Megtapsolták a tanítványaim a mai spanyol órát. Ez helyrebillentette a lelkivilágomat. Többször eszembe jutott ugyanis közben a DOKK-est, sajnáltam, hogy kimaradok valamiből. A FOMO-ból (Fear Of Missing Out) így lett végül JOMO (Joy Of Missing Out).
Remélem azért, hogy csupa jóból maradtam ki. Ámbár, a köteléket a veszekedés is erősíti.
"A veszekedés összeköt" -- George R. Bach és Peter Wyden könyve. Ha minden igaz, én fogom lefordítani.
A virtuális kapcsolatok rákfenéje: nem látszik, ha az ember levelezés közben folyamatosan vigyorog. Szerintem Ön is. Nekem átjön. Egyszer majd írok egy tanulmányt arról, miért kell az ilyen beszélgetéseknek nyilvánosan zajlania, van valami perverzió benne. De talán éppen ez kell a közönségnek. Valóság-só.
írtam, ami eszembe jutott. Nincs most többre időm. Este tanítok, holnap biblio-drámát vezetek egy gimnáziumban, és még nem készültem fel.
Valaki megkért, engedjem meg, hogy a kislánya az Emberfia című írásomat mondhassa el egy szavalóversenyen. Kicsit nyálas szöveg (a vége), de most ezzel búcsúzom, mert kapóra jön jóság-ügyben:
Itt talál rá, hogy legyen egy kis dolga is (nem tudom beágyazni):
Megint a külön malom. Mondtam én, hogy ítélkezni akarok jó és rossz fölött? Mondtam én, hogy mindenkit szeretni kell? Csak lehet. Megpróbálni. Abszolút egyetértünk. Hogy fogadott szülőapámat ismeri, reméltem. Hogy szereti, örömteli. Hogy a Hétfejű tündér, és a Kislány, akit mindenki szeretett "fő-fő kedvenc", szívmelengető. Hogy velük azonosítja magát, remélni sem mertem. (Brunellát egyszer ajándékul adtam valakinek, vérig sértődött rajta). Ha megengedi, bemutatkozom, Nagy Zoárd vagyok, lassan 45 éve. És Simf. (Off topic kérdezem, tudja, hogyan végezte Vathy macska?) A mazsolában is teljesen egyetértünk. A Foucault inga-t szoktam mindig példának hozni rá, csak ember legyen a talpán, aki végigolvassa. Idus ünnepén, a tömérdek egyéb tábla közt láttam ezt: DÖMDÖDÖM! Ez hat, ez működik. Ahogy működik a Retemetesz is. (Nem mellékelem, nyilván ismeri) Felőlem állíthatja magáról bárki, hogy ő nem szeret jó lenni, talán van is olyan, akiről elhiszem. Azt gondolom, jelen esetben ez csak furcsa póz, tuggyafene miért. (Ezért is kapok majd, de mitnekem.) Szégyen lenne megpróbálni jónak tűnni? Vagy az elég a hárításhoz, hogy a jónak látszani akarók néha nem azok? Ugyan. Vagy ez valami vudu szertartás, hogy azt kiabálom magamról, rosszvagyok, rosszvagyok, és aztán, amikor elűztem a rosszszellemeket, akkor hattyúvá változunk és mindenki énekel? Jó lenne hinni, hogy nincs is vadász. Brunella se ismerte fel. Talán mi se ismerjük fel. (Önáltatásnak ez is megteszi.) És igen, lehetnek taszító homlokok, amiknek a simogatása nem túl vonzó feladat. Nehezen hinnék olyannak, akinek állítása szerint ez nem okozhat gondot. De ebből nem vezethető le, hogy ne lenne feladatunk a lehető legtöbb homlok megsimogatása. (Ugye ebben is egyetértünk?) Azt hiszem, most van itt az ideje, hogy jelezzem, bizonytalan vagyok, nem érzi-e zavarónak a megnyilvánulásaimat. Ha így lenne, sajnálnám, de akkor is arra kérném, ne palástolja. Z.
