NAPLÓK: N. D. S. L. (Vajdics Anikó) Legutóbbi olvasó: 2024-04-29 04:13 Összes olvasás: 71897| 337. | [tulajdonos]: ... | 2019-01-24 21:08 | 2019. január 24.
Pár napja megnéztem sokadjára is a Good Will Hunting-ot. Akárhányszor képes vagyok újranézni egy filmet. Mindig találok bennük valamit, amire nem emlékszem utólag, mert éppen nem fontos annyira, hogy megjegyezzem. Erről a filmről sokáig az a jelenet jutott eszembe, amikor Will és Skyler egy bárban megbeszélik, hogy akár csókolózhatnának is, és meg is teszik, hihetetlen természetességgel, közben tele van a szájuk ketchuppal, mustárral és hamburgerrel. Egy másik alkalommal az a beszélgetés maradt meg bennem leginkább, amikor a pszichológus elmeséli Willnek, hogy a felesége, aki két éve halott, rendszeresen elfingta magát az ágyban (a „fing” szó a szó szerepel a magyar szinkronban), de sose vállalta magára a dolgot, pedig sokszor még a kutyát is felébresztette a durrogás. Will teli szájjal röhög a történeten, akkor csöndesedik csak el, amikor a pszichológus hozzáteszi, hogy az ilyen apróságok hiányoznak neki a legjobban, mert ezek azok a dolgok, amelyekről csak ő tudhatott, ezért volt az asszony az ő felesége, nem másé.
Legutóbb valami miatt az a rész vált emlékezetessé számomra, amikor Will megérti, hogy nem maga miatt kell ott hagynia a bostoni munkásnegyedet, ahol a barátaival együtt dolgozik, hanem azoknak a helybéli srácoknak tartozik vele, akik nem olyan tehetségesek, mint ő. „Minden nap érted megyek a kocsimmal, és idejövünk – magyarázza neki Chuck ebédszünetben az építkezés mellett – Eljárunk inni, néha nagyokat röhögünk, és ez mind jó is. De tudod, mi a legjobb minden nap? Az a kb. tíz másodperc, amíg az kocsimtól az ajtódig érek. Mert addig reménykedem, hogy ha bekopogok, nem leszel ott. Se viszlát, se Isten veled, semmi, csak úgy elmentél. Látod, ez az amit én tudok.” Chuck belekortyol a sörbe, eldobja a csikket, majd köp egyet a földre.
Zseniális ez a jelenet, meg a film végén az a sokatmondó félmosoly Chuck szájszögletében, amikor rájön, hogy Will megfogadta a tanácsát: tényleg elment köszönés nélkül. Ott áll a kiürített lakás előtt, a sapkáját egyik kezéből a másikba rakosgatja, az arcán pár másodperc alatt érzések arzenálja vonul végig a csalódottságtól a hitetlenkedésen át a büszke elégedettségig. Ügyes választás volt erre a szerepre Ben Afflecket választani: senki nem tudná utánozni azt a jellegzetes, féloldalas mosolyt, amire ő képes.
2019. január 23.
Visszatérő álmom, hogy Mihálydiban vagyok, másnap korán reggel vizsgázom Budapesten vagy Debrecenben, nemsokára indul az utolsó vonat, de én nem vagyok képes rávenni magam az indulásra, mert mindig akad valami tennivaló – még össze kell pakolni, vagy elfelejtettem bezárni az ajtót magam után. Közben azt latolgatom, mi lesz, ha a vonatot lekésem. Mintha örökre ott kellene maradnom.
Visszajött a fagy. A madarak nem akarják tudomásul venni, hogy tél van, telecsicsergik reménységgel a kertet.
Furcsa pillanat, amikor a prózából líra lesz. Mint amikor a hegygerinc szellős, tágas levegőjéből leérkezünk a völgybe, a fák és az aljnövényzet sűrűjébe. Sötétebb lesz, és valahogy minden tömörebbé és tapinthatóbbá válik, de egyben mégis megfoghatatlanná. Érezni a bomló anyagok nehéz szagát.
A Libriben kezembe akadt egy interjúkötet. Nemes Nagy Ágnes: A gyufásskatulyától Prométheuszig. Csak bele akartam olvasni, végül két és fél órát ültem a könyvesboltban. A teremőr egyre kisebb körökben, egyre gyakrabban járt körül, úgy tettem, mintha nem venném észre.
2019. január 22.
