablak zárját, s az irányítós autót a konyhaasztalra lopta. Azzal, mint aki dolgát jól végezte, távozott, s az utca túlsó végén még hallotta az örömteli kiáltást:
– Anyu! Ide nézz! Ide nézz, anyu!
Repesett Lapázi Lopez szíve.
Ettől kezdve mást se csinált, csak az emberek kívánságát leste. S ha a kívánság nem volt ostoba, nem volt nagyon fölösleges, nem volt mások ellen irányuló – egyszóval egy rendes, szívhez szóló kívánság volt –, Lapázi Lopez máris ment a boltba vagy ahova kellett, megvásárolta a kért holmit, és belopta szépen oda, ahol oly nagyon kívánták. Olyan ügyesen csinálta, hogy a tolvajok szakszervezete elnöknek választhatta volna. Mert őelőtte aztán nem volt zárt ajtó. Lakat, rigli, elektromos zár, titkos jelszóval működő, riasztócsengős, tekerős, húzós, mind semmiség volt neki, másodpercek alatt kinyitotta valamennyit. De a tolvajok szakszervezetének elnöke nem lehetett, mert ő ellentolvaj, sőt ellentolvajnagy volt. Nem vitt, hanem hozott. S ez bizony nagy különbség. S ráadásul mennyi mindent hozott! Sublótba kenyeret, kiságy mellé játékot, szekrénybe új ruhát, fogasra kalapot, udvarba kutyát, kis fiókba aranygyűrűt, üres polcra könyvet, kéménybe kolbászt, kamrába árpadarát, előszobasarokba sétabotot, felsorolni sem lehet, mi mindent. S hogy milyen ügyesen! Ott van például az az eset, amikor a messzi északon, a tomboló télben azt kívánta egy jyväskyläi gyerek, hogy a világ legnagyobb dinnyéjéből szeretne enni. Mire hazaért, ott volt a konyhában a világ legnagyobb dinnyéje. Döbbenten bámulta mindenki, mert nagyobb volt, mint az ablaknyílás, nagyobb, mint a kétszárnyú ajtó, azt gondolta az ember, hogy aki ezt ide behozta, előbb lebontotta a házat, a konyhakőre tette a dinnyét, és újra körülépítette. Mert másképp hogyan? De ezt sohasem tudjuk meg, ez Lapázi Lopez szakmai titka. Lapázi Lopez nyilván bővelkedett szakmai titkokban – mondhatni, abban az arányban szaporodtak a szakmai titkai, ahogy fogyott a pénze. Mert ellentolvajnagynak lenni nagyon sok pénzbe kerül. Bizony mostanában már az ágy alját is át kellett kutatnia Lapázi Lopeznek, vagy söprűvel a konyhaszekrény alatt matatni, ha nagyobb pénzösszeget akart összekotorni. Hol volt már a mennyezetig érő pénz, a szél fújdogálta bankók szép ideje?!
S ekkor szegény Lapázi Lopez ezt a kívánságot hallotta: „A világ legnagyobb gyémántját akarom!”
Odanéz, hát egy felcicomázott nő, aranyfüggők, csirgő-csörgő karperecek, gyémántos gyűrűk minden ujján, olyikon kettő is, hú, maga a felcicomázott sivárság. Miért akarja ez még a világ legnagyobb gyémántját is? Van ennek elég kincse.
És ekkor egy balga ötlet villant Lapázi Lopez agyába. Eddig mindig csak praktikus, egyszerű kívánságokat teljesítettem, még ha a világ legnagyobb dinnyéjéről volt is szó. Most utoljára igazán teljesíthetnék egy ilyen értelmetlen, hiú kívánságot is. Ahogy a pénzemet nézem, úgysem futja több kívánságteljesítésre. Így legalább egy emlékezetes ünnepi tettel koronáznám meg ellentolvajságom idejét. Úgy is van, ünnepeljünk! Hol az a világ legnagyobb gyémántja?
Bizony minden ágy alját ki kellett söpörnie, az elgurult fillérkéket egy szálig összeszednie, hogy kiteljék a világ legnagyobb gyémántjának ára. Lapázi Lopeznek egy vasa sem maradt. De a gyémánt megvolt. Osont vele a csendes, kihalt utcákon, kerülgette a forgalmasabb helyeket, hóna alatt – mint egy strucctojás – újságpapírba csomagolva a világ legnagyobb gyémántja. A nő, aki a gyémántot kívánta, a város legelőkelőbb negyedében lakott, egy kertes házban. Lapázi Lopez ügyesen átmászott a kerítésen, átlopakodott az ápolt pázsiton, díszbokrok és méltóságteljes fatörzsek takarásában közelítette meg a kőcsipkés épületet. Egy apró csavarhúzóval babrált valamit az egyik földszinti ablak zárján, patt, a zár kinyílt, Lapázi Lopez egy fényeskényes szobában találta magát, előkelő bútorok közt, tompa csillogásban. Nem teketóriázott sokat, kibugyolálta újságpapír köntöséből és a fénylő politúrú asztalra tette a világ legnagyobb gyémántját. A gyémánt ragyogott, a szoba földöntúli fényt kapott tőle. Lapázi Lopez egy pillanatig kedvtelve állt a csillogásban, aztán kilépett az ablakon. És ebben a pillanatban fölharsant a kiáltás : „Tolvaj, tolvaj!” A felcicomázott nő lépett a szobába, ő kiáltozott.