A projektív identifikáció legtündéribb ábrázolása. Többet ér ezer pszichológiai tanulmánynál. Fő-fő kedvenc. Tíz éves korom óta ismerem. Akkor kaptam anyukámtól az azonos című Lázár Ervin-kötetet. "A kislány, aki mindenkit szeretett" című mesét már felnőtt koromban ismertem meg, a "Ha három lábon gyábokorsz"-szal együtt. Mind a három történet rólam szól.
Nem vagyok jóságellenes, csak nem akarok mindig jó kislánynak látszani. A jó kislányoknak látszók sokszor a legkevésbé azok.
Ön elmeri dönteni, ki a Jó? Mondjuk, ha csak itt a DOKK-on körülnéz, ki képviseli a Jót egymást maró felek közül? Mintha dönteni kellene. Nem kell. Szeretni sem KELL mindenkit. Csak lehet. A vadásszal érdemes vigyázni. De van vadász? Vagy az is csak a képzeletünk szüleménye? A projektív identifikáció megtestesülése.
A valóság túl sok információt tartalmaz. Ezért kigyűjtjük belőle a minket alátámasztó elemeket, a többit hanyagoljuk. Cherry-picking. Mazsolázás.
Jó vagyok annak, aki annak akar látni. Ki lehet belőlem hozni a rosszat, ha valaki azt keresi.
És a mese:
Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér Ha három lábon gyábokorsz Ezt a mesét már öt évvel ezelőtt meg akartam írni, mégis csak most láthatok hozzá. Mert nagyon sok utánjárásba került. A kislány miatt, akiről a történet szól. Csak annyit tudtam róla, hogy szőke és szép, zöld szeme van. Ezt különben láthatja mindenki, aki nem vak. De mire megyek én azzal, ha tudom valakiről, hogy kívül milyen?! Azt szerettem volna tudni: belül milyen? És ez került sok utánjárásba. Mert meg kellett kérdeznem majd mindenkit, aki ismerte: egy remetét, egy vadászt, az édesapját, egy boszorkát, egy tündért, egy kecskepásztort, egy gombát, az anyját, egy barátnőjét, egy királyt, egy szép lányt, egy málnabokrot, egy apácát, Mikkamakkát, egy salabaktert, egy kunt, egy kánt, egy kanonokot, egy számtantanárt, egy fánkot és egy elefánkot és Julit és Gyurit, és mert állítólag mindent tud: Vacskamatit és végül a kislányt.
Hát ez bizony sok időbe telt. Egyiktől a másikig hét napot kellett gyalogolnom. Pedig hiába, mert egy csipetnyit se lettem okosabb a válaszaiktól. A remete azt mondta, kerge, a vadász, hogy kósza, az édesapja, hogy álomjáró, a boszorka, hogy zsémbes, a tündér, hogy cserfes, a kecskepásztor, hogy kelekótya, a gomba meg, hogy bolondos, az anyja, hogy csupa szív, a barátnője, hogy cifra, a király, hogy szende, a szép lány, hogy csúnyácska, a málnabokor, hogy kedves, az apáca, hogy mézesmázos, Mikkamakka meg azt, hogy csiperi (ki érti ezt, hogy csiperi? Ez a Mikkamakka különben mindig ilyeneket beszél. Még hogy csiperi! Nincs is ilyen szó!), a salabakter, hogy szeleverdi, a kun, hogy tündérszép, a kán, hogy csalfa, a kanonok, hogy csenevészke, a számtantanár, hogy szikraeszű, a fánk meg azt, hogy morcos, az elefánk, hogy ostobácska, Juli, hogy kényes, Gyuri meg, hogy fényes, Vacskamati meg azt mondta: tulipántka, a kislány maga, hogy: „janemtudom!”