Van egy macskánk. Koromfekete. A kerti lépcsőn ücsörög a szomszéd ház árnyékában. Órák hosszat. Még csak nem is a napon. Enni nem kap, nem tudom, mi tartja itt, hacsak a kisebbik fiam nem eteti titokban. De ő most nincs itthon. A macska meg itt van. Az ablakból bámulom: mozduljon már meg. Pisiljen, kakiljon, ugorjon rá egy verébre, vonuljon át a kert naposabbbik felére. De nem. Csak ül a hideg kövön, és nézi a fehér házfalat. Nem biztos, hogy nézi. Lehet, hogy csukva van a szeme, csak én hiszem azt, hogy valamit mindenképpen csinálni kell, ha mást nem, bámulni a falat.
2019. január 21.
A következő életemben biztosan márványpoloska leszek. Nem tudnám megbecsülni, hányat dobtam ki eddig belőlük vécékagylóba, kandallóba, hiába. Úgy tűnik, halhatatlanok. Mintha egyetlen egy példány térne mindig vissza, akinek nem árt se víz-, se tűzhalál. Bosszant a tehetetlenségük is. Legalább hagynák, hogy megküzdjek velük. Így a végén még én tűnök gonosznak.
Az egyik spanyol csoportban a tanítványaim felváltva hiányoznak. Pénteken csak X. jött el, ma csak Y. Mi történt, miért nem volt órán pénteken, kérdeztem Y.-t spanyolul. Beteg voltam, felelte, el kellett mennem az orvoshoz, nem influenza, valami más. Itt megállunk, határsértésnek érezném, ha tovább kérdezgetném, így is sokkal több személyes megosztást engedek meg, mint amennyit a HR a szerződésben megenged. Az óra közepén a „preocuparse” szó újra előhívja a személyes tartalmat. Maga szokott aggódni, suele preocuparse por algo, kérdezem Y.-t, csak, hogy gyakoroljunk. Azt hittem, azt fogja felelni, nem szokott. Pozitív és optimista beállítottságú fiú, meglep, hogy most azt feleli, folyamatosan aggódik valamiért. Tényleg? És miért. Por qué. Ahora, por el resultado del examen médico, most az orvosi vizsgálat eredményéért. Mikor kapja meg? Három hét múlva. Ó, addig várnia kell, megértem, hogy aggódik. Bólogat. Láthatólag jólesik neki az érdeklődésem. Lehet, hogy szívesen beszélne még a dologról, de én nem firtatom tovább, haladnunk kell az anyaggal. Múlt idők, összehasonlítások. Jobb, ha nem kedvelem meg nagyon a tanítványaimat. Még pár óra, és véget ér a tanfolyam. De ezt a fiút nem fogom elfelejteni sokáig. Ott volt minden órámon (az orvosi vizsgálat napját leszámítva), soha nem késik, minden házi feladatot elkészít, az órán figyel, jegyzetel. Lehet, hogy meleg, ezen tűnődtem nem rég, még a hiányzása előtt. És ha az? Mit számít?
2019. január 20.
Ma nálunk ebédelt Parvin, a teheráni barátnőm. Brokkolikrémleves, vajban párolt csirkemell. Ebéd után meglátogattuk K. Krisztáékat. Mosogatás közben jutott eszembe, hogy örülnének egymásnak. Örültek is. Kriszta férje beszél perzsául, kívülről tud egy csomó verset, jól ismeri Irán történelmét. A felségével együtt pár éve lettek baháj hívők. Amúgy eredetileg zsidó, bár az egyik nagymamája katolikus volt. Kriszta szakpszichológusi képzésre jár, amikor felhívtam, azt mondta, éppen dolgozatot ír, de egy fél órára félre tudja tenni az írást. Egy órára tette végül félre.
2019. január 19.
Vicces, hogy jobban tudok spanyolul, mint Vadim, akinek kubai volt az apja. Igaz, nem tölthetett vele sok időt, még gyerek volt, amikor az anyjával külön költöztek, már nem emlékszem, miért, valami olyasmi rémlik, hogy az apa elhagyta őket, de lehet, hogy ezt csak én találtam ki. Amikor Odesszában egyszer vagy kétszer náluk jártam, már csak a nevelőapjával találkoztam. Nem tartunk ott a levelezésben, hogy erre rákérdezzek, lehet, hogy egyszer elmeséli magától is.
Harminc éve még ő beszélt jobban spanyolul. Elsős közgázos voltam, nyolc órás spanyolra jártam, plusz heti négy óra orosz. Úgy emlékszem, kevertük a két nyelvet, úgy beszélgettünk, amikor beszélgettünk, valójában nem volt szükségünk szavakra ahhoz, hogy megértsük egymást, főleg, amikor másként kevertük a két nyelvet, ami rendelkezésünkre állt. Az Igazából szerelem című filmben van egy jelenet, amikor Jamie, az angol író és Aurelia, a portugál házvezetőnő szerelmet vallanak egymásnak, mindegyik a maga nyelvén, egyik sem érti, mit hord össze a másik, mégis tökéletesen működik a kommunikáció. A meta.