Lapázi Lopez futott, ahogy bírt, idegen kerteken át, ismeretlen utcákon, még háztetőkön is ugrált menekültében, de mindhiába, elkapták.
– Na, megvagy, te jómadár! – mondták neki. Vitték a poroszlók a tett színhelyére.
– Ez volt az? – kérdezték a felcicomázott sivárságot.
– Ez – mondta a nő.
– Asszonyom, sorolja, mit lopott el önöktől – mondta az egyik poroszló, és papírt, ceruzát vett elő.
– Még szerencse, hogy megzavartam – mondta a nő –, így nem tudta ellopni a világ legnagyobb gyémántját. – A szeme gonoszul Lapázi Lopezre villant. – De ellopta a rubinnal kirakott karperecemet, a zafír fülbevalómat…
– De hiszen… – szakította volna félbe Lapázi Lopez, de a főporoszló rárivallt:
– Kuss!
A nő szemrebbenés nélkül hazudott tovább:
– …és a smaragdlegyezőmet, az opál fejdíszemet, a türkizgyűrűmet, az ametiszt nyakékemet, a jáspisszobrocskáimat, az achátokat, a topázokat, a karbunkulusokat! Amíg ezt mind vissza nem adja nekem – sziszegte a nő –, ne engedjék szabadon! Addig kínozzák, amíg elő nem adja a kincseimet!
Vitték a börtönbe Lapázi Lopezt.
– Majd itt ráérsz gondolkodni, hogy szabad-e úri házakba betörni, karbunkulusokat lopni – mondták neki, és puff, rácsapták az ajtót. Azt a vasajtót, amelyik mögött egyszer már Bab Berci is ücsörgött.
Talán éppen ezért jutott eszébe rögtön Lapázi Lopeznek Bab Berci. Elővett egy cédulát, miszlikekre tépte, mindegyik miszlikre ráírta: „Bab Berci, segíts rajtam! L. L.” Kinyúlt a börtön rácsos ablakán, a miszlikeket a szélbe lebbentette. Szálltak szerteszét.
Nem tudom, az üzenet eljut-e Bab Bercihez. Könnyen lehet, hogy a szél éppen ellenkező irányba fúj. Addig is arra kérlek benneteket, ha módotokban áll, segítsetek Lapázi Lopezen. Mondjátok el mindenkinek, hogy ártatlan.
A te kedvenc bábud molett, ötvenes, nagyszájú, bő lebernyegekbe öltöző, szürke haját mint szükséges rosszat lófarokban hátralökve hordó, okos, humán értelmiségi nő.
Az én kedvenc bábum dagadt, hőbörgő, hazug de hiszékeny, elpusztíthatatlan kedélyű vén csibész, sőt bizony még rasszista is a te fogalmaid szerint.
Velük játszunk, őket vezetjük, vitában őket mentegetjük, a személyi edzőik vagyunk, magyarázunk és súgunk nekik, és dühöngünk, amikor mégis elkövetik a saját hibáikat a mi játszmáink során.
Mindketten egyedülállók, de azért nagyszülők. Nagyjából egyidőben jártak egyetemre, a te bábud most is ott tanít, de az enyém (aki mentőzött sokáig, volt ród, szakács, sőt, azt állítja, Csehszlovákiába is ő vonult be hatvannyolcban, bár szerintem az a bátyja volt) nem diplomázott le, noha jóval élesebb elme annál, mint amennyit a tied (aki szociálpszichológusként egész életében az előítéleteket kutatta) a legjobb indulattal is feltételezne róla.
De az enyém azért nehezebb eset. Jóformán csak előítéletei vannak, ráadásul erőszakos és kötözködő is. Elakadnak a játszmáink velük, emlékezz csak vissza, mi történt például legutóbb:
egymással szemben állítottuk fel – pontosabban ültettük le – őket, egy esküvői asztal két oldalára, te a tiédet, én az enyémet, a két család egy-egy tagjaként, és az enyém, jó szokása szerint rögtön neki is látott vedelni, és félóra múlva már a húszéves csajokat dicsérte nagy hangon,
amire a tied (akit a kora sose zavart, a feministákkal szemben is akadnak bőven fenntartásai, irodalomtörténészként pedig éppenséggel Falstaffot kutatta egész életében) nem bírt megállni egy fölényes megjegyzést a vele szemben terpeszkedő százharminc kilós enyémhez: “drága szép kis virágszál, hagyjon már minket ezzel a macsó szöveggel ezen a szép napon!”