Hát ezzel aztán nem sokra megyünk! Mert hogy lehet egy kislány egyszerre kerge, kósza, álomjáró, zsémbes, cserfes, kelekótya, bolondos, csupa szív, cifra, szende, csúnyácska, kedves, mézesmázos, csiperi (ajaj!), szeleverdi, tündérszép, csalfa, csenevészke, szikraeszű, morcos, ostobácska, kényes, fényes és tulipántka? Meg „jajnemtudom”?
Jaj! Nem tudom!
De a mesét akkor is el kell mondani. Egy szép napon a kislány kora reggel elment az erdőbe gombát szedni. Azzal, hogy legkésőbb délre hazaér. De nem ért haza délre. Még jó délutánra se. Az apja meg az anyja nagyon megijedt. Egyik szaladt erre, másik szaladt arra, keresni kezdték a kislányt. Segített nekik keresni a vadász, a tündér, a kecskepásztor, a király, a málnabokor, Mikkamakka, a kun, a számtantanár, Juli, Gyuri és Vacskamati.
A többi, mármint a remete, a boszorka, a gomba, a barátnő, a szép lány, az apáca, a salabakter, a kán, a kanonok, a fánk és az elefánk a füle botját sem mozdította, nem segített. Azért ők is olvassák tovább a mesét, olyanoknak is írtam, akik nem segítenek.
Késő este, már jócskán sötétedett, amikor a kecskepásztor ráakadt a kislányra.
– Hát te, kelekótya, merre csavarogtál?! – kiáltott fel olyasféleképpen, hogy egyszerre csengett a hangjában öröm is meg szemrehányás is.
– Jaj, kecskepásztor – mondta a kislány –, képzeld, mi történt velem! A Fekete Tónál voltam.
– A Fekete Tónál? – csodálkozott a kecskepásztor. – Hisz az olyan mélyen bent van az erdőben, hogy még Mikkamakka sem merészkedett odáig!
– Bizony, nagyon messze van – bólogatott a kislány –, de muszáj volt odamennem. Mert kiáltozást hallottam felőle. Először csak nagyon gyengén, nem is értettem a szavakat, de olyasféle kiáltozás volt, hogy közelebb kellett mennem. A Fekete Tó partján bukkantam ki az erdőből, s tudod, mit találtam ott? Egy öreg házat, fazsindelyeset. Kopott volt, de nem toprongyos, nem volt nagy, mégis méltóságteljes, ellenséges se volt, de bizalomgerjesztő se. Zsalui zárva, a hozzá vezető utakat benőtte a fű. Az ajtaja nyitva volt. Onnan bentről hallatszott a kiáltozás. Azt kiabálta valaki: „Segíts, oldozd el a köteleimet, nyisd ki a zsaluimat, söpörd ki a pókhálóimat, fényesítsd ki az ablakaimat, súrold fel a szobáimat, meszeld ki a falaimat, simogasd meg a homlokomat.” Beléptem a házba. Huzatos, sötét folyosón találtam magamat, alig derengett valami. A folyosóról nyíló ajtók mind tárva. Egyikben mintha egy székhez kötözött embert láttam volna. Nagyon megijedtem, kiszaladtam a házból, és azóta is futok. Jaj, de jó, hogy itt vagy, kecskepásztor! Mondd: nem baj, hogy elszaladtam? Mit kellett volna csinálnom?
A kecskepásztor ráncolta a homlokát. Ránc hátán ránc. Végre nagy nehezen kibökte:
– Nem tudom. Nem tudom, mit kellett volna csinálnod.
Ebben a pillanatban lépett ki a sűrűből Vacskamati.
– Jaj, de jó, hogy megvagy, tulipántka! – kiáltott. – Hol a csudában jártál, halálra kerestünk?
– Ó, Vacskamati, képzeld, a Fekete Tónál voltam.
– A Fekete Tónál – csodálkozott Vacskamati –, de hisz az oly mélyen bent van az erdőben, hogy még Mikkamakka sem merészkedett odáig.