Furcsa, hogy nem érzek semmit, amikor ezekre a régi dolgokra gondolok, vagyis valamit igen, kábé annyit, mint amikor egy romantikus filmre emlékezem, na, jó, annál talán kicsit többet, attól függ, milyen filmről van szó. „Az angol beteg” egyes jelenetei például, ha eszembe jutnak, olyan érzéseket keltenek bennem, mintha velem történtek volna meg, a saját emlékeim sokszor hidegebben hagynak. Vadim emléke nem hagy hidegen, de nem is jövök tőle annyira lázba, mint gondolnám, ha csak képzeletben leveleznék vele. Ehhez a mostani, harminc évvel későbbi Vadimhoz semmi közöm, vagyis még csak most kezd hozzá közöm lenni. Nem akarok beleszeretni, tehát nem fogok.
Huszonegy éves voltam, amikor megengedhettem magamnak, hogy szeressem. A kollégium bejárata előtt álltunk, én téli kabátban, sálban, kesztyűben. November vége volt. Fagyott. A kollégium előtti korláton vastag zúzmararéteg. Emlékszem a didergésre, és a mozdulatra, amivel Vadim finoman összébb húzta rajtam a kabátom felső részét. Emiatt a mozdulat miatt szerettem bele. Ő meg azért, azt mesélte később a kollégiumi szobában, ahol együtt aludtunk, mert hallotta, hogy fel akarom keresni azokat a helyeket, amelyeket Iszaak Babel említ az Odesszai történetek-ben. Csoportosan vonultunk valahova, magyar lányok és helybéli fiúk, ukránok, nem oroszok, ez mindjárt első este tisztázódott. Én egy jó képű, magas fiú mellett lépkedtem, őt kérdezgettem, mi hol van. Akkor még emlékeztem a Babel-i helyszínekre, nálam volt a könyv, a vonaton is azt olvastam. Valahogyan kiderült, hogy beszélek spanyolul, így csapódott mellém végül Vadim. Nem volt rajta semmi vonzó, hallgatagabb volt, mint a többi fiú, és nagyon soványnak látszott. Vékony bőrdzseki volt rajta, sapkát és sálat nem hordott, folyton didergett. Zavart a testtartása, a nyaka közé behúzott válla, hogy miért nem öltözik fel, ha ennyire fázik. Éppen menstruáltam, amikor először szeretkeztünk.
2019. január 19.
A Facebookon valakit utánozva elindítottam egy namestets-alkalmazást. „Milyen karrier illik hozzád a legjobban?” Konyhafőnök – ez lett az eredmény. Basszus. Ha nem takarítással és főzéssel tölteném a szombatot, biztosan nem jutna eszembe ilyen hülyeségekkel foglalkozni. Írj, írj, írj, Anikó! Mi dolgod neked azzal a szóval, hogy karrier?
2019. január 18.
Nekünk jöttek. Tényleg? Igen, nagyon úgy tűnik. Egy kövér fiatalember ül mellettem a buszon, nagyon idegesített, amikor mellém ült. Folyamatosan fészkelődött, nem fért el tőle a könyököm horgolás közben. Beljebb kellett húzódnom az ablaküveg mellé, ahol hideg volt, fázott a könyököm. A sálamat tettem alá bélelésnek, már éppen újra kezembe vettem a horgolótűt, amikor megrándult a busz. Tompa csattanás. Egy másik 22-es busz koccant belénk. Garázsba tartott éppen, ki volt rá írva, hogy utasokat nem szállít. Biztosan elaludt a sofőr, mert túlórázik, ezt beszélték a buszban az emberek, aztán leszálltunk. Gyalog mentem a Budagyöngyéig.
2019. január 16.
Olvad a hó. Nyolc fok van odakint. Nem is olyan sok, de a madarak, mintha betéptek volna, teli csőrrel rikoltoznak. Valaki tanítsa meg a rügyeket a türelemre.
Állat! Nincs jobb szó a Terra Profonda énekesére, amikor az I know-t énekli. Ha valakinek meg kellene tanítanom, miért nehéz egyes ambivalens helyzetekből kimozdulni, ezt a dalt mutatnám meg neki. Nézd, ilyen az, amikor valami egyszerre vonz és taszít. Menekülnél, de mozdulni sem bírsz. Ez itt a Szörny és a Szépség egy testben. A gorgók, köztük Medúza, eredetileg gyönyörű lányok voltak, de Pallasz Athéné, már nem emlékszem, miért, rúttá változtatta őket. Kígyók tekeregnek a fejükön, aki rájuk néz, mentem kővé dermed. Ki dönti el, hogy mi a szép?
| |
Hozzászólást csakis azonosított felhasználók írhatnak.
Kérjük, hogy jelentkezzen be az azonosításhoz!
|
|