Kézzel-lábbal mutattam erre az enyémnek, hogy fogja be a száját, ne válaszoljon, mert már láttam, hogy mi jön, de hiába persze: üvölteni kezdett, hogy neki ne dumáljanak a zsidók, az ő nagyapja Kohnból magyarosított, de az apja Kocsis néven mégis egy SS páncélgránátos hadosztály állományában élte túl a háborút, ő azt mond, amit akar, amire csönd lett az esküvői asztal mindkét oldalán.
És akkor megláttalak téged a tábla túloldalán, ahogy te is kézzel-lábbal mutogatsz a tiednek (aki történész, és világéletében a huszadik század feldolgozatlan traumáival foglalkozott), hogy ha már így alakult a helyzet, mondja el végre azt a nagymonológot, amire egész életében készült:
“De én azért már hadd dumáljak neked, vén szarkeverő, hát én vagyok neked zsidó a csendőrtiszt apámmal és a hajszál híján apáca anyámmal? hát mit gondolsz, mért foglalkoztam én egész életemben valláskritikával, miközben a szívem mélyén Alexandriai Szent Katalinként, tudós vitában, mindig újra és újrakezdve, száz pogány görög filozófust térítek át Jézus oldalára egymagam, ha nem az ilyen frusztrált vén marhák miatt, mint te vagy? hát nem látod, mit hoztál a násznép fejére ezzel a szóval, hogy zsidó? hát nézz körül, hogy szegik le a fejüket, hogy tesznek úgy, mintha el se hangzott volna, nézd, hogy szégyelli a családod magát, hát kit érdekel itt a te konkrét nagyapád? mert ez a szó, zsidó, megesz, felzabál maga körül mindent, nem ismer kontextust, finom különbségeket, ez a szó csak saját magát jelenti meg veszélyt és viszályt, és ha valahol elhangzik egyszer, ott nem marad semmi más, csak ő, a szó, meg zavarodott, ideges emberek, remegő gyomrok, vörös fejek, ezer évig nem volna szabad a zsidó szót kimondani, hát mért nem fogtad már megint be a szád?”
De te hiába integettél a tiednek, hogy mondja, mondja ezt el, ő bizony nem szólt egy szót se, csak forgatta a szemét, sóhajtott, fejét csóválta, és mutatta neked, hogy á, teljesen fölösleges. De aztán mégis gondolt egyet, mivel még mindig makacsul tartott az asztal körül az én bábum hőbörgése miatti öt másodpercnyi kínos pillanat: és áthajolt az asztalon, és megsimogatta az enyémnek a képét: “nyugi, édesem, nyugi”.
Amitől az enyém azonnal rávigyorogott a tiedre, mert van szeme az igazi nőkhöz, és a tied az. És feloldódott a zsidó szó miatti kínos csönd, folytatódott az esküvői vacsora, és ők ketten beszélgetni kezdtek megint, ahogy a játszmáink során lenni szokott, és a végén az enyém talán meg is kérte volna a tied kezét, sőt, fordítva sem kizárt, végülis épp elég magányosak mind a ketten, de nem lett a játszmának vége most se, mert idegesen lesöpörtem a táblát, mert nem bízom meg az enyémben, egyik játszmában ezt mond, a másikban meg azt, és sajnálom, de nem bízom a tiedben se, hiába foglalkozott emlékezetpolitikával világéletében. Így lett a tábla szép tiszta már megint.
És most hagyjuk a bábuinkat, és térjünk rá végre arra, ami téged meg engem illet: én úgy látom, hogy neked és nekem családdal, tevékkel, juhokkal, szolganéppel, Nippurból Jerikóba négyezer, vagy ponyvás kocsikkal, ószövetségi Bibliával St. Louisból Kansas City felé kétszáz éve kéne együtt vándorolnunk legelőt és szűzföldeket keresve, mátriárka-pátriárka, csúnyán és örökké szidva egymást, de mégis töretlen tisztelettel övezve házunk népe által, ideális körülmények között. Hozzánk csak ez lenne méltó.
De te és én (akik tanult, magyar, felnőtt szerelmespárként, szülőkként, világéletünkben az ideális körülményeket kerestük) csak optimális körülményeket ismerünk, és félnomádként, az eshetőségekre készen éljük az életünket: legeltetünk a startmezőn, gabonát termesztünk a cél mögött, és a kettő között, a célban állnak a sátraink.
Tanulj, azért vagy itt, hogy megtanuld és megértsd hogy a kő, mit írásod beró, fejednek álmot kínál, megsimítja az alvók ráhajló füves haját, mert ő maga álomtalan. Azért vagy itt, hogy a kőnek fejed kínáld, hogy lágyan lüktető tarkód kínáld oda a kemény kőnek, add néki álmodat, azért vagy itt, hogy az iker-álom sátorcövekre leljen; hogy kemény, föltáruló koponyádat kevéske, nyirkos föld enyhítse meg, azért vagy itt, hogy várj a szélnyílásban és a meddő hangokat, a fölsarjadt füvet fél kézzel, egy nádszállal elcsitítsd azért vagy itt, hogy tőlük megtanulj szegényen, akár kenyértelen embervoltodban Ember maradni!