– Bizony, nagyon messze van – bólogatott a kislány –, de muszáj volt odamennem. Mert kiáltozást hallottam felőle. Először csak nagyon gyengén, nem is értettem a szavakat, de olyasféle kiáltozás volt, hogy közelebb kellett mennem. A Fekete Tó partján bukkantam ki az erdőből, s tudod, mit találtam ott? Egy öreg házat, fazsindelyeset. Kopott volt, loncsos, nagy és ellenséges. Rozzant zsalui beszögezve, az udvarán derékig érő gaz. Az ajtaja nyitva volt. Onnan bentről hallatszott a kiáltozás. Azt ordítozta valaki: „Azonnal eloldozd a köteleimet, kinyisd a zsaluimat, kisöpörd a pókhálóimat, kifényesítsd az ablakaimat, felsúrold a szobáimat, kimeszeld a falaimat, megsimogasd a homlokomat!” Reszelős, rikácsoló hang volt. De azért én beléptem a házba. Huzatos, sötét folyosón találtam magam, alig derengett valami. A folyosóról nyíló ajtók mind tárva. Bagolyszemek, pókhátak fénylettek a szobákban, sárkányfogak, csontok foszforeszkáltak. Egyikben egy székhez kötözött, világcsúf, fogatlan, gonosz arcú embert láttam. Nagyon megijedtem, kiszaladtam a házból, és azóta is futok. Jaj, de jó, hogy itt vagy, Vacskamati! Mondd: nem baj, hogy elszaladtam? Mit kellett volna csinálnom?
– Kioldozni, megkötözni, kitárni, beszögezni, felsúrolni, besározni! – kiáltozott bolondul Vacskamati, s erre a kiáltozásra lépett elő a sűrűből Mikkamakka.
– Jaj, de jó, hogy megvagy, csiperi! – mondta. – Jó, hogy elvesztél, de csak attól, hogy megkerültél. (Mert Mikkamakka mindig ilyesféléket mond.) Hol a csudában jártál?
– Ó, Mikkamakka, képzeld, a Fekete Tónál voltam!
– A Fekete Tónál – csodálkozott Mikkamakka –, de hisz az olyan mélyen bent van az erdőben, hogy még én sem merészkedtem odáig.
– Bizony, nagyon messze van – bólogatott a kislány –, de muszáj volt odamennem. Mert kiáltozást hallottam felőle. Először csak nagyon gyengén, nem is értettem a szavakat, de olyasféle kiáltozás volt, hogy közelebb kellett mennem. A Fekete Tó partján bukkantam ki az erdőből, s tudod, mit találtam ott? Egy öreg házat, fazsindelyeset. Barátságos, szép ház volt, frissen meszelt. Makulátlan, zöld zsalui becsukva, az udvarán ápolt pázsit, kaviccsal megszórt utak. Az ajtaja nyitva volt. Onnan bentről hallatszott a kiáltozás. Azt kiáltozta valaki: „Kérlek, oldozd el a köteleimet, nyisd ki a zsaluimat, söpörd ki a pókhálóimat, fényesítsd ki az ablakaimat, súrold fel a szobáimat, meszeld ki a falaimat, simogasd meg a homlokomat. Nagyon kérlek, ments meg engem!” Beléptem a házba. Huzatos, sötét folyosón találtam magamat, alig derengett valami. A folyosóról nyíló ajtók mind tárva. Ezüsthegyek, aranydombok fénylettek a szobákban, drágakövek és elefántcsont szobrok foszforeszkáltak. Egyikben egy székhez kötözött, világszép, szomorú arcú fiút láttam. Nagyon megijedtem, kiszaladtam a házból, és azóta is futok. Jaj, de jó, hogy itt vagy, Mikkamakka! Mondd: nem baj, hogy elszaladtam? Mit kellett volna csinálnom?
Mikkamakka összevonta a szemöldökét, nagyot szívott a pipájából, és az égre nézett, mint mindig, ha valami nagyon fontosat akart mondani.
– Ha három lábon gyábokorsz – mondta átszellemülten –, a kálán pugra nem tudsz menni.
A kislány eltátotta a száját, úgy bámult rá.
– De hát ebből egy szót se értek – mondta fancsali arccal.
Mikkamakka magasra tartotta a mutatóujját.
– Majd megérted – mondta –, hihihi, hehehe!
És hihi-heherészett. Mikkamakka nagyon szomorúan tudott hihi-heherészni.
Megérkeztek a többiek is, akik a kislányt keresték. Nagy volt az öröm. Odahaza még táncoltak is egy sort nagy vigasságukban. De a kislány egyre szomorúbb lett. Nem nagyon értették. Csak Mikkamakka tudta, azért szomorú, mert egy megkötözött ember jár az eszében, akinek csukva a zsalui, pókok szőtték be a szobáit, piszkosak az ablakai, sáros a padlója, foltosak a falai, és egy árva simogatás sem jut a homlokára.
Nem is tudott a kislány egész éjjel aludni, már kora hajnalban talpon volt, indult volna vissza a fazsindelyes házhoz. Csakhogy egyedül nem mert. Elment hét mesteremberhez. Egy kötéloldozóhoz, egy zsalunyitogatóhoz egy pókhálószedőhöz, egy ablakfényesítőhöz egy padlósúrolóhoz, egy meszelőmesterhez és egy homloksimogatóhoz.
– Szükségem lenne a segítségetekre – mondta nekik.
Mind a hét bólintott, s mind a hét azt mondta:
– Szolgálatom ára éppen egy arany.
Az összesen hét arany!
Honnan vegyen egy kislány hét aranyat?
Kért az apjától – nem volt neki, kért az anyjától – annak se volt. Elment hát hét napra a királyt szolgálni.
Az első napon kibogozott száz csomós kötelet, a másodikon kinyitott kétszáz zsalut, a harmadikon lesöpört háromszáz pókhálót, a negyediken kifényesített négyszáz ablakot, az ötödiken felsúrolt ötszáz piszkos padlót, a hatodikon bemeszelt hatszáz foltos falat, a hetediken sírt-rítt, de azért a napért is megkapta az egy aranyat.
Együtt volt a hét arany, elindult hát a hét mesteremberrel a Fekete Tó felé.
Oda is értek, de hiába járták körül háromszor is, semmiféle házat nem találtak.
S ekkor a kislány fölkiáltott:
– Most már értem!
– Mit értesz? – kérdezték a mesteremberek.
– Azt – szomorkodott a kislány –, hogy miért mondta Mikkamakka: „Ha három lábon gyábokorsz, a kálán pugra nem tudsz menni”.
A hét mester bólogatott. Úgy látszott, ők is értik.
A HÉTFEJŰ TÜNDÉR Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen. Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, kancsinak, bandzsinak, árokba nézőnek; tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, harcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba. Hát ilyen csúnya voltam. Vagy tán még annál is csúnyább. Úgy szégyenkeztem emiatt, ahogy még senki Rácpácegresen. És forrt bennem a düh, emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe. Miért vagyok én ilyen csúnya? Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre? Két zenész lakott a szomszédomban Rácpácegresen. Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi. Rácegresi tudott furulyázni, Pácegresi nem. Rácegresi azt mondta nekem: - Csúnya vagy, csúnya vagy, de azért rád is süt a nap. Ha egyszer jó szíved lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy. És meg is szépülsz tőle. De én nem jó akartam lenni. Szép akartam lenni. Mérgelődtem, acsarkodtam, kardoskodtam, epéskedtem. Pácegresi meg azt mondta: - Olyan randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Téged elvarázsoltak. Ez a hétfejű szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd. - De amikor olyan szépen énekel - mondtam neki. Pácegresi legyintett. - Álnok ének az - mondta. - Így csalja tőrbe az áldozatait. Ez a hétfejű szörny vagy hétfejű sárkány, avagy hétfejű boszorka ott élt hozzánk közel. Mert Rácpácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van, s innen csak egy ugrás Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön kezdődik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejű micsoda. És esténként gyönyörűen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát ő varázsolt el engem. Őmiatta lettem ilyen rút. Na megállj! - gondoltam magamban. Elhatároztam, hogy megölöm. - Ez az egyetlen lehetőség - helyeselt Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott furulyázni, hogy már nem is akart, a furulyája is tömör arany volt, lyuk se volt rajta. Ettől kezdve mindennap edzettem, hogy legyőzhessem a hétfejű szörnyet. Hétfőn sárkánytejet ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam, csütörtökön baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal, vérrel, vencsellővel. Meg is erősödtem hamar, s egy éjszaka nekiindultam. Karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. - Megöllek, gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm - ropogtattam a fogaim között. A talpam alatt rídogáltak a füvek. Csak mentem: bimm-bumm. Mit nekem füvek! A fejem felett recsegtek, sírdogáltak a fák. Csak mentem: dimm-dömm. Mit nekem fák! Az ég sóhajtozott, a föld nyöszörgött. Csak mentem: zitty-zutty. Mit nekem ég, mit nekem föld! Hajnaltájt értem Csodaországba, még alig-alig pirkadt. De rátaláltam a hétfejűre. Ott aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme. Nosza, nekiestem. Sutty, levágtam az első fejét - mintha egy húr pattant volna el, földtől holdig érő, megzengett a világ. Fölébredt persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is! Illatok szabadultak el ekkor, kikerics, fodormenta, kakukkfű, orgona és nárcisz illata. Felém nyúlt, meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keményen a karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. Lehullt a harmadik feje is - források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra. A negyedik is - aranyhajfonatok libbentek s tűntek el a fák közt. Az ötödik is - felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyűi. A hatodikat nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam. Harang szólalt meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban... De akkor, jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A fejem épp a mellére szorult, hallottam a szívdobbanásait. Kopp-kopp - dobogott a szíve. És azt kérdezte tőlem: - Mit vétettem én neked, ember fia? - Megölhetsz - mondtam neki -, szétroppanthasz. De akkor is jól tettem, amit tettem, mert ilyen csúnyává varázsoltál. Én vagyok a legcsúnyább ember a földön. Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag. Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége - ilyen volt az arca. - Te bolond, te bolond - mondta kedvesen. Megcsókolt jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott. Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is; te úristen, hat fejét levágtam! Elengedett. A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú. Térdre estem előtte. - Nem érdemlem én ezt - mondtam neki -, változtass vissza rúttá. Hiszen hat fejed levágtam. Jaj, csak visszaragaszthatnám! Rázta a fejét, hogy nem lehet. Mosolygott. Ekkor kelt föl a nap, rásütött. Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejű Tündért akartam megölni, a világ legjóságosabb tündérét. Balga ésszel hat fejét levágtam. Mi lesz, ha ez az egy feje is elvész? - Engedd meg, hogy a testőröd legyek, engedd meg, hogy őrizzelek - mondtam neki. Bólintott. Soha többé nem mentem vissza Rácpácegresre, ott maradtam a tündért vigyázni. Őrzöm őt ma is, lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. Ne is próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá! Nem engedhetem bántani. Mert egy bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. És szeretettel.
Van egy ugandai tanítványom. Ma megtudtam tőle a kutya nevét szuahéliül: „wmba”.
Előtte nem sokkal éppen arról beszéltem a csoportnak, hogy a spanyolok kerülik a mássalhangzó-torlódást, ezért hívják Spanyolországot Españának, Szlovéniát Esloveniának, Stockholmot Estocolmónak. Még a nevek kiejtését is megváltoztatják. A Swartzot például Eszvartsznak ejtik, Bruce Wilis Brúsze Vilisz nekik. Mihez kezdenének az olyan szavakkal, mint a „wmba”?
Alább a KFT Afriká-ja suahéliül.
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak. Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
Kedvenc versek
Egyelőre a lista üres. Bővíteni a listát az egyes versek olvasásakor lehet.
